"Mit keresek én itt?"
"Semmit."
"Semmit? Ez még sokba kerülhet."
A regény hősnője, aki sokban emlékeztet az írónőre, egy keleti-tengeri tartózkodás során véletlenül egy borostyánügylet nyomára bukkan. Az írónő szerteágazó kutatásai nyomán az olvasó bekerül a borostyánkereskedők és ékszerészek zárt világába, betekintést nyer a lengyel, német és orosz mindennapokba. A könyv egyesíti a realizmust a groteszkkel, ötletgazdag nyelven fejti ki a dinamikus cselekményt.
"Semmit."
A könyv a városok helyét elfoglaló bazárok
egyikében hever. Csupa borostyánholmi - nyakláncok,
karkötők, dobozkák között. A szegények
aranya, és minden eladó. Mindenütt ez a bódévarázs.
A válság szereti a kereskedelmet. Akinek már nincs
mit veszítenie, kereskedni kezd. A Keletnek nincs kereskedelme,
mindig csak kétségbeesésből csencsel.
"Felejtsd el azt a szót, hogy fejlődés, és
közelebb kerülünk a dologhoz." Pofa be, mondom én,
maradj csöndben, tűnj el.
Keleten van egy pályaudvar. A pályaudvaron készen
áll a katonazenekar. Teljes harci díszben. A második
világháború éppen véget ért.
Felröppentették a léggömböket, rajtuk a békefeliratok
szépen minden nyelven, hogy "Soha többé háborút!"
Hoztam lufikat, mondja a semleges ország képviselője:
Hogyan tudok itt lufikat cserélni? A béke van a valóságért
cserébe. A második világháború 2000
nyarán is éppen csak hogy befejeződött. Sztálin
fölfalja a régi pályaudvar teteje felé szálló
luftballonokat, egyiket a másik után. Kint a pályaudvar
előtt ott áll Kalinyin kőből. Ő a mai
város névadója, még mindig, annak idején
Sztalin apánk bábja, államelnöke.
"Itt a világ vége, itt kezdődik az ismeretlen."
Ki beszél?
A város egyik végében van a pályaudvar,
a másikon egy korlát: egy útlezárás.
Ott az Oroszországba vezető út. Azon jutni el orosz
földre. Vagy orosz földről jön az ember, és
belép a városba. Az egyenruhások szeme láttára.
Nem beszélnek, csak ott vannak. És minden rájuk vonatkozó
emlék hallgat, tartja a száját.
A szálloda a városon kívül fekszik, a korlát
mögött. Egy szovjet torony. A szovjet toronyban renovált
szobák. A szobákban ágyak, a Fekete-erdőből
valók. Lepecsételt szállodai ágyak. A televízió
oroszul beszél, egyszer németül is, privát televízió.
A tágas étteremben egyformán ülnek az egyforma
szovjet asztalok mellett a vendégek, az elűzöttek. Öregasszonyok
és öregemberek, akiket buszokkal fuvaroznak át az ex-territóriumon,
a gyerekkor odaveszett helyszínein. Ott már kő kövön
nem maradt, és a törmelék fölött cirill feliratok,
vörösek. Az ég magas, a láthatár széles,
ahogy egy gyerekkori láthatárhoz illik. Cinemascop.
Ezek a helyek a gyerekkori történetek temetői. A
reszketeg öregek átvonulnak temetői életükön.
A messziről érkezettek az ittenieknek mérhetetlenül
gazdagnak tűnnek. A gazdagság neve durván: ház,
autó, utazás. Az út mentén állnak az
elűzők unokái, és elkunyerálják
az üvegben hagyott maradék limonádét. Németország
megnyerte a háborút azzal, hogy elvesztette.
Hallgass!
Este a látogatók, egykori helybeliek, gondterhelten térnek
vissza a vendéglőjükbe. A pincérnők fiatalabbak,
mint gondolnánk. Átvonulnak a termen, mintha a horizontot
kémlelnék, csodára várva. Szállnak a
darvak, mormolják a mamák. De a vénemberek nem
látják a gyévuskákat, egész máshol
járnak, a semmiben. A recepciónál várja őket
az újságjuk, a Tilsiter Bote, és Tilsitet úgy
hívják, Szovjetszk. Az orosz jó ember, és ezt
ő is tudja, de ez nem segít rajta, mert nincs rendes állama.
Most már egyébként is késő.
A város nem létezik.
"Keleten nincsenek városok." Nincs se Königsberg, se Kalinyingrád, csak két kőhalom, minden más csak a képzelet szüleménye. Fantazmagória. Ott van az abbahagyott, be nem fejezett irányítótorony a szovjet 70-es évekből, és ott van a königsbergi dóm romja. Erre tettek az elűzöttek egy tetőt. A tető mellett van Kant sírja. Mellé lehet állni és lefényképezkedni. Sokan meg is teszik, rárakják a kezüket a Kant-kőre, mintha abból bármi is átjöhetne beléjük, fénytelen tekintetükbe, valami, amire vágytak, akármi, de csak a vaku fénye, amit egy pillanatig éreznek. És ez egy jó vakufény a világban.
Este át a parkokon vagy a flotta tanulóhajóin. Ott az új helybeliek éneklik a háborús dalokat. 1945 van, és mellékesen megkezdődik a 21. század is. A hajókhoz széles út vezet. Az emlékművek mentén, írók és hősök mellett. Kórusok zengenek az ég felé, győzelmi dalok. Virágokat dobnak a sírokra, bádogzene pereg a fülekben. Egy fácskát ültetnek, zsenge növénykét Sztálin békéjére. Ehhez elmond valaki egy verset, mint egy imádságot Lidicéért és Drezdáért, Leningrádért és Oradourért és Pompejiért és mittudomén még miért. A 20. században tudvalevőleg csak áldozatok éltek. Ez a 20. század titka. És ezeknek az áldozatoknak az utódai egyre újabb számlákat állítanak ki. A vers úgy hangzik, mint a jereváni rádió, az előadónő kosztümöt visel. Éjjel a szálloda bárjában ül, szőke, mint még soha, és a kapatos albi pásztor Raszputyinról mesél neki, mire elmegy.
Az ágyút elsütik, egy amatőr színpadi ágyút, és az ágyúcsőből kirepül egy békegalamb.
"Semmit."
Ennek a városnak nincs története. Mindig csak a mások történetét mondja el. A lakói a semmiben öregedtek meg. Olyan, mintha nem tudnának visszaemlékezni az életükre. Egészen a 70-es évekig ideiglenesnek tekintették itt az életüket a város lakói. Betelepítettek voltak, nem volt talaj a lábuk alatt. A várost felszámolták, és ők, az új lakók a sorompó mögötti szovjet világ minden szögletéből kerültek ide, az egyetlen közös nevező a szovjeteszme kellett hogy legyen, egy Európa ellen irányuló eszme.
Nem létezik a város, és nem létezik a környéke sem. Csak a táj és a ceremóniák. A ceremóniák megmaradtak a Nagy Honvédő Háborúból és kisebb összecsapásaiból. Alapjában véve mind idegenek itt, a kitelepítettek és a betelepítettek egyaránt. Nyomokat keresnek az ún. tájban, és mindig úgy képzelik el a hazát, mint a saját életrajzukat. A táj azonban mindig csak kifogás. Ami különben semmi, az a táj. Az új ittlakók, oroszok vagy más szovjetemberek a Szovjetunió nélkül zavarban vannak, gondolniuk kell valamit egy helyről, amely nem mond nekik semmit. Hogy nem mond nekik semmit, ez jellemzi az állapotát. És ezt az állapotot a kommunizmussal magyarázni próbálni csak kifogás. Végülis megvan Danzig óvárosa is, és azt a lengyel kommunizmus alatt építették újjá.
Kalinyingrád állapota a hontalanság következménye.
A németeket elűzték, a helyükbe jövők
a győztes birodalomból jöttek, ennek formátlan
szögleteiből. Königsberg sosem volt orosz, a városra
soha nem is formáltak semmiféle igényt orosz részről.
Úgyhogy nem is volt róla orosz elképzelés.
És mivel nem volt semmi előzmény, nem is volt mihez
kapcsolódni. Inkább azt hitték, hogy ki kell oltani
a történelmet ahhoz, hogy kisajátíthassák
a helyet. De Königsberg története európai történelem
volt. A város német történetével az Európához
való kapcsolódás történetét oltották
ki. Egy nem-európai helyet állítottak elő:
ez Kalinyingrád.
És Kalinyingrád szovjet város lett, tengerészbázis,
a birodalom balti hadiflottájának székhelye. De a
birodalom a kereskedelmi kategóriákon kívül élt.
Ahol a Hanza egyik fontos kikötője volt található,
és Európa áruk és eszmék cseréjét
bonyolította évszázadokon át, a birodalomnak
csak egy dolog jutott eszébe: katonai támaszpont, mert a
tenger ott nem fagy be.
A szovjet városok zárt városok voltak, ami eleve ellentmond a város eszméjének. Zárt az annyit tett: titkos. A városok rejtegették a birodalom titkait. És ezek a titkok alapjában nem voltak egyebek, mint a birodalom gyengéi. A birodalom nem élte túl a titkait. Most mindenki számára láthatók, és azt mondják: a város nem város.
Zavarukban a helybeliek a hely szelleméről beszélnek. Úgy vélik, hogy részesülhetnek a hely szellemében, és ebből valahogy kivonhatnak egy identitást. Mintha a Keleti-tenger beszélne, mintha a Pregel csodákra volna képes. Hamann gondolatainak nyomait tudná megjeleníteni. Hamann pottyanna le a felhőkből. De a folyó hallgat. Jobb napokat látott. Nem várható tőle semmi. A hódítók üres kézzel élnek itt. Bárhova tekintenek, a semmi néz vissza rájuk, amelyet évtizedek alatt teremtettek. A betemetett múlt még kevésbé segíthet rajtuk, mint a jelen. Ezt a múltat nem voltak képesek a magukévá tenni. A hely Sztálin gyermeke, egy torzszülött.
A fiatal férfiak a parkokon át vezetik a lányokat, a tartásuk, mint a kadétoké. Minden tengerészet, haditengerészet, de sehol egy ellenség a láthatáron. Kalinyingrádnak nincs (se közel, se távol) jövője. Már csak azért sem, mert nincsenek elképzelések egy ilyen jövőről. Hogy jövője lehessen, ennek a helynek Európa felé kéne fordulnia. De erre csak a retorikában képes, mert minden kezdeményezést leblokkol az Oroszországhoz tartozás.
Ülök a teraszon, amely a háborútól megkímélt házak egyikének része. Egy elővárosban van. A városban sok a zöldterület, sok a fa, mondja a nő, aki a házban lakik. Az olyan városokban, amelyek nem tudnak épületeket felmutatni, mindig a sok zöldről, a fákról beszélnek. Mintha az volna a város feladata, hogy a tájat szemlélje. A ház bizonyára szép volt valamikor. Annak idején. A városé, vagy az államé, vagy a népé, vagy senkié, úgy néz ki. A szovjet időkben négy család lakott benne. Kettő minden emeleten, most már csak két család lakja, és minden családnak van egy külön emelete.
A nő, aki itt lakik, azt mondja, hogy Kalinyingrádban született. Az 50-es évek elején. Azt mondja, hogy a nagyapját, aki katonatiszt volt, 1938-ban Tuhacsevszkijjel együtt lőtték agyon. A nagyapa kivégzését a nagymamával csak húsz évvel később közölték. Húsz éven át írta a nagymama a leveleket a férjének, akiről azt hitte, vagy azt akarta hinni, hogy valamelyik sztálini lágerben tartják fogva. Mégis kommunista maradt élete végéig. Nem minden volt rossz, és nézzük csak meg most ezt a káoszt.
Erre sokmindent lehetne mondani.
"Semmit nem lehet erre mondani."
"Semmit, hallod?"
És ez még sokba kerülhet.
Kint, messze kint a város előtt, ott a tenger. Ott, ahol valamikor pezsgés volt. Pezsgés és virágzás. Ott emberek átkelnek a tengeren, és nem térnek vissza.
Bibliográfia
WAGNER, Richard
Kivándorlási kérelem
Magvető, 1989
Kőomlás Bécsben
Pont, 1999
"Baloldal, szocializmus nélkül"
Magyar Lettre Internationale, 4.
"Testvérek között"
Magyar Lettre Internationale, 5.
"Kisebbségek felségterületei"
Magyar Lettre Internationale, 14.
"A történelem visszatérése a német
tartományokba"
Magyar Lettre Internationale, 22.
"Conspiratitis"
Magyar Lettre Internationale, 32.
"A Balkán felrobbant hídjai"
Magyar Lettre Internationale, 33
"A szocializmus indiszkrét bája"
Magyar Lettre Internationale, 35
"Miért nem volt Romániában szamizdat?"
Magyar Lettre Internationale, 38
HANSEN-LÖWE, Aage
"Az előítélőerő kritikája:
Oroszország-képek"
Magyar Lettre Internationale, 35
MONIKOVÁ, Libuse
"Csehek és németek"
Magyar Lettre Internationale, 13
"Ellenségképek"
Magyar Lettre Internationale, 16
ZAGAJEWSKI, Adam
"Két város"
Magyar Lettre Internationale, 24
CHWIN, Stefan
"Gdanskról"
Magyar Lettre Internationale, 39
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu