"Akkor meg miért ne mennénk terepre?" A kérdést
egy kollégám tette fel, miután végére
ért némileg illuminált áttekintésének
az antropológia, az egyetemi oktatás és általában
a tudományos élet mai állásáról.
A mérleg nem volt kedvező.
Az én történetem mindennapi. A felsőoktatási
intézmények neveltje voltam, és inkább a véletlen,
semmint a szándék sodort a tanításba. Angliában
az egyetemi élet néhány tarthatatlan feltételezésre
épül. Először is feltételezik, hogy ha jó
tanuló vagy, jó leszel a kutatásban. Ha jó
vagy a kutatásban, jó tanár leszel. Ha jó tanár
vagy, terepmunkára kívánsz majd menni. Ezen összefüggések
közül egyik sem áll. Kitűnő diákok
rémisztő kutatást csinálnak. Remek egyetemi
előadók, akiknek a neve soha sem hiányzik a szakmai
folyóiratokból, olyan nevetségesen unalmas előadásokat
tartanak, hogy a diákok a lábukkal minősítik,
és eltűnnek, mint harmat az afrikai napon. A szakma tele van
elkötelezett terepmunkásokkal - az arcuk cserzett a forró
égövek viszontagságaitól, fogukat állandóan
összeszorítják attól, hogy évekig bennszülöttekkel
foglalkoztak -, akiknek kevés vagy semmi érdemi mondanivalójuk
nincs egy tudományos diszciplínában. Mi, a lagymatag
"új antropológusok", akiknek a doktorija könyvtári
kutatáson alapult, úgy döntöttünk, hogy az
egész terepmunka-ügy túlságosan fel van fújva.
Persze az öregebb tanárok, akik a birodalom idején teljesítettek
szolgálatot, és "csak rájuk ragadt az antropológia,
miközben végezték a dolgukat ", személyesen érdekeltek
amaz isten kultuszának fenntartásában, akinek főpapjai
voltak. Átkozottul megszenvedték a mocsarak és őserdők
megpróbáltatásait és nélkülözéseit,
és semmiféle hátulgombolós ne próbálja
levágni ezt az utat.
Ha egy vitában megszorongatják őket valamilyen
elméleti vagy metafizikai kérdésben, szomorúan
megrázzák a fejüket, közönyösen szívnak
egyet a pipájukon, vagy végigsimítanak a szakállukon,
és valami affélét mormolnak, hogy az "igazi emberek"
nem passzolnak bele az olyanok tiszta absztrakcióiba, akik "soha
nem csináltak terepmunkát". Valódi szánalmat
mutatnak az ilyen hátrányos helyzetű fickók
iránt, de a dolog teljesen világos számukra. Ők
jártak ott, ők látták. Ennél többet
nem lehet mondani.
Miután néhány évig tanítottam
a készen kapott szent tanokat egy minden különösebb
tudományos rangot nélkülöző antropológia
tanszéken, talán megérett az idő a változásra.
Messze nem volt könnyű megállapítani, hogy vajon
a terepmunka az olyan kellemetlen feladatok egyike, amilyen a kötelező
katonai szolgálat, amit némán el kell szenvedni, vagy
a szakma egyik "velejáró kiváltsága", amiért
az embernek hálásnak kell lennie. A kollégák
véleménye sem segített igazán. A legtöbbnek
bőven volt ideje rá, hogy tapasztalatait a romantikus kaland
rózsás ragyogásába burkolja. A múltbéli
terepmunka ténye mintegy feljogosít az unalmas fecsegésre.
Az ember barátai és rokonai kissé csalódottak,
ha a mosástól egy közönséges nátha
kezeléséig nincs minden téma etnológiai
reminiszcenciákkal megspékelve. A régi történetek
maguk is meghitt barátaink lesznek, és hamarosan csak a terepmunka
kellemes része marad meg az emlékezetünkben, kivéve
a mértéktelen gyötrelem néhány kellemetlen
szigetét, amiket nem lehet elfelejteni vagy elnyomni az általános
eufória közepette. Volt például egy kollégám,
aki azt állította, hogy csodálatosan érezte
magát a nyájas és mosolygós bennszülöttek
között, akik kosárszámra hordták neki a
gyümölcsből és virágból álló
ajándékokat. De ott-tartózkodásának
belső kronológiáját kaphattuk meg az ilyen
kijelentések formájában: "Ez azután történt,
hogy ételmérgezést kaptam", vagy "Nem álltam
túl biztosan a lábamon akkoriban, mert még megvolt
az a gennyes hólyag a talpamon". Az embernek az a gyanúja
támadt, hogy az egész ügy leginkább azokra a
vidám háborús visszaemlékezésekre hasonlít,
amelyek hallatán minden jobb belátásunk ellenére
sajnáljuk, hogy nem éltünk akkoriban.
De talán lehet mégis valamit nyerni az ilyen tapasztalatokból.
A témavezetői konzultációk soha többé
nem lennének unalmasak. Ha olyan témáról lennék
kénytelen beszélni, amiről nyilvánvalóan
fogalmam sincs, benyúlhatnék etnográfiai anekdotás
zsákomba, ahogy az én tanáraim is tették annak
idején, és előhúzhatnék valami hosszadalmas
történetet, ami legalább tíz percre elhallgattatná
a diákjaimat.
Az antropológusoknak szerencséjük van azzal
a képpel, ami a közvéleményben él
róluk. A szociológusok, ahogy azt mindenki tudja, zagyvaságok
és közhelyek humortalan, balos szállítói.
De az antropológusok hindu szentek lábainál ültek,
láttak furcsa isteneket és mocskos rítusokat, bátran
mentek oda, ahol ember még nem járt. Ők az öncélú
angol különc-egyház szentjei. A lehetőséget,
hogy csatlakozzam hozzájuk, nem lehetett könnyen visszautasítani.
Igazság szerint azt az eshetőséget is figyelembe
kellett venni - bármilyen csekély legyen is -, hogy a terepmunka
nagy mértékben hozzájárulhat az emberi tudáshoz.
A felszínen ez meglehetősen valószínűtlennek
látszott. Önmagában a ténygyűjtés
kevéssé csábító. Az antropológiában
nem a tényekből van hiány, hanem egyszerűen
abból, hogy valami értelmeset kezdjenek velük. A "lepkegyűjtés"
fogalma ismerős a szakmában, és sok etnográfus
és kudarcot vallott értelmező törekvéseinek
jellemzésére szolgál, akik egyszerűen felhalmozzák
a furcsa szokások takaros példáit, amelyeket terület
szerint, ábécé vagy fejlődési sorrendben
rendeznek el, az aktuális divattól függően.
Őszintén szólva úgy tűnt, és
most is úgy tűnik, hogy a terepmunka, mint minden tudományos
törekvés, nem abban találja meg igazolását,
hogy az egyén mennyivel járul hozzá a közösséghez,
hanem inkább abban, hogy ez mennyivel járul hozzá
az ő személyes épüléséhez. A tudományos
kutatás a szerzetesi élethez hasonlóan igazából
az ember saját lelkének tökéletesítéséről
szól. Szolgálhat persze valamilyen nagyobb célt is,
de nem csak ezen az alapon kell megítélni.
Ezért aztán elég általános
volt a megbotránkozás a szakmán belül, amikor
Malinowskiról, a terepmunka "feltalálójáról"
naplóiból kiderült, hogy meglehetősen emberi
volt és gyarló. Még őt is feldühítették
és untatták a "feketék", kínozta a vágy
és az elszigeteltség. Széles körben érezték
úgy, hogy a naplókat vissza kellett volna tartani, hogy "kárt
okoznak az ügynek", hogy fölöslegesen tekintélyrombolók,
és hogy az öregek iránti mindenféle tiszteletlenséghez
vezetnének. Ez meglehetősen tűrhetetlen képmutatást
árul el a tudomány művelőiről, és
minden lehetséges alkalommal orvosolni kell. Ilyesféle gondolatokkal
a fejemben vállalkoztam arra, hogy beszámoljak saját
próbálkozásaimról.
Minek menjek terepre? Tanácsok a terepre készülő
fiatal etnográfusoknak
A "terepre menés" gondolata már el volt ültetve
az agyamban, és a mag növekedett, ahogy már ezek szoktak.
"Minek menjek terepre?" kérdeztem a kollégát. Széles
gesztust tett, amiről látszott, hogy a tanítási
repertoárjába tartozik. Olyan alkalmakkor használta,
amikor a diákok ilyesmit kérdeztek, hogy "Mi az igazság?"
vagy "Hogy kell írni azt, hogy 'macska'"? Legyen elég ennyi.
Udvarias kitaláció, hogy az antropológusokat
emészti a vágy, hogy egyetlenegy nép körében
éljenek ezen a bolygón, akik szerintük egy olyan titok
őrzői, amely nagy fontossággal bír az emberiség
többi része számára; és azt javasolni
nekik, hogy máshol dolgozzanak, olyan lenne, mintha azt mondanánk
nekik, hogy bárki mással összeházasodhattak volna
egyedüli társukat, lelkük jobb felét kivéve.
Én például a szakdolgozatomat nyomtatott és
kéziratos ó-angol anyagból írtam. Ahogy ezt
akkoriban némileg elbizakodottan megfogalmaztam: "időben
utaztam, nem térben". Ez a kifejezés megpuhította
vizsgáztatóimat, akik mindazonáltal kötelességüknek
érezték, hogy megfenyegessenek az ujjukkal, és figyelmeztessenek,
hogy ezentúl hagyományosabb földrajzi területeken
dolgozzam. Így hát nem voltam lojális egyik kontinenshez
sem, és minthogy nem szakosodtam egyetemista koromban, nem is taszított
semmilyen helyszín. Személyes megítélésem
szerint, a kész művek alapján - amelyek inkább
a kutatott népeket, nem pedig a kutatóikat tükrözik
-, Afrika tűnt messze a legunalmasabb földrésznek. Evans-Pritchard
nagyszerű kezdetei után a munka hamar visszaesett a pszeudo-szociológiába
és a leszármazási rendszerek mint működő
egészek kutatásába; egy kicsit felélénkült,
amikor hangoskodva belevonszolták az olyan "bonyolult" témákba,
mint az előírt házasodás és a szimbolizmus,
de alapvetően megtartotta "egyszerű és fogékony"
természetét. Dél-Amerika lenyűgözőnek
tűnt, de a kollégáktól tudtam, hogy az ottani
munka politikailag kirívóan nehéz; ráadásul
úgy tűnt, hogy ott mindenki Lévi-Strauss és
a francia antropológusok árnyékában dolgozik.
Óceánia enyhébb választásnak ígérkezett
volna az életkörülményeket tekintve, de valahogy
minden óceániai tanulmány végül nagyjából
egyforma lett. Úgy tűnt, a bennszülötteknek monopóliuma
van az ördögien összetett házasodási rendszerekre.
India nagyszerű helyszín lenne, de ahhoz, hogy bármi
értelmeset lehessen csinálni, le kéne ülni és
öt évig tanulni, hogy elég nyelvet tudjak. A Távol-Kelet?
Megyek és megnézem, mit találok.
Az ilyen értékeléseket persze felszínesnek
lehet minősíteni, de sok kortársam majd diákom
is pontosan ilyen vonalak mentén működött. Végülis
a legtöbb kutatás az érdeklődésen alapuló
ködös elképzeléssel kezdődik egy bizonyos
kutatási területen belül, és igen ritka az olyan
ember, aki tudná, miről szól a szakdolgozata, mielőtt
megírta volna.
A következő pár hónapot azzal töltöttem,
hogy feljegyeztem a történeteket a kormányzati zaklatásokról,
vegyítve az atrocitások és pusztítás
híreivel egész Ázsiából. A végén
leginkább a portugál Timor felé hajlottam. Már
éppen nekiültem volna, hogy kidolgozzak egy kutatási
tervet, amikor az újságok hirtelen tele lettek a polgárháború,
a népirtás és az invázió híreivel.
A fehérek az életükért reszketve menekültek,
éhínség sejlett fel a horizonton. Utazás lefújva.
A kollégákkal folytatott sietős konzultációk
után úgy tűnt, jobban tenném, ha visszatérnék
Afrikához, ahol kevésbé nehéz kutatási
engedélyt szerezni, és a körülmények is
stabilabbak. A Fernando Po-i bubik felé irányítottak.
Azok számára, akik sosem találkoztak Fernando Po nevével,
hadd mondjam el, hogy az egy sziget Nyugat-Afrika partjainál, volt
spanyol gyarmat, közigazgatásilag az Egyenlítői
Guineához tartozik. Elkezdtem a szakirodalom körül szimatolni.
Mindenki nagyon gorombán nyilatkozott Fernando Po-ról és
a bubikról. A britek megvetették, mint olyan helyet, "ahol
késő délután az ember nagy valószínűséggel
találkozhat egy rendetlen spanyol tisztviselővel, aki még
mindig pizsamában van"; és élvezettel időztek
el a bűzös forróságnál és a számos
betegségnél, amelyeknek ez a melegágya volt. A 19.
századi német felfedezők használhatatlannak
minősítették, degeneráltnak tartották
a bennszülötteket. Úgy tűnt, Richard Burton mindenkit
ámulatba ejtett azzal, hogy odament, és életben is
maradt. Mindent egybevetve, nyomasztó perspektíva. Szerencsémre
- akkoriban legalábbis úgy gondoltam - a helyi diktátor
elkezdte konzekvensen lemészárolni az ellenfeleit, utóbbi
fogalmat nagyon szélesen értelmezve. Már nem mehettem
Fernando Po-ra.
Ezen a ponton egy másik kollégám segített
azzal, hogy figyelmemet az észak-kameruni hegyi pogányok
egy különös módon mellőzött csoportjára
irányította. Így ismerkedtem meg a doajókkal,
akik majd az "én" népem lesznek, szeretetben és gyűlöletben.
Egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy golyó a játékgépben,
és elindultam a doajók keresésére.
A Nemzetközi Afrika Intézet mutatójának
átnézésekor rábukkantam néhány
francia gyarmati adminisztrátoroktól és egy-két
arra járó utazótól származó utalásra.
Eleget írtak ahhoz, hogy kiderüljön, érdekesek:
volt például koponyakultuszuk, körülmetélésük,
fütty-nyelvük, múmiáik és rossz hírük,
miszerint renitensek és vadak. A kollégám meg tudta
adni nekem egy misszionárius címét, aki évekig
köztük élt, egy pár nyelvészét, aki
a nyelvükkel foglalkozott; és megmutatta nekem a doajókat
egy térképen. Úgy tűnt, beszálltam az
üzletbe.
Azonnal elkezdtem dolgozni, addigra teljesen megfeledkezve a
kérdésről, hogy akarok-e menni egyáltalán.
Két leküzdendő akadály volt: pénzt és
kutatási engedélyt kellett szereznem.
Ha már a kezdetén tudom, hogy két év
folyamatos erőfeszítése kell, hogy megszerezzem egyszerre
mindkettőt, talán visszatértem volna az alapkérdéshez,
hogy megéri-e ez az egész. De szerencsére hasznomra
vált a tudatlanságom, és elkezdtem tanulni a pénzekért
való kuncsorgás művészetét. (...)
Kaptam egy félelmetes doboznyi gyógyszert
és egy listát a tünetekről, amire jók,
és amelyeknek szinte mindegyikét produkáltam már
az oltásoktól. Eljött az utolsó tanácsok
pillanata. A közvetlen családtagjaim, akik teljesen híján
voltak minden antropológiai jártasságnak, csak annyit
tudtak, hogy elég őrült vagyok ahhoz, hogy vad országokba
menjek, ahol állandóan oroszlánok és kígyók
fognak molesztálni, de talán elég szerencsém
lesz ahhoz, hogy megmeneküljek a főzőüsttől.
Némi vigaszt nyújtott, hogy amikor eljöttem Doajóföldről,
a falufőnököm azt mondta, boldogan elkísérne
angol falumba, de félne egy olyan országban, ahol mindig
hideg van, ahol olyan vadállatok vannak, mint az európai
kutyák a missziónál, és ahol köztudottan
kannibálok élnek.
Egy könyvnek kétségkívül tartalmaznia
kéne egy ilyen összeállítást: "tanácsok
a terepre készülő fiatal etnográfusoknak." Azt
mondják, Evans-Pritchard, a kiváló antropológus
egyszerűen annyit mondott védenceinek: "Szerezz be egy rendes
utazóládát a Fortnum és Mason's -nél,
és tartsd magad távol a bennszülött nőktől".
Egy másik nyugat-afrikanista elárulta, hogy a sikeres terepmunka
titka egy jó hálós atlétatrikó. Nekem
azt mondták, hogy fejezzem be a végrendeletemet (amit megtettem),
hogy vigyek körömfényt a helyi dandyknek (amit nem tettem
meg), és hogy vegyek magamnak egy jó zsebkést (ami
eltört). Egy antropológus hölgy elárulta egy londoni
bolt címét, ahol sáskabiztos zsebekkel ellátott
rövidnadrágot lehet kapni. Ezt szükségtelen luxusnak
éreztem.(...)
Az első benyomás: ahogy egy nyugati elképzeli Afrikát
Az első benyomásom az volt Yaoundéról,
hogy nem valami vonzó. Kellemetlenül poros a száraz
évszakban, az esős évszakban pedig hatalmas ingovánnyá
változik. Főbb építményeinek annyi a
varázsa, mint az országút menti kávézók
építészetének. A beomlott rácsok a könnyelmű
látogatónak egyenes utat kínálnak a városi
szennyvízcsatornába. Az újonc ritkán ússza
meg legalább egy végtag kificamítása nélkül.
A külföldiek élete két-három kávézó
köré összpontosul, ahol mélységes unalomban
ülnek, bámulják a taxikat, és megpróbálják
lerázni a szuvenírárusokat. Ezek a legelbűvölőbb
urak, akik megtanulták, hogy a fehérember bármit hajlandó
megvenni, feltéve, hogy nagyon drága. (...)
Végül, mikor már úgy éreztem,
hogy életem végéig ezen a vonaton fogok ülni,
megérkeztünk N'gaounderébe. Azonnal elkapott az idegenség
érzése, sokkal inkább, mint délen. N'gaounderét
az észak és dél közötti határnak
tartják, hűvös klímája és a fővárossal
való vasút-összeköttetés miatt népszerű
a nyugatiak körében. Bár a vasút hatására
változik, még mindig nagy területen találhatók
itt hagyományos vályogépület-együttesek.
Délebbre ezeket teljesen kiszorította a bádog és
az alumíniumlemez iránti szenvedély, ami kibírhatatlanul
meleg a napon, és óriási hősugárzóként
működik, ez biztosítja, hogy az éjszaka éppolyan
forró legyen, mint a nappal. A nyugatiak szemében ezek a
bádogviskók nagyban hozzájárulnak az afrikai
városok csúfságához. Ez részben puszta
etnocentrizmus: míg a vályogkunyhó "festői
és rusztikus", a bádogkunyhó "nyomor". N'gaoundere
mindazonáltal kevésbé volt azonnal kellemetlen, mint
más afrikai városok. A sötétben, égő
főzőtüzek százaival úgy nézett
ki, ahogy egy nyugati elképzeli Afrikát. Nappal az ember
látja a rothadó szeméthalmokat is, amelyeken keresztül
az aranyifjúság utat vág műanyag virágokkal
díszített mopedeken. (...)
Az irataim késlekedése miatt már két
hónapja benne jártam a terepmunka-időmben, és
még egyetlen doajót sem láttam. Állandó
félelmem volt, hogy talán nem is léteznek, és
a 'doajó' szó helyi nyelven azt jelenti, hogy 'senki', amit
szolgálatkészen feljegyeztek valami körzeti hivatalnok
kérdésére adott válaszként. "Ki lakik
arrafelé?", érdeklődtem udvariasan a katolikus misszióban.
Igen, úgy tűnt, a doajók mégis léteznek.
Szerencsére a katolikusoknak semmi dolguk nem volt velük, szörnyű
emberek azok. Az iskolában, amit az atyák vezetnek, ők
a legeslegrosszabb tanulók. Miért érdekelnek engem
a doajók? Az életmódjuknak egyszerű oka van:
tudatlanok.
A fiatal antropológusok már mindent tudnak a misszionáriusokról,
mielőtt eggyel is találkoznának. Nagy szerepet játszanak
a téma démonizálásában, az álszent
adminisztrátorok és a kizsákmányoló
gyarmatosítók mellett. Az antropológusok már
a bevezető kurzusok során bemutatják a diákjaiknak
a melanéziai missziók túlkapásait és
korlátoltságát, ami cargo-kultuszokban és éhínségekben
kulminált. A brazil rendeket Amazóniában azzal vádolják,
hogy rabszolgákkal és gyermekprostitúcióval
kereskedtek, ellopták a földet, és a Pokol tüzének
erejével és fenyegetésével megfélemlítették
a bennszülötteket. A missziók elpusztítják
a hagyományos kultúrákat és az önbecsülést,
a népeket a világon mindenütt a tehetetlen, zavarodott
idióták állapotába kényszerítik,
akik segélyeken élnek, a Nyugat általi gazdasági
és kulturális leigázottságban. A nagy becstelenség
abban áll, hogy olyan gondolatrendszereket exportálnak a
harmadik világba, amiket maga a Nyugat már nagyrészt
leselejtezett.
Mindez ott motoszkált a fejemben, amikor megérkeztem
a n'gaounderei amerikai misszióba. Már az is az antropológiai
elvek elárulásának tűnt, ha az ember csak szóba
állt a misszionáriusokkal: az antropológusok megszállottan
távol tartják magukat ettől a fertőtől,
amióta Malinowski, a terepmunka úgynevezett feltalálója
először szólította fel szenvedélyesen
az etnográfusokat, hogy keljenek fel a misszió verandájáról,
és menjenek ki a faluba. Mindenesetre résen leszek az ördög
cselvetéseivel szemben, és esetleg egy kis időt is
spórolhatok azzal, ha beszélek olyan emberekkel, akik tényleg
éltek Doajóföldön.
Legnagyobb meglepetésemre sok melegséggel fogadtak.
A misszionáriusok távolról sem voltak vad imperialisták,
és - eltekintve egy-kettőtől a régi iskolából
- végtelenül félénken álltak elő
saját nézeteikkel. Ráadásul úgy tűnt,
hogy szégyenletesen nagyra tartják az antropológiát,
mint a legfőbb gyógyírt a szerencsétlen kulturális
félreértésekre - ebbéli vélekedésüket
nem tudtam őszintén osztani.(...)
A rokoni kötelességek széles hálójában
Úgy számítottam, hogy éppen elég
lesz a benzinem Garouáig, ami körülbelül száz
mérföldnyire volt, és elhatároztam, hogy másnap
hajnalban indulok. Amikor reggel kiléptem a házból
[a missziónál], meglehetősen meghökkentem, amikor
várakozó arcok tömegével találtam szembe
magam, akik eltökélten velem akartak tartani. Mindig is rejtély
volt számomra, hogyan terjed az ilyen információ.
A nyugatiak gyakran nem veszik észre, micsoda aprólékossággal
figyelik meg őket. Ha látják az embert, amint a benzin
szintjét ellenőrzi, az már elegendő ahhoz,
hogy fuvarozási kérelmek áradatát váltsa
ki. A visszautasítást elfogadhatatlannak tartják.
Azok, akik paternalizmussal vádolják az európaiakat,
abszolút nem értik meg a viszonyokat, amelyek a gazdagok
és a szegények között hagyományosan fennállnak
Afrika nagy részében. Egy ember, aki dolgozik neked, nemcsak
az alkalmazottad: a gazdája vagy. Ez egy nyitott végű
kapcsolat. Ha beteg a felesége, az épp annyira a te problémád
is, mint az övé, és elvárják, hogy megtegyél
mindent, ami módodban áll, hogy meggyógyítsd.
Ha valamit ki akarsz dobni, először neki kell visszautasítania.
Valaki másnak odaadni a lehető legilletlenebb volna. Szinte
lehetetlen határvonalat húzni aközé, ami a te
gondod, és ami az ő magánélete. A vigyázatlan
európai belekeveredik a laza rokoni kötelességek széles
hálójába, hacsak nem különösen szerencsés.
Ha egy alkalmazott "apának" szólít, az a veszély
jele. Akkor bizonyosan egy történet következik a ki nem
fizetett hozományról vagy egy elhullott marháról,
és valódi árulásnak fogják érezni,
ha nem vállalod magadra a terhek egy részét. Az "enyém"
s a "tied" közötti határ állandó újraegyezkedés
tárgya, és a doajók éppolyan szakértői
annak, mint bárki más, hogy annyit nyerjenek egy gazdag emberrel
való kapcsolatból, amennyit tudnak. Annak a felismerésnek
a hiánya, hogy ezt a kapcsolatot nagyon másképpen
látják mindkét oldalról, sok súrlódáshoz
vezetett. A nyugatiak mindig panaszkodnak, az alkalmazottaik (már
nem "boynak" és "szolgának" hívják őket)
arcátlanságára és pimaszságára
azirányú szelíd elvárásaikban, hogy
a munkaadók gondoskodjanak róluk, és mindig segítsék
ki őket, ha bajban vannak. Eleinte nagyon kijöttem a sodromból
az olyan alkalmakkor, mint a most említett. Úgy tűnt,
mintha soha semmit nem csinálhatnék spontánul, vagy
sehová sem mehetnék anélkül, hogy magammal cipelném
a kötelességek hatalmas terhét. A városba érve
még jobban elkeseredtem, amikor kiderült, hogy az emberek,
akiket elvittem, nagyon bosszúsak lesznek, ha befuvarozásukat
nem követik készségesen az ott-tartózkodásukat
fedező kölcsönök. Én hoztam őket erre
a furcsa helyre: képtelenség volna itt magukra hagyni őket.
(...)
Garoua furcsa kisváros a Benoue folyó partján
- e vízfolyás szórványos megjelenésű,
ami az esős és a száraz évszakban a tomboló
Mississippi és a nyirkos homok között váltakozik.
Akaratos folyójának ragaszkodása magyarázza
az átható halszagot, amely füstfátyolként
lebeg a város fölött. A szárított hal az
egyik fő iparág, a többi a sör és az adminisztráció.
A sör a bűvölet egy sajátos forrása a doajók
számára. Lelkes vendégei a "33" sört - ami a
korábbi francia adminisztráció nyoma - gyártó
serfőzdéknek. Az a különös tulajdonsága,
hogy lehetővé teszi az ember számára, hogy
a józanságból közvetlenül a másnaposságba
jusson, a részegség köztes szakasza nélkül.
A gyárnak van egy üvegfala, amin keresztül látni
lehet a sörösüvegeket, ahogy emberi közvetítés
nélkül a folyamat egyik szakaszából a másikba
siklanak. Ez mély benyomást tett a doajókra, és
órákon át nézték a csodát. Hogy
leírják, a gerse szót használták, ami
'csodát', 'varázslatot' jelent. Ebben a kontextusban hallottam
először a kifejezést, ami később antropológusként
annyira foglalkoztatott. Szintén termékeny forrása
volt a legtöbb metafizikai koncepciójuk szemléltetésére
szolgáló metaforáknak. A doajók hittek a lélekvándorlásban.
Ez olyan, mint Garouában a sör, magyarázták:
az emberek olyanok, mint az üvegek, amiket lélekkel kell feltölteni.
Amikor meghalnak és eltemetik őket, az olyan, mint amikor
az ember visszaküldi az üres üveget a gyárnak. (...)
Segítőt találni és beköltözni
egy faluba - Vezessetek a főnökhöz!
Visszatértem Poliba. A legfontosabb az volt, hogy találjak
egy asszisztenst, és nekilássak megtanulni a nyelvet. Az
antropológus asszisztense olyan figura, aki gyanúsan hiányzik
minden etnográfiai beszámolóból. A hagyományos
mítosz úgy próbálja leírni a veterán
antropológust, mint magányos figurát, aki bekószál
egy faluba, letelepszik, és pár hónap alatt "ráragad
a nyelv". Legfeljebb utalást találhatunk egy tolmácsra,
akit egy pár hét után már nélkülözni
lehet. (...)
Megelőzött az egyik prédikátor, akit
a Poli misszióban képeztek ki, és aki tudta, hogy
mit keresek. Úgy adódott, hogy volt neki tizenkét
fivére. Ritka vállalkozói érzékkel sebesen
mozgósította őket, bemasíroztatta a húsz
mérföldnyire a bozótban lévő faluból,
és bemutatta nekem valamennyit. Ez itt, magyarázta, jó
szakács és nagyon vidám. Sajnos nem beszél
franciául. Ez itt tud írni és olvasni, rettenetes
szakács, de nagyon erős. Ez itt jó keresztény,
és jól tud történeteket mesélni. Úgy
tűnt, mindegyiknek kiváló erényei vannak, és
nagyon jól járnék velük. Végül beleegyeztem,
hogy próbaidőre felveszem az egyiket, nemesen beérve
azzal, amelyik nem tudott főzni, de a legjobban beszélt franciául,
és tudott írni-olvasni. Rájöttem, hogy magát
a prédikátort kellett volna választanom, de jelenlegi
munkája ezt nem tette lehetővé. Később
kidobták a misszióból promiszkuus hajlamai miatt.
Eljött az ideje - ha csak le nem járt már
-, hogy beköltözzek egy faluba. A doajók két csoportra
oszlottak: hegyiekre és síkságiakra. Mindenki, akivel
beszéltem, arra buzdított, hogy a síksági doajók
között éljek. Ők kevésbé barbárak,
könnyebb lesz az ellátás, többen beszélnek
közülük franciául, és könnyebben járhatnék
templomba is. A hegyi doajók vadak és nehezen kezelhetők,
semmit nem fognak nekem mondani, és az ördögöt imádják.
Ezen információk birtokában az antropológus
csak egyet választhat: a hegyi doajók mellett döntöttem.
(...)
Eljött a kapcsolatfelvétel pillanata. Új asszisztensem,
Matthieu tanácsára vettem sört és dohányt,
és elindultunk Kongléba. A hegy lábánál
az út egyszerűen véget ért, és egy kölesszárakból
és kaktuszokból kialakított palánk mögött
ott feküdt a falu.
A doajó kunyhók kör alakú agyagépítmények
kúpos tetővel. Matthieut követve beléptem a körbe,
ami minden doajó falu előtt megtalálható. Ez
az a hely, ahol minden nyilvános találkozás és
bíráskodás zajlik, ahol a rítusokat tartják,
és ahol a vallási életben fontos különböző
szentélyek találhatók. Emögött egy másik
kör fekszik, ahol a közös tulajdonban lévő
csordát tartják. Keresztülhaladtunk ezeken a főnök
udvarára. Nagyon zavarba jöttem, amikor egy gyerek jelent meg
egyetlen összecsukható székkel, és megállt
az udvar közepén. Le kellett ülnöm. Nem tehettem
ellene semmit, ott ültem fényes elszigeteltségben, és
úgy éreztem magam, mint azok a merev és nagyon brit
alakok a gyarmati időkből származó fényképeken.
(...)
Mostanra a csend nagyon feszült lett, és úgy
éreztem, nekem kell mondanom valamit. Már említettem,
hogy a terepmunka egyik öröme az, hogy lehetővé
teszi mindenféle kifejezés használatát, amit
az ember egyébként sohasem venne a szájára.
"Vezessetek a főnökhöz!" kiáltottam. Ezt annak
rendje és módja szerint lefordították, és
elmagyarázták, hogy a főnök a földjéről
jön.
Zuuldibo később jó barátom lett.
Negyvenes évei elején járt, mindig teli szájjal
vigyorgott, és kicsit kezdett elhízni. Fuláni leplekben,
napszemüvegben pompázott, karddal az oldalán. Azóta
rájöttem, hogy bármit csinált is, amikor megérkeztem,
nem a földjén volt, az biztos. Senki nem művelte a földet
ilyen öltözékben, ráadásul Zuuldibo soha
életében nem nyúlt kapához. Az egész
mezőgazdaság dolgot olyan kimondhatatlanul unalmasnak találta,
hogy láthatólag sértésnek vette, ha valaki
csak szóba hozta neki a munkát a földeken.
Belekezdtem előre megfogalmazott beszédembe arról,
hogyan jöttem sok mérföldet a fehéremberek földjéről,
mert hallottam a doajók jó szokásairól és
különösen a konglei emberek jó természetéről
és kedvességéről. Úgy tűnt, ez
kedvező visszhangra talált. Közöttük akarok
élni egy ideig, és megtanulni a szokásaikat és
nyelvüket. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy nem vagyok misszionárius
- amit eleinte senki nem hitt el, mert a misszióban laktam, és
a misszió autójával jártam. Nem állok
kapcsolatban a kormánnyal - amit senki nem hitt el, mert láttak
az alprefektúra körül lődörögni. Nem
vagyok francia - amit senki nem értett: a doajóknak minden
fehér egyforma. Azért udvariasan figyeltek, bólogattak,
és azt mormolták: "ez jó" vagy "igaz, igaz". Gyorsan
megegyeztünk, hogy egy hét múlva visszajövök,
és a főnök csináltat nekem egy kunyhót.
Együtt megittunk egy sört, és adtam nekik egy kis dohányt.
Mindenki elragadtatottnak látszott. Amikor elmentem, egy idős
nő a földre vetette magát, és átölelte
a térdemet. "Mit mondott?", kérdeztem. Matthieu kuncogott:
"Azt mondta, Isten küldött téged, hogy meghalld a hangunkat."
Jobb kezdet volt, mint remélni mertem volna.
Ennyi megpróbáltatás és gyötrelem
után végre megérkeztem az "én" népemhez,
volt asszisztensem, volt tollam és papírom. Minthogy ennyi
akadállyal kellett szembenéznem, némi megdöbbenéssel
vettem tudomásul, hogy most már olyan helyzetben vagyok,
hogy "antropológiát művelhetek" Minél tovább
néztem ezt a kifejezést, annál kevésbé
lett világos számomra. Ha megkérnének, hogy
képet adjak erről a munkáról, nem volnék
túl biztos a dolgomban. Csupán egy emberrel tudnék
előállni, aki mondjuk mászik fel egy hegyre (úton
afelé, hogy "antropológiát műveljen"), vagy
jegyzetel (miután már "antropológiát művelt").
Nyilvánvalóan egy kissé szélesebb definícióra
volt szükség, mint amilyen a "nyelvtanulás külföldön".
Úgy döntöttem, hogy minden idő igazolható,
amit azzal töltök, hogy a doajókkal beszélek.
Ezzel volt egy-két gond. Először is egy szót
sem beszéltem a nyelvükön. Másodszor azon az első
reggelen nem voltak doajók a faluban: mindannyian szétszóródtak
a földeken, a köleshajtások között kapáltak.
Az egész napot azzal töltöttem, hogy kitaláltam,
mit kéne csinálni a kunyhómmal, hogy megfelelő
munkahely legyen.
A főnök kedvesen a rendelkezésemre bocsátott
egy nagy kunyhót az ő területének egyik melléképület-csoportjában.
Közvetlen szomszédaim két felesége és
az öccse voltak. Csak később jöttem rá,
hogy nagy mértékű bizalmat árult el irántam
azzal, hogy olyan helyet jelölt ki számomra, amit normális
esetben csak egy kedvenc feleség családjának adnak.
Az előző lakó rengeteg azonosíthatatlan kis
csomagot hagyott ott, lándzsa- és nyílhegyek voltak
a nádtetőbe szúrva. A különleges kegy másik
jeleként a főnök kiutalt nekem két összecsukható
széket is. Ezek bizonyultak az összes széknek a faluban,
és bármikor, ha egy magas rangú személy látogatta
meg a főnököt, visszaszállították
a kunyhójába. (...)
Megtanulni a nyelvet - ha kétségeid vannak, gyűjts
adatokat - "Látni akartam, ahogy leveszi a bőrét"
A doajók soha nem méltányolták a nehézségeket,
amiket a nyelvük jelentett egy európai terepmunkásnak.
Annyira lebecsülik a saját nyelvüket, hogy a főnökeik
nem hajlandók ezt a nyers, árnyalatlan eszközt használni,
ami csak kicsivel jobb az állatok hangjánál, így
nem tudták megérteni, hogy lehet, hogy valaki nem tudja megtanulni.
(...)
Egy alkalommal kirándulni mentem a hegyekbe. Sok gyerek
még soha nem látott fehér embert, és félelmükben
sikítozni kezdtek, míg aztán az öregek megvigasztalták
őket, és elmagyarázták, hogy ez a fehér
főnök Kongléból. Mindannyian szívélyesen
nevettünk az ijedtségükön, és együtt
dohányoztunk. Amikor elmentem, az egyik kislány könnyekben
tört ki, és hallottam, ahogy szipog: "Látni akartam,
ahogy leveszi a bőrét." Megjegyeztem a dolgot, hogy később
rákérdezzek - az ilyen kifejezésekről általában
kiderült, hogy egy rosszul értett hangszín vagy egy
ismeretlen homoníma eredménye volt. Mikor azonban megkérdeztem
tőle, az asszisztensem heveny szégyenkezést mutatott.
Vonakodva bevallotta, hogy a doajók szerint minden fehér
férfi, aki hosszabb ideig Doajóföldön él,
doajó varázslók reinkarnálódott lelke.
A fehér bőr alatt, amivel sikerült betakarni magukat,
feketék. Amikor este lefeküdtem, látták, amint
leveszem a fehér bőrömet és felakasztom. Amikor
a misszóba megyek más fehéremberekkel, behúzzuk
a függönyt, bezárjuk az ajtót, és levesszük
a fehér bőrünket. Ez a hiedelem megmagyarázta
a fehérek egyedüllét-mániáját.
Megmagyarázta a bosszúságot is, amit a doajók
néha kifejezésre juttattak nyelvészeti kudarcaim láttán
hónapok múltán is; ezeket szánalmas kísérleteknek
tekintették arra, hogy álcázzam lényegében
doajó természetemet. Mindenki tudta, hogy képes vagyok
bármit megérteni, amit csak akarok. Miért ragaszkodom
ahhoz, hogy úgy csináljak, mintha a nyelv új lenne
nekem? Csak miután majdnem egy éve voltam Doajóföldön,
akkor hallottam, amint a doajók a "mi" fehéremberünkként
emlegettek, és elöntött a büszkeség.(...)
De mindez már utólagos bölcsesség.
Az első három hét alatt csak annyit tudtam, hogy egy
lehetetlen nyelv megtanulására vállalkoztam, hogy
nincsenek doajók a faluban, hogy ömlik az eső, és
hogy gyenge és borzasztóan magányos vagyok.
Mint ilyen helyzetben a legtöbb antropológus, én
is a tények gyűjtésében kerestem menedéket.
A tárgyi adatok gyakorisága az antropológiai monográfiákban
biztosan nem a tények önmagában vett értékéből
vagy érdekességéből ered, hanem abból
a hozzáállásból, hogy "ha kétségeid
vannak, gyűjts adatokat". Ez bizonyos értelemben érthető
megközelítés. A terepmunkás nem tudhatja előre,
mi lesz fontos, és mi nem. Ha az ember már rögzítette
az adatokat a jegyzetfüzetbe, nem nagyon hajlandó kihagyni
a monográfiából - úgy emlékszik rájuk
vissza, mint napon gyalogolt mérföldekre, vagy azzal töltött
órákra, hogy megpróbált embereket elkapni.
Ráadásul a válogatás egy koherens látásmódot
előfeltételez arról, hogy az ember mit akar csinálni,
és a legtöbb antropológiai monográfiát
olyan emberek írják, akiknek a céljai "egy antropológiai
monográfia megírására" korlátozódnak,
nem többre.
Így hát mindennap felkerekedtem, és dohánnyal
és jegyzetfüzetekkel felszerelkezve kiporoszkáltam a
földekre, megsaccoltam a termést, megszámoltam a kecskéket,
ide-oda kapkodva az irreleváns aktivitások között.
Ennek legalább megvolt az az előnye, hogy a doajók
kezdtek hozzászokni furcsa és megmagyarázhatatlan
szokásaimhoz, én pedig kezdtem megtanulni a nevüket.
Az antropológus "befogadása" - élénk spekulációk
tárgya voltam - talán kitalálok valami új bolondságot
Sok bolondságot írtak olyanok, akiknek pedig tudniuk
kéne, hogy van ez - az antropológus "befogadásáról".
Az én helyzetemben akkor érkezett el a fordulópont,
amikor a Főnök azzal rémített meg, hogy szeretné
visszavenni a kunyhómat. A dolgot hosszasan megvitattuk, és
végül magam is beláttam, hogy a legjobb megoldás
számomra, ha építtetek egy saját kunyhót.
Ez súlyos 14 fontomba került, és lehetővé
tette, hogy alkalmazzam a körülmetélő fiát,
aki jótállt jóhiszeműségemért
az apjánál, a Főnök fivérénél,
aki megtanított vadászni, és a helyi gyógyító
unokaöccsénél, aki megismertetett a nagybátyjával.
Az autóm természetesen a falu mentőjeként és
taxijaként szolgált. A nők mindig kérhettek
tőlem kölcsön sót vagy hagymát. A falusi
kutyák tudták, hogy lágyszívű vagyok,
és a kunyhóm előtt gyülekeztek, az asszisztensem
nem kis bosszúságára. A fazekasoknak és a kovácsoknak
soha nem volt még annyi bevétele. A jelenlétem növelte
a Főnök tekintélyét. Mindig biztosította,
hogy tudjak az ünnepekről, és elvigyem az autómon.
A bank szerepét játszottam azoknál, akiknek nem volt
pénzük, de voltak szép kilátásaik. Gyógyszertár
voltam a betegeknek. (...)
Az emberek a falumban hamar megtanulták, hogy lefordítsák
azt, amit mondok, arra, amit mondani akartam. Hogy milyen mértékben
sikerült tényleg uralnom a nyelvet, és mennyire sikerült
megtanítanom nekik a saját személyes pidzsinemet,
azt nehéz megmondani.
Továbbra is meg voltam azonban győződve
arról, hogy a doajók szemében a legfőbb erényem
egyszerűen az, hogy kuriózum vagyok. Nem igaz, hogy unalomról
kizárólag a civilizációban panaszkodnak. Afrikában
a falusi élet tényleg nagyon unalmas, nemcsak a naponta változó
ingerekhez szokott nyugati számára, hanem a falusiak számára
is. Engem azért kedveltek, mert szórakoztató voltam.
Soha senki nem lehetett benne biztos, mit fogok legközelebb csinálni.
Talán elmegyek a városba, és valamilyen új
csodával vagy történettel. térek vissza. Talán
emberek jönnek hozzám látogatóba. Talán
bemegyek Poliba, és kiderítem, hogy van sör. Talán
kitalálok valami új bolondságot. Állandó
társalgási téma voltam. (...)
Az élelem komoly probléma volt Doajóföldön.
Sajnos közelebb voltam a sivataghoz, mint az őserdőhöz.
A doajók minden szeretetükkel a kölest halmozták
el. Képtelenek voltak bármi mást enni, annyira féltek,
hogy megbetegszenek. Beszéltek a kölesről, fizettek
a kölessel, sört főztek a kölesből. Ha az
ember megkínálta őket rizzsel vagy yammal, megették,
de keservesen sajnálkoztak, hogy nem olyan jó, mint a köles.
Bár tartanak marhát, a doajók nem fejik meg, és
nem az élelem miatt tenyésztik őket. Ezek törpemarhák,
nincs púpjuk, mint a fuláni csordáknak, és
szinte semmi tejet nem adnak. A doajók azt állítják,
hogy "nagyon vadak", de ennek semmi bizonyítékát nem
láttam. Ideális esetben is csak ünnepekkor vágják
le őket. (...)
Amikor először jelentem meg az úszóhelyen,
egy-két fiatal férfi volt ott, akik a földekről
visszatérőben megálltak mosakodni. Az anatómiám
láthatólag élénk spekulációk
tárgya volt. A következő napokban húsz-harminc
férfi jelent meg spontánul, hogy lássa az újdonságot,
a ruhátlan fehérembert. Ezután az attrakciós
értékem sebesen lecsökkent; mélyen meg voltam
bántva. Matthieuvel majdnem minden nap idejöttünk, ha
nem volt máshol dolgunk, és ebben a tisztán férfi
környezetben kezdtek nekem először beszélni a doajók
a vallásukról és hiedelmeikről. Minthogy eléggé
nyilvánvaló volt, hogy ők mind körül vannak
metélve, én pedig nem, a beszélgetés spontánul
terelődött erre a tárgyra, ami a doajóknak nem
csupán múló szenvedélye (...).
Hónapokba telt, mire úgy éreztem, hogy valamennyire
előrehaladtam a nyelvvel, és titokban meg voltam győződve
arról, hogy úgy fogok visszamenni, hogy nem tanultam és
nem értettem meg semmit. A legrosszabb az volt, hogy úgy
tűnt, a doajók soha nem csinálnak semmit, nincsenek
hiedelmeik és nem végeznek szimbolikus cselekvéseket.
Csak vannak. (...)
Először is lehangoltan vettem tudomásul, hogy
tíz szónál többet nem tudok kihúzni egy
doajóból egyhuzamban. Ha megkértem őket, hogy
írjanak le nekem valamit, egy szertartást vagy egy állatot,
egy-két mondatot mondtak, aztán megálltak. További
kérdéseket kellett feltennem, hogy több információhoz
jussak. Ez nagyon helytelen volt, mert sokkal jobban befolyásoltam
a válaszaikat, mint ahogy azt a szigorú terepmódszertan
előírja. Egy napon, körülbelül egy hónapnyi
meglehetősen terméketlen erőfeszítés
után rájöttem a megoldásra. A doajóknak
egész egyszerűen teljesen más szabályaik vannak
a párbeszéd alakítására. Míg
Nyugaton megtanuljuk, hogy ne vágjunk a másik szavába,
ez Afrika legtöbb részén nem áll. Úgy
kell beszélni a fizikailag jelenlévő emberhez, mint
telefonon, ahol gyakori közbevetéseket és verbális
válaszokat kell adni, hogy biztosítsuk a másik felet,
még mindig ott vagyunk és figyelünk. Ha egy doajó
figyel valakire, aki beszél, komolyan a padlót bámulja,
előre-hátra ring, és körülbelül öt
másodpercenként azt mondja: "igen", "ez így van",
"jó". Ha ezt nem teszik, a beszélő hamar elakad. Amint
alkalmazni kezdtem ezt a fortélyt, az interjúim meglehetősen
átalakultak. (...)
Többen rámutattak, hogy a nők furcsa módon
hiányoznak az antropológusok leírásaiból.
Állítólag nehezen kezelhető, rosszul informált
ismeretforrások. Én azonban végtelenül hasznosnak
találtam őket. Míg a férfiak az univerzum végső
titkai őrzőinek tekintették magukat, és csak
hízelgéssel tudtam ezeket kicsalni belőlük, a
nők tudták, hogy bármiféle információ,
amihez hozzáférnek, érdektelen, ezért nyugodtan
elismételhetik egy kívülállónak. (...)
"ez most nem alkalmas idő erre" - "harmóniában
élni a természettel" - "a doajók hite szerint..."
Doajóföldön az események időzítése
rémálom mindenki számára, aki tíz percnél
előbbre szeretné megszervezni a jövőjét.
Az időt hónapokban, hetekben és napokban mérik.
Az idősebb doajóknak csak a leghomályosabb elképzelésiek
vannak arról, hogy miből áll a hét; úgy
tűnik, a képzetet kulturális kölcsönzésnek
kell tartani, mint ahogy a hónapok neveit is. Az öregek a jelen
napjaiban számolnak; a múlt és jelen időpontjaira
bonyolult terminológia van, pl. "a tegnap előtti nap előtti
nap". Ezzel a rendszerrel gyakorlatilag lehetetlen pontosan rögzíteni
egy napot, amikor valami történni fog. Ráadásul
a doajók erősen függetlenek, és nagyon rosszul
viselik, ha valaki megpróbálja megszervezni őket.
Mindent a maga idejében csinálnak. Sokáig tartott,
míg hozzászoktam ehhez - gyűlöltem elvesztegetni
az időt, és ellenszolgáltatást vártam
az eltöltéséért. Úgy éreztem, világrekordot
állítottam be, mint olyan ember, akinek a legtöbbször
mondták, hogy "ez most nem alkalmas idő erre". A megbeszélések,
hogy egy adott időben vagy helyen találkozzunk, soha sem
működtek. Az emberek meg voltak döbbenve, hogy megsértődtem,
ha egy napot vagy egy hetet késtek, vagy ha 10 mérföldet
gyalogoltam hozzájuk, és nem voltak otthon. Az idő
nekik nem olyasmi, amit rögzíteni lehet.
(...)
Sokat írtak a primitív népek képességéről
vagy képtelenségéről arra, hogy hipotetikus
kérdésekkel foglalkozzanak. Én soha nem voltam benne
biztos, hogy a nehézségeim velük pusztán nyelvi
jellegűek voltak-e, vagy sokkal többről volt szó.
"Ha lenne egy nővéred", kezdtem, "és hozzámenne
egy férfihoz, hogy szólítanád?"
"Nincs nővérem."
"Nincs, de ha volna egy nővéred..."
"De nincs nővérem. Négy fivérem van."
Néhány meghiúsult kísérlet után
Matthieu közbelépett. "Nem, nem, gazda. Így kell. Egy
férfinak van egy nővére. Egy másik férfi
elveszi. A nő a felesége. A férfi szólítja
a nő férjét, hogyan?" Kapott választ. Alkalmaztam
ezt a stílust, és ezzel nem nagyon volt több gondom.
De hasonló problémák adódtak a legtriviálisabb
dolgok kapcsán is: ha a tollakról volt szó, amit egy
férfi különböző alkalmakkor visel; ha levelekről,
amiket bizonyos rítusok során használtak, vagy állatokról,
amiket meg szabad ölni, és amiket nem. Ezek mind potenciálisan
fontosak voltak ahhoz, hogy megértsem, milyen kulturális
világban élnek a doajók.(...)
A közkeletű nézet szerint az afrikaiak csordultig
vannak bennszülött bölcsességgel és folklórral
a növényekről és állatokról. Szakértői
annak, hogy egy csíra, szag vagy fán lévő nyom
alapján azonosítsák őket. Aprólékosan
elemzik, hogy egy bizonyos levél, gyümölcs vagy kéreg
melyik növényhez tartozik. Az az egyetlen szerencsétlenségük,
hogy olyan nyugatiak értelmezik őket, akik a saját
pecsenyéjüket sütögetik. A doajók esetében
az az igazság, hogy kevesebbet tudtak az afrikai bozót állatairól,
mint én. Nyomkeresőként meg tudtak ugyan különböztetni
egy emberi lábnyomot egy motorbicikli nyomától, de
nagyjából ez volt a teljesítményük csúcsa.
A legtöbb afrikaihoz hasonlóan azt hitték, hogy a kaméleon
mérgező. Biztosítottak róla, hogy a kobra ártalmatlan.
Nem tudták, hogy a hernyóból lepke lesz. Nem tudták
az egyik madarat megkülönböztetni a másiktól,
és nem lehetett rájuk hagyatkozni egy fa azonosításában
sem. Sok növénynek annak ellenére nem volt neve, hogy
elég gyakran használták; az ezekre való utalás
hosszadalmas magyarázatot igényelt: "A növény,
amit arra használsz, hogy megszerezd a kérget, amiből
festéket csinálsz." Ami azt illeti, hogy "harmóniában
élnének a természettel", azt felejtsük el. Gyakran
megróttak, amiért nem hoztam nekik géppisztolyt a
fehéremberek földjéről, amivel végre eltörölhetnék
a szánalmas antilopcsordákat a földjük színéről.
Amikor a doajók elkezdtek gyapotot termelni a kormánynak,
nagy mennyiségű rovarirtó szert kaptak. Ezt azonnal
halászati célra alkalmazták. Bedobták a patakokba,
és kiszedték a mérgezett halakat, amik a felszínen
lebegtek. A méreg hamar felváltotta a fakérget, amit
hagyományosan a halak megfojtására használtak.
"Csodálatos" magyarázták. "Bedobod, és mérföldekre
megöl mindent, kis halat, nagy halat."
(...)
A doajók egy történettel "magyarázták
meg" a viszonyt bizonyos állatok között: "Egy leopárd
elvett egy oroszlánt feleségül. Egy barlangban éltek
a hegyekben, és három gyerekük lett. Egy napon a leopárd
felüvöltött. Két gyerek megijedt és elszaladt.
Ezek lettek a szervál és a cibetmacska. Egy maradt, az leopárd
lett. Vége."
Természetesnek tűnt, hogy megkérdezzem, ez
vajon csupán egyszer történt-e, vagy ez minden szervál
és cibetmacska eredete. Néhányan ezt mondták,
mások azt. Néhányan fenntartották, hogy ez
minden cibetmacska eredete, de szerválok csak szerváltól
születnek. Mások azt állították, hogy
a szerválok így születnek, de a cibetmacskák
kizárólag cibetmacskák ivadékai.
Ez nem volt elszigetelt jelenség. A legegyenesebb kérdésekre
is madarakról, majmokról vagy bármiről megdöbbentően
bonyolult válaszokat kaptam, amelyek édeskevéssé
hasonlítanak az olyan vidám kijelentésekhez, hogy
"a doajók hite szerint...", amilyeneket az ember az átlagos
monográfiákban olvas. Hogy a doajók miben hisznek,
azt nehéz volt megállapítani azzal a nyilvánvaló
módszerrel, hogy egyszerűen megkérdezem őket.
(...) Amíg Afrikában voltam, becslésem szerint az
időmnek talán egy százalékát töltöttem
azzal, amiért valójában odamentem. Az idő fennmaradó
része elment logisztikával, betegséggel, ismerkedéssel,
a dolgok megszervezésével, eljutással egyik helyről
a másikra, és mindenek fölött várakozással.
(...)
Száraz évszak - bíróság - az én
"hideg magtáram" - esőcsinálás
Elérkezett a száraz évszak, és a
föld szúrós fűvel borított tikkadt vadonná
változott. A doajók is teljesen más életmódra
váltottak: a mezőgazdaság szünetelt a következő
esőzésekig, csak a magas hegyek között nem, ahol
lehetett öntözni. A férfiak ivásra, szövésre
és üldögélésre adták a fejüket,
vagy alkalmi vadászatra; a nők halásztak, kosarakat
és fazekakat készítettek. A fiatal férfiak
elmentek a városba, hogy munkát keressenek és rosszalkodjanak.
(...)
A házam építésének előbbre
mozdítása nagyon nehéz feladat volt. Az egyik pillanatban
a föld túl nedves volt, egy héttel később
túl száraz. Nem volt hordó, amibe vizet lehetett volna
tölteni. A fű a tetőre még nem volt kész.
A férfi, akinek irányítania kellett volna a munkát,
vagy beteg volt, vagy látogatóba ment, vagy több pénzt
akart. A szerződést háromszor újratárgyaltuk
pazar színészkedés közepette. Hacsak nem fizetek
többet, egyedül az én lelkemen fognak száradni
éhező gyerekek, zokogó feleségek és
boldogtalan férfiak. Miután ezzel eltelt néhány
hét, azt tettem, amit egy doajó tett volna: megkértem
a Főnököt, hogy hívja össze a bíróságot,
ítéljen az ügyemben.
A doajó bíróságok mindenki számára
nyitva álltak, bár a nőknek és a fiúknak
tanácsos volt megjegyezni, hol a helyük az öregek színe
előtt. Összegyűltek egy fa alatt a falu előtti
nyilvános körben, és elkezdődött a paláver.
Minthogy tapasztalatlan voltam a nyelv és az eljárás
finomságaiban, egyszerűen bemutattam az ügyet egy beszéddel,
amit Matthieu begyakoroltatott velem. Így végződött:
"Csupán egy kisgyermek vagyok a doajók között.
Átadom az ügyemet Majónak, aki megmagyarázza."
Ezt elég jól fogadták, és Majónak sikerült
az ellenfeleimet szívtelen gazfickókként lefestenie,
akik kihasználták, hogy nincsenek rokonaim és jó
természetű vagyok, és becsaptak. Ide-oda repkedtek
az érvek, én pedig ringtam a sarkamon, és rendszeres
időközönként azt mormoltam: "Ez így van.
Ez jó". Végül beleegyeztem, hogy körülbelül
a normális ár kétszeresét fizetem a munkáért,
és mindenki elégedett volt. Fontos megjegyezni, hogy ezzel
nem engedtem meg, hogy becsapjanak. Egy gazdag embertől elvárják,
hogy mindenért többet fizessen; nem volna tisztességes,
ha erre nem lenne hajlandó. (...)
A száraz évszak legfőbb fejleménye,
ami a legnagyobb gyönyörűséget okozta a doajóknak,
a hűtőszekrényem megérkezése volt. A
doajók nyelvével foglalkozó holland nyelvészek
elhagyatott házában álldogált egy parafinos
hűtőszekrény. Egyik nap az a nagy szerencse ért,
hogy beléjük botlottam N'gaounderében, és felajánlották,
hogy kölcsönadják nekem. El se tudtam hinni a szerencsémet:
lesz hideg víz és friss hús. Felállítottam
szép új házam előtt, aminek a tetejét
éppen akkor fejezték be. Nagyszerű tréfának
tartották, amikor megkérdeztem, hogy miért hagyják
le róla a szokásos tüskéket, amik a ház
lakóját megóvják a boszorkányságtól.
Mindenki tudta, hogy egy fehérember nem célpontja a boszorkánytámadásoknak,
mint ahogy azt is tudta mindenki, hogy négyszögletes, és
nem kör alakú házban kell laknia. Az én házamat
tehát négyszögletesre építették,
és a boszorkányság elleni orvosságok helyett
egy sörösüveget tettek a tetejére.
Az én "hideg magtáram" mindenkiből nagy
csodálkozást váltott ki. Zavarba ejtette őket
- ahogy engem is meglehetősen -, hogy a "magtáramat" a benne
égő tűz hűti le. Nem tudtam ellenállni
a kísértésnek, hogy mutassak nekik jeget, amit még
senki nem látott, kivéve a legnagyobb előkelőségeket.
Meg voltak rémülve. Minthogy még soha nem tapasztaltak
ilyen szélsőséges hőmérsékletkülönbséget,
a doajók váltig állították, hogy a jég
"forró", és ha hozzáérnek, megégeti
őket. Amint nézték, hogy elolvad a napon, azt mondták:
"A hideg dolog elment. Csak a víz maradt meg, ami benne volt." Még
a Kpani Öregember is eljött, és megnézte ezt a
csodát, szerepének megfelelően, hiszen ő a
titkos misztériumok őrzője. Ez lehetővé
tette, hogy helyreállítsam vele a kapcsolatot, és
emlékeztessem az ígéretére, miszerint meglátogathatom.
(...)
Amikor az iskolaigazgató elment, megkérdeztem az
Öregembert, hogy ő csinálta-e az esőt. Olyan
pillantást vetett rám, mint egy ártatlan teknősbéka.
"De hiszen csak Isten csinál esőt". Majd összeesett
a nevetéstől, rendkívül elégedetten az
aznapi munkával. "De ha meglátogatsz a jövő héten,
megmutatom, hogy segítek Istennek." Eddigre az esőcsináló
már nagyjából mindent elmondott nekem, amit megtudhattam
az esőcsinálásról. Végső soron
bizonyos kövek birtoklásától függ. Az esőfőnök
megmutatta nekem hordozható eső-felszerelését.
Amikor megkezdte az esős évszakot a hegyen a különleges
kövekkel, lokalizált záporokat tudott okozni egy szent
kecske szarvának tartalmával. Elvitt a bozótba, és
sok túlzott körültekintgetés és látóhatár-fürkészés
után lekuporodtunk egy szikla mögé. A szarv kosgyapjúval
volt bedugaszolva. "A felhőknek", magyarázta. Ezután
egy vasgyűrű következett. Ez arra szolgált, hogy
az eső hatását lokalizálja: ha, mondjuk, egy
koponyaünnepen lenne, akkor a falu közepére csinálná
az esőt, amíg az emberek nem hoznának neki sört.
Ezután valamennyi közül a leghatalmasabb rész következett.
Komolyan előrehajolt, és megbillentette a szarvat. Lassan
a kezébe gurult egy kék üveggolyó, amilyet bárhol
lehet kapni. Úgy tettem, mintha el akarnám venni. Rémülten
visszahúzta a kezét: "Megölne téged". Kikérdeztem
róla. Nem a fehér emberek országából
jött? Egyáltalán nem: az ősöktől
jött sok ezer évvel ezelőtt. Hogy lehet ezzel a kővel
esőt csinálni? Kos-zsírral kell dörzsölni.
Ez érdekes volt, mivel az emberi koponyákat szintén
be kellett dörzsölni zsírral, mielőtt elhelyezték
volna őket a bozótban. Elkezdtem gyanakodni, hogy a koponyák,
fazekak és kövek mind kapcsolatban állnak egymással.
Valóban ez derült ki, és az esőfőnökök
voltak a kereszteződési pontok a területek között.
Az esőfőnökök koponyája esőt okoz,
és az ünnepek idejére gyakran vizeskorsóval helyettesítik,
míg a hegyet, ahol az esőköveket tartották, úgy
hívták: "A fiú fejének koronája". Más
szóval a hegyeket úgy tekintik, mintha "a föld koponyái"
lennének. Megint egy egyszerű modellt - kövekkel és
koponyákkal a középpontban - használtak arra,
hogy sok területet strukturáljanak, és az esőt
és az emberi termékenységet kapcsolatba hozzák
egymással.
Megköszöntem, és ajándékot adtam
az Öregembernek, majd Matthieuvel töprengő csendben ereszkedtünk
le a hegyről. Mire visszatértem a faluba, nagyszerű
hűtőm felmondta a szolgálatot, tönkretéve
néhány hétre való húskészletet.
Ezentúl soha többé nem működött rendesen,
mintha tudta volna, mikor nem vagyok ott, hogy rendben tartsam. Amikor
visszatértem, a doajókat több ízben szó
szerint könnyek között találtam a "hideg magtár"
előtt, ott siratták az élelem elpazarlását,
minthogy nem tudták újra begyújtani a készüléket,
de úgy döntöttek, hogy nem nyúlhatnak a tartalmához,
mivel nem az övék. Hamarosan lefokoztam egyszerű szekrénnyé.
Három nappal később újra az esőfőnök
falujában voltam. A hízelgés és a megvesztegetés
finom kombinációjával sikerült Walter [az egyik
misszionárius] gyerekeitől elhoznom egy kék üveggolyót,
amit diadalmasan magammal hoztam.
"Emlékszel a kőre, amit mutattál nekem?"
"Igen."
"Kérdeztem tőled, hogy a fehér emberek földjéről
van-e."
"Igen."
"Ugyanolyan, mint ez?" Átadtam neki a golyót. Álmélkodva
vizsgálgatta a fényben.
"Ugyanolyan. Sötétebbek benne a felhők."
"Csinálna ez a kő esőt?"
Csodálkozva nézett rám. "Honnan tudhatnám?
Ki kéne próbálnom, hogy lássam, működik-e.
Nem tudom megmondani neked, amíg nem láttam." Megrázta
a fejét, nyilvánvalóan rejtélyesnek találta,
hogy elvárom tőle, hogy olyan kijelentést tegyen,
ami nem közvetlen kísérletre épül. (Csak
a legutolsó héten, amit Doajóföldön töltöttem,
engedte meg végül, hogy magát a mágikus hegyet
is meglátogassam.) (...)
Búcsúparti - megálló útban hazafelé
- úgy lépkedtem Róma utcáin, mint egy doajó
varázsló
Már körülbelül egy éve távol voltam
Angliától, és bár azt nem mondhatnám,
hogy otthon éreztem magam Doajóföldön, úgy
tűnt, elértem valami köztes szintet, ahol a legtöbb
dolog megtévesztően ismerős volt.(...)
Közben a terepmunkája végéhez közeledő
ember érthető aggodalmával átszállítottam
a jegyzeteimet a misszióba, hogy megóvjam őket a nyiroktól,
termeszektől, kecskéktől, kisfiúktól
és egyéb fenyegetésektől, amit a képzeletem
elővarázsolt. (...)
Most, hogy már közeledett az időm lejárta,
érdeklődő felek kezdtek felkeresni, bizonyos tulajdonaimat
méregetve, és megjegyezve, milyen rendkívül nagy
szükségük volna egy takaróra, vagy milyen szép
serpenyőm van. Nagyrészt Matthieu nógatására
úgy döntöttem, hogy tartok egy búcsúpartit
a faluban. Evégett fondorlatos módon körülbelül
negyven üveg sört kellett beszerezni, és Marijo beleegyezett,
hogy főz valamennyi kölessört. Ez természetesen
nagyobb probléma lett, igazi doajó módon. A kölesre
szánt pénz egy férfihez került, akinek a fivére
úgy érezte, Zuuldibo tartozik neki egy tehénnel. Ez
a férfi elvette, de a fivérének kölessel tartoztak
a feleségének szülei, akik majd megszerzik a nő
nagybátyjától, stb. A végeredmény az
lett, hogy csak a legutolsó pillanatban hozták a kölest
és készítették el a sört. A falu két
napig zsongott az izgalomtól. Zuuldibo gyékényeket
szőtt, hogy a vendégek le tudjanak ülni. Hallatszott,
ahogy Marijo őrlő dalokat énekel, ahogy préseli
a kölest. Gyerekek futkostak emitt is, amott is, korsókat és
tökkulacsokat kértek kölcsön, és általában
mindenkinek láb alatt voltak. Különösen abban szorgoskodtak,
hogy megkaparintsanak mindent, amit eldobtam. Az aerosolos dobozok átváltoztak
hangszerekké, a gyufásdobozokból titkos dolgok tartója
lett a magtárakban, a címkét pedig gondosan lefejtették
cigarettapapírnak. Az üres konzervdobozok nagyon keresettek
voltak főzőedénynek. A megmaradt gyógyszereket
ki kellett vinnem a bozótba elásni, nehogy a gyerekek megtalálják
és megegyék. A férfiak állandóan beugrottak
hozzám, csakhogy megnézzék a sört, és
hozzák-vigyék a híreket.
Mindent egybevéve, a parti óriási siker
volt. Matthieu bosszankodott, hogy nem tartok beszédet, de büszkélkedett
azzal, hogy rá volt bízva a sör szétosztása.
Mindenkit felsorakoztatott, és utasította a segédjét
ebben a vállalkozásban, hogy a faluból minden embernek
adjon egy üveg sört, és pontosan tájékoztatta
őket, hogy ki adja és miért. Úgy tűnt,
én voltam az egyetlen, akit zavarba hozott ez az eljárás.
Hamarosan az egész falu féktelenül berúgott.
Hangszerek jelentek meg, az egyik öregember elkezdte rakosgatni a
lábát, egy másik elkapta a ritmust. Gyorsan kialakult
a tánc. Leszállt az éjszaka, és még
mindig jöttek az emberek a földekről, de csodával
határos módon kitartottak a készletek. A Főnök
feleségei közül kettő leguggolt a lábamhoz,
és elkezdett sírni; a dobos elém térdelt, és
még követelőbb ütemet vert a pislákoló
tűzfényben; a táncolók körbeálltak,
tapsoltak és dobbantottak. Úgy éreztem, valami választ
várnak. Nyilvánvalóan lehetetlen volt beszédet
tartani; a tömegben meg sem tudtam mozdulni, úgyhogy táncról
sem lehetett szó. Csodálatos módon Matthieu megjelent
a hátam mögött egy marék százfrankos érmével.
"Nyomj egy érmét minden homlokra, gazda!" sziszegte. Úgy
tettem, ahogy ajánlotta. Kezdtem rákapni az ízére,
egy áldást mormoltam: "Legyen a homlokod dudoros" - ami jó
szerencsét jelent. Úgy tűnt, pontosan ezt várták.
A doajók nagyon örültek ennek a hagyományos áldásnak,
és eltáncoltak, hogy megtámadják a sört.
Matthieu és én visszavonultunk a kunyhóba,
ahol Zuuldibo és más méltóságok összegyűltek,
és végül mégis átbukdácsoltam egy
kis köszönő- és búcsúbeszéden;
ezután még üldögélni és inni kellett
órákon át, bár rettenetesen vágytam
az ágyam kemény magánya után. Kint a parti
továbbra is töretlenül tombolt; bent mind csendben ültünk,
és hallgattuk a zenét. Egyesével elsomfordáltak.
Hamarosan egyedül maradtam, és hálásan belezuhantam
az ágyba. Eleredt az eső. A tető megint elkezdett
csöpögni. (...)
Minden kész volt az indulásra. Egy kis csoport
bukkant fel, hogy elbúcsúztasson. A doajók bizonytalanul
mosolyogtak, és rakosgatták a lábukat. Egy intés,
a sebváltó roppanása, és otthagytam a hegyeket,
ahol oly sok hónapot töltöttem oly furcsa foglalatosságban.
Minden elválás az üresség érzetét
hagyja maga után, a kozmikus magány enyhe érintését.
Nehéz volt, hogy azonnal el ne kezdjem felejteni, hogy a terepmunka
nagyjából intenzív unalomból, magányból,
szellemi és fizikai szétesésből áll.
Aranyköd ereszkedik alá, a vadak nemesebbek lesznek, a rítusok
izgalmasabbak, a múlt átstrukturálódik, amint
feltartóztathatatlanul a jelen valamilyen nagy céljához
vezet. Most csak azért tudom, mert utánanéztem a naplómban,
hogy elsősorban hisztérikus örömet éreztem,
hogy végeztem Doajófölddel.(...)
Az a nagyszerű ötletem támadt, hogy hazafelé
megállok Rómában. (...)
Az egyik legfontosabb, de nem kellően méltányolt
különbség egy afrikai falu és egy európai
város között az, ahogy telik az idő. Egy olyan
valaki szemében, aki a földművelő élet
rendszeres érveréséhez szokott, ahol az ember évszakokban
gondolkozik, és a napoknak nincs nevük, a városlakók
őrült módon elviharzani látszanak mellette valami
hiábavaló igyekezetben. Úgy lépkedtem Róma
utcáin, mint egy doajó varázsló, akit rituális
szerepe nem evilági lassúságával kiemel a mindennapi
tevékenységekből. A kávéházi
étlapok olyan sok lehetőséget kínáltak,
hogy úgy éreztem, nem tudok megbirkózni velük:
a választék hiánya Doajóföldön totálisan
döntésképtelenné tett. A terepen állandóan
orgiasztikus evésről álmodoztam; most sonkás
szendvicseken éltem. Mire visszatértem a szállodai
szobámba, az ajtót leemelték a sarkáról,
és minden tulajdonomat elvitték: repülőjegyet,
útlevelet, pénzt; még maradék doajó
ruháim is nyomtalanul eltűntek. (...)
Így történt, hogy elindulásom után
tizennyolc hónappal visszatértem Angliába, egy szakadt
nadrággal, hét maszatos és foltos füzettel Nyugat-Afrikáról
szóló feljegyzésekkel, egy homoktól eltömődött
fényképezőgéppel, és egy olasz nyelvű
nyilatkozattal a birtokomban. Lefogytam 16 kilót, sötétbarnára
voltam sülve, és szemgolyóim élénksárgára
változtak [a hepatitisztől]. Szembenéztem a bevándorlási
hivatalnokkal.
"Útlevél?"
"Sajnos elvesztettem az útlevelemet." Átadtam neki olasz
nyelvű nyilatkozatomat. Összehúzta a szemét. "Angol
ön, uram?"
"Ó...khm...igen."
"Hajlandó volna aláírni egy ilyen értelmű
nyilatkozatot, uram?"
"Természetesen."
"Rendben van. Haladjon tovább." Intett, hogy menjek. Nem lehetett
ennyire könnyű. Csapdát sejtettem. Ravaszul néztem.
"Úgy érti, nem kell kiabálnom, fenyegetőznöm
és pénzt ajánlanom önnek?"
"Haladjon tovább, uram."
Az egyik paradoxon, ami sokat gyötörte a matematikusokat,
az Einstein-féle űrutazó. Miután nagy sebességgel
néhány hónapig utazgat a világegyetemben, visszatér
a Földre, és azt látja, hogy egész évtizedek
múltak el. Az antropológus utazó fordított
helyzetben van. Elmegy egy mértéktelenül hosszúnak
tűnő időre más világokba, kozmikus problémákon
töpreng, jelentősen megöregszik. Amikor visszatér,
csak néhány hónap múlt el. A makk, amit elültetett,
nem nőtt hatalmas fává - éppen hogy csak egy
óvatos hajtást eresztett. Gyermekei nem nőttek fel,
csak a legközelebbi barátai vették észre, hogy
egyáltalán elment. Furcsa idegenség kap el, nem azért,
mert bármi megváltozott, hanem inkább azért,
mert már nem "normálisnak" és "természetesnek"
látod a dolgokat. Az "angolság" éppolyan póznak
tűnik, mint a "doajóság". Azon kapod magad, hogy ugyanazzal
a tárgyilagos komolysággal vitatod meg a barátaidnak
fontos dolgokat, ahogy a boszorkányságról beszéltél
a faludbéliekkel. A beleillés hiányának következménye
a bizonytalanság mindent elborító érzése,
amit csak növel a rohanó fehéremberek nagy száma,
akikkel mindenütt találkozol. Minden, aminek köze van
a vásárláshoz, mértéktelenül bonyolultnak
tűnik. Az élelmiszer túlzott bősége alatt
roskadozó polcok látványa a szupermarketben vagy émelygő
ellenérzést vagy tehetetlen vacillálást vált
ki. Problémát jelent az interakció szabályaihoz
való alkalmazkodás is. Amikor egyik nap a tejesember tejet
hagyott a küszöbömön, amit nem rendeltem meg, úgy
reagáltam, hogy kiabálva és tombolva utánarohantam
a nyugat-afrikai módi szerint. Azt hiszem, talán meg is ragadtam
a gallérjánál. Szegény ember nagyon meghökkent.
Nyugat-afrikai mérce szerint egyszerűen erélyes voltam,
angol mérce szerint kiállhatatlan tuskó.
Személyes életemben is nagy változások
történtek. Sok más terepmunkáséhoz hasonlóan
az egészségem hosszú időre megrendült.
Homályos liberális hitem a Harmadik Világ kulturális
és gazdasági megváltásában éles
ütést kapott. Általános jellemzője a visszatért
terepmunkásoknak, ahogy a visszatért űrhajósok
ügyetlenségével botladoznak saját kultúrájukban,
hogy egyszerűen kritikátlanul hálásak azért,
hogy nyugatiak, akik egy olyan kultúrában élnek, amely
hirtelen nagyon becsesnek és törékenynek tűnik
- ez alól én sem voltam kivétel. De van valami alattomosan
szokásformáló az antropológiai terepmunkában.
Az etnográfiai másnaposság sem hatásosabb averzió-terápia,
mint bármi más. Néhány héttel a visszatérésem
után felhívtam egy barátomat, a vele folytatott társalgás
küldött annak idején elsősorban a terepre.
"Hát visszajöttél?"
"Igen."
"Unalmas volt?"
"Igen."
"Nagyon beteg lettél?"
"Igen."
"Olyan jegyzeteket hoztál vissza, amiknek se füle, se farka,
és elfelejtettél megkérdezni egy csomó fontos
dolgot?"
"Igen."
"Mikor mész vissza?"
Erőtlenül nevettem. Hat hónappal később
visszatértem Doajóföldre.
VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
(The Innocent Anthropologist, London, 1983, Henry Holt, NY, 1992)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu