- Nem csoda, hogy elhagyott - gondoltam a tengerparton sétálva,
pár nappal azután, hogy örökre elhagyott a nő,
akivel együtt éltem le az utóbbi négy évet.
Azt kérdeztem magamban, hogy iránta érzett szerelmem
ellenére titokban vajon nem kívántam-e szüntelenül
éppen azt, hogy hagyjon el, hogy hulljak ki a világ rétegei
közötti szép, biztonságos menedékből,
és újra olyannak érezzem az életet, amilyen
valójában: szétmorzsoltnak, bizonytalannak,
a megtartás minden reménye nélkül. Mentem a homokos
parton, és figyeltem a szerelmeseket, akik a lenyugvó nap
fényében ölelkeztek. Sohasem csináltam ezt, mint
ahogy az asszonynak sem nyújtottam soha biztonságérzetet;
azt sem voltam képes megmutatni neki, mennyire szeretem, és
azt sem, hogy valahogyan szeretném megtartani magamnak. Hát
ezért ment el.
És én mentem a homokos parton, és aztán
tovább az éles sziklákon, melyeket csapdostak a hullámok.
Rajtam volt a hátizsák és a hálózsák,
a kezemben bot, amit a tengerben találtam. Sehová sem igyekeztem,
semmi sem hiányzott, semmit sem bántam. Kerülgettem
a sziklák éles peremeit, és néha a tengerre
pillantottam. A lenyugvó vöröses nap néhány
halászbárkát világított meg. A part
mellett öreg, fáradt úszó tempózott. Mentem,
és egy magányos kis öblöt kerestem, ahol egyszerűen
leteríthetem a hálózsákomat és megalhatok.
A közeli üdülőváros tele volt turistákkal,
s a partot elfoglalták a párok, akik a hullámok zúgásában
szerelmeskedtek. Untattak a sóhajok, ahol kerülgettem őket,
nevetésre ingerelt a férfiak állati hörgése
és a nők vékonyka sikolya a sziklák közti
öblökben. Hosszan kellett gyalogolnom, mire elhagyjam az átgyúrt,
átizzadt testeket, és eljutottam egy kőből
épült, elhagyott halászkunyhóig.
Belöktem a rozoga ajtót, és beléptem. Semmi
sem volt benne, csak a gerendán függött egy szakadt halászháló.
Leterítettem a földre, ráterítettem néhány
ruhadarabot meg a hálózsákot, és kényelmes
fekhelyet csináltam magamnak. A hátizsákból
elővettem a kétnapos kenyeret meg a vízzel teli termoszt.
Kiültem a ház elé. A falnak dőlve néztem
a tengeren át a látóhatár vékony világos
csíkját, az eget, amelyen felragyogtak a csillagok.
Tekintetem itta a több száz fényévből
jövő fényeket, belélegeztem a több ezer
éves levegőt. Fogammal téptem a kétnapos
kenyeret, és ittam az állott vizet. Meztelen, fáradt
lábamat kellemesen fújdogálta a langyos szellő.
A ház mögötti bozótban megszólaltak a kabócák.
A hullámok csapkodták a partot, hallgattam a
tenger homokjának nedves, halk surranását a sziklákon.
A vízhez mentem, és beleléptem. A hullámzó
tenger homokot és kevés kavicsot sodort a lábamra.
Egy ideig így álltam, és semmire sem gondolva bámultam
a messzeségbe. - Olyan valószerűtlen az egész,
csak illúzió, hogy létezem és itt vagyok -
gondoltam aztán. - Ezt a jelenetet már számtalanszor
elismételtem, és éppen most ismétlődik
meg számtalan más mindenségben. - Nem vagyok itt,
és nem vagyok ott - gondoltam. - Mindenütt ott vagyok és
sehol sem ugyanakkor - gondoltam, mielőtt elaludtam volna.
Reggel bent hagytam a holmimat a házikóban, és
a bozóton keresztül elindultam élelmet keríteni.
Találtam egy fügeültetvényt, levettem az ingemet,
bekötöttem az ujját, és teleszedtem fügével.
Már éppen indultam volna vissza a házikóba,
amikor valahonnan odasettenkedett egy koszos kutya, és
elkezdett ugatni utánam. Egy ideig sztoikusan tűrtem
árulkodó csaholását. Amikor beértünk
a bozótba, leraktam a fügét, és pár követ
hajítottam a kutya felé. Az egyik eltalálta, pedig
csak meg akartam ijeszteni. Felvonított, és egy pillanatra
megsajnáltam. Összeszedtem a fügét, és folytattam
az utamat. Útközben, a bozótosban gyűjtöttem
néhány száraz ágat.
A sziklákon a ház előtt két meztelen nő
feküdt. Első pillanatban csak egy lábat láttam
a sziklán, és azt hittem, a tenger sodort oda egy hullát.
Csak pár lépés után láthattam, hogy
a láb csak a laza terpesz miatt hever úgy a sziklán.
Megálltam, és néztem a két fiatal meztelen
testet. Két külföldi lány volt, úgy húsz
évesek. Az egyik hosszú hajú fekete volt, a másik
rövid hajú szőke. Amikor megláttak, megijedtek.
A fekete összekapta a lábait, és egy törülközőt
kapott magára. Odaléptem hozzájuk, kiráztam
nekik egy kis fügét, majd bementem a házba. Vártam,
gondoltam, elmennek. De ott maradtak a ház előtt. Én
meg bent maradtam a házban. Nem volt órám, nem
volt szükségem órára, de egy jó óra
múlva kinyílt az ajtó, és bekukkantott a fekete,
ugyanolyan meztelenül, mint az előbb. Kezét a szájához
emelte, és azt kérdezte: - Mangiare? - Tudtam, mit kérdez,
a fügére mutattam, ami még mindig benne volt az ingemben.
- Prendi - mondtam.
- A, ti parli italiano? - kérdezte, teljesen kinyitotta
az ajtót, és belépett. A nap besütött
a lába között, és a szőrszálak végein
verejtékcseppek csillantak.
- Nem - feleltem, és újra a fügére mutattam.
Elmagyarázta, hogy nem kérnek több fügét,
ellenben meghívnak, egyem velük. Elutasítottam, de nem
tágított. Behívta a barátnőjét,
meztelenül körülvettek, és unszoltak, jöjjek
ki hozzájuk. Gondoltam, fogom a holmimat és elmegyek. Semmiféle
társaságba nem kívánkoztam. Állították,
hogy túl sovány vagyok, pedig sohasem voltam túl sovány,
és kacagva kérdezték, vajon homoszexuális vagyok-e.
- Anélkül is van elég bajom - gondoltam, nekik azonban
nem feleltem. Addig unszoltak, amíg végül engedtem,
és kimentem velük. Hűtőtáskájukból
szendvicset és italt vettek elő, és megkínáltak.
Egy dobozos sört választottam és egy szendvicset. A
sziklák izzottak a déli naptól, a házból
kihoztam a hálózsákot, és szétterítettem
a sziklákon. Meztelen felsőtesttel, farmerben, mezítláb
feküdtem a hálózsákra. A lányok kacagtak,
és kérdezték, miért nem vetkőzöm
le. Odahozták a matracaikat, és mellém feküdtek
kétoldalt. Szórakoztak velem, izgattak, én meg többnyire
csöndben voltam. A szendvicset a hasamra tettem, a kezemet a fejem
alá, és ittam a dobozos sört. Itt-ott rápillantottam
meztelen testükre. Oldalvást feküdtek, és fölöttem
beszéltek egymáshoz. Dőlt rám az illatuk. Szépek
voltak, fiatalok és vonzóak. Csillogtak a kókuszolajtól,
és engem is be akartak kenni. Nem hagytam. Köveket raktak rám,
és kacagva tapogatták egymást. Nem tudtam magam kivonni
a hatásuk alól, ugyanakkor azt akartam, hagyjanak békén.
- Az egész illúzió - mondtam magamban -, ahogyan
illúzió minden. - Ittam a sört, és néztem
a tündöklő napot. A szemem előtt fekete karikák
jelentek meg. - A túl sok fény sötétet
hoz - közöltem filozofikusan, és lehunytam a szemem. A
lányok egyre kézzelfoghatóbban kezdtek szórakozni
velem, de többé nem reagáltam rájuk, és
nem nyitottam ki a szemem. Hamarosan meguntak, és egy idő
után hallottam, amint belecsobbannak a vízbe. A világ
egyre jobban eltávolodott tőlem, a táj forgószélben
emelkedett, egyre üresebb térben találtam magam, álomba
merültem.
Amikor felébredtem, többé nem voltak sehol. Felültem,
és lepotyogtak rólam a rám rakott kövek és
szendvicsek. A nap perzselt, teljesen leégtem; csak
ott voltam fehér, ahol a tárgyak rajtam voltak. Kóválygott
a fejem, levetkőztem, és bementem, hogy lehűljek,
a vízbe. Alámerültem, és megragadtam a köveket
a tenger fenekén. Halrajok surrantak a testem körül, algák
tekeredtek a karomra.
Aztán bementem a házba, és estig bámultam
az ablakon át a tengert. A nap egyre jobban belemerült, vöröse
egyre jobban szétterült a látóhatáron.
Este bementem a tengerbe, hogy kukacokat szedjek csalinak. Aztán
levettem a zsanérról az ajtót, áttetsző
damilt és horgokat szedtem elő a hátizsákból.
Az ajtót nagy nehezen odacipeltem a tengerhez, beledobtam, ráfeküdtem,
és kezemmel lassan eleveztem a parttól. Kint a tengeren volt
vele egy magasságban néhány halászbárka,
de én előbb leálltam. Sokáig vártam,
mire kifogtam az első nagyobb halat. Amikor a másodikat is
kifogtam, visszatértem a partra. A ház előtt a reggel
gyűjtött ágakból tüzet raktam, és
megsütöttem a két halat.
Másnap nem jött a két olasz lány. Egyedül
töltöttem a napot anélkül, hogy embert láttam
volna.
És a következő napot is egyedül töltöttem
volna, ha a vízhiány nem vesz rá, hogy bemenjek a
városkába. Turisták hemzsegtek az utcákon és
a bárokban, untam a képüket, boldogok voltak, mert valahol
azt olvasták vagy hallották, hogy a nyaraláson boldognak
kell lenni. Kevés pénz volt a zsebemben, mindent, amit addig
szereztem az életben, magam mögött hagytam. Hosszú
keresgélés után találtam egy boltot, ahol kaptam
egy ötliteres kannát. Az utolsó pénzemet adtam
érte. Így volt rendjén. Nem volt szükségem
pénzre. Egy cukrászdában a turisták között,
akik körültekintően falták az édességet
vagy hibátlan rendben sorakoztak a fagylaltautomata előtt,
elfurakodtam a vécéig, és teletöltöttem
a kannát vízzel. Aztán visszamentem a házikómhoz.
Útközben a bozótban csúnyán megkarcoltam
a karom, és egy nagy henteslégy folyton rárepült
a sebemre. Hessegettem. Nem hagyta magát. Csak az ajtó választott
szét bennünket, amikor becsuktam magam után.
Pár naponta bementem vízért a városba.
Semmi egyébre nem volt szükségem. Megsütöttem
a halat, amit esténként fogtam, és ettem a gyümölcsöt,
amit reggelente gyűjtöttem a kertekben és a földeken.
Napközben kiterítettem a hálózsákot meg
a ruháimat a sziklákra a ház körül,
és senki sem közelített hozzám. Sokat heverésztem
a házban, bámultam ki az ablakon, vagy néztem a sziklafalakat.
Szinte semmire sem gondoltam azt leszámítva, hogy megpróbáltam
elképzelni az ürességet. Megnyugtatott, úgy éreztem
magam ilyenkor, hogy átzuhanok a világ rétegein.
Egy nap, ahogy jöttem a városból a kanna vízzel,
az út túloldalán a tömegben megpillantottam egy
gimnáziumi barátomat. Összenéztünk, elindult
felém. Nem akartam megállni, intettem neki köszönésképpen,
és indulni akartam tovább. Megragadta a kezem.
- Nem ismersz meg? - kérdezte.
- De igen - mondtam, és elhúztam a kezem.
Meghívott egy italra. Elhárítottam, nem volt rá
szükségem, a kannában volt pár liter friss vizem.
Aztán mégis meghívott, s beültünk valahová
a mólón. Elmondta, hogy a nagybátyjával van
itt, a nagynénjével és a lányaikkal, és
szüksége van valakire, hogy meglegyen a legénység
az éjszakai vitorlaversenyhez, mivel a nők nem akarnak részt
venni. A verseny másnap este kezdődött. Nagy nehezen,
mivel alig forgott a nyelvem, elmagyaráztam nekik, hogy fogalmam
sincs a vitorlázásról. Meggyőzött, hogy
nem kell arról tudni semmit, csak a vitorlákat kell segítenem
fölhúzni és levonni. Semmi kedvem nem volt vitorlákat
felhúzni és levonni. A fejemet ráztam, és a
tengerre néztem. Fújt a szél, hullámok fodrozták
a tenger színét. Hirtelen megéreztem a nyílt
tenger illatát, egy pillanatra áthatott a végtelen
tenger látványa. - Tulajdonképpen nagyon szép
volna - gondoltam -, ha mindenütt tenger volna, ahova néznék.
És látnám lent a mélységet, melybe
belevész a tekintet.
- Talán eljövök - mondtam.
Azt akarta hallani, hogy biztosan jövök. Ezt nem tudtam neki
megígérni. A lelkiismeretemre akart hatni, szememre hányta,
hogy nem tudnak részt venni nagybátyjával a vitorlásversenyen,
ha nem lesz meg a harmadik. Nem az én dolgom, semmi köze a
lelkiismeretemhez. Mielőtt elmentem, megkérdeztem, hova jöjjek,
ha mégis meggondolom, és ő megmondta.
Másnap egész nap heverésztem a házikómban,
és az ajtón át néztem a tengert. Fújt
a szél, nagyon hullámzott. Órákon át
figyeltem a ritmusukat, amely belém költözött. A
gondolatok távol voltak tőlem, a testem könnyű
lett, a boldogság alig észrevehető érzése
reszketett benne.
Estefelé beleraktam a holmimat a hátizsákba, és
elbúcsúztam a házikótól. Erős
szél fújt, az égen súlyos felhők
tornyosultak. A part kihalt volt. Nem tudtam, hány óra,
nem voltam benne biztos, hogy a két ember, aki vár,
ott van-e már vagy még a megbeszélt helyen.
Amikor a vitorlakikötőhöz közeledtem, gimnáziumi
barátom szalad elém.
- A bácsikám már nagyon vár - mondta,
megfordult és gyors léptekkel sietett vissza a vitorláskikötő
felé. Nem követtem a lépteit, nekem nem volt sietős.
Minduntalan visszanézett a válla fölött, megállt,
bevárt, aztán ismét meggyorsította a lépteit
azt gondolva, hogy így késztet gyorsabb tempóra.
Bácsikája kellemetlen ideges nyájassággal
várt a bárkán. Kezet szorított velem, lesegítette
a hátizsákomat, szinte letépte a hátamról,
és a tőlem oly idegen versenyláztól, javasolta,
hogy gyakorlásképp néhányszor bontsuk ki és
rakjuk össze a vitorlát. Kedvetlenül működtem
közre, buzdított, tulajdonképpen pimaszul követelte,
hogy gyorsabban csináljak olyasmit, amit fölöslegesnek
és értelmetlennek éreztem. Lázasan hajtogatta,
hogy elöl kell lennünk, hogy mindjárt a start után
az élbolyba kell törnünk. A vitorlák néhányszori
felhúzása és leeresztése után azt ismételgetve,
hogy a versenyen majd jobban kell igyekeznem, levezetett a lépcsőn
a vitorlás szűk kabinjába. Megmutatta a navigációs
és a mélységmérő berendezést,
és gyorsan a szűk helyiség két végén
lévő fekhelyekre mutatott: - Ha marad idő, csak hátul
szabad lefeküdni. Elöl minél kevésbé legyen
megterhelve a hajó.
Maradt még egy kis idő a versenyig, és elmentünk
a közeli étterembe. Egykori barátom nagybátyja,
a gazdag vállalkozó kérkedő gesztusokkal
rendelt a pincérnél. Erőltetett, én is egyem
valamit, de azt hazudtam, hogy már ettem. Idegesen, mohón
evett egy natúrszeletet, és közben a silány amatőr
lelkesedésével beszélt a közelgő vitorlásversenyről.
Vettem a kosárkából egy darab kenyeret, és
lassan eleszegettem. Itt-ott ránéztem dagadt, jóléttől
elpuhult arcára, és a húsdarabokra, melyeket hanyagul
dobált a szájába. Rosszul voltam a látványától
meg az unokaöccsétől, aki pedánsan szeletelte
a rántott sajtot. A sötét eget kémleltem. Vihar
volt készülőben.
Mikor a vitorlás kifutott a kikötőből,
megkönnyebbültem. Az este éjszakába hajlott, a
súlyos szürke felhők fenyegetően függtek
a tenger felett. A levegő sűrű volt és tele feszültséggel,
megdördült az ég, és először néhány
súlyos, nagy csepp hullott az égből, majd zuhogni
kezdett az eső. Egy ideig még láttuk a többi
vitorlást, de hamarosan egyedül találtuk magunkat a
háborgó tengeren. Sötét volt körös-körül;
csak néha világítottak a villámok, amelyek
belecsapkodtak a tengerbe. A vitorlás tulajdonosa ordított,
hogy elveszítettük a versenytársakat, és hogy
valaki biztosan elénk került. Ki akarta bontani a pótvitorlát,
a "spinakert", ahogy nevezte, de eszembe se jutott, hogy fölkússzam
a megdőlt vitorlarúd csúcsára, és egykori
barátommal végrehajtsam az óhaját. Ültem
a férfi mellett, aki ordított, mint a bolond, és kapaszkodott
a vaskorlátba. Aztán az vállalkozó átengedte
a kormányt, és elment az unokaöccsével, hogy
kibontson egy újabb vitorlát. Amikor felhúzták,
a viharos szél vadul belekapott, és a vitorlás
veszedelmesen oldalra fordult. A sötétben a villámfénynél
láttam, a két férfi hogy kapaszkodik a korlátba.
Én is eleresztettem a kormányt, és megragadtam
a korlátot, amely magasan ágaskodott a tenger fölé.
A túloldalon a korlát szinte már a tengerben volt;
minduntalan elborították a hullámok. A víz
beömlött a kajütbe, azt hittem, elsüllyedünk.
De a vitorlarúdnál álló két férfinak
sikerült bevonnia a pótvitorlát, mire a víz többé
nem tódult olyan vadul a vitorlásra. Visszakecmeregtek a
kormányhoz, a vállalkozó áthajolt a vitorlás
farán, és hányni kezdett. Aztán visszament
a kabinba, és kis idő múlva visszajött megmondani,
hogy helyes irányba haladunk. - Három óra múlva
elérjük a világítótornyot - mondta -.
Az elsők között kell odaérnünk. -. Aztán
felváltott a kormánynál. Felvettem a mentőmellényt,
és belekapaszkodtam a korlátba. A hullámok döngették
a vitorlást, időnként átcsapott felettünk
egy-egy nagyobb hullám, a viharfelhőkből megállás
nélkül szakadt az eső.
És így múltak az órák, egyre
jobban belementünk az éjszakába. A vihar nem enyhült,
jött velünk a tengeren át. A vállalkozó
mindhiába kémlelte a sötétséget, és
kereste versenytársait. Még két- vagy háromszor
hányt bele a tengerbe; az egyik hányás közben
a villám a vitorlás közelében csapott le, és
láttam, hogy röpülnek kifelé szájából
a húsdarabok.
A vállalkozó egyre nyugtalanabb lett. Számításai
szerint már oda kellett volna érnünk a világítótoronyhoz.
Bemászott a kabinba, majd vissza, és szüntelenül
azt ismételgette, hogy jó az irány, valami azonban
mégsem stimmel. Hamarosan nem tudta tovább palástolni
kimerültségét. Nehezen tartotta a kormányt, és
minduntalan felkiáltott, - hajó, föld, világítótorony
-, de nem volt ott semmi. Csak az éjszaka és a tenger, és
a reá boruló felhők. Unokaöccse is utolsó
erejével kapaszkodott a kerítésbe, és
ismételte, hogy - hajó, föld, világítótorony.
A vállalkozó hamarosan nem tudta tovább tartani a
kormányt, ezért felváltottam. Odaült az unokaöccse
mellé, az erősebb lökéseknél alig tudták
tartani magukat a megdőlt vitorláson.
Jó volt a viharos tenger közepén, szemem pihent
a sötétben. Szerettem az eső és a tenger nedvességét,
amely elöntött teljesen. Lágy mélységeket
éreztem magam alatt.
Eleresztettem a kormányt, és megpróbáltam
a másik kettőt beterelni a kabinba. Nekem is vigyáznom
kellett, nehogy becsússzam a tengerbe. Az unokaöccsel
még csak ment valahogy, de a vállalkozó ellenkezett,
teljesen meg volt zavarodva, fürkészte a sötétet,
és szüntelenül csak azt ismételte - világítótorony,
világítótorony, világítótorony.
- Erővel elvonszoltam a korláttól, és letaszigáltam
a lépcsőn a vitorlás gyomrába.
Aztán eleresztettem a kormányt, és kiültem
a vitorlás orrába. Testemet csapkodták a hullámok.
Hosszan, nyugodtan néztem az éjszakát. A vihar és
a hullámok bömbölését hirtelen recsegés-ropogás
harsogta túl. Kemény lökést éreztem, a
vitorlás párszor egyik majd másik oldalára
billent, aztán elnyugodott. Lemásztam róla, és
a zátonyokon, melyeket elöntöttek a hullámok,
kis szigetre léptem. Ezen volt a világítótorony.
De nem világított. Odamentem. Belöktem a rozoga ajtót,
és beléptem. Lefeküdtem a száraz algahalomra
és nyugodt, mély álomba merültem.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu