stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Nigel Barley
Antropológus a terepen
Feljegyzések a sárkunyhóból

"Akkor meg miért ne mennénk terepre?" A kérdést egy kollégám tette fel, miután végére ért némileg illuminált áttekintésének az antropológia, az egyetemi oktatás és általában a tudományos élet mai állásáról. A mérleg nem volt kedvező.
 Az én történetem mindennapi. A felsőoktatási intézmények neveltje voltam, és inkább a véletlen, semmint a szándék sodort a tanításba. Angliában az egyetemi élet néhány tarthatatlan feltételezésre épül. Először is feltételezik, hogy ha jó tanuló vagy, jó leszel a kutatásban. Ha jó vagy a kutatásban, jó tanár leszel. Ha jó tanár vagy, terepmunkára kívánsz majd menni. Ezen összefüggések közül egyik sem áll. Kitűnő diákok rémisztő kutatást csinálnak. Remek egyetemi előadók, akiknek a neve soha sem hiányzik a szakmai folyóiratokból, olyan nevetségesen unalmas előadásokat tartanak, hogy a diákok a lábukkal minősítik, és eltűnnek, mint harmat az afrikai napon. A szakma tele van elkötelezett terepmunkásokkal - az arcuk cserzett a forró égövek viszontagságaitól, fogukat állandóan összeszorítják attól, hogy évekig bennszülöttekkel foglalkoztak -, akiknek kevés vagy semmi érdemi mondanivalójuk nincs egy tudományos diszciplínában. Mi, a lagymatag "új antropológusok", akiknek a doktorija könyvtári kutatáson alapult, úgy döntöttünk, hogy az egész terepmunka-ügy túlságosan fel van fújva. Persze az öregebb tanárok, akik a birodalom idején teljesítettek szolgálatot, és "csak rájuk ragadt az antropológia, miközben végezték a dolgukat ", személyesen érdekeltek amaz isten kultuszának fenntartásában, akinek főpapjai voltak. Átkozottul megszenvedték a mocsarak és őserdők megpróbáltatásait és nélkülözéseit, és semmiféle hátulgombolós ne próbálja levágni ezt az utat.
 Ha egy vitában megszorongatják őket valamilyen elméleti vagy metafizikai kérdésben, szomorúan megrázzák a fejüket, közönyösen szívnak egyet a pipájukon, vagy végigsimítanak a szakállukon, és valami affélét mormolnak, hogy az "igazi emberek" nem passzolnak bele az olyanok tiszta absztrakcióiba, akik "soha nem csináltak terepmunkát". Valódi szánalmat mutatnak az ilyen hátrányos helyzetű fickók iránt, de a dolog teljesen világos számukra. Ők jártak ott, ők látták. Ennél többet nem lehet mondani.
 Miután néhány évig tanítottam a készen kapott szent tanokat egy minden különösebb tudományos  rangot nélkülöző antropológia tanszéken, talán megérett az idő a változásra. Messze nem volt könnyű megállapítani, hogy vajon a terepmunka az olyan kellemetlen feladatok egyike, amilyen a kötelező katonai szolgálat, amit némán el kell szenvedni, vagy a szakma egyik "velejáró kiváltsága", amiért az embernek hálásnak kell lennie. A kollégák véleménye sem segített igazán. A legtöbbnek bőven volt ideje rá, hogy tapasztalatait a romantikus kaland rózsás ragyogásába burkolja. A múltbéli terepmunka ténye mintegy feljogosít az unalmas fecsegésre. Az ember barátai és rokonai kissé csalódottak, ha a mosástól egy közönséges nátha kezeléséig nincs minden téma  etnológiai reminiszcenciákkal megspékelve. A régi történetek maguk is meghitt barátaink lesznek, és hamarosan csak a terepmunka kellemes része marad meg az emlékezetünkben, kivéve a mértéktelen gyötrelem néhány kellemetlen szigetét, amiket nem lehet elfelejteni vagy elnyomni az általános eufória közepette. Volt például egy kollégám, aki azt állította, hogy csodálatosan érezte magát a nyájas és mosolygós bennszülöttek között, akik kosárszámra hordták neki a gyümölcsből és virágból álló ajándékokat. De ott-tartózkodásának belső kronológiáját kaphattuk meg az ilyen kijelentések formájában: "Ez azután történt, hogy ételmérgezést kaptam", vagy "Nem álltam túl biztosan a lábamon akkoriban, mert még megvolt az a gennyes hólyag a talpamon". Az embernek az a gyanúja támadt, hogy az egész ügy leginkább azokra a vidám háborús visszaemlékezésekre hasonlít, amelyek hallatán minden jobb belátásunk ellenére sajnáljuk, hogy nem éltünk akkoriban.
 De talán lehet mégis valamit nyerni az ilyen tapasztalatokból. A témavezetői konzultációk soha többé nem lennének unalmasak. Ha olyan témáról lennék kénytelen beszélni, amiről nyilvánvalóan fogalmam sincs, benyúlhatnék etnográfiai anekdotás zsákomba, ahogy az én tanáraim is tették annak idején, és előhúzhatnék valami hosszadalmas történetet, ami legalább tíz percre elhallgattatná a diákjaimat.
 Az antropológusoknak szerencséjük van azzal a képpel, ami a  közvéleményben él róluk. A szociológusok, ahogy azt mindenki tudja, zagyvaságok és közhelyek humortalan, balos szállítói. De az antropológusok hindu szentek lábainál ültek, láttak furcsa isteneket és mocskos rítusokat, bátran mentek oda, ahol ember még nem járt. Ők az öncélú angol különc-egyház szentjei. A lehetőséget, hogy csatlakozzam hozzájuk, nem lehetett könnyen visszautasítani.
 Igazság szerint azt az eshetőséget is figyelembe kellett venni - bármilyen csekély legyen is -, hogy a terepmunka nagy mértékben hozzájárulhat az emberi tudáshoz. A felszínen ez meglehetősen valószínűtlennek látszott. Önmagában a ténygyűjtés kevéssé csábító. Az antropológiában nem a tényekből van hiány, hanem egyszerűen abból, hogy valami értelmeset kezdjenek velük. A "lepkegyűjtés" fogalma ismerős a szakmában, és sok etnográfus és kudarcot vallott értelmező törekvéseinek jellemzésére szolgál, akik egyszerűen felhalmozzák a furcsa szokások takaros példáit, amelyeket terület szerint, ábécé vagy fejlődési sorrendben rendeznek el, az aktuális divattól függően.
 Őszintén szólva úgy tűnt, és most is úgy tűnik, hogy a terepmunka, mint minden tudományos törekvés, nem abban találja meg igazolását, hogy az egyén mennyivel járul hozzá a közösséghez, hanem inkább abban, hogy ez mennyivel járul hozzá az ő személyes épüléséhez. A tudományos kutatás a szerzetesi élethez hasonlóan igazából az ember saját lelkének tökéletesítéséről szól. Szolgálhat persze valamilyen nagyobb célt is, de nem csak ezen az alapon kell megítélni.
 Ezért aztán elég általános volt a megbotránkozás a szakmán belül, amikor Malinowskiról, a terepmunka "feltalálójáról" naplóiból kiderült, hogy meglehetősen emberi volt és gyarló. Még őt is feldühítették és untatták a "feketék", kínozta a vágy és az elszigeteltség. Széles körben érezték úgy, hogy a naplókat vissza kellett volna tartani, hogy "kárt okoznak az ügynek", hogy fölöslegesen tekintélyrombolók, és hogy az öregek iránti mindenféle tiszteletlenséghez vezetnének. Ez meglehetősen tűrhetetlen képmutatást árul el a tudomány művelőiről, és minden lehetséges alkalommal orvosolni kell. Ilyesféle gondolatokkal a fejemben vállalkoztam arra, hogy beszámoljak saját próbálkozásaimról.

Minek menjek terepre? Tanácsok a terepre készülő fiatal etnográfusoknak
A "terepre menés" gondolata már el volt ültetve az agyamban, és a mag növekedett, ahogy már ezek szoktak. "Minek menjek terepre?" kérdeztem a kollégát. Széles gesztust tett, amiről látszott, hogy a tanítási repertoárjába tartozik. Olyan alkalmakkor használta, amikor a diákok ilyesmit kérdeztek, hogy "Mi az igazság?" vagy "Hogy kell írni azt, hogy 'macska'"? Legyen elég ennyi.
 Udvarias kitaláció, hogy az antropológusokat emészti a vágy, hogy egyetlenegy nép körében éljenek ezen a bolygón, akik szerintük egy olyan titok őrzői, amely nagy fontossággal bír az emberiség többi része számára; és azt javasolni nekik, hogy máshol dolgozzanak, olyan lenne, mintha azt mondanánk nekik, hogy bárki mással összeházasodhattak volna egyedüli társukat, lelkük jobb felét kivéve. Én például a szakdolgozatomat nyomtatott és kéziratos ó-angol anyagból írtam. Ahogy ezt akkoriban némileg elbizakodottan megfogalmaztam: "időben utaztam, nem térben". Ez a kifejezés megpuhította vizsgáztatóimat, akik mindazonáltal kötelességüknek érezték, hogy megfenyegessenek az ujjukkal, és figyelmeztessenek, hogy ezentúl hagyományosabb földrajzi területeken dolgozzam. Így hát nem voltam lojális egyik kontinenshez sem, és minthogy nem szakosodtam egyetemista koromban, nem is taszított semmilyen helyszín. Személyes megítélésem szerint, a kész művek alapján - amelyek inkább a kutatott népeket, nem pedig a kutatóikat tükrözik -, Afrika tűnt messze a legunalmasabb földrésznek. Evans-Pritchard nagyszerű kezdetei után a munka hamar visszaesett a pszeudo-szociológiába és a leszármazási rendszerek mint működő egészek kutatásába; egy kicsit felélénkült, amikor hangoskodva belevonszolták az olyan "bonyolult" témákba, mint az előírt házasodás és a szimbolizmus, de alapvetően megtartotta "egyszerű és fogékony" természetét. Dél-Amerika lenyűgözőnek tűnt, de a kollégáktól tudtam, hogy az ottani munka politikailag kirívóan nehéz; ráadásul úgy tűnt, hogy ott mindenki Lévi-Strauss és a francia antropológusok árnyékában dolgozik. Óceánia enyhébb választásnak ígérkezett volna az életkörülményeket tekintve, de valahogy minden óceániai tanulmány végül nagyjából egyforma lett. Úgy tűnt, a bennszülötteknek monopóliuma van az ördögien összetett házasodási rendszerekre. India nagyszerű helyszín lenne, de ahhoz, hogy bármi értelmeset lehessen csinálni, le kéne ülni és öt évig tanulni, hogy elég nyelvet tudjak. A Távol-Kelet? Megyek és megnézem, mit találok.
 Az ilyen értékeléseket persze felszínesnek lehet minősíteni, de sok kortársam majd diákom is pontosan ilyen vonalak mentén működött. Végülis a legtöbb kutatás az érdeklődésen alapuló ködös elképzeléssel kezdődik egy bizonyos kutatási területen belül, és igen ritka az olyan ember, aki tudná, miről szól a szakdolgozata, mielőtt megírta volna.
 A következő pár hónapot azzal töltöttem, hogy feljegyeztem a történeteket a kormányzati zaklatásokról, vegyítve az atrocitások és pusztítás híreivel egész Ázsiából. A végén leginkább a portugál Timor felé hajlottam. Már éppen nekiültem volna, hogy kidolgozzak egy kutatási tervet, amikor az újságok hirtelen tele lettek a polgárháború, a népirtás és az invázió híreivel. A fehérek az életükért reszketve menekültek, éhínség sejlett fel a horizonton. Utazás lefújva. A kollégákkal folytatott sietős konzultációk után úgy tűnt, jobban tenném, ha visszatérnék Afrikához, ahol kevésbé nehéz kutatási engedélyt szerezni, és a körülmények is stabilabbak. A Fernando Po-i bubik felé irányítottak. Azok számára, akik sosem találkoztak Fernando Po nevével, hadd mondjam el, hogy az egy sziget Nyugat-Afrika partjainál, volt spanyol gyarmat, közigazgatásilag az Egyenlítői Guineához tartozik. Elkezdtem a szakirodalom körül szimatolni. Mindenki nagyon gorombán nyilatkozott Fernando Po-ról és a bubikról. A britek megvetették, mint olyan helyet, "ahol késő délután az ember nagy valószínűséggel találkozhat egy rendetlen spanyol tisztviselővel, aki még mindig pizsamában van"; és élvezettel időztek el a bűzös forróságnál és a számos betegségnél, amelyeknek ez a melegágya volt. A 19. századi német felfedezők használhatatlannak minősítették, degeneráltnak tartották a bennszülötteket. Úgy tűnt, Richard Burton mindenkit ámulatba ejtett azzal, hogy odament, és életben is maradt. Mindent egybevetve, nyomasztó perspektíva. Szerencsémre - akkoriban legalábbis úgy gondoltam - a helyi diktátor elkezdte konzekvensen lemészárolni az ellenfeleit, utóbbi fogalmat nagyon szélesen értelmezve. Már nem mehettem Fernando Po-ra.
 Ezen a ponton egy másik kollégám segített azzal, hogy figyelmemet az észak-kameruni hegyi pogányok egy különös módon mellőzött csoportjára irányította. Így ismerkedtem meg a doajókkal, akik majd az "én" népem lesznek, szeretetben és gyűlöletben. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy golyó a játékgépben, és elindultam a doajók keresésére.
 A Nemzetközi Afrika Intézet mutatójának átnézésekor rábukkantam néhány francia gyarmati adminisztrátoroktól és egy-két arra járó utazótól származó utalásra. Eleget írtak ahhoz, hogy kiderüljön, érdekesek: volt például koponyakultuszuk, körülmetélésük, fütty-nyelvük, múmiáik és rossz hírük, miszerint renitensek és vadak. A kollégám meg tudta adni nekem egy misszionárius címét, aki évekig köztük élt, egy pár nyelvészét, aki a nyelvükkel foglalkozott; és megmutatta nekem a doajókat egy térképen. Úgy tűnt, beszálltam az üzletbe.
 Azonnal elkezdtem dolgozni, addigra teljesen megfeledkezve a kérdésről, hogy akarok-e menni egyáltalán. Két leküzdendő akadály volt: pénzt és kutatási engedélyt kellett szereznem.
 Ha már a kezdetén tudom, hogy két év folyamatos erőfeszítése kell, hogy megszerezzem egyszerre mindkettőt, talán visszatértem volna az alapkérdéshez, hogy megéri-e ez az egész. De szerencsére hasznomra vált a tudatlanságom, és elkezdtem tanulni a pénzekért való kuncsorgás művészetét. (...)
 Kaptam egy félelmetes doboznyi  gyógyszert és egy listát a tünetekről, amire jók, és amelyeknek szinte mindegyikét produkáltam már az oltásoktól. Eljött az utolsó tanácsok pillanata. A közvetlen családtagjaim, akik teljesen híján voltak minden antropológiai jártasságnak, csak annyit tudtak, hogy elég őrült vagyok ahhoz, hogy vad országokba menjek, ahol állandóan oroszlánok és kígyók fognak molesztálni, de talán elég szerencsém lesz ahhoz, hogy megmeneküljek a főzőüsttől. Némi vigaszt nyújtott, hogy amikor eljöttem Doajóföldről, a falufőnököm azt mondta, boldogan elkísérne angol falumba, de félne egy olyan országban, ahol mindig hideg van, ahol olyan vadállatok vannak, mint az európai kutyák a missziónál, és ahol köztudottan kannibálok élnek.
 Egy könyvnek kétségkívül tartalmaznia kéne egy ilyen összeállítást: "tanácsok a terepre készülő fiatal etnográfusoknak." Azt mondják, Evans-Pritchard, a kiváló antropológus egyszerűen annyit mondott védenceinek: "Szerezz be egy rendes utazóládát a Fortnum és Mason's -nél, és tartsd magad távol a bennszülött nőktől".  Egy másik nyugat-afrikanista elárulta, hogy a sikeres terepmunka titka egy jó hálós atlétatrikó. Nekem azt mondták, hogy fejezzem be a végrendeletemet (amit megtettem), hogy vigyek körömfényt a helyi dandyknek (amit nem tettem meg), és hogy vegyek magamnak egy jó zsebkést (ami eltört). Egy antropológus hölgy elárulta egy londoni bolt címét, ahol sáskabiztos zsebekkel ellátott rövidnadrágot lehet kapni. Ezt szükségtelen luxusnak éreztem.(...)

Az első benyomás: ahogy egy nyugati elképzeli Afrikát
Az első benyomásom az volt Yaoundéról, hogy nem valami vonzó. Kellemetlenül poros a száraz évszakban, az esős évszakban pedig hatalmas ingovánnyá változik. Főbb építményeinek annyi a varázsa, mint az országút menti kávézók építészetének. A beomlott rácsok a könnyelmű látogatónak egyenes utat kínálnak a városi szennyvízcsatornába. Az újonc ritkán ússza meg legalább egy végtag kificamítása nélkül. A külföldiek élete két-három kávézó köré összpontosul, ahol mélységes unalomban ülnek, bámulják a taxikat, és megpróbálják lerázni a szuvenírárusokat. Ezek a legelbűvölőbb urak, akik megtanulták, hogy a fehérember bármit hajlandó megvenni, feltéve, hogy nagyon drága. (...)
 Végül, mikor már úgy éreztem, hogy életem végéig ezen a vonaton fogok ülni, megérkeztünk N'gaounderébe. Azonnal elkapott az idegenség érzése, sokkal inkább, mint délen. N'gaounderét az észak és dél közötti határnak tartják, hűvös klímája és a fővárossal való vasút-összeköttetés miatt népszerű a nyugatiak körében. Bár a vasút hatására változik, még mindig nagy területen találhatók itt hagyományos vályogépület-együttesek. Délebbre ezeket teljesen kiszorította a bádog és az alumíniumlemez iránti szenvedély, ami kibírhatatlanul meleg a napon, és óriási hősugárzóként működik, ez biztosítja, hogy az éjszaka éppolyan forró legyen, mint a nappal. A nyugatiak szemében ezek a bádogviskók nagyban hozzájárulnak az afrikai városok csúfságához. Ez részben puszta etnocentrizmus: míg a vályogkunyhó "festői és rusztikus", a bádogkunyhó "nyomor". N'gaoundere mindazonáltal kevésbé volt azonnal kellemetlen, mint más afrikai városok. A sötétben, égő főzőtüzek százaival úgy nézett ki, ahogy egy nyugati elképzeli Afrikát. Nappal az ember látja a rothadó szeméthalmokat is, amelyeken keresztül az aranyifjúság utat vág műanyag virágokkal díszített mopedeken. (...)
 Az irataim késlekedése miatt már két hónapja benne jártam a terepmunka-időmben, és még egyetlen doajót sem láttam. Állandó félelmem volt, hogy talán nem is léteznek, és a 'doajó' szó helyi nyelven azt jelenti, hogy 'senki', amit szolgálatkészen feljegyeztek valami körzeti hivatalnok kérdésére adott válaszként. "Ki lakik arrafelé?", érdeklődtem udvariasan a katolikus misszióban. Igen, úgy tűnt, a doajók mégis léteznek. Szerencsére a katolikusoknak semmi dolguk nem volt velük, szörnyű emberek azok. Az iskolában, amit az atyák vezetnek, ők a legeslegrosszabb tanulók. Miért érdekelnek engem a doajók? Az életmódjuknak egyszerű oka van: tudatlanok.
 A fiatal antropológusok már mindent tudnak a misszionáriusokról, mielőtt eggyel is találkoznának. Nagy szerepet játszanak a téma démonizálásában, az álszent adminisztrátorok és a kizsákmányoló gyarmatosítók mellett. Az antropológusok már a bevezető kurzusok során bemutatják a diákjaiknak a melanéziai missziók túlkapásait és korlátoltságát, ami cargo-kultuszokban és éhínségekben kulminált. A brazil rendeket Amazóniában azzal vádolják, hogy rabszolgákkal és gyermekprostitúcióval kereskedtek, ellopták a földet, és a Pokol tüzének erejével és fenyegetésével megfélemlítették a bennszülötteket. A missziók elpusztítják a hagyományos kultúrákat és az önbecsülést, a népeket a világon mindenütt a tehetetlen, zavarodott idióták állapotába kényszerítik, akik segélyeken élnek, a Nyugat általi gazdasági és kulturális leigázottságban. A nagy becstelenség abban áll, hogy olyan gondolatrendszereket exportálnak a harmadik világba, amiket maga a Nyugat már nagyrészt leselejtezett.
 Mindez ott motoszkált a fejemben, amikor megérkeztem a n'gaounderei amerikai misszióba. Már az is az antropológiai elvek elárulásának tűnt, ha az ember csak szóba állt a misszionáriusokkal: az antropológusok megszállottan távol tartják magukat ettől a fertőtől, amióta Malinowski, a terepmunka úgynevezett feltalálója először  szólította fel szenvedélyesen az etnográfusokat, hogy keljenek fel a misszió verandájáról, és menjenek ki a faluba. Mindenesetre résen leszek az ördög cselvetéseivel szemben, és esetleg egy kis időt is spórolhatok azzal, ha beszélek olyan emberekkel, akik tényleg éltek Doajóföldön.
 Legnagyobb meglepetésemre sok melegséggel fogadtak. A misszionáriusok távolról sem voltak vad imperialisták, és - eltekintve egy-kettőtől a régi iskolából - végtelenül félénken álltak elő saját nézeteikkel. Ráadásul úgy tűnt, hogy szégyenletesen nagyra tartják az antropológiát, mint a legfőbb gyógyírt a szerencsétlen kulturális félreértésekre - ebbéli vélekedésüket nem tudtam őszintén osztani.(...)
 
A rokoni kötelességek széles hálójában
Úgy számítottam, hogy éppen elég lesz a benzinem Garouáig, ami körülbelül száz mérföldnyire volt, és elhatároztam, hogy másnap hajnalban indulok. Amikor reggel kiléptem a házból [a missziónál], meglehetősen meghökkentem, amikor várakozó arcok tömegével találtam szembe magam, akik eltökélten velem akartak tartani. Mindig is rejtély volt számomra, hogyan terjed az ilyen információ. A nyugatiak gyakran nem veszik észre, micsoda aprólékossággal figyelik meg őket. Ha látják az embert, amint a benzin szintjét ellenőrzi, az már elegendő ahhoz, hogy  fuvarozási kérelmek áradatát váltsa ki. A visszautasítást elfogadhatatlannak tartják. Azok, akik paternalizmussal vádolják az európaiakat, abszolút nem értik meg a viszonyokat, amelyek a gazdagok és a szegények között hagyományosan fennállnak Afrika nagy részében. Egy ember, aki dolgozik neked, nemcsak az alkalmazottad: a gazdája vagy. Ez egy nyitott végű  kapcsolat. Ha beteg a felesége, az épp annyira a te problémád is, mint az övé, és elvárják, hogy megtegyél mindent, ami módodban áll, hogy meggyógyítsd. Ha valamit ki akarsz dobni, először neki kell visszautasítania. Valaki másnak odaadni a lehető legilletlenebb volna. Szinte lehetetlen határvonalat húzni aközé, ami a te gondod, és ami az ő magánélete. A vigyázatlan európai belekeveredik a laza rokoni kötelességek széles hálójába, hacsak nem különösen szerencsés.  Ha egy alkalmazott "apának" szólít, az a veszély jele. Akkor bizonyosan egy történet következik a ki nem fizetett hozományról vagy egy elhullott marháról, és valódi árulásnak fogják érezni, ha nem vállalod magadra a terhek egy részét. Az "enyém" s a "tied" közötti határ állandó újraegyezkedés tárgya, és a doajók éppolyan szakértői annak, mint bárki más, hogy annyit nyerjenek egy gazdag emberrel való kapcsolatból, amennyit tudnak. Annak a felismerésnek a hiánya, hogy ezt a kapcsolatot nagyon másképpen látják mindkét oldalról, sok súrlódáshoz vezetett. A nyugatiak mindig panaszkodnak, az alkalmazottaik (már nem "boynak" és "szolgának" hívják őket) arcátlanságára és pimaszságára azirányú szelíd elvárásaikban, hogy a munkaadók gondoskodjanak róluk, és mindig segítsék ki őket, ha bajban vannak. Eleinte nagyon kijöttem a sodromból az olyan alkalmakkor, mint a most említett. Úgy tűnt, mintha soha semmit nem csinálhatnék spontánul, vagy sehová sem mehetnék anélkül, hogy magammal cipelném a kötelességek hatalmas terhét. A városba érve még jobban elkeseredtem, amikor kiderült, hogy az emberek, akiket elvittem, nagyon bosszúsak lesznek, ha befuvarozásukat nem követik készségesen az ott-tartózkodásukat fedező kölcsönök. Én hoztam őket erre a furcsa helyre: képtelenség volna itt magukra hagyni őket. (...)
 Garoua  furcsa kisváros a Benoue folyó partján - e vízfolyás szórványos megjelenésű, ami az esős és a száraz évszakban a tomboló Mississippi és a nyirkos homok között váltakozik. Akaratos folyójának ragaszkodása magyarázza az átható halszagot, amely füstfátyolként lebeg a város fölött. A szárított hal az egyik fő iparág, a többi a sör és az adminisztráció. A sör a bűvölet egy sajátos forrása a doajók számára. Lelkes vendégei a "33" sört - ami a korábbi francia adminisztráció nyoma - gyártó serfőzdéknek. Az a különös tulajdonsága, hogy lehetővé teszi az ember számára, hogy a józanságból közvetlenül a másnaposságba jusson, a részegség köztes szakasza nélkül. A gyárnak van egy üvegfala, amin keresztül látni lehet a sörösüvegeket, ahogy emberi közvetítés nélkül a folyamat egyik szakaszából a másikba siklanak. Ez mély benyomást tett a doajókra, és órákon át nézték a csodát. Hogy leírják, a gerse szót használták, ami 'csodát', 'varázslatot' jelent. Ebben a kontextusban hallottam először a kifejezést, ami később antropológusként annyira foglalkoztatott. Szintén termékeny forrása volt a legtöbb metafizikai koncepciójuk szemléltetésére szolgáló metaforáknak. A doajók hittek a lélekvándorlásban. Ez olyan, mint Garouában a sör, magyarázták: az emberek olyanok, mint az üvegek, amiket lélekkel kell feltölteni. Amikor meghalnak és eltemetik őket, az olyan, mint amikor az ember visszaküldi az üres üveget a gyárnak. (...)

Segítőt találni és beköltözni egy faluba - Vezessetek a főnökhöz!
 Visszatértem Poliba. A legfontosabb az volt, hogy találjak egy asszisztenst, és nekilássak megtanulni a nyelvet. Az antropológus asszisztense olyan figura, aki gyanúsan hiányzik minden etnográfiai beszámolóból. A hagyományos mítosz úgy próbálja leírni a veterán
antropológust, mint magányos figurát, aki bekószál egy faluba, letelepszik, és pár hónap alatt "ráragad a nyelv". Legfeljebb utalást találhatunk egy tolmácsra, akit egy pár hét után már nélkülözni lehet. (...)
 Megelőzött az egyik prédikátor, akit a Poli misszióban képeztek ki, és aki tudta, hogy mit keresek. Úgy adódott, hogy volt neki tizenkét fivére. Ritka vállalkozói érzékkel sebesen mozgósította őket, bemasíroztatta a húsz mérföldnyire a bozótban lévő faluból, és bemutatta nekem valamennyit. Ez itt, magyarázta, jó szakács és nagyon vidám. Sajnos nem beszél franciául. Ez itt tud írni és olvasni, rettenetes szakács, de nagyon erős. Ez itt jó keresztény, és jól tud történeteket mesélni. Úgy tűnt, mindegyiknek kiváló erényei vannak, és nagyon jól járnék velük. Végül beleegyeztem, hogy próbaidőre felveszem az egyiket, nemesen beérve azzal, amelyik nem tudott főzni, de a legjobban beszélt franciául, és tudott írni-olvasni. Rájöttem, hogy magát a prédikátort kellett volna választanom, de jelenlegi munkája ezt nem tette lehetővé. Később kidobták a misszióból promiszkuus hajlamai miatt.
 Eljött az ideje - ha csak le nem járt már -, hogy beköltözzek egy faluba. A doajók két csoportra oszlottak: hegyiekre és síkságiakra. Mindenki, akivel beszéltem, arra buzdított, hogy a síksági doajók között éljek. Ők kevésbé barbárak, könnyebb lesz az ellátás, többen beszélnek közülük franciául, és könnyebben járhatnék templomba is. A hegyi doajók vadak és nehezen kezelhetők, semmit nem fognak nekem mondani, és az ördögöt imádják. Ezen információk birtokában az antropológus csak egyet választhat: a hegyi doajók mellett döntöttem. (...)
 Eljött a kapcsolatfelvétel pillanata. Új asszisztensem, Matthieu tanácsára vettem sört és dohányt, és elindultunk Kongléba. A hegy lábánál az út egyszerűen véget ért, és egy kölesszárakból és kaktuszokból kialakított  palánk mögött ott feküdt a falu.
 A doajó kunyhók kör alakú agyagépítmények kúpos tetővel. Matthieut követve beléptem a körbe, ami minden doajó falu előtt megtalálható. Ez az a hely, ahol minden nyilvános találkozás és bíráskodás zajlik, ahol a rítusokat tartják, és ahol a vallási életben fontos különböző szentélyek találhatók. Emögött egy másik kör fekszik, ahol a közös tulajdonban lévő csordát tartják. Keresztülhaladtunk ezeken a főnök udvarára. Nagyon zavarba jöttem, amikor egy gyerek jelent meg egyetlen összecsukható székkel, és megállt az udvar közepén. Le kellett ülnöm. Nem tehettem ellene semmit, ott ültem fényes elszigeteltségben, és úgy éreztem magam, mint azok a merev és nagyon brit alakok a gyarmati időkből származó fényképeken.
(...)
 Mostanra a csend nagyon feszült lett, és úgy éreztem, nekem kell mondanom valamit. Már említettem, hogy a terepmunka egyik öröme az, hogy lehetővé teszi mindenféle kifejezés használatát, amit az ember egyébként sohasem venne a szájára. "Vezessetek a főnökhöz!" kiáltottam. Ezt annak rendje és módja szerint lefordították, és elmagyarázták, hogy a főnök a földjéről jön.
 Zuuldibo később jó barátom lett. Negyvenes évei elején járt, mindig teli szájjal vigyorgott, és kicsit kezdett elhízni. Fuláni leplekben, napszemüvegben pompázott, karddal az oldalán. Azóta rájöttem, hogy bármit csinált is, amikor megérkeztem, nem a földjén volt, az biztos. Senki nem művelte a földet ilyen öltözékben, ráadásul Zuuldibo soha életében nem nyúlt kapához. Az egész mezőgazdaság dolgot olyan kimondhatatlanul unalmasnak találta, hogy láthatólag sértésnek vette, ha valaki csak szóba hozta neki a munkát a földeken.
 Belekezdtem előre megfogalmazott beszédembe arról, hogyan jöttem sok mérföldet a fehéremberek földjéről, mert hallottam a doajók jó szokásairól és különösen a konglei emberek jó természetéről és kedvességéről. Úgy tűnt, ez kedvező visszhangra talált. Közöttük akarok élni egy ideig, és megtanulni a szokásaikat és nyelvüket. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy nem vagyok misszionárius - amit eleinte senki nem hitt el, mert a misszióban laktam, és a misszió autójával jártam. Nem állok kapcsolatban a kormánnyal - amit senki nem hitt el, mert láttak az alprefektúra körül lődörögni. Nem vagyok francia - amit senki nem értett: a doajóknak minden fehér egyforma. Azért udvariasan figyeltek, bólogattak, és azt mormolták: "ez jó" vagy "igaz, igaz". Gyorsan megegyeztünk, hogy egy hét múlva visszajövök, és a főnök csináltat nekem egy kunyhót. Együtt megittunk egy sört, és adtam nekik egy kis dohányt. Mindenki elragadtatottnak látszott. Amikor elmentem, egy idős nő a földre vetette magát, és átölelte a térdemet. "Mit mondott?", kérdeztem. Matthieu kuncogott: "Azt mondta, Isten küldött téged, hogy meghalld a hangunkat." Jobb kezdet volt, mint remélni mertem volna.
 Ennyi megpróbáltatás és gyötrelem után végre megérkeztem az "én" népemhez, volt asszisztensem, volt tollam és papírom. Minthogy ennyi akadállyal kellett szembenéznem, némi megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy most már olyan helyzetben vagyok, hogy "antropológiát művelhetek" Minél tovább néztem ezt a kifejezést, annál kevésbé lett világos számomra. Ha megkérnének, hogy képet adjak erről a munkáról, nem volnék túl biztos a dolgomban. Csupán egy emberrel tudnék előállni, aki mondjuk mászik fel egy hegyre (úton afelé, hogy "antropológiát műveljen"), vagy jegyzetel (miután már "antropológiát művelt"). Nyilvánvalóan egy kissé szélesebb definícióra volt szükség, mint amilyen a "nyelvtanulás külföldön". Úgy döntöttem, hogy minden idő igazolható, amit azzal töltök, hogy a doajókkal beszélek.
 Ezzel volt egy-két gond. Először is egy szót sem beszéltem a nyelvükön. Másodszor azon az első reggelen nem voltak doajók a faluban: mindannyian szétszóródtak a földeken, a köleshajtások között kapáltak. Az egész napot azzal töltöttem, hogy kitaláltam, mit kéne csinálni a kunyhómmal, hogy megfelelő munkahely legyen.
 A főnök kedvesen a rendelkezésemre bocsátott egy nagy kunyhót az ő területének egyik melléképület-csoportjában. Közvetlen szomszédaim két felesége és az öccse voltak. Csak később jöttem rá, hogy nagy mértékű bizalmat árult el irántam azzal, hogy olyan helyet jelölt ki számomra, amit normális esetben csak egy kedvenc feleség családjának adnak. Az előző lakó rengeteg azonosíthatatlan kis csomagot hagyott ott, lándzsa- és nyílhegyek voltak a nádtetőbe szúrva. A különleges kegy másik jeleként a főnök kiutalt nekem két összecsukható széket is. Ezek bizonyultak az összes széknek a faluban, és bármikor, ha egy magas rangú személy látogatta meg a főnököt, visszaszállították a kunyhójába. (...)

Megtanulni a nyelvet - ha kétségeid vannak, gyűjts adatokat - "Látni akartam, ahogy leveszi a bőrét"
A doajók soha nem méltányolták a nehézségeket, amiket a nyelvük jelentett egy európai terepmunkásnak. Annyira lebecsülik a saját nyelvüket, hogy a főnökeik nem hajlandók ezt a nyers, árnyalatlan eszközt használni, ami csak kicsivel jobb az állatok hangjánál, így nem tudták megérteni, hogy lehet, hogy valaki nem tudja megtanulni. (...)
 Egy alkalommal kirándulni mentem a hegyekbe. Sok gyerek még soha nem látott fehér embert, és félelmükben sikítozni kezdtek, míg aztán az öregek megvigasztalták őket, és elmagyarázták, hogy ez a fehér főnök Kongléból. Mindannyian szívélyesen nevettünk az ijedtségükön, és együtt dohányoztunk. Amikor elmentem, az egyik kislány könnyekben tört ki, és hallottam, ahogy szipog: "Látni akartam, ahogy leveszi a bőrét." Megjegyeztem a dolgot, hogy később rákérdezzek - az ilyen kifejezésekről általában kiderült, hogy egy rosszul értett hangszín vagy egy ismeretlen homoníma eredménye volt. Mikor azonban megkérdeztem tőle, az asszisztensem heveny szégyenkezést mutatott. Vonakodva bevallotta, hogy a doajók szerint minden fehér férfi, aki hosszabb ideig Doajóföldön él, doajó varázslók reinkarnálódott lelke. A fehér bőr alatt, amivel sikerült betakarni magukat, feketék. Amikor este lefeküdtem, látták, amint leveszem a fehér bőrömet és felakasztom. Amikor a misszóba megyek más fehéremberekkel, behúzzuk a függönyt, bezárjuk az ajtót, és levesszük a fehér bőrünket. Ez a hiedelem megmagyarázta a fehérek egyedüllét-mániáját.
 Megmagyarázta a bosszúságot is, amit a doajók néha kifejezésre juttattak nyelvészeti kudarcaim láttán hónapok múltán is; ezeket szánalmas kísérleteknek tekintették arra, hogy álcázzam lényegében doajó természetemet. Mindenki tudta, hogy képes vagyok bármit megérteni, amit csak akarok. Miért ragaszkodom ahhoz, hogy úgy csináljak, mintha a nyelv új lenne nekem? Csak miután majdnem egy éve voltam Doajóföldön, akkor hallottam, amint a doajók a "mi" fehéremberünkként emlegettek, és elöntött a büszkeség.(...)
 De mindez már utólagos bölcsesség. Az első három hét alatt csak annyit tudtam, hogy egy lehetetlen nyelv megtanulására vállalkoztam, hogy nincsenek doajók a faluban, hogy ömlik az eső, és hogy gyenge és borzasztóan magányos vagyok.
 Mint ilyen helyzetben a legtöbb antropológus, én is a tények gyűjtésében kerestem menedéket. A tárgyi adatok gyakorisága az antropológiai monográfiákban biztosan nem a tények önmagában vett értékéből vagy érdekességéből ered, hanem abból a hozzáállásból, hogy "ha kétségeid vannak, gyűjts adatokat". Ez bizonyos értelemben érthető megközelítés. A terepmunkás nem tudhatja előre, mi lesz fontos, és mi nem. Ha az ember már rögzítette az adatokat a jegyzetfüzetbe, nem nagyon hajlandó kihagyni a monográfiából - úgy emlékszik rájuk vissza, mint napon gyalogolt mérföldekre, vagy azzal töltött órákra, hogy megpróbált embereket elkapni. Ráadásul a válogatás egy koherens látásmódot előfeltételez arról, hogy az ember mit akar csinálni, és a legtöbb antropológiai monográfiát olyan emberek írják, akiknek a céljai "egy antropológiai monográfia megírására" korlátozódnak, nem többre.
 Így hát mindennap felkerekedtem, és dohánnyal és jegyzetfüzetekkel felszerelkezve kiporoszkáltam a földekre, megsaccoltam a termést, megszámoltam a kecskéket, ide-oda kapkodva az irreleváns aktivitások között. Ennek legalább megvolt az az előnye, hogy a doajók kezdtek hozzászokni furcsa és megmagyarázhatatlan szokásaimhoz, én pedig kezdtem megtanulni a nevüket.

Az antropológus "befogadása" - élénk spekulációk tárgya voltam - talán kitalálok valami új bolondságot
 Sok bolondságot írtak olyanok, akiknek pedig tudniuk kéne, hogy van ez - az antropológus "befogadásáról". Az én helyzetemben akkor érkezett el a fordulópont, amikor a Főnök azzal rémített meg, hogy szeretné visszavenni a kunyhómat. A dolgot hosszasan megvitattuk, és végül magam is beláttam, hogy a legjobb megoldás számomra, ha építtetek egy saját kunyhót. Ez súlyos 14 fontomba került, és lehetővé tette, hogy alkalmazzam a körülmetélő fiát, aki jótállt jóhiszeműségemért az apjánál, a Főnök fivérénél, aki megtanított vadászni, és a helyi gyógyító unokaöccsénél, aki megismertetett a nagybátyjával. Az autóm természetesen a falu mentőjeként és taxijaként szolgált. A nők mindig kérhettek tőlem kölcsön sót vagy hagymát. A falusi kutyák tudták, hogy lágyszívű vagyok, és a kunyhóm előtt gyülekeztek, az asszisztensem nem kis bosszúságára. A fazekasoknak és a kovácsoknak soha nem volt még annyi bevétele. A jelenlétem növelte a Főnök tekintélyét. Mindig biztosította, hogy tudjak az ünnepekről, és elvigyem az autómon. A bank szerepét játszottam azoknál, akiknek nem volt pénzük, de voltak szép kilátásaik. Gyógyszertár voltam a betegeknek. (...)
 Az emberek a falumban hamar megtanulták, hogy lefordítsák azt, amit mondok, arra, amit mondani akartam. Hogy milyen mértékben sikerült tényleg uralnom a nyelvet, és mennyire sikerült megtanítanom nekik a saját személyes pidzsinemet, azt nehéz megmondani.
 Továbbra is meg voltam azonban győződve arról, hogy a doajók szemében a legfőbb erényem egyszerűen az, hogy kuriózum vagyok. Nem igaz, hogy unalomról kizárólag a civilizációban panaszkodnak. Afrikában a falusi élet tényleg nagyon unalmas, nemcsak a naponta változó ingerekhez szokott nyugati számára, hanem a falusiak számára is. Engem azért kedveltek, mert szórakoztató voltam. Soha senki nem lehetett benne biztos, mit fogok legközelebb csinálni. Talán elmegyek a városba, és valamilyen új csodával vagy történettel. térek vissza. Talán emberek jönnek hozzám látogatóba. Talán bemegyek Poliba, és kiderítem, hogy van sör. Talán kitalálok valami új bolondságot. Állandó társalgási téma voltam. (...)
 Az élelem komoly probléma volt Doajóföldön. Sajnos közelebb voltam a sivataghoz, mint az őserdőhöz. A doajók minden szeretetükkel a kölest halmozták el. Képtelenek voltak bármi mást enni, annyira féltek, hogy megbetegszenek. Beszéltek a kölesről, fizettek a kölessel, sört főztek a kölesből. Ha az ember megkínálta őket rizzsel vagy yammal, megették, de keservesen sajnálkoztak, hogy nem olyan jó, mint a köles. Bár tartanak marhát, a doajók nem fejik meg, és nem az élelem miatt tenyésztik őket. Ezek törpemarhák, nincs púpjuk, mint a fuláni csordáknak, és szinte semmi tejet nem adnak. A doajók azt állítják, hogy "nagyon vadak", de ennek semmi bizonyítékát nem láttam. Ideális esetben is csak ünnepekkor vágják le őket. (...)
 Amikor először jelentem meg az úszóhelyen, egy-két fiatal férfi volt ott, akik a földekről visszatérőben megálltak mosakodni. Az anatómiám láthatólag élénk spekulációk tárgya volt. A következő napokban húsz-harminc férfi jelent meg spontánul, hogy lássa az újdonságot, a ruhátlan fehérembert. Ezután az attrakciós értékem sebesen lecsökkent; mélyen meg voltam bántva. Matthieuvel majdnem minden nap idejöttünk, ha nem volt máshol dolgunk, és ebben a tisztán férfi környezetben kezdtek nekem először beszélni a doajók a vallásukról és hiedelmeikről. Minthogy eléggé nyilvánvaló volt, hogy ők mind körül vannak metélve, én pedig nem, a beszélgetés spontánul terelődött erre a tárgyra, ami a doajóknak nem csupán múló szenvedélye (...).
 Hónapokba telt, mire úgy éreztem, hogy valamennyire előrehaladtam a nyelvvel, és titokban  meg voltam győződve arról, hogy úgy fogok visszamenni, hogy nem tanultam és nem értettem meg semmit. A legrosszabb az volt, hogy úgy tűnt, a doajók soha nem csinálnak semmit, nincsenek hiedelmeik és nem végeznek szimbolikus cselekvéseket. Csak vannak. (...)
 Először is lehangoltan vettem tudomásul, hogy tíz szónál többet nem tudok kihúzni egy doajóból egyhuzamban. Ha megkértem őket, hogy írjanak le nekem valamit, egy szertartást vagy egy állatot, egy-két mondatot mondtak, aztán megálltak. További kérdéseket kellett feltennem, hogy több információhoz jussak. Ez nagyon helytelen volt, mert sokkal jobban befolyásoltam a válaszaikat, mint ahogy azt a szigorú terepmódszertan előírja. Egy napon, körülbelül egy hónapnyi meglehetősen terméketlen erőfeszítés után rájöttem a megoldásra. A doajóknak egész egyszerűen teljesen más szabályaik vannak a párbeszéd alakítására. Míg Nyugaton megtanuljuk, hogy ne vágjunk a másik szavába, ez Afrika legtöbb részén nem áll. Úgy kell beszélni a fizikailag jelenlévő emberhez, mint telefonon, ahol gyakori közbevetéseket és verbális válaszokat kell adni, hogy biztosítsuk a másik felet, még mindig ott vagyunk és figyelünk. Ha egy doajó figyel valakire, aki beszél, komolyan a padlót bámulja, előre-hátra ring, és körülbelül öt másodpercenként azt mondja: "igen", "ez így van", "jó". Ha ezt nem teszik, a beszélő hamar elakad. Amint alkalmazni kezdtem ezt a fortélyt, az interjúim meglehetősen átalakultak. (...)
 Többen rámutattak, hogy a nők furcsa módon hiányoznak az antropológusok leírásaiból. Állítólag nehezen kezelhető, rosszul informált ismeretforrások. Én azonban végtelenül hasznosnak találtam őket. Míg a férfiak az univerzum végső titkai őrzőinek tekintették magukat, és csak hízelgéssel tudtam ezeket kicsalni belőlük, a nők tudták, hogy bármiféle információ, amihez hozzáférnek, érdektelen, ezért nyugodtan elismételhetik egy kívülállónak. (...)

"ez most nem alkalmas idő erre" - "harmóniában élni a természettel" - "a doajók hite szerint..."
Doajóföldön az események időzítése rémálom mindenki számára, aki tíz percnél előbbre szeretné megszervezni a jövőjét. Az időt hónapokban, hetekben és napokban mérik. Az idősebb doajóknak csak a leghomályosabb elképzelésiek vannak arról, hogy miből áll a hét; úgy tűnik, a képzetet kulturális kölcsönzésnek kell tartani, mint ahogy a hónapok neveit is. Az öregek a jelen napjaiban számolnak; a múlt és jelen időpontjaira bonyolult terminológia van, pl. "a tegnap előtti nap előtti nap". Ezzel a rendszerrel gyakorlatilag lehetetlen pontosan rögzíteni egy napot, amikor valami történni fog. Ráadásul a doajók erősen függetlenek, és nagyon rosszul viselik, ha valaki megpróbálja megszervezni őket. Mindent a maga idejében csinálnak. Sokáig tartott, míg hozzászoktam ehhez - gyűlöltem elvesztegetni az időt, és ellenszolgáltatást vártam az eltöltéséért. Úgy éreztem, világrekordot állítottam be, mint olyan ember, akinek a legtöbbször mondták, hogy "ez most nem alkalmas idő erre". A megbeszélések, hogy egy adott időben vagy helyen találkozzunk, soha sem működtek. Az emberek meg voltak döbbenve, hogy megsértődtem, ha egy napot vagy egy hetet késtek, vagy ha 10 mérföldet gyalogoltam hozzájuk, és nem voltak otthon. Az idő nekik nem olyasmi, amit rögzíteni lehet.
(...)
 Sokat írtak a primitív népek képességéről vagy képtelenségéről arra, hogy hipotetikus kérdésekkel foglalkozzanak. Én soha nem voltam benne biztos, hogy a nehézségeim velük pusztán nyelvi jellegűek voltak-e, vagy sokkal többről volt szó. "Ha lenne egy nővéred", kezdtem, "és hozzámenne egy férfihoz, hogy szólítanád?"
"Nincs nővérem."
"Nincs, de ha volna egy nővéred..."
"De nincs nővérem. Négy fivérem van."
Néhány meghiúsult kísérlet után Matthieu közbelépett. "Nem, nem, gazda. Így kell. Egy férfinak van egy nővére. Egy másik férfi elveszi. A nő a felesége. A férfi szólítja a nő férjét, hogyan?" Kapott választ. Alkalmaztam ezt a stílust, és ezzel nem nagyon volt több gondom. De hasonló problémák adódtak a legtriviálisabb dolgok kapcsán is: ha a tollakról volt szó, amit egy férfi különböző alkalmakkor visel; ha levelekről, amiket bizonyos rítusok során használtak, vagy állatokról, amiket meg szabad ölni, és amiket nem. Ezek mind potenciálisan fontosak voltak ahhoz, hogy megértsem, milyen kulturális világban élnek a doajók.(...)
 A közkeletű nézet szerint az afrikaiak csordultig vannak bennszülött bölcsességgel és folklórral a növényekről és állatokról. Szakértői annak, hogy egy csíra, szag vagy fán lévő nyom alapján azonosítsák őket. Aprólékosan elemzik, hogy egy bizonyos levél, gyümölcs vagy kéreg melyik növényhez tartozik. Az az egyetlen szerencsétlenségük, hogy olyan nyugatiak értelmezik őket, akik a saját pecsenyéjüket sütögetik. A doajók esetében az az igazság, hogy kevesebbet tudtak az afrikai bozót állatairól, mint én. Nyomkeresőként meg tudtak ugyan különböztetni egy emberi lábnyomot egy motorbicikli nyomától, de nagyjából ez volt a teljesítményük csúcsa. A legtöbb afrikaihoz hasonlóan azt hitték, hogy a kaméleon mérgező. Biztosítottak róla, hogy a kobra ártalmatlan. Nem tudták, hogy a hernyóból lepke lesz. Nem tudták az egyik madarat megkülönböztetni a másiktól, és nem lehetett rájuk hagyatkozni egy fa azonosításában sem. Sok növénynek annak ellenére nem volt neve, hogy elég gyakran használták; az ezekre való utalás hosszadalmas magyarázatot igényelt: "A növény, amit arra használsz, hogy megszerezd a kérget, amiből festéket csinálsz." Ami azt illeti, hogy "harmóniában élnének a természettel", azt felejtsük el. Gyakran megróttak, amiért nem hoztam nekik géppisztolyt a fehéremberek földjéről, amivel végre eltörölhetnék a szánalmas antilopcsordákat a földjük színéről. Amikor a doajók elkezdtek gyapotot termelni a kormánynak, nagy mennyiségű rovarirtó szert kaptak. Ezt azonnal halászati célra alkalmazták. Bedobták a patakokba, és kiszedték a mérgezett halakat, amik a felszínen lebegtek. A méreg hamar felváltotta a fakérget, amit hagyományosan a halak megfojtására használtak. "Csodálatos" magyarázták. "Bedobod, és mérföldekre megöl mindent, kis halat, nagy halat."
(...)
 A doajók egy történettel "magyarázták meg" a viszonyt bizonyos állatok között: "Egy leopárd elvett egy oroszlánt feleségül. Egy barlangban éltek a hegyekben, és három gyerekük lett. Egy napon a leopárd felüvöltött. Két gyerek megijedt és elszaladt. Ezek lettek a szervál és a cibetmacska. Egy maradt, az leopárd lett. Vége."
 Természetesnek tűnt, hogy megkérdezzem, ez vajon csupán egyszer történt-e, vagy ez minden szervál és cibetmacska eredete. Néhányan ezt mondták, mások azt. Néhányan fenntartották, hogy ez minden cibetmacska eredete, de szerválok csak szerváltól születnek. Mások azt állították, hogy a szerválok így születnek, de a cibetmacskák kizárólag cibetmacskák ivadékai.
 Ez nem volt elszigetelt jelenség. A legegyenesebb kérdésekre is madarakról, majmokról vagy bármiről megdöbbentően bonyolult válaszokat kaptam, amelyek édeskevéssé hasonlítanak az olyan vidám kijelentésekhez, hogy "a doajók hite szerint...", amilyeneket az ember az átlagos monográfiákban olvas. Hogy a doajók miben hisznek, azt nehéz volt megállapítani azzal a nyilvánvaló módszerrel, hogy egyszerűen megkérdezem őket.  (...) Amíg Afrikában voltam, becslésem szerint az időmnek talán egy százalékát töltöttem azzal, amiért valójában odamentem. Az idő fennmaradó része elment logisztikával, betegséggel, ismerkedéssel, a dolgok megszervezésével, eljutással egyik helyről a másikra, és mindenek fölött várakozással.
(...)

Száraz évszak - bíróság - az én "hideg magtáram" - esőcsinálás
 Elérkezett a száraz évszak, és a föld szúrós fűvel borított tikkadt vadonná változott. A doajók is teljesen más életmódra váltottak: a mezőgazdaság szünetelt a következő esőzésekig, csak a magas hegyek között nem, ahol lehetett öntözni. A férfiak ivásra, szövésre és üldögélésre adták a fejüket, vagy alkalmi vadászatra; a nők halásztak, kosarakat és fazekakat készítettek. A fiatal férfiak elmentek a városba, hogy munkát keressenek és rosszalkodjanak.
(...)
 A házam építésének előbbre mozdítása nagyon nehéz feladat volt. Az egyik pillanatban a föld túl nedves volt, egy héttel később túl száraz. Nem volt hordó, amibe vizet lehetett volna tölteni. A fű a tetőre még nem volt kész. A férfi, akinek irányítania kellett volna a munkát,  vagy beteg volt, vagy látogatóba ment, vagy több pénzt akart. A szerződést háromszor újratárgyaltuk pazar színészkedés közepette. Hacsak nem fizetek többet, egyedül az én lelkemen fognak száradni éhező gyerekek, zokogó feleségek és boldogtalan férfiak. Miután ezzel eltelt néhány hét, azt tettem, amit egy doajó tett volna: megkértem a Főnököt, hogy hívja össze a bíróságot, ítéljen az ügyemben.
 A doajó bíróságok mindenki számára nyitva álltak, bár a nőknek és a fiúknak tanácsos volt megjegyezni, hol a helyük az öregek színe előtt. Összegyűltek egy fa alatt a falu előtti nyilvános körben, és elkezdődött a paláver. Minthogy tapasztalatlan voltam a nyelv és az eljárás finomságaiban, egyszerűen bemutattam az ügyet egy beszéddel, amit Matthieu begyakoroltatott velem. Így végződött: "Csupán egy kisgyermek vagyok a doajók között. Átadom az ügyemet Majónak, aki megmagyarázza." Ezt elég jól fogadták, és Majónak sikerült az ellenfeleimet szívtelen gazfickókként lefestenie, akik kihasználták, hogy nincsenek rokonaim és jó természetű vagyok, és becsaptak. Ide-oda repkedtek az érvek, én pedig ringtam a sarkamon, és rendszeres időközönként azt mormoltam: "Ez így van. Ez jó". Végül beleegyeztem, hogy körülbelül a normális ár kétszeresét fizetem a munkáért, és mindenki elégedett volt. Fontos megjegyezni, hogy ezzel nem engedtem meg, hogy becsapjanak. Egy gazdag embertől elvárják, hogy mindenért többet fizessen; nem volna tisztességes, ha erre nem lenne hajlandó. (...)
 A száraz évszak legfőbb fejleménye, ami a legnagyobb gyönyörűséget okozta a doajóknak, a hűtőszekrényem megérkezése volt. A doajók nyelvével foglalkozó holland nyelvészek elhagyatott házában álldogált egy parafinos hűtőszekrény. Egyik nap az a nagy szerencse ért, hogy beléjük botlottam N'gaounderében, és felajánlották, hogy kölcsönadják nekem. El se tudtam hinni a szerencsémet: lesz hideg víz és friss hús. Felállítottam szép új házam előtt, aminek a tetejét éppen akkor fejezték be. Nagyszerű tréfának tartották, amikor megkérdeztem, hogy miért hagyják le róla a szokásos tüskéket, amik a ház lakóját megóvják a boszorkányságtól. Mindenki tudta, hogy egy fehérember nem célpontja a boszorkánytámadásoknak, mint ahogy azt is tudta mindenki, hogy négyszögletes, és nem kör alakú házban kell laknia. Az én házamat tehát négyszögletesre építették, és a boszorkányság elleni orvosságok helyett egy sörösüveget tettek a tetejére.
  Az én "hideg magtáram" mindenkiből nagy csodálkozást váltott ki. Zavarba ejtette őket - ahogy engem is meglehetősen -, hogy a "magtáramat" a benne égő tűz hűti le. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy mutassak nekik jeget, amit még senki nem látott, kivéve a legnagyobb előkelőségeket. Meg voltak rémülve. Minthogy még soha nem tapasztaltak ilyen szélsőséges hőmérsékletkülönbséget, a doajók váltig állították, hogy a jég "forró", és ha hozzáérnek, megégeti őket. Amint nézték, hogy elolvad a napon, azt mondták: "A hideg dolog elment. Csak a víz maradt meg, ami benne volt." Még a Kpani Öregember is eljött, és megnézte ezt a csodát, szerepének megfelelően, hiszen ő a titkos misztériumok őrzője. Ez lehetővé tette, hogy helyreállítsam vele a kapcsolatot, és emlékeztessem az ígéretére, miszerint meglátogathatom. (...)
 Amikor az iskolaigazgató elment, megkérdeztem az Öregembert, hogy ő csinálta-e az esőt. Olyan pillantást vetett rám, mint egy ártatlan teknősbéka. "De hiszen csak Isten csinál esőt". Majd összeesett a nevetéstől, rendkívül elégedetten az aznapi munkával. "De ha meglátogatsz a jövő héten, megmutatom, hogy segítek Istennek."  Eddigre az esőcsináló már nagyjából mindent elmondott nekem, amit megtudhattam az esőcsinálásról. Végső soron bizonyos kövek birtoklásától függ. Az esőfőnök megmutatta nekem hordozható eső-felszerelését. Amikor megkezdte az esős évszakot a hegyen a különleges kövekkel, lokalizált záporokat tudott okozni egy szent kecske szarvának tartalmával. Elvitt a bozótba, és sok túlzott körültekintgetés és látóhatár-fürkészés után lekuporodtunk egy szikla mögé. A szarv kosgyapjúval volt bedugaszolva. "A felhőknek", magyarázta. Ezután egy vasgyűrű következett. Ez arra szolgált, hogy az eső hatását lokalizálja: ha, mondjuk, egy koponyaünnepen lenne, akkor  a falu közepére csinálná az esőt, amíg az emberek nem hoznának neki sört. Ezután valamennyi közül a leghatalmasabb rész következett. Komolyan előrehajolt, és megbillentette a szarvat. Lassan a kezébe gurult egy kék üveggolyó, amilyet bárhol lehet kapni. Úgy tettem, mintha el akarnám venni. Rémülten visszahúzta a kezét: "Megölne téged". Kikérdeztem róla. Nem a fehér emberek országából jött? Egyáltalán nem: az ősöktől jött sok ezer évvel ezelőtt. Hogy lehet ezzel a kővel esőt csinálni? Kos-zsírral kell dörzsölni. Ez érdekes volt, mivel az emberi koponyákat szintén be kellett dörzsölni zsírral, mielőtt elhelyezték volna őket a bozótban. Elkezdtem gyanakodni, hogy a koponyák, fazekak és kövek mind kapcsolatban állnak egymással. Valóban ez derült ki, és az esőfőnökök voltak a kereszteződési pontok a területek között. Az esőfőnökök koponyája esőt okoz, és az ünnepek idejére gyakran vizeskorsóval helyettesítik, míg a hegyet, ahol az esőköveket tartották, úgy hívták: "A fiú fejének koronája". Más szóval a hegyeket úgy tekintik, mintha "a föld koponyái" lennének. Megint egy egyszerű modellt - kövekkel és koponyákkal a középpontban - használtak arra, hogy sok területet strukturáljanak, és az esőt és az emberi termékenységet kapcsolatba hozzák egymással.
 Megköszöntem, és ajándékot adtam az Öregembernek, majd Matthieuvel töprengő csendben ereszkedtünk le a hegyről. Mire visszatértem a faluba, nagyszerű hűtőm felmondta a szolgálatot, tönkretéve néhány hétre való húskészletet. Ezentúl soha többé nem működött rendesen, mintha tudta volna, mikor nem vagyok ott, hogy rendben tartsam. Amikor visszatértem, a doajókat több ízben szó szerint könnyek között találtam a "hideg magtár" előtt, ott siratták az élelem elpazarlását, minthogy nem tudták újra begyújtani a készüléket, de úgy döntöttek, hogy nem nyúlhatnak a tartalmához, mivel nem az övék. Hamarosan lefokoztam egyszerű szekrénnyé.
 Három nappal később újra az esőfőnök falujában voltam. A hízelgés és a megvesztegetés finom kombinációjával sikerült Walter [az egyik misszionárius] gyerekeitől elhoznom egy kék üveggolyót, amit diadalmasan magammal hoztam.
"Emlékszel a kőre, amit mutattál nekem?"
"Igen."
"Kérdeztem tőled, hogy a fehér emberek földjéről van-e."
"Igen."
"Ugyanolyan, mint ez?" Átadtam neki a golyót. Álmélkodva vizsgálgatta a fényben.
"Ugyanolyan. Sötétebbek benne a felhők."
"Csinálna ez a kő esőt?"
Csodálkozva nézett rám. "Honnan tudhatnám? Ki kéne próbálnom, hogy lássam, működik-e. Nem tudom megmondani neked, amíg nem láttam." Megrázta a fejét, nyilvánvalóan rejtélyesnek találta, hogy elvárom tőle, hogy olyan kijelentést tegyen, ami nem közvetlen kísérletre épül. (Csak a legutolsó héten, amit Doajóföldön töltöttem, engedte meg végül, hogy magát a mágikus hegyet is meglátogassam.) (...)

Búcsúparti - megálló útban hazafelé - úgy lépkedtem Róma utcáin, mint egy doajó varázsló
Már körülbelül egy éve távol voltam Angliától, és bár azt nem mondhatnám, hogy otthon éreztem magam Doajóföldön, úgy tűnt, elértem valami köztes szintet, ahol a legtöbb dolog megtévesztően ismerős volt.(...)
 Közben a terepmunkája végéhez közeledő ember érthető aggodalmával átszállítottam a jegyzeteimet a misszióba, hogy megóvjam őket a nyiroktól, termeszektől, kecskéktől, kisfiúktól és egyéb fenyegetésektől, amit a képzeletem elővarázsolt. (...)
Most, hogy már közeledett az időm lejárta, érdeklődő felek kezdtek felkeresni, bizonyos tulajdonaimat méregetve, és megjegyezve, milyen rendkívül nagy szükségük volna egy takaróra, vagy milyen szép serpenyőm van. Nagyrészt Matthieu nógatására úgy döntöttem, hogy tartok egy búcsúpartit a faluban. Evégett fondorlatos módon körülbelül negyven üveg sört kellett beszerezni, és Marijo beleegyezett, hogy főz valamennyi kölessört. Ez természetesen nagyobb probléma lett, igazi doajó módon. A kölesre szánt pénz egy férfihez került, akinek a fivére úgy érezte, Zuuldibo tartozik neki egy tehénnel. Ez a férfi elvette, de a fivérének kölessel tartoztak a feleségének szülei, akik majd megszerzik a nő nagybátyjától, stb. A végeredmény az lett, hogy csak a legutolsó pillanatban hozták a kölest és készítették el a sört. A falu két napig zsongott az izgalomtól. Zuuldibo gyékényeket szőtt, hogy a vendégek le tudjanak ülni. Hallatszott, ahogy Marijo őrlő dalokat énekel, ahogy préseli a kölest. Gyerekek futkostak emitt is, amott is, korsókat és tökkulacsokat kértek kölcsön, és általában mindenkinek láb alatt voltak. Különösen abban szorgoskodtak, hogy megkaparintsanak mindent, amit eldobtam. Az aerosolos dobozok átváltoztak hangszerekké, a gyufásdobozokból titkos dolgok tartója lett a magtárakban, a címkét pedig gondosan lefejtették cigarettapapírnak. Az üres konzervdobozok nagyon keresettek voltak főzőedénynek. A megmaradt gyógyszereket ki kellett vinnem a bozótba elásni, nehogy a gyerekek megtalálják és megegyék. A férfiak állandóan beugrottak hozzám, csakhogy megnézzék a sört, és hozzák-vigyék a híreket.
 Mindent egybevéve, a parti óriási siker volt. Matthieu bosszankodott, hogy nem tartok beszédet, de büszkélkedett azzal, hogy rá volt bízva a sör szétosztása. Mindenkit felsorakoztatott, és utasította a segédjét ebben a vállalkozásban, hogy a faluból minden embernek adjon egy üveg sört, és pontosan tájékoztatta őket, hogy ki adja és miért. Úgy tűnt, én voltam az egyetlen, akit zavarba hozott ez az eljárás. Hamarosan az egész falu féktelenül berúgott. Hangszerek jelentek meg, az egyik öregember elkezdte rakosgatni a lábát, egy másik elkapta a ritmust. Gyorsan kialakult a tánc. Leszállt az éjszaka, és még mindig jöttek az emberek a földekről, de csodával határos módon kitartottak a készletek. A Főnök feleségei közül kettő leguggolt a lábamhoz, és elkezdett sírni; a dobos elém térdelt, és még követelőbb ütemet vert a pislákoló tűzfényben; a táncolók körbeálltak, tapsoltak és dobbantottak. Úgy éreztem, valami választ várnak. Nyilvánvalóan lehetetlen volt beszédet tartani; a tömegben meg sem tudtam mozdulni, úgyhogy táncról sem lehetett szó. Csodálatos módon Matthieu megjelent a hátam mögött egy marék százfrankos érmével. "Nyomj egy érmét minden homlokra, gazda!" sziszegte. Úgy tettem, ahogy ajánlotta. Kezdtem rákapni az ízére, egy áldást mormoltam: "Legyen a homlokod dudoros" - ami jó szerencsét jelent. Úgy tűnt, pontosan ezt várták. A doajók nagyon örültek ennek a hagyományos áldásnak, és eltáncoltak, hogy megtámadják a sört.
 Matthieu és én visszavonultunk a kunyhóba, ahol Zuuldibo és más méltóságok összegyűltek, és végül mégis átbukdácsoltam egy kis köszönő- és búcsúbeszéden; ezután még üldögélni és inni kellett órákon át, bár rettenetesen vágytam az ágyam kemény magánya után. Kint a parti továbbra is töretlenül tombolt; bent mind csendben ültünk, és hallgattuk a zenét. Egyesével elsomfordáltak. Hamarosan egyedül maradtam, és hálásan belezuhantam az ágyba. Eleredt az eső. A tető megint elkezdett csöpögni. (...)
 Minden kész volt az indulásra. Egy kis csoport bukkant fel, hogy elbúcsúztasson. A doajók bizonytalanul mosolyogtak, és rakosgatták a lábukat. Egy intés, a sebváltó roppanása, és otthagytam a hegyeket, ahol oly sok hónapot töltöttem oly furcsa foglalatosságban. Minden elválás az üresség érzetét hagyja maga után, a kozmikus magány enyhe érintését. Nehéz volt, hogy azonnal el ne kezdjem felejteni, hogy a terepmunka nagyjából intenzív unalomból, magányból, szellemi és fizikai szétesésből áll. Aranyköd ereszkedik alá, a vadak nemesebbek lesznek, a rítusok izgalmasabbak, a múlt átstrukturálódik, amint feltartóztathatatlanul a jelen valamilyen nagy céljához vezet. Most csak azért tudom, mert utánanéztem a naplómban, hogy elsősorban hisztérikus örömet éreztem, hogy végeztem Doajófölddel.(...)
 Az a nagyszerű ötletem támadt, hogy hazafelé megállok Rómában. (...)
Az egyik legfontosabb, de nem kellően méltányolt különbség egy afrikai falu és egy európai város között az, ahogy telik az idő. Egy olyan valaki szemében, aki a földművelő élet rendszeres érveréséhez szokott, ahol az ember évszakokban gondolkozik, és a napoknak nincs nevük, a városlakók őrült módon elviharzani látszanak mellette valami hiábavaló igyekezetben. Úgy lépkedtem Róma utcáin, mint egy doajó varázsló, akit rituális szerepe nem evilági lassúságával kiemel a mindennapi tevékenységekből. A kávéházi étlapok olyan sok lehetőséget kínáltak, hogy úgy éreztem, nem tudok megbirkózni velük: a választék hiánya Doajóföldön totálisan döntésképtelenné tett. A terepen állandóan orgiasztikus evésről álmodoztam; most sonkás szendvicseken éltem. Mire visszatértem a szállodai szobámba, az ajtót leemelték a sarkáról, és minden tulajdonomat elvitték: repülőjegyet, útlevelet, pénzt; még maradék doajó ruháim is nyomtalanul eltűntek. (...)
 Így történt, hogy elindulásom után tizennyolc hónappal visszatértem Angliába, egy szakadt nadrággal, hét maszatos és foltos füzettel Nyugat-Afrikáról szóló feljegyzésekkel, egy homoktól eltömődött fényképezőgéppel, és egy olasz nyelvű nyilatkozattal a birtokomban. Lefogytam 16 kilót, sötétbarnára voltam sülve, és szemgolyóim élénksárgára változtak [a hepatitisztől]. Szembenéztem a bevándorlási hivatalnokkal.
"Útlevél?"
"Sajnos elvesztettem az útlevelemet." Átadtam neki olasz nyelvű nyilatkozatomat. Összehúzta a szemét. "Angol ön, uram?"
"Ó...khm...igen."
"Hajlandó volna aláírni egy ilyen értelmű nyilatkozatot, uram?"
"Természetesen."
"Rendben van. Haladjon tovább." Intett, hogy menjek. Nem lehetett ennyire könnyű. Csapdát sejtettem. Ravaszul néztem. "Úgy érti, nem kell kiabálnom, fenyegetőznöm és pénzt ajánlanom önnek?"
"Haladjon tovább, uram."
Az egyik paradoxon, ami sokat gyötörte a matematikusokat, az Einstein-féle űrutazó. Miután nagy sebességgel néhány hónapig utazgat a világegyetemben, visszatér a Földre, és azt látja, hogy egész évtizedek múltak el. Az antropológus utazó fordított helyzetben van. Elmegy egy mértéktelenül hosszúnak tűnő időre más világokba, kozmikus problémákon töpreng, jelentősen megöregszik. Amikor visszatér, csak néhány hónap múlt el. A makk, amit elültetett, nem nőtt hatalmas fává - éppen hogy csak egy óvatos hajtást eresztett. Gyermekei nem nőttek fel, csak a legközelebbi barátai vették észre, hogy egyáltalán elment. Furcsa idegenség kap el, nem azért, mert bármi megváltozott, hanem inkább azért, mert már nem "normálisnak" és "természetesnek" látod a dolgokat. Az "angolság" éppolyan póznak tűnik, mint a "doajóság". Azon kapod magad, hogy ugyanazzal a tárgyilagos komolysággal vitatod meg a barátaidnak fontos dolgokat, ahogy a boszorkányságról beszéltél a faludbéliekkel. A beleillés hiányának következménye a bizonytalanság mindent elborító érzése, amit csak növel a rohanó fehéremberek nagy száma, akikkel mindenütt találkozol. Minden, aminek köze van a vásárláshoz, mértéktelenül bonyolultnak tűnik. Az élelmiszer túlzott bősége alatt roskadozó polcok látványa a szupermarketben vagy émelygő ellenérzést vagy tehetetlen vacillálást vált ki. Problémát jelent az interakció szabályaihoz való alkalmazkodás is. Amikor egyik nap a tejesember tejet hagyott a küszöbömön, amit nem rendeltem meg, úgy reagáltam, hogy kiabálva és tombolva utánarohantam a nyugat-afrikai módi szerint. Azt hiszem, talán meg is ragadtam a gallérjánál. Szegény ember nagyon meghökkent. Nyugat-afrikai mérce szerint egyszerűen erélyes voltam, angol mérce szerint kiállhatatlan tuskó.
 Személyes életemben is nagy változások történtek. Sok más terepmunkáséhoz hasonlóan az egészségem hosszú időre megrendült. Homályos liberális hitem a Harmadik Világ kulturális és gazdasági megváltásában éles ütést kapott. Általános jellemzője a visszatért terepmunkásoknak, ahogy a visszatért űrhajósok ügyetlenségével botladoznak saját kultúrájukban, hogy egyszerűen kritikátlanul hálásak azért, hogy nyugatiak, akik egy olyan kultúrában élnek, amely hirtelen nagyon becsesnek és törékenynek tűnik - ez alól én sem voltam kivétel. De van valami alattomosan szokásformáló az antropológiai terepmunkában. Az etnográfiai másnaposság sem hatásosabb averzió-terápia, mint bármi más. Néhány héttel a visszatérésem után felhívtam egy barátomat, a vele folytatott társalgás küldött annak idején elsősorban a terepre.
"Hát visszajöttél?"
"Igen."
"Unalmas volt?"
"Igen."
"Nagyon beteg lettél?"
"Igen."
"Olyan jegyzeteket hoztál vissza, amiknek se füle, se farka, és elfelejtettél megkérdezni egy csomó fontos dolgot?"
"Igen."
"Mikor mész vissza?"
Erőtlenül nevettem. Hat hónappal később visszatértem Doajóföldre.

        VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

(The Innocent Anthropologist, London, 1983, Henry Holt, NY, 1992)


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret