Rousseau a "Nord" hajóállomás felől jött. A kikötőhídon, amely itt a víz sekély volta miatt messzire benyúlott a tóba, és egy messzire ellátszó Sziget feliratot viselő négyszögletes pavilonfélében végződött, kényelmes léptekkel a szárazföld belseje felé tartott. Eléggé rosszkedvű volt. Az úton megint mindenütt jégkrémek csomagolófóliái, üres műanyagzacskók és összenyomorgatott cigarettásdobozok. Rousseau megállt, jobb cipőorrával megbökött egy félig összenyomott kólásdobozt, s egy pillanatra heves késztetést érzett, hogy a rézsű fölött egy erőteljes rúgással a vízbe továbbítsa, de még idejében visszafogta magát, lehajolt a dobozért, és egy, a korlátra erősített szemétgyűjtőbe dobta. A gát kőtömbjei közt kinőtt fűzbozótosból egy izgatott rigó rebbent föl. Az öbölben, egy lehorgonyzott motoros jacht mellett, egy, a tóból nagy szürke halháthoz hasonlatosan kiemelkedő szikla magasságában két hattyú úszott, kijjebb, a benne tükröződő felhőktől márványos sima vízfelületen egy csapat szárcsa evezett. A párába burkolózott napkorong még ott fénylett a Jura-hegység nyugati ormai fölött, ám a kikötőhídhoz vezető utat szegélyező fák alatt már megsűrűsödött az árnyék, és a kioszk zöld redőnyei le voltak eresztve. Szezonvég, gondolta Rousseau, búcsú érződik a levegőben, de ebben is van valami jó. Szeptemberben a kirándulók hordái időnként már-már az őrületbe kergették; kiváltképp hétvégenként. Igaz ugyan, hogy a szobájának padlójába beépített csapóajtón át bármikor el tudott illanni a tolakodó látogatók elől; hányszor elő nem fordult, hogy a Flora Petrinsularis-ról szóló jegyzeteivel foglalatoskodván, vagy egy könyvvel ülvén az ablaknál (amelyet nem olvasott), miközben fél füllel hallotta, amint Therese az udvaron a szolgálólányokkal fecserészik, hirtelen léptek, beszéd és elfojtott nevetés hangja ütötte meg a fülét az előszobából, ahol a javarészt még mindig kicsomagolatlan utazótáskák álltak; ilyenkor sietősen talpra ugrott, és a meredek falépcsőn, amely tulajdonképpen inkább létra volt, a földszintre menekült. Az már, hogy ilyenkor rendre az erdőbe rohant volna ki, ahol egy külön erre a célra kiképzett fa ágai közt rejtőzött volna el, amint azt Franz Sigismund Wagner úr állítja széltében olvasott és franciául is megjelent könyvében, szemérmetlenül alaptalan kitaláció volt; a jóég tudja, honnét szedte ezt az abszurd gondolatot a berni főhatóság művészetbarát könyvcenzora - nem kétséges, hogy jobban tette volna, ha efféle mendemondák terjesztése helyett kritikusabb vizsgálatnak veti alá forrásait.
Mindenesetre , gondolta Rousseau, a turistainvázió érezhetően alábbhagyott a hónap eleje óta; az első hetekben Biel és Erlach között közlekedett még néhány hajójárat, de az emberek mostanában szemmel láthatólag átpártoltak a Péter-szigetről a part menti falvak vendéglőihez és a vendégek számára mindenütt megnyitott borospincéihez. Ő ennek csak örülni tudott, s alig várta már, hogy elmúljon október 21., amikor majd az egész tavon leáll télire a hajóforgalom. Akkortájt ködös és nedves idő fog beköszönteni, figyelmeztetett a sziget révkalauza, de Rousseau nem félt a ködtől, ő csak egyet kívánt, hogy hagyják végre békén, miközben nagyon is jól tudta, hogy ez jámbor óhaj csupán, amely sohasem fog teljesülni, lám, még a szigetről is elűzték, ahogyan azt az irodalomtörténetek is megírták, végtére is régen nem ő rendelkezett már saját magával, hanem az irodalomtörténészek és kritikusok, a hermeneuták, filozófusok és filológusok, sőt még a politológusok is, akik rajta próbálgatták ki konstrukcióikat és dekonstrukcióikat és szillogizmusaikat, miközben ő egyetlenegyre vágyott, arra, hogy nyugta legyen: ideje és szabadsága sétálni, botanizálni, henyélni, álmodozni vagy akár, ha úgy hozza a szükség, kottát másolni. Az írás is afféle szokás volt nála, a semmittevésnek egy neme; egyszerűen azért írt, mert sehogyan sem akart benne abbamaradni az írás, mert szükségét érezte, hogy magányt és csendet írjon maga köré, és hogy kiírja magából a félelmeit, de ugyan ki értette volna meg mindezt; legföljebb a kikötőhíd előtt úszkáló szárcsák értették meg őt. Elűztek a szigetről is, gondolta, s Wagner úrnak így alkalma nyílott megálmodni a megható jelenetet: a magányos sétáló este kedves embereinek körében ül, Engel révkalauzné, született Hubacher, egy könnycseppet töröl ki a szeme sarkából, az asztalon ott áll még a tejesibrik, a fonott kosárka a kenyérszeletekkel, mellette egy fölbontott palack bor, szigeti termés; a révkalauz nővére sóhajtva föláll, hozza a vendég lantját, az megpendít három-négy húrt, majd dalra fakad, szeretett barátaim, elszakít innen a sors, mélyen megsebezve a szívem. A megsebzett szívről szóló dal akarata ellenére békülékennyé tette, egyszeriben helyt adott a lehetőségnek: igen, akár így is történhetett. A négyórás hajó már elindult Neuenstadtba, a négy óra tízes ligerzi is; miért is ne énekelhetett volna saját lantkísérettel, megmarad nekem, drága barátaim, a szeretetetek, a könnyeitek megmaradnak nekem; csak azt kérdezte magától, mi keresnivalója van még a sziget északi kikötőhídján, ez itt tulajdonképpen tengerfenék volt, még ha sekély is, de víznek azért lennie kellett, sőt megvolt nagyjából három könyök mélységű is, nem volt képes átgázolni rajta, a vízen járni sem, annyira sose vitte, de nem is vágyott rá soha; egyszerű gyarló kis ember volt, mindazonáltal nem holmi jöttment és nem is a leghitványabb, ezt azért pontosan tudta.
A körülkerített kemping felől, amely rögtön
a kioszk mögött, a vad bukszusfánál kezdődött,
gyerekhangok hallatszottak, és szabálytalan időközönként
tompa puffogás, talán fát hasogatott valaki; mindenesetre
nem volt egyedül, még itt, a hajók elindulása
után sem. Ennek ellenére békességet érzett
és derűt; az odaátról ideszüremlő
lárma úgyszólván csak aláfestette a
csendet, a gyermekek természettől fogva ártatlanok
voltak, rájuk nem lehetett neheztelni, a kempinglakókat pedig,
akik színes széldzsekijeikben közeledtek a pusztát
átszelő földúton, biciklijük mögött
kis zötykölődő utánfutóval, amelyre
a cókmókjaikat rakták, ártalmatlannak látta,
nem úgy a hobby-kapitányokat, akik tágas fehér
motoros jachtjaikkal verőfényes vasárnapokon tucatszámra
cirkáltak a kiterjedt nádasok előtt, nem is szólva
a sportrepülőkről (már ez az elnevezés
is merő képtelenség), akik gyakran, nagyon is gyakran
mutatták be a sziget fölött bukfenceiket, szűnni
nem akaró, hol fölerősödő, hol alábbhagyó
morajló zúgással töltvén be az eget. Hirtelen
feltámadó rosszkedve azonban mihamar elenyészett,
most ugyanis az a fajta béke szállt a tájra, melyről
el lehetett mondani, hogy épp csak annyira különbözik
a fénylő nyugalomtól, hogy, akárcsak a partot
nyaldosó hullámokban, az élet harmonikus mozgása
tükröződjék benne. Rousseau ebben a pillanatban
tökéletesen boldognak érezte magát. Érezte,
amint az egész Teremtés boldogsága szelíden
a bensejébe árad.
Amint a part felől a hatalmas kőtömbökből
épült támfalhoz közeledett, amely azon a helyen,
ahol az ösvény enyhe emelkedővel a körsétányhoz
vezetett, le volt omolva egy darabon, egy sétáló lépett
elé a fák alól, ő legalábbis első
pillantásra annak nézte az idősebb, fehérszakállú
férfit, noha sötétkék öltönye, kitérdesedett
nadrágjával, inkább uniformisra, semmint gyalogtúrázó
öltözékre emlékeztetett; a kabáton aranygombok
villogtak, az ujján két széles aranysáv, s
Rousseau a következő percben megpillantotta a kezében
tartott sötétkék ellenzős sapkát is, amelyet
aranyhorgony díszített. Szépjóestét,
mondta a fehérszakállas, szétterpesztett ujjaival
végigszántott a haján, majd feltette a sapkáját.
Rousseau rögtön érezte, hogy a másik beszélgetést
akar kezdeményezni, ami neki most a legkevésbé sem
volt ínyére, minthogy szíve szerint egyedül kószált
volna a LÄngmattén, s azután leült volna a gátra
a néptelen LigerzlÄndtén a hullámokat és
a parti homokban az üres kagylóhéjakat bámulni,
de nem akart mizantrópot játszani, már csak azért
sem, mert ellenségei épp e tekintetben mindenféle
rosszindulatú pletykákat terjesztettek róla.
Viszonozta hát az üdvözlést, csak egy pillanatig
csodálkozván azon, milyen könnyen jöttek a nyelvére
a német szavak; eddig alig használta a nyelvet, s beérte
azzal, hogy kis papírdarabkákra jegyezte föl a legföldhözragadtabb
beszélgetéshez szükséges szavakat és szókapcsolatokat,
amelyeket azután ama kártyalapokkal együtt hordott magával
a kabátzsebében, melyeknek hátoldalán útközbeni
megfigyeléseit és érzéseit rögzítette,
hogy azután szükség esetén előhúzva
e papírszeleteket, nem minden nehézség nélkül
olvassa le róluk az adott helyzetben használható szavakat
vagy fordulatokat. A helyiek hozzá intézett szavait egyébként
is csak kivételes esetekben értette meg; beszédük
különösen érdes és gurgulázó
volt, semmi köze nem volt Germánia költőinek nyelvéhez,
amilyennek azt a zürichi Gessner úr idilljeiből ismerni
vélte, amelyeket lelkesedéssel olvasott, természetesen
csak franciául, az eredeti német változatokat csupán
futólag lapozta át. A nyelvi különbségeknek,
gondolta Rousseau, nyilvánvalóan nincsen már akkora
jelentőségük, és hát miért is őriznék
meg örök időkre azt a fenenagy fontosságukat, hiszen
az emberi nemnek igazában mindig is egy nyelve volt csupán:
a szívé. Meglehet, hogy egy napon leromboljuk Bábel
átkozott tornyát, és újra megértjük
majd a földi Paradicsom nyelvét.
Rousseau a szigeti domb lábánál, a meredek domboldal és a sűrű aljnövényzet között kanyargó úton lépdelt, amely az innen még nem látható bérelt ház irányába vezetett. A fehérszakállú férfi, aki csatlakozván hozzá, most a jobb oldalán haladt, bemutatkozott: Marolf, az öreg Berna kapitánya, majd nevetve folytatta: régen volt, amíg nem nyugdíjaztak, a Rousseau-val jártam a tavat Neuenstadt és Erlach között, egy személyben kapitány- és hajósinasként, s amikor beszélgetőtársa kérdő hangsúllyal megismételte a nevet, így folytatta: a kis Jean-Jacques Rousseau-n, tudja, ez a hajózási társaság legöregebb és legkisebb motoros hajója, de semmi szín alatt nem a legsilányabb; még mindig használják, a kikötőben minden télen lekaparják róla a rozsdát, és átfestik míniummal a fémet, arra fehér festék jön, de az Erlach és Neuenstadt között egész évben közlekedő járatot csaknem száz év után leállították, akkoriban az inasok, a kereskedelmi iskolások és a gimnazisták velünk utaztak Neuenstadtba, ahol korán reggel a bieli vonatra szálltak, este pedig jöttek visszafele, és egyik-másik télen befagyott a tónak ez a nyúlványa, ilyenkor a Rousseau-val a Zihl torkolatához közelebb hajóztam; a derék hajó utat tört magának a vékony jégben; csak egyszer, negyvenegy cudarul hideg februárjában fagyott be teljesen a tó, húsz centi vastagon, tetszés szerint át lehetett kelni rajta gyalog vagy korcsolyával, sőt Ligerz előtt még egy gesztenyésstandot is fölállítottak a jégen; a Rousseau akkor a kikötőben maradt, mostanság már egyébként is mindig Erlachban telel át, a tanulók busszal járnak vagy saját kocsijuk van, hát igen, így változnak az idők. Nos, igen, mondta Rousseau, az idők, szó se róla, változnak, igaza van, de azt nem mondhatnánk, hogy jobbak lennének. Ami engem illet, mondta Marolf, miközben egy pipát bányászott elő a nadrágzsebéből, nekem senki ne áradozzon a haladásról. Az öreg Bernán, ott nagyszerű élet volt, c' était la belle vie, ahogy a francia mondja; látnia kellett volna, ahogyan manőverezéskor ott álltam fönt a parancsnoki hídon, a kormányfülke mellett, és egy szócsövön át kiáltottam le a parancsaimat a gépházba, a fűtők szaporán lapátolták a szenet, legalábbis amíg át nem álltak dízelolajra, a sárgaréz hajtórudak és forgattyústengelyek vadul dolgoztak a hajó gyomrában, hogy öröm volt nézni; a lapátkerekek hegyi patakhoz hasonlóra habosították a vizet, a kéményből fekete füstgomolyagok pöffentek ki, apró szikrák esőjével együtt, hát még amikor meghúztam a zsinórt, és kétszer-háromszor felbődült a gőzkürt, hát azt hallania kellett volna, no de ez már a múlté, azt már ugyan nem hallja senki; a Bernát eladták ócskavasnak ezek az idióták, a kormánykereket és a hajó lámpáit pedig egy bárnak adták el a Nidaugasséban, egy kalózbárnak; képzelje, ekkora marhaságot. Tisztelt uram, mondta Rousseau, gőzhajózástörténeti beszámolója meglehetősen hidegen hagy, illetőleg csupán meglehetősen kétes benyomásom támadt Önt hallgatván, tekintve hogy eléggé pontosan tudom, minő zsákutcába téved az ember, ha nem tanulja meg idejekorán, hogy igazságosan és méltányosan bánjon felebarátaival. Oké, oké, mint a szocialista párt régi tagja, én is a szociális igazságosság híve vagyok, vágott a szavába a kapitány, de ez a dolgozó népnek jár, nem a semmittevőknek. Másfelől, folytatta Rousseau rendíthetetlen nyugalommal, egyetértek Önnel, hogy a legértékesebb bennünk az emlékezet, az emlékezet és az álom, amely kettő alapjában véve egy és ugyanaz. Én hittem az igazságosságban, ami szintén nem egyéb, mint szép álom.
Marolf rágyújtott a pipájára. Magával értelmesen lehet beszélgetni, mondta, ez ma már ritkaság, jöjjön, megiszunk egy pohárkával a vendéglőben, no jöjjön; a vendégem. A szigeti vendégházban lakom, mondta Rousseau, és egyébként is vár a feleségem. Marolf egy oldalpillantással végigmérte az öltözékét, barna kabátját, nyitott gallérú ingét, pillantása röviden elidőzött a csatos cipőkön; Rousseau örült, hogy nem visel csipkezsabót, sem parókát, a kapitány pedig megjegyezte, hogy a szálloda a legutóbbi renoválás óta nem éppen olcsó. Már csak szezonban tartanak nyitva, a megtérülésre való tekintettel, a pincérek osztrákok, április elsejéig minden zárva van, azelőtt a halászok és a kirándulók legalább valami meleget ihattak ott, de a pénzre utazó burgerspitáliak kitalálták, hogy racionalizálnak; a mezőgazdaság jószerével magától működik, a munkások pedig, jugoszlávok és portugálok, autóval jönnek a pusztai úton.
Egy tehénistállóhoz érkeztek, egy sufni előtt egy traktor és egy üres trágyáskocsi állt, egy ketrecben dühödten ugatott egy juhászkutya, az udvaron pedig, kontyba tűzött hajjal és zöld kerti kötényben egy magas termetű asszony vágott át. Nyílt és mosolygós tekintetű arcát a jövevények felé fordítva megszólította őket: Konzettné vagyok, mi voltunk itt korábban a szigeti bérlők; segíthetek valamit az uraknak? Nem, mondta Rousseau, nekem senki nem tud segíteni, de a szívélyessége megtisztelő és örömmel nyugtázzuk. Marolf annyit dörmögött csupán, hogy egyedül is eltalál a vendéglőbe. Mindig is amondó voltam, mondta erre kezét a kötényébe törölve Konzettné asszony, hogy segítenünk kéne egymásnak, legalább a kis dolgokban, a nagy dolgokkal szemben úgyis mindnyájan egyedül vagyunk. A legkisebb leánykánk mongoloid, tette hozzá bocsánatkérőleg némi szünet után, én mégis minden áldott reggel hálát adok minden szépért az életben. A természet jó, vélte Rousseau, de az emberek romlottak. Mi az, hogy az emberek, vágott közbe hévvel Konzettné, ha egy kedves, becsületes szerelmespár keresett szobát nálunk a szállodában, rögtön találtam számukra valamit, anélkül hogy nagyon firtattam volna az okmányaikat, a kicsípett ál-titkárnőikkel érkező bieli és grencheni gyárigazgatók számára viszont valahogy sohasem volt szabad szobánk. Megvetést sejtetve tolta előre az alsó ajkát, amikor Marolf közbevetette, hogy ez neki igencsak sajátos erkölcsi felfogásnak tűnik. Ez az én erkölcsöm, ha tetszik, ha nem, mondta az asszony, és biztos nem alábbvaló, mint ezeknek a furcsa tavi embereknek a kificamodott erkölcse, amely szinte csak a mellébeszélést meg a vargabetűket ismeri; megvannak a magunk tapasztalatai a twanniakkal, a sziget tudniillik Twann községhez tartozik, mi pedig felföldiek vagyunk, Grindelwaldból, több mint húsz évig a Wengerni Alpokban éltünk, azután tíz évet a Péter-szigeten; még mindig honvágyunk van a sziget után, a twanniak után, gondolom, érthető módon, annál kevésbé; a legkedvesebb kuncsaftjaink a neuenburgiak voltak, amikor a Ville de Neuchatel-lel kikötöttek a Rousseau-emlékműnél; a franciákkal mindig nagyon jól kijöttem, ők másképp is tudnak viselkedni, mint az itteniek. No jól föltartottam itt magukat, most már muszáj utánanéznem, mit csinál az én Magdalénám - a viszontlátásra, uraim. Azzal megfordult és a dolgára ment.
Amikor Rousseau és Marolf a bolthajtásos kapun át a három oldalról zárt kolostorudvarra léptek, a vendéglő kerthelyiségének fái alatt már égtek a lámpák, noha kint még alig sötétedett. Némelyik asztalnál kései vendégek ültek; közöttük egy bognárnak öltözött pincér egyensúlyozta színes tartalmú fagylaltos kelyhekkel megrakott tálcáját. Az első emeletre vezető lépcső korlátján esetlen portré függött, egy parókás férfié, és egy nyíl mutatott fölfelé a felirattal: Jean-Jacques Rousseau-hoz. A galérián is lámpa égett, és Rousseau azt találgatta, hogy vajon Thérese készíti-e elő a vacsorát a konyhában vagy ezúttal is a révkalauzné szakácsművészetére hagyatkozik. Az egyik asztaltól egy sötétszürke zekét és keményített fehér inget viselő, kerek nemezkalapját maga mellett tartó vendég odakiáltott Marolfnak, hé, kapitány, gyere csak, igyál egyet. A kiáltás címzettje a hang irányába fordult, odament az invitálóhoz, és így szólt: nem ismerlek, jóember, és disznókat se őriztünk együtt. Hát aztán, kiáltotta a kissé ittasnak tűnő másik, ide-oda mozgatva felemelt mutatóujját, végülis valamennyien testvérek vagyunk; felebarátok, vagy talán nem?! Azután a Marolf nyomában érkezett Rousseau-ra szegezte mutatóujját. Szenvedélyeik kiszolgáltatottjaiként és csapodár érzékeik fecsegésével teli fülükkel aligha van akárcsak sötét és elmosódott emlékük is a saját lelkükkel való harmóniáról, gondolta Rousseau, de a dolgok jelen rendje mellett alighanem jobb is így, hiszen másként a világ megrémülne önmagától és elnémulna, de mondani csupán annyit mondott, mintegy mellékesen, a Trave-völgyben kövekkel törték be az ablakaimat, ezek a ti felebarátaitok. A szürke zekés azonban nem hallotta meg, viszont felállt, és csak úgy folyt belőle a szó, Heiri Benz, a Benz-fivérek litográfia-nyomdájából, Bielből; ma kötöttünk egy üzletecskét a sziget révkalauzával, Bernben makulatúra-áron hozzájutottunk Wagner híres sziget-könyvének régi nyomdai íveihez, és egybekötöttük néhány újabb litografált látképpel; a panoráma Gerolfingenből, nyugati látkép, keleti látkép, hozzá a Rousseau-szobát, meg egy új címlapot neki, Souvenir de l'Ile de Saint-Pierre, persze Rousseau prémsapkás portréjával, ahogy dukál, és most ezt árulja a fogadós a vendégeknek, háromszáz darabot azonnal át is vett tőlünk, na ja, a korral haladni kell, a tavon gőzhajó úszik; rendeltünk róla litográfiát, buknak rá az emberek, egészségére, kapitányom - még talán azt is megérjük, hogy egy szép napon Erlachból kocsival lehet majd átjönni a szigetre; csak Schneider kormánytanácsos nagyszabású projektjének kell megvalósulnia hozzá, le kell csapolni a tó környéki mocsarakat, attól a tó vízszintje is csökken, és a nyulak a kis szigetről egyenesen a vendéglői serpenyőbe ugrándozhatnak bele, na isten-isten. Gyalog érkezni a szigetre, hm, gondolta Rousseau, nem éppen erről beszélt Du Peyrou úr is, mondván, hogy jóval a szerzetesek temploma előtt egy pogány templom állt a szigeten, és nem mutatta a Journal helvetique-ben egy bizonyos Lerber nevű jogtudor versét, amelyből meg lehetett tudni, hogy a római sas diadalmaskodott a hullámokon; az első Caesar egy kőösvényt építtetett egészen a szigetig, amelynek maradványai ott húzódnak a sekély vízben; Du Peyrou úr mindezt egyszerűen mulatságosnak találta, ezek mesék, költői fantáziálások csupán, mondta, azon viszont nem tűnődött el, hogy a költők olykor nem tudnak-e többet a kalmároknál.
Marolf úgy döntött, hogy koccint Benz-cel. A szomszéd asztalnál egy farmernadrágos ifjonc azt mondta a barátnőjének, egyszer el kéne néznünk Neuenstadtban a Russziba. Rousseau-nak hívják a hotelt, javította ki a barátnője; Rousseau-nak, oké? Jó, akkor a Russzóba, folytatta a fiú, azt mondják, új szakácsuk van, és szenzációs a "Jean-Jacques"-steakjük (ez a fiú szájából sasá-nak hangzott), csak American beef-ből, kucsmagombaszósszal, és most a nyáron nyitottak egy diszkót két thai hostess-szel. Rousseau fölnézett a keskeny holdsarlóra, amely mindinkább kirajzolódott a tető fölött a sötétedő égen. Elképzelte, hogyan terjed szét most fönt, a dombon, a fák árnyai közt valami derengő világosság, rávetülvén az elhagyott gyepre és a fehér pavilonra; a harkályok kopácsolása rég elnémult, a part felől csak a facölöpök nyikorgását és a bukórécék halk hápogását lehetett hallani, és valahol az erdő mélyén kuvik szólt. Ebben a pillanatban az étterem felől a Maitre d'hotel közeledett feléjük az udvaron át, egy papírral a kezében, és félhangosan azt kérdezte, van itt véletlenül egy bizonyos Rousseau úr? Jean-Jacques feléje fordult, levele érkezett, mondta a Maitre d'hotel. A borítékon, amelyet átnyújtott Rousseau-nak, feladóként a Szövetségi Menekültügyi Biztos Hivatala szerepelt. Eldöntetett hát, mondta Rousseau. Fel se kell bontanom a levelet. És milyen szerencse, gondolta, hogy nem csomagoltuk még ki az utazótáskáinkat.
Tatár Sándor fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu