Eszembe jut a háború. Ez nem jelenti azt, hogy előre
láttam volna, hogy ki fog törni. Nem, azokban az években
látszólag nyugodt volt az élet, amíg csak el
nem jött a vég, áltattuk magukat festett díszleteivel
és természetes szépségével.
Varsón a háború előtt megmutatkoztak a
jólét jegyei, modern házakat építettek,
márvány előcsarnokokkal a régi kapualjak helyett,
tereket, villanegyedeket alakítottak ki, virágokat ültettek,
autóbuszok jártak stb. A mindennapi életben semmi
nem jelezte előre a katasztrófát, egyik napról
a másikra tört ránk. A háború előtti
nap reggelén a hivatalba induló emberek nyugodtan várakoztak
a megállókban, sütött a nap, a fiatal nők,
még lebarnultan a nyaralás után, könnyű
színes ruhákat viseltek. Nemrég olvastam valakinél
egy leírást a városról, hogy milyen volt augusztus
31-én, a reggeli órákban, a szerző rengeteg
részletre emlékezett, többek között egy szép
útitársnőre, aki a villamoson festette a száját.
A jelen végig megtévesztő volt, majd egy pillanat
alatt széthullott. Nem tudok másképp fogalmazni: véget
ért a jelen. Ha a tejivóban, ahova kefirt inni tértünk
be, sebesültek fekszenek, az azt jelenti, hogy egy bizonyos valóság
már soha nem tér vissza. És pontosan így is
történt. Bedeszkázott kirakatok, frissen ásott
árkok keresztben az utcákon; kapualjakban és pincékben
összezsúfolt emberek, felborított villamoskocsik és
egy döglött ló a cukrászda bejárata előtt
- mindez önmagában is elég szörnyű volt,
érzékeltette, hogy kizökkent az idő. Megáll
az ész, milyen könnyen felborul a napok és évek
megszokott rendje, eltűnik az életről alkotott jól
ismert kép. Örökre megjegyeztem, hogy elég néhány
széllökés, és kialszik minden fény, csikorog
az üveg a lábunk alatt; másnap pedig az ember már
úgy tekint korábbi életére, mint valami optikai
csalódásra. Egyetlen ilyen nap után elvész
a mindennapi életbe vetett hit, eztán már soha nem
lesz teljesen reális a lét, ha pedig a tapasztalat ellenére
megint visszatér, az illúzió régi erejével,
ezt a gondviselésben rejlő paradoxonnak kell tekintenünk,
amely a megsemmisüléstől óvja az emberiséget.
Nem éreztem hát előre a robbanást
és a káoszt. Csak valami meghatározatlan másképpre
számítottam tudat alatt, arra, hogy nem olyan logikusan történik
minden, mint ahogyan azt a dolgok jelenlegi állása diktálná,
más szóval, hogy a jövő nem vezethető
le egyszerűen, matematikai módszerekkel a jelenből,
legalábbis az én személyes szférámban
nem. Bár, ismétlem: az utolsó években nem voltam
tudatában annak, hogy közeleg a vég. Azt hiszem, az
államférfiak sem. Csak a naiv történészek
tulajdonítanak ilyen mondást a vizigótok királyának:
"Ideje véget vetni az ókornak, kezdjük el a középkort!".
Nem is gyanítottam, hogy bármi véget érhet,
mint ahogy az sem fordult meg a fejemben, hogy bármi elkezdődhet.
(Romok között üldögéltünk,
gyertyafényben)
1950-ben sokszor kihallgattak, kényszerítettek, hogy
határozzam meg, milyen volt a szemléletem és a gondolkodásmódom
a harmincas években. Tíz-tizenöt részletes önéletrajzot
írattak velem, miután beadtam a kiegészítő
magyarázatokat, kezdhettem elölről. A háború
előtti évekről szóló rész mindig
bizalmatlanságot keltett, azzal gyanúsítottak, hogy
bizonyos körülményeket eltitkolok. Elvileg politikai világnézetemet
firtatták, valójában azonban kapcsolataimat és
ismeretségeimet akarták feltérképezni. Amikor
megmagyaráztam, hogy nem voltak nézeteim, és nem tartottam
fenn kapcsolatokat, barátságtalanul reagáltak, hiába
bizonygattam az igazamat.
Nincs kizárva, hogy alkalmasint Ön is hasonlóan
reagálna. Közvetlenül a háború után
én is hihetetlennek, értelmiségi szűklátókörűségnek
tartottam a társadalmi-politikai kérdések iránti
közönyömet. Akkortájt végigbeszélgettünk
néhány éjszakát Wladek Sznejjel, értékelése
szerint a kommunizmus győzelme dialektikusan szükségszerű,
a történelem logikájából következik.
Romok között üldögéltünk, gyertyafényben,
a múltba révedő tekintettel. Lesújtó
érzés fogott el, mintha a bőrömet kéne
levetnem. Másodszor életemben: emlékszik a galériában
folytatott beszélgetésünket követő éjszakára?...
Különösnek találhatja, hogy mindkét eset Wladek
Sznejhez kötődik. De alapjában véve nem volt
ebben semmi meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy épp
ő rendelkezett ezzel a tulajdonsággal, amely belőlem
hiányzott: villámgyorsan, érzékenyen reagált
a valóságot rendszerező elméletekre, megvolt
benne a képesség, majdnem azt mondtam, tehetség, hogy
megértse a történelmet, s egyúttal azonosuljon
is vele. Végeredményben ezek a viták határozták
meg az új rendszer társadalmi alapjaihoz való viszonyomat.
Elfogadtam azt az érvet, hogy fel kell számolni a megkésett
fejlődésből fakadó hátrányokat
és a javak elosztásában megmutatkozó aránytalanságokat.
Beszélgetéseink alatt (pedig nem volt fűtés,
fáztunk, hiába volt rajtunk kabát és fülvédős
sapka) Wladek Sznej belelkesedett, tomboló intellektuális
dühében kérlelhetetlenül, gúnyos kegyetlenséggel
pusztította közös múltunk egészét,
én pedig valami hasonló műtétet végeztem
önmagamon, némán cigarettadohánnyal töltött
pipámat harapdálva. Egyszercsak bizonygatni kezdte, hogy
ifjúkorunktól kezdve arra készítettek fel minket,
hogy kizsákmányoláson alapuló társadalomban
éljünk, és kijelentette: - Már gimnazista korunkban
romlottak voltunk. - Éreztem, hogy a hajam alatt a tarkómig
elvörösödöm. - Na nem - szóltam - , a gimnáziumban
ártatlanok voltunk. - Nem figyeltem rá tovább, mert
eszembe jutott apám, magam előtt láttam szikár,
csontos alakját, amint járkál a katedra és
a tábla között, hallottam száraz, kissé
ironikus hangját, amint arról beszél, hogy a görögök
mindent tudtak az életről, a rómaiak pedig mindent
tudtak a hatalomról. Egy pillanatig megint ott ültem a második
padban, az udvarra nyíló ablak mellett, tőlem balra
a juharfa ágakkal szabdalt ég egy darabja, előttem
meg Wladek egyenletesen nyírt és buzgón előrenyújtott
feje. - Nem - ismételtem -, akkor ártatlanok voltunk. - Nyilván
zavarta valami a hangomban, mert elhallgatott.
(Minden megváltozott: újságok, lakcímek,
hivatalok, intézmények, villamosvonalak)
A háború utáni években még nem a
mostani helyemen dolgoztam, csak 1958-ban kerültem ide; eleinte a
színház titkárságán voltam közönségszervező,
fizetésem szerénynek is alig mondható. Mokotówban
laktunk, átvittem oda néhány bútort, ami megmaradt
a Topolowa utcai lakásból. Három embert kellett eltartanom,
kulturális életem akkoriban egy csésze feketére
korlátozódott, az Aleje Jerozolomskiére, egy kilyuggatott
bérházak közt elhelyezkedő presszóba jártam,
később meg a Három kereszt térre. Főként
éjszaka olvastam. Nehéz időszak volt, azelőtt
gondtalanul éltem éveken át, most pedig egy tökéletesen
védtelen lényről kellett gondoskodnom, számomra
azelőtt ismeretlen felelősséggel találtam magam
szemben, mintha az út kezdetén állnék. Ismerőseim,
akikkel találkoztam, tönkrementek (szó szerint, vagy
átvitt értelemben), árkok maradtak a régi utcákból,
zsúfolt teherautón jártam dolgozni. Minden megváltozott:
újságok, lakcímek, hivatalok, intézmények,
villamosvonalak, semmi sem kötődött a múlthoz,
és mindenre ránehezedett az a kifordított perspektíva,
amely aljas hazugságnak mutatta azt, ami egykor magától
értetődően igaznak látszott. Kaotikus, elkapkodott
és rögtönzött volt minden, kivéve a legfőbb
eszmét, amely a romok felett üvöltött, az új
rendről, és a régi rend végleges pusztulásáról
beszélt.
Mint mondtam, nehezen éltem át ezt az időszakot.
Tíz évvel azelőtt e jelszavakat hallva - ha egyáltalán
meg akartam volna őket hallani - utópiának tekintettem
volna mindazt, amit hirdetnek. Most, amikor e megrendült világból
semmi sem maradt a korábbi helyén, pontosan ezek az egykor
felforgatónak és életidegennek tetsző eszmék
változtak tolakodóan erőszakos realitássá.
Volt ebben valami döbbenetes. Láttam embereket, akiket magával
ragadott a lelkesedés, meg másokat is, akiken eluralkodott
a kétségbeesés, nem tudták megérteni,
mi történt. Csak néhányak tudták a tényeket
valódi mértékük szerint értékelni:
száz év evolúció. Egyszer télen - 1946-ban
lehetett - elmentem a Szász ligetbe, hogy elbúcsúzzam
Nina Willmantól. Hat vagy hét évvel korábban,
néhány hónappal a németek bevonulása
után, apja, kapcsolatai és pénze segítségével,
mexikói állampolgárságot szerzett neki. Emlékszem,
úgy volt, hogy Nina szülei is nemsokára elutaznak, Rómában
kellett volna találkozniuk a lányukkal. Nem ismerem pontosan
a körülményeket, lehet, hogy Nina nem akart elszakadni
tőlük, elég az hozzá, hogy nem utazott el, és
Willmanék hamarosan a gettóba kerültek. De a lány
megőrizte mexikói papírjait a megszállás
évei alatt, és most, a háború után,
a konzulátus érvényesnek ismerte el azokat. Elővette
táskájából a papírokat: - Nézd,
ilyen a sors, a harisnyakötőmbe volt belevarrva. - Nem kérdeztem,
miért döntött úgy, hogy elmegy. Mindenről
egyértelmű, határozott véleménye volt,
és egy adott pillanatban magától kezdte kifejteni
az érveit. Megint a régi Nina Willmant láttam magam
előtt, a művelt, intelligens kisasszonyt, aki jártas
a közgazdaságtanban, a történelemben és
az irodalomban. Nem tudnám most mindegyik érvét idézni,
csak az egyik szempontjára emlékszem: A korszak lehet új,
de én nem lehetek az. Száz év alatt változik
meg a társadalom, nekem legfeljebb tíz, na jó, tizenöt
évem maradt, ennyi idő alatt nem változom meg. És
aztán engem is meggyűlölnének: én is meggyűlölnék
mindenkit. - És szoknyáját kisimítva hozzátette:
- Épp ezt nem akarom. - Kedvtelve nézegettem napbarnított
bőrét, ovális kezét, gondosan rendben tartott
körmét, és észrevettem, hogy a szoknyáját
külföldi tweed anyagból varrták. Nem tudom, milyen
csoda folytán tudta megőrizni költségesen egyszerű
eleganciáját, az utóbbi időben egy sajtóirodában
tolmácskodott; de még a háború negyedik évében
is, amikor Tolával a pincéken át kivezettük a
fal túlsó oldaláról, makulátlan bézs
kosztümben lépett elő, mi ketten viszont sokáig
poroltuk széntől fekete ruhánkat.
Ugyanilyen vonzó volt hét évvel azelőtt
is, amikor először láttam az egyetemen. Épp az
indexemet készültem aláíratni, a kapunál
rögtön felkeltette a figyelmemet egy lány, aki velem egyszerre
lépett be. Ismerős volt látásból, ahogy
mentem utána, azon törtem a fejem, hol találkozhattunk.
Három lépéssel előttem ment, emlékszem,
tetszett a rövid, sportos burberry kabát alatt domborodó
meglehetősen széles csípő harmonikus és
biztos mozgása. Amikor közelebb értünk az épülethez,
ahol az előadótermek voltak, váratlanul megállt,
mintha előre akart volna engedni, és bátran rám
nézett sötét szemével. Aztán benn az épületben,
a ruhatárnál, a tömeg elválasztott bennünket.
A teremben már nem igen akadt üres hely, de alighogy megjelent
a professzor az ajtóban, hirtelen zűrzavar támadt:
néhányan felugrottak a padból, gyorsan, mint a kisiskolások,
egymás szavába vágva beszélni kezdtek, és
egy üres helyet mutogattak hátul a teremben. Eleinte nem tudtam
kivenni, miről van szó, aztán megértettem,
hogy a lány miatt van az egész: a falnál állt,
nem messze az ajtótól. Mielőtt bármit is gondolhattam
volna, lábdobogás támadt körülöttem,
több felől kiáltások hangzottak. Egész
idő alatt a mozdulatlan lányt néztem, háttérben
a fallal, amikor egy pillanatra elcsitult a zaj, meghallottam a katedráról
a professzor kérdését. A lányhoz intézte.
Aztán néma csendben elhangzott a lány válasza,
három vagy négy mondatot mondott nyugodtan és nem
túl hangosan. A szavaiból kiderült, azért maradt
állva az előadás alatt, hogy így tiltakozzék
a rendelkezés ellen, amely felosztja a helyeket az előadótermekben;
válaszában a gettó és a faji megkülönböztetés
szavakat használta. Egy másodperc múlva a falon, a
haja mellett, szétfröccsent egy üveg tinta. Amikor felemelkedtem
a helyemről, még nem hívtam fel magamra a közfigyelmet,
azt hitték, az ajtó felé indulok. És tulajdonképpen
tényleg ki is akartam menni. Csak amikor odaértem, és
odaálltam mellé a falhoz, akkor támadt bizonytalan
csend. A professzor megragadta az alkalmat, és elkezdte az előadást.
(Az volt a benyomásom, titokban figyel valaki)
Előrejelzek itt bizonyos tényeket, nem tartom magam a
kronológiához. Észrevettem, hogy az emlékezet
nem követi az események sorrendjét, szétszórt
pontok körül összpontosul, mintha a civilizáció
fókuszpontjai köré sűrítené anyagát,
amelyek közt a senkiföldje terül el. De valószínű,
hogy ez a rendszertelenség sem véletlen. Az a falun töltött
nap Wladek Sznejjel például néhány mondat miatt
maradt meg az emlékezetemben, amely a mezőn tett sétánk
alatt hangzottak el.
A malomban lakott, helyesebben a malom mellett egy földszintes,
kertes házban, a kert mögött tehenek legeltek. Miután
üdvözöltük egymást, rögtön sétálni
hívott, elindultunk hát az ázott mezőn át,
és Wladek beszélni kezdett magáról. Tél
óta rostokol itt, korrepetitori munkát kapott a jómódú
molnárcsaládnál lakással és ellátással.
Azt állította, hogy ez az új életmód
nagyon kedvére való. - Lengyelországban olyan elmaradott
a falu - bizonygatta -, hogy a megszállás sem képes
mélyebbre taszítani, abszolút lehetetlen, a szalmát
és a dunyhát nem lehet fejszével szétverni.
És ezért jobb itt, mint a városban.
Észrevettem, hogy meghízott, poros, kitaposott
szandál volt a lábán, lábujjai oldalra csúsztak.
Ha Wladek Sznejjel beszélgettem, rendszerint inkább hallgatóság
voltam, mint beszélgetőtárs, most is elég ritkán
szólaltam meg. Ezen a környéken a táj ősi
vidéki benyomást keltett, körülöttünk
mindenhol rét, gyümölcsös, az erdőbe mély,
kátyús utak vezettek, enyhén dombos volt a táj,
az itt-ott leszakadó domboldal feltárta agyagos, nyírfagyökerekkel
hálózott belsejét. Fölfelé kaptatva lassítottunk,
és arra a gondolatra jutottam, hogy a természet szabályossága
most különösen lélekemelő a maga megbízható
állandóságával ebben az eltiport, elcsúfított
világban. Feltöltődtem a természet békés
harmóniájával, és ebben nem zavart Wladek monológja,
aki egy Heidegger nevű filozófus nézeteit magyarázta,
amelyekkel nemrég ismerkedett meg. Mert itt sem hanyagolta el az
olvasást, két-három hetente Varsóba utazott,
és egy csomag könyvvel érkezett vissza.
Nehezen szedtem a lábam, elégedetten sóhajtoztam,
mechanikusan helyeselve nyugtáztam megjegyzéseit, de valójában
csak Wladek hangja jutott el hozzám, intelligensen csattogó,
a foglyokat riogató hangja - a madarak nem várták
meg, míg odaérünk, tíz-húsz lépésnyire
tőlünk, felröppentek. Hosszabb ideje olyan állapotban
voltam, amelyet manapság "a tartalékok felemésztéseként"
határoznak meg - ez esetben lelkiállapotra gondolok - és
ha csak egy-két percre is elengedhettem magam, oldódott a
feszültségem. Lelkemet megnyugvás töltötte
el, ahogy mentem, csak úgy, sietség, cím és
eligazítás nélkül, mintha teljesen felszabadultam
volna kötelmeim alól.
Mert meg kell mondanom, hogy a Raboczynnal való együttműködés
állandó készenléti állapotra kényszerített,
nem csak fizikailag. Időnként beteges bizalmatlanságnak
adta tanújelét, gyanítottam, hogy nemegyszer próbára
tett lojalitásomat vagy éberségemet ellenőrzendő;
nota bene meg vagyok győződve, hogy valóban ellenőrzött
bizonyos általa kidolgozott módszerekkel, amelyekről
sejtelmem sem volt. Ugyanez az érzés nyugtalanított,
amíg Nowe Miasto közelében tartózkodtam egy birtokon,
ahol a földbirtokosnő rokonaként mutattak be, és
szigorú inkognitómat még a bizalomgerjesztő
személyek előtt is meg kellett őriznem. Az volt a
benyomásom, titokban figyel valaki, és mire visszamegyek,
és jelentést teszek Robczynnak, őt már addigra
értesítik arról, mit csináltam, és kivel
találkoztam. Ez nagyon fárasztó.
Ezeket az észrevételeket nem azért tettem,
hogy kritikai elemzést adjak a konspirációs viszonyokról,
a csoportról, amelyben tevékenykedtem. Csak azt akartam megjegyezni,
hogy a konspiráció általában, a konspiráció
mint olyan törvényszerűen elkorcsosítja az embert,
mivel lényege szerint - titkos, veszéllyel járó
tevékenység - eleve antidemokratikus. Vagyis elvileg ellentétes
a szabadon és legálisan élő nyitott társadalom
sajátosságaival. Az efféle fegyveres csoportokban
gyakoribb a hősiesség, mint a gondolkodás természetes
szabadsága és a kétkedés iránti érzék.
A konspirációban még a hősöket is potenciális
gyanúsítottként tartják szemmel, mivel általában
és elvileg gyanúsíthatók mint elmélkedésre
hajlamos, vagyis a kétség és a félelem által
könnyen kikezdhető, esendő emberek. Minden tapasztalt
konspiratív szervezet előre és elvből számol
azzal, hogy a hősiesség és az árulás
közt minimális a távolság, és minden hőst
elsősorban ebből a szempontból muszáj ellenőrizni.
Mert a lánc szemekből van összekovácsolva, s
ugyanez a lánc kapcsolja egyúttal a szemeket is össze,
ezt nem szabad elfelejteni, én ezt mindenesetre jól az emlékezetembe
véstem.
És nem vádolhattak azzal, hogy ne lettem volna
elég lelkiismeretes, általában megcsináltam
mindent, amit elvártak tőlem. Említhetnék különféle
feladatokat, amelyekkel megbíztak, ma is magam előtt látok
néhány arcot a titkos fegyverraktárakból vagy
"körletekből". Jól emlékszem arra a boltra a
Narutowicz téren, ahol házi süteményt árultak,
néhányszor találkoztam ott egy emberrel, akinek a
fedőneve néhány évvel a háború
után állandóan előfordult a földalatti
ellenállás parancsnokai elleni perek aktáiban. Rabczyn
nem kímélt, ha néha mégsem vett igénybe
a személyemet, annak a magasságom és a hajam színe
volt az oka. Állítólag olyan volt a külsőm,
amit könnyű megjegyezni. A pipám is nyugtalanította
Rabczynt, ha rágyújtottam a jelenlétében, kék
szemében baljós fény villant, komoran nézett
maga elé. Egyszer azt mondta nekem: - Idefigyeljen, "Tom", a katonák
nem pipáznak...
Rabczyn, azt hiszem, érezte, hogy van bennem valami olyan
anyag, amelyet nem tud teljesen átvizsgálni, gondolom, töprengett
rajtam eleget. Néha rám nézve furcsán hallgatott;
feltételezem, hogy ezekben a pillanatokban megint túl magasnak
talált, vagy az öltözékem nem volt megfelelő,
vagy úgy általában, más, mélyebb értelemben
nem voltam megfelelő.
Sajátos módon kölcsönös rokonszenv kötött
bennünket egymáshoz. Rabczynban rejtett, mondhatnám
féltő érdeklődés volt irántam,
én pedig becsültem hajlíthatatlan jelleméért.
Kevés hozzá foghatú lelkierejű embert ismertem.
Sem előtte, sem utána nem találkoztam a példás
személyiség ilyen abszolút megvalósításával,
az erkölcsi modell ilyen rettenthetetlen megtestesülésével,
és talán csak apám szolgálhatott a maga idejében
a vasakaratú önmegvalósítás hasonló
példájával. Úgy gondolom, ugyanazon jelenség
két - civil és katonai - oldalát személyesítették
meg, együtt alkották azt a régi, kemény pénzérmét,
amelyet épp akkor vontak ki a forgalomból.
Nina Willman,, miután kihoztuk a gettóból,
egy kisüstivel élénkített társalgás
alkalmával, a kijárási tilalom alatt megjegyezte,
hogy az emberek közti legigazibb hasonlóságok nem az
arcvonásokban vagy a jellembeli tulajdonságokban rejlenek,
hanem társadalmi eredetűek, az azonos környezethez és
korszakhoz való tartozásból adódnak. A "kulturális
formáció" kifejezést használta. Példát
is mondott: nyilvánvalóan rokon típusokat képviselt
az a három férfi - ez még külsejükben is
megnyilvánult -, aki 1914-18 között a francia hadsereget
vezette, Foch, Joffre és Pétain. Rabczynt másfajta
rokonság kötötte össze apámmal: a kontinuitás.
Egyikük a másik folytatása volt, az adott esetben Rabczyn
volt apám folytatása. Mindkettejüket a függetlenségi
formációba sorolnám. Amikor apám elkezdte tanári
pályáját, legfiatalabb tanítványai lehettek
Rabczynnal egykorúak. Azt hiszem, ha harminc év múltán
együtt dolgoztak volna a konspirációban, a korkülönbség
ellenére kitűnően megértették volna egymást,
bár apám feltehetőleg enyhe iróniával
kezelte volna Robczynt. Nem véletlen, hogy a lengyel földalatti
mozgalom jellegét pontosan ez a két nemzedék határozta
meg. Ezen kívül mindketten különböztek, méghozzá
valami nagyon lényeges dologban kortársaim némelyikétől.
Ne menjünk messzire, vegyük például Wladek Sznejt.
Sőt, talán ő a legjobb példa. Mert Wladek Sznej
már az új formációhoz tartozott. (Apám
úgy mondaná: "más mentális szférához".
A terminológia is változik a környezetnek és
a kornak megfelelően...)
Ritkán használok osztály-kategóriákon
alapuló meghatározásokat, de Wladekben régóta
bántónak találtam a kispolgári szemléletet.
Nem tudok rá más kifejezést. Az volt a benyomásom,
hogy Wladek nem különbözteti meg a valódi értékeket
az áruktól. Wladek Sznej szüleinek férfiruha
üzletük volt, nadrágot és felöltőt
"Sznejnél, a Grodzka utcában" vásároltak az
emberek, édesanyám három-négy évenként
szintén ott vásárolt nekem megbízható
kártolt gyapjúszövetből készült télikabátot.
Nem tudom, miért beszélek erről, mi köze
ennek valójában a dolgokhoz, hisz tudjuk, hogy a tisztes
apának lehet elvetemült cinikus fia, a minden hájjal
megkent kereskedő fiából lehet hittérítő.
És talán alaptalan az a feltételezésem, hogy
Wladek nem hozhatott hazulról olyan erkölcsi megalapozást,
amilyenek az én családomban természetesek voltak.
Arra az áthagyományozott, örökül kapott belső
etikettre gondolok itt, amely figyelmen kívül hagyja azt, ami
a világban kelendő, aminek ismert a márkája,
ami iránt nagy a kereslet. Gyerekkoromban többször hallottam,
hogy bizonyos emberekről azt mondta anyám, hogy "kufár
erkölcsök" mozgatják őket. Igaz, apám kerülte
az efféle kifejezéseket, ilyesmit hallva összevonta
a szemöldökét, de én ebben hallgatólagos
helyeslést éreztem.
Vajon Wladek Sznejt is "kufár erkölcsök" mozgatták?
Szó sincs róla. Szószátyár volt magas
szinten, kiváló intellektussal. Valami többlettel vagy
valaminek a hiányával... Ez a kiváló, a gyakorlati
élettől távol álló intellektus rendelkezett
a konceptuális számítás képességével.
Véleményem szerint Wladek a jelenségek értékelésekor
az értékek bonyolult tőzsdéjén érvényes
árfolyamot vette alapul, de számomra e tőzsde játékszabályai
ismeretlenek voltak. Egyébként, úgy gondolom, nem
volt tudatában annak, miféle szellemi tartalmak irányítják,
ahogy a háború után sem tisztázta azokat a
valós motívumokat, amelyek miatt belépett a pártba.
Hol alakulnak ki az effajta ismertetőjegyek? És mikor? Fogalmam
sincs. Lehet, hogy már a magzat nukleinsavaiban, a képződő
fehérjében... vagy benne van a kor levegőjében?
Ez a többlet vagy fogyatékosság. És, mint mondtam,
kiváló intelligenciája segítségével
Wladek koncepciókká, tézisekké dolgozta ezt
fel. De a koncepciók és tézisek mögül hiányzott
az abszolút ideák alapzata.
Erre felhozhatná valaki, hogy egy olyan ember esetében,
akit több éven át csak egy fal választott el
a szomszédságában emberek százezrein végrehajtott
gyilkosságtól, enyhén szólva nevetséges
volna az egyéni jellem fogyatékosságait kifogásolni.
És ha ez a fogyatékosság végső gondolati
konzekvenciájával azzal a veszéllyel fenyeget, hogy
elmosódik a gyilkosság mint abszolút rossz fogalma?
Ez nem tisztán intellektuális feltételezés,
ez néha a megváltozott kor új terminológiájának
a kérdése.
A háború után, amikor bekerült a nyelvbe
az objektiválás szó, a bűntetteket történelmi,
politikai szükségszerűségükkel igazolták.
És nem csak az erre szakosodott elméleti szakemberek. Igen,
különösen a háború után. Akkoriban
gyakran találkoztam olyan emberekkel, akiket a "közvetítők
fajtájába" lehetne sorolni. Nem gyakorlati tevékenységükre
gondolok, hanem arra, hogy hajlamaikat tekintve született stricik,
propagandisták és kerítők, s e tevékenységüket
amolyan játékként űzik. Nem mindig személyek
között közvetítettek, nemcsak információkat
hajtottak fel. Az igazság és a hazugság, a tisztesség
és a félelem, a lelkiismeret-furdalás és a
siker közt közvetítettek. Meg - tán ez volt a leggyakoribb
eset - önmaguk és az objektív helyzet között.
Ha ezt a hajlamot játéknak nevezem, az azért van,
mert figyelembe veszem, hogy van benne néhány százaléknyi
kockázat és szenvedély. Ezen kívül szinte
minden embernek volt egy elgondolkodtató tulajdonsága: elmosták
a határt igazság és hazugság között.
Rendkívül fejlett volt bennük az értékek
relativitásának érzése (akkoriban ezt "dialektikus
gondolkodásnak" hívták), de valójában
olyan emberek voltak, akik nem találtak támaszt önmagukban,
lelkiismeretüknek mindig kezesre volt szüksége, olyan
emberek voltak, akik a belső hiányt különleges
műveletekkel kompenzálták. Rendszerint kerülték
a szilárd elvi állásfoglalást. Elkenték
a végleteket, egymáshoz hasonlóvá tettek ellentétes
dolgokat, igyekeztek azonosítani az életet a saját
lelkivilágukkal, amelyből kitörölték a plusz
és a mínusz jelet. A dolog tulajdonképpen vallási
természetű. Azt mondhatnám, külön fajtát
képeztek. Mintegy társadalmi réteget. Az önmagában
a legkevésbé biztos réteget, amely biztosítékokat
és garanciákat keres. Templomba járó, de nem
hívő. Mert a paraszti jámborság és a
nagypolgári vállalkozó szellem alapját egyaránt
az a szilárd meggyőződés képezi, hogy
a létezésnek van értelme és célja, a
közvetítőkben nincs meg ez a sarkalatos meggyőződés.
Ez előtt az emberfajta előtt csak a háború
után nyíltak nagy, váratlan lehetőségek.
Megítélésem szerint Wladek is ehhez az emberfajtához
tartozott, de közvetítőként a beavatás
legfelső szintjén állt. Ezt a következőképpen
fogalmaznám meg: Wladek az egyén gyengesége és
a történelem ereje között közvetített.
Amikor a mezőn sétáltunk, és bölcsen elkelepelt
expozéjában objektiválta a hitlerizmus társadalmi
okait, nem voltam annyira szórakozott, hogy nézetei iránt
teljesen közömbös maradjak. Emlékszem, a nyírfaliget
szélén ültünk, Wladek kirázta a port a szandáljából,
én pedig megtöltöttem a pipát. Megkérdeztem,
mit gondol, megnyerhetik-e a németek ezt a háborút.
Azt mondta, hogy nem, most már késő, szerinte Hitler
jóvátehetetlen hibát követett el, először
is, háborút indított Nyugaton, másodszor felszámolta
a nemzeti önrendelkezést Kelet-Európa olyan legyőzött
országaiban, mint Lengyelország vagy Ukrajna. Megdöbbentett
hangjának komolysága, ahogy Hitler e jóvátehetetlen
hibáját elemezte, egyfajta szigorúan kritikus hangvétel,
mintha Hitler kizárólag e hibája miatt nem igazolná
az ő vitathatatlan tézisét és előrelátó
feltevéseit. - Érted, ugye - nevette el magát - ,
az ördög nézőpontjába helyezkedem.
Felkeltette a figyelmemet, hogy Wladek pontosan így fejezte
ki magát: "az ördög nézőpontja", és
csak annyit mondtam: - Lehet, hogy igazad van, de nekem ez soha nem jutott
volna eszembe.
Szavaim szárnyakat adtak Wladek ékesszólásának.
Levette a szemüvegét, hogy megtörölgesse a zsebkendőjével,
és összehúzott szemmel felfelé nézve arról
beszélt, milyen az itteni parasztok viszonya a németekhez.
Tizenöt éves tanítványa, a molnár fia,
azt írta a fogalmazásában, hogy a háború
után Berlinben, a műszaki egyetemen szeretne tanulni. Wladek
azt állította, hogy a német megszállás
alatt prosperál a falu, és hagyja, hogy a németek
pszichológiailag fölébe kerekedjenek: - Gyűlölik
őket, természetesen, de kisebbségi érzés
van bennük a német technika és szervezés láttán.
- Nagyon érdekesen adta elő az amerikai modellen alapuló
farm elképzelését, vagyis azt a koncepcióját,
hogy a parasztot modern földműves-állattenyésztővé,
termelővé kell alakítani. Állítólag
már a 15. században is születtek ilyen tervek koronás
főkben. Wladek véleménye szerint Jan Olbracht a középnemesi
rétegből akarta kiépíteni a farmerek osztályát,
és a lengyel társadalom szerkezetét az erős,
dinamikus agrár-ipari gazdasági egységre akarta helyezni.
Wladek meg volt győződve arról, hogy ha nem jön
közbe Olbracht korai halála, Európa történelme
másként alakul, és nem kerül sor Lengyelország
felosztására.
Komoly érdeklődéssel hallgattam. Wladek
mindig akkor volt a legrokonszenvesebb, amikor meg akarta mutatni valakinek
újonnan felfedezett horizontjait. Olyankor, tekintet nélkül
a pillanatra és a beszélgetőpartner személyére,
bőkezű volt, legalábbis nem fukarkodott az intelligenciájával,
ellenkezőleg, úgy kezelte partnerét, mintha az ő
szintjén állna, mintha eleve feltételezné,
hogy mindketten ugyanazzal a tudásanyaggal, ugyanolyan tárgyi
ismeretekkel rendelkeznének. Naivabb hallgatóit ezzel sokszor
levette a lábáról.
Mindenesetre valóban elgondolkodtató volt, amit
mondott. Visszafelé menet azt javasoltam, hogy írja le ezeket
a megfigyeléseit. - Tudod, Wladek - mondtam -, készíthetnél
egy beszámolót a falu hangulatáról, viszonyairól,
értékes információs anyag lenne. - Tetszett
neki az ötlet. Hirtelen megállt, és suttogva megkérdezte,
felhatalmaztak-e arra, hogy ilyen ajánlatot tegyek neki. Zavarba
hozott, de nem tagadtam. - Értem - bólintott. És hozzátette,
örül, hogy kapcsolatba léphetett velem.
Aztán témát változtattunk. Wladek
meghívott uzsonnára, árpakávéval és
vajas császárzsemlével kínált. Akkor
ismertem meg későbbi feleségét, a molnár
feltűnően csúnya, Wladeknál néhány
évvel idősebb unokahúgát. Alkonyodott már,
amikor elbúcsúztam.
Érdemes megjegyezni, hogy a háború után
e találkozás helyét és időpontját
többször is említették a kihallgatások során.
Minden alkalommal aprólékos pontossággal kellett felidéznem
beszélgetésünkből azt a részletet, amelyben
felajánlom, hogy "működjön együtt a hírszerző
szolgálattal". Mivel határozottan tagadtam, hogy bárkinek
is ilyen ajánlatot tettem volna, a nyomozás hatodik hónapjában,
miután átvittek Miedzeszynből a Koszykowa utcába,
felolvasták nekem Wladek vallomását, amelyben beszélgetésünket
többé-kevésbé az igazságnak megfelelően
mutatta be. Csak éppen a megfogalmazások voltak pontatlanok.
Írásos vallomásában azt állította,
hogy azon a napon instrukciókat kapott tőlem, feladatokkal
bíztam meg a "Rondó" szervezet hírszerző-felderítő
ügyosztálya nevében, bár a szervezet céljáról
és nevéről csak bizonyos idő múlva értesült,
miután visszatért Varsóba. Ez utóbbi állítása
szintén igaz volt.
Nem voltak tanúim, magyarázkodásom nem hangzott
meggyőzően. A hazugságot lehet helyesbíteni,
az igaztalan vádakat vissza lehet utasítani, de a valós
tényekből és körülményekből
összetákolt hazugság ellen nem lehet védekezni.
A beszélgetésünkről szóló beszámoló
abban a formában, ahogyan azt Wladek Sznej vallomásában
leírta, nem volt hazug, a hamisítás csak a hangsúlyok
áthelyezésében rejlett. Wladek közölte,
hogy eszmecserénk során aktuális témákat
érintettünk, többek között "hangsúlyoztuk,
hogy a lakosság rokonszenvezik a német megszállókkal,
és Hitler esélyeit latolgattuk a háborút lezáró
végső győzelemre..." Tiltakozásomra, miszerint
egyetlen épelméjű lengyel sem kívánhatta
Hitler győzelmét, válaszul megmutattak egy újságkivágást.
1938-ban jelent meg a cikk egy újonnan alapított társadalmi-irodalmi
hetilapban. A szerző rámutatott a nemzeti szocializmus szerepére
Németország és Európa morális újjáteremtésében.
A cikket Wladek Sznej írta alá, címe: "Hitler nagy
esélye".
Végül zsákutcába kerültem. Nem
tagadhattam a végtelenségig a tényt, hogy "együttműködést"
ajánlottam, nem maradt más hátra, mint hogy a vallomásban
használt kitételek hitelét, a diverzáns-kettősügynök
jelleget vonjam kétségbe. De stilisztikai jellegű vitába
bonyolódni abban a helyzetben kissé nevetséges lett
volna. Akkor még nem sejtettem, hogy Wladek újabb vallomása
váratlan fordulatot idéz elő a kihallgatásokban.
Ő sem láthatta előre, hogy e tizenvalahány
sor segítségével új tényezőt
vezet be komor egzisztenciámba: egy karton "Wawel" cigarettát
és grúz konyakot.
(a fikció néha fontosabb)
Vallomásaimnak a Rondó alapítására
vonatkozó része mindig felkeltette a X. Ügyosztály
kihallgatásomat vezető nyomozótisztjeinek az érdeklődését.
Kezdetben, mint már említettem, megvető hitetlenkedést
keltettek a magyarázataim, úgy gondolták, a kihallgatások
közti magányos óráimban agyaltam ki ezt a mesét.
Mivel azonban állhatatosan hajtogattam a magamét, következetesen
tartottam magam ugyanazokhoz a tényekhez és lélektani
magyarázatokhoz, egy idő után meggyőződhettek
róla, hogy elbeszélésem nemcsak a képzelet
szüleménye. Annál is inkább, mivel szigorú
belső logikája volt, és a sokszor megismételt
kihallgatások alatt egyszer sem tudtak ellentmondást kimutatni
az előző vallomásokhoz képest. Egyik alkalommal
elfogadták magyarázatomat munkahipotézisnek. Ha így
volt, ahogy mondom, és ha a "Rondó" ügyében kizárólag
személyes indítékok vezettek, akkor e szervezet működését
színlelve, amely állítólag nem is létezett,
nem voltam-e kénytelen eszmei-politikai programot létrehozni
a számára.
Azt feleltem, soha semmi nem kötött a politikához,
ami pedig a "Rondó" ötletét illeti, állítom,
hogy egyéni és szubjektív érzéseimből
adódott, amelyek a lehető legtávolabb állnak
mindenféle programtól. Igyekeztem megmagyarázni, hogy
szervezeti kapcsolataim azokra a feladatokra korlátozódtak,
amelyeket a konspirációban bíztak rám - ezeket
pedig már a nyomozás elején leírtam. A kihallgatások
első, bevezető szakaszában igyekeztem meggyőzni
az államvédelmi hatóságot vallomásaim
igazáról; ma már úgy gondolom, ez volt a legjobb
módja annak, hogy aláássam azok hitelét. Azzal
vádoltak - beszéltem már erről - , hogy "Rondó"
álnéven működő titkos felderítő-diverzáns
egységet vezettem. Határozottan állítottam,
hogy a "Rondó" fiktív szervezet. Szavaimat kínos csend
fogadta, s végül egy fanyar megjegyzéssel szakítottak
félbe: nincs kizárva, hogy egy degenerált értelmiségi
fejéből kipattanhat hasonló ötlet, de azt senki
sem hiszi el, hogy hasonló gondolatra juthat egy magamfajta ember;
aki tevékenyen részt vesz a fegyveres konspirációban,
nem foglalkozik fikciókkal.
De hisz pontosan arról van szó, ellenkeztem, hogy
színházi munkám évei alatt elsősorban
fikciókkal volt dolgom...! Arról nem is beszélve,
hogy a fegyveres konspirációban is észleltem bizonyos
fiktív vonásokat. A háború alatt az országban
működő konspirációt hadseregnek nevezték,
holott a korszerű hadászati fogalmak értelmében
nem volt hadsereg. Fegyverzetét, felszerelését és
operációs körzetét tekintve valami más
volt, nem olyan, mint a fronton harcoló hadseregek. Mi volt hát?
A közös tudat szükséglete és önigazolása.
A konspiratív fegyveres akciók nem befolyásolhatták
a frontvonalon végzett csapatáthelyezéseket, nem védték
az állam határait, és nem óvták a lakosságot
az ellenség agressziójától. Stratégiai
szempontból ezek a fegyveres akciók gyakorlati hasznukat
és értelmüket tekintve fiktívek voltak. De a
társadalmi pszichében a fikció néha fontosabb
szerepet tölt be, mint a technika és a fegyver ereje. Hadsereget
kellett létrehozni, amely nem is volt hadsereg, hogy eleget tegyenek
a nemzet igényének, mert részt akart vállalni
a harcban. Így hát elvileg én sem tettem mást,
amikor megszerveztem a "Rondót". Azzal a különbséggel,
hogy az én fikcióm csak egy személynek szólt,
kizárólag saját céljaimat szolgálta.
PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu