Az új kulturális, gazdasági és kommunikációs
tereket az 1989 utáni Európában nem annyira az országhatárok,
mint inkább a városi és nem-városi terek -
a nagyvárosi korridorok és a provinciák közti
régi-új különbség határozza meg.
Erről szeretnék beszélni, de előbb tennék
néhány előzetes megjegyzést.
Ami Kelet-Közép-Európa lehetséges meghatározásait
illeti, valamennyit elfogadhatónak tartom, egyetértek azokkal,
akik elutasítanak minden arra vonatkozó definíciót,
hogy mi lehetne vagy mi is legyen Kelet-Közép-Európa.
Ebben nincs semmi centrizmus vagy egyéb izmus. Mindig az a benyomásom,
hogy azok számára, akik Közép-Európában
élnek, vagy legalábbis jól ismerik a kultúráját,
elég világos, és nem fér hozzá kétség,
hogy létezik-e Közép-Európa vagy sem. Ez tapasztalat
kérdése, tapasztalatok egész komplexusáé
egy jól leírható kulturális térről.
A leírás és nem a definíció volna itt
a megfelelő megközelítési mód. Nincsenek
világosan meghúzott határok, és nemcsak egyetlen
centruma létezik. Ez nem valami politikai elképzelés
vagy politikai szervezet, amelyet javasolni és megtervezni lehetne.
És mégis létezik a képzeletben, a mentális
térképeken, az attitűdökben, a hiedelmekben, a
mindennapi életmódban. Keletre esik Alteuropa-tól,
azaz a Római Birodalom területétől, ahol az új
keresztény nemzetek kialakultak ezer éve, Alteuropa határvidéke
ez. A fekete sasok nagy birodalmainak metszéspontjában van
némi kiterjesztéssel. Legalábbis a Habsburg Birodalom
területén. Lingua franca itt előbb a latin volt, aztán
a német. A térség egysége nem utolsó
sorban a régió egészében fellelhető
zsidó közösségeken alapult. A 20. században
ez a régió a két pusztító totalitárius
mozgalom összecsapásának esett áldozatul. A náci
rezsim és a kommunista uralom megváltoztatta a régió
teljes társadalmi szövetét. Történelmi régió
ez, az Európában megtalálható számos
történelmi régió egyike, mint az északkelet-európai,
balti régió, a délkelet-európai, balkáni
régió, a délnyugati és az északnyugati
régió. Kultúra, nyelv és történelmi
tapasztalat alakította ki, akárcsak az emberek emlékezetét,
ezt az egyedülálló tájat, amelyet aztán
első ránézésre fel lehet ismerni. Kelet-Európa
és Kelet-Közép-Európa létezése
számomra ténykérdés, nem látom értelmét
a pro és kontra érvelésnek ezzel kapcsolatban.
Ezért aztán a következőkben nem térek
ki a definíció kérdéseire, hogy megerősítsem
vagy tagadjam valaminek a létét, ami de facto létezik.
Fontosabbnak tartom a leírást, a történelmi régió
fenomenológiáját, éppen ezt műveljük
jónéhányan évek óta, ezzel kapcsolatban
nem látom szükségét további nyilatkozatoknak.
Ugyanakkor szeretném azt is tisztázni, hogy nem tekintem
feladatomnak, hogy arról fantáziáljak, milyen lehetne
Közép- vagy Kelet-Közép-Európa, vagy milyennek
kellene lennie. Nagyüzemben készültek a nosztalgikus
klisék reprodukciói és az arra vonatkozó próféciák,
hogy mi volna a kulturális missziója annak a régiónak,
amelyben élünk. A legnehezebb, hogy megértsük,
ami éppen történik, átlássunk "a megélt
pillanat sötétjén", ahogy Ernst Bloch egykor kifejezte.
Az elmúlt évtizedben szerzett egyik legfőbb
tapasztalatom az volt, hogy az emberek, komoly, felelős emberek
sem fogták még fel, és nem hajlandók felfogni,
hogy van egy másik Európa, hogy nemcsak Brüsszel van,
Strassburg és Luxemburg - de van Prága és Varsó
és Budapest is minimum. Az egész "Európa kiterjesztése"
terminológia azt mutatja, hogy milyen erős még mindig
az a felfogás, amely Nyugat-Európát azonosítja
Európa egészével. Az Európa iránti érdeklődés
nagyon aszimmetrikus, sokkal élénkebb keleten, mint nyugaton
vagy a volt nyugaton. Hogy a nyugati horizonton Közép-Európa
vagy Közép-Kelet-Európa nem igazán létezik,
még nem ok arra, hogy kételkedjünk a létezésében.
És végül: Közép- és Kelet-Közép-Európa
történelmi régiók, amelyek a maguk nemében
egyedülállóak, de semmiféle kiváltság
nem illeti meg őket a többi régióhoz képest.
Ez nyilvánvaló kéne hogy legyen, azért hangsúlyozom
mégis, mert némely Közép-Európáról
folyó vita nem a sűrűségről, a kulturális
kohézióról és bevonásról szól,
hanem a kizárásról, kirekesztésről,
időnként még a kultúrfölényről
is, különösen az európai Távol-Kelethez: Ukrajnához,
Oroszországhoz és a többihez való viszonyban.
Most pedig rátérnék választott témámra,
tennék néhány megállapítást és
megjegyzést.
Új határvonalak jöttek létre Európában
a falomlás óta - mint a város és nem-város
közti megosztottság
Sok újféle megosztottság alakult ki vagy jött
a felszínre. És ezek most éppen úgy meghatározzák
emberek millióinak életét, ahogy jó tíz
éve a vasfüggöny meghatározta az életüket:
a gazdagok és a szegények közti különbség,
a megosztottság olyan emberek között, akik normális
körülmények között élnek, van lakóhelyük,
van munkájuk, és azok között, akiknek nincs, stb.
A nagy választóvonal, a határ eltűnt, de megjelentek
mások: sok más határvonal. Északnyugatról
délkeletre utazva most sokkal több határon kell átkelnünk,
mint azelőtt. Vannak olyan határok is, amelyek veszélyesek,
határok, amelyek választóvonalak, sőt frontvonalak
lettek. Vannak árnyalatnyi különbségek életstílusok
között, és vannak olyan megosztottságok, amelyek
ellentétek lettek, méghozzá életveszélyesek.
A nagy fal eltűnt, de vannak olyan utak, amelyeken nem lehet átkelni,
mert lőnek. Az elrettentő hadseregek eltűntek,
de látható és láthatatlan hadseregek grasszálnak,
harcosok napszemüvegben, Reebok cipőben és designer
külsővel. Nem tudom leírni ezeket a 89 utáni
tájképeket, bár szeretném. Az új válaszvonalak
egyike a nagyvárosok és hátországuk között
húzódik, ezt nevezném a nagyvárosi korridor
és a korridoron kívülesők közti válaszvonalnak.
A nagyvárosi korridor és ami ezeken kívül
esik
Közhely, mégis figyelemre méltó: a nagyvárosok
voltak a szovjet blokkban vagy Kelet- és Kelet-Közép-Európában
a kulturális, politikai és gazdasági változások
erődjei, központjai. A nagyvárosokban működtek
a baráti kapcsolatok hálói, az underground csoportok,
tudományos kapcsolatok, kapcsolat a külvilággal, ez
volt a mozgalmak alakulásának, tanulási folyamatainak,
a rendszerrel való nyílt összecsapásoknak a színtere.
Ez köztudott és nyilvánvaló. A városi
közeg menedéket biztosított, anonimitást, kapcsolatot,
stb. A politikai változás városi színtéren
ment végbe, ha nem is mindig a fővárosokban és
a politikai centrumokban (v.ö. Temesvár, Kolozsvár,
Zágráb, Gdansk, Lipcse). Az új rendszer elfoglalta
a hatalmi apparátusokat vagy feloszlatta őket. Most, a fordulat
után a nagyvárosok lettek a változó, a nemzetközi
vagy globális keretek közé való visszailleszkedés,
a második modernizáció motorjai, az új életstílusok,
egy új rutin és "normalitás" színterei, a kommunikációs
forradalom, a bankhálózatok megteremtésének
fő reléi, stb. És így tovább. Bárhová
megy az ember, nem ismer rá a 10 évvel ezelőtt látott
nagyvárosokra. A radikális változás helyei
ezek majd' minden tekintetben. Nem ismerni rá a városokra,
amelyeket korábbról ismertünk. Jellegzetes vonások:
felgyorsulás, mobilitás, a városi táj új
izomorfiája, a régi és új miliők új
körei, új keverékei, új kulturális kódok,
stb. És így tovább. Ez a felgyorsulás
Közép- és Kelet-Közép-Európa minden
nagyobb városában megfigyelhető. Beszélhetünk
valami egyidejűségről, szimultán felgyorsulásról,
mindezeknek a helyeknek egy közös másodlagos modernizálódásáról.
Nincs nagy különbség - mondjuk - Berlin, Varsó,
Moszkva, Budapest, Prága között.
A nagy közép-európai városok csatlakoznak
nyugati megfelelőikhez, és olykor túl is szárnyalják
azokat dinamizmusban, ahogy ezt Varsó vagy Moszkva prosperáló
belvárosai tanúsítják. Mindegyik csatlakozott
a CNN-időszámításhoz, a hitelkártya-használathoz,
az esemény-kultúrához és a politikai rendszer
működésével kapcsolatos szkepticizmushoz. Mindezek
a helyek egyetlen új tér részét képezik,
amit nagyvárosi korridornak nevezek. A virtuális, mentális
és néha valódi távolság ezek között
a városok között olykor kisebb, mint a városok
és hátországaik közti távolság.
Új tengelyek és kevésbé újak
Az egész ún. átmenet folyamata leírható
úgy is, mint a térbeli kapcsolatok átalakulásának
folyamata. A fal és a vasfüggöny eltűnése
megváltoztatta a térbeli viszonyokat - az oroszok úgy
mondják, a "koordinátákat" - a viszonyokat a centrum
és a periféria, a központi mag és a határvidék,
az állam és a régió között. Minden
mozgásban van. Valamennyien jól ismerjük ezeket a folyamatokat:
1989 előtt bizonyos ügyekben könnyebb volt Nyugat-Berlinből
a Balatonra menni, mint Kelet-Berlinbe. Wroclaw/Breslau nagyon messze volt.
Egyes tudósok sosem jártak Firenzében, de Hanoiban
igen. El lehetett jutni Kijevbe vagy Vilniusba, de csak Moszkván
keresztül, stb. És így tovább. A hidegháborús
világ abszurditásai. Ebből a szempontból majdnem
minden megváltozott. Az a fontos, amit hangsúlyozni akarok,
hogy a kapcsolatok vagy szomszédságok helyreálltak
vagy kialakultak. Az 1989 utáni Európa újra belépett
a háború előtti Közép- és Kelet-Közép-Európa
keretei közé, természetesen a 20. századi pusztításoknak
tulajdonítható lényeges módosulásokkal.
Nem kétséges, hogy vannak kiépült és
újraépülő infrastruktúrák, amelyek
erősíteni fogják a kohéziót a közép-
és nemcsak közép-európai új kommunikációs
hálózatok, a tömegszállítás és
-közlekedés új hálózatai, emberek, javak
és eszmék áramlásának új közvetítői
között. Közép-Európa most azt csinálja,
amit Nyugat-Európa az 1945 utáni fél évszázadban
csinált. Helyreállít egy kapcsolatrendszert, amelyet
lerombolt a náci Németország, aztán a Szovjetunió,
és amelyet azelőtt Európa tönkretételére
használtak. Ezeken a közép-európai úthálózatokon
keresztül ment végbe az európai zsidóság
deportálása, és a keleti irányú autópályák
tették lehetővé a Blitzkrieg megindítását
Kelet felé. De nincs semmi esély Európa - és
magva, a közép-európai régió - megteremtésére
vagy újrateremtésére, ha nem korszerűsítjük
ezeket a kapcsolatrendszereket, hálózatokat közös
diskurzusaink és együttélésünk számára.
Szerintem kár, hogy az elmúlt 10 évben ezen
a téren megtett haladásra eddig olyan kevés figyelmet
fordítottak. Erről valamennyiünknek megvan a tapasztalata.
Mind emlékszünk arra, amikor képtelenség volt
kommunikálni, mozogni, gyorsan eljutni Budapestről Bécsbe,
Berlinből Prágába és Varsóba, Krakkóból
Lvovba, stb. A fiatalok talán már elfelejtették, vagy
nem is tudják, hogy volt olyan idő, amikor nem volt Euroline
Tallinnból Stuttgartba, Burgaszból Koppenhágába
vagy Szalonikiből Budapestre. De nem a vonatokról és
buszokról beszélek itt elsősorban.
A korridor nyelve - szimultaneitás
A korridoron belül közös nyelvet találunk. A
lakosság egy bizonyos növekvő rétegében
ez, mármint az angol, szó szerint egy közös második
nyelv kezd lenni. De egy még alapvetőbb értelemben
ez a közös tapasztalatok közös nyelve különösen
az ún. átmenet korszakában. A régi hatalom
felbomlása, új arcok megjelenése egy új politikai
osztály vagy elit köreiből, a közélet beszédmódjának
megváltozása, a félelem megszűnése, a
nyilvános tér dekódolása, a biztonság
elvesztése, az életvitel új módja, az egzisztenciális
problémákra új megoldások keresése -
ennek tapasztalatai, annak tapasztalata, hogy jártak odakint - a
Kanári szigeteken, London-Heaththrown, Miamiban. A politikai színjáték
és a politikai élet új mechanizmusai, stb., stb. Az
összehasonlítás nyelve, események és standardok
összehasonlításáé Pozsony, Krakkó,
Prága és Berlin között. Egy új valóság
nyelve ez, amely nem létezett azelőtt. A gyors változások
országaiban mindenütt megtanulták és használják
ezt a nyelvet vagy kódot. Ez annak a tapasztalatnak a nyelve, hogy
az idő pénz, és az időnek ára van. A
nagy változások részesei bizonyos értelemben
maguk is szakemberek. Döntő tapasztalat ez legalább
két nemzedék számára. A folytonos válságmenedzselés,
a rendkívüli életfeltételekkel való küszködés
nyelve. Ezeket a tapasztalatokat adják át anélkül,
hogy beszélnének róluk.
A közös tapasztalatok tere és horizontja átfogja
az összes ún. átmeneti társadalmat. Ez persze
nemcsak a nagyvárosi korridor tapasztalata, de mindenekelőtt
azé, mert ezek a folyamatok ott gyorsultak fel a leginkább,
és mert ott van tere a feldolgozásuknak és általánosításuknak.
A közélet szférájára gondolok, a közvélemény,
a média, az újjászületett polgári nyilvánosság
terére. Ez egy városi, civil és időnként
kozmopolita kultúra tapasztalata.
Posztszocialista és posztmodern városi kultúra
A városi kultúra újjászületése
a posztszovjet korszakban alapvető jelentőségű.
Itt most nincs arra hely és idő, hogy leírjuk vagy
értékeljük ezt a jelenséget, amely gazdasági,
történelmi, kulturális és politikai jelenség.
Volt persze egy nagyon eleven városi kultúra az 1989 előtti
időkben is, olykor még sokkal elevenebb, mivel folyt egy
küzdelem a hatalom és a városi ellenkultúrák
és szubkultúrák között. Kérdés,
hogy ezeknek az időknek a városi kultúrája
megvan-e még. Az emberek kiköltöznek a városból,
nem érdeklik már őket a városi ügyek,
amelyeket nem tudnak befolyásolni, stb. Mégis azt hiszem,
hogy a szocialista korszak városellenes és civil társadalom
ellenes szelleme kimúlt, és ma egészen mások
a problémák. A városi kultúra bizonyos miliőkkel,
diskurzus- és reprezentációs módokkal, liberalizmussal
függ össze, azzal, hogy büszkén vagyunk ennek vagy
annak a városnak a polgárai. A városok reurbanizálódása,
a "város mint államalakulat" nagyon fontos folyamat, kulturális
és társadalmi csomópontja annak, amit civil társadalomnak
hívunk. Egyesek számára ez a nyilvánosság
egy romantikus és nosztalgikus változata, elképzelése
lehet, aminek semmi vagy majdnem semmi köze az új információs
és média korszakhoz - mégis: ezt a folyamatot persze
lehet nagyon ellentmondásos vagy éppen antagonisztikus formákban
látni (városon belüli migráció, a társadalmi
és kulturális szegregáció új formái,
a lakóterületek polarizálódása a felsőbb
és alsóbb osztályokhoz, stb.). Mint tudjuk, a szocializmus
számos országban a gyors iparosodás időszaka
volt, és ez majdnem mindig és majdnem mindenütt: urbanizálódást
jelent. De ez egyfajta elsődleges urbanizáció volt,
urbanizáció sok tekintetben kultúra nélkül,
városok mint városszerű agglomerációk
civitas nélkül. Kelet- és Közép-Európa
legtöbb régi városközpontjával ugyanaz történt,
parasztok, paraszti bevándorlók gyors beáramlása
- jól illusztrálja ezt Hofmann könyve Moszkváról
mint paraszti metropoliszról - , akik nagyrészt a szocialista
külvárosok újonnan épített lakótelepi,
házgyári házaiban laktak. A városi kultúra
színvonalát tekintve regresszióról beszélhetünk,
jelentős visszalépésről a modern korból
a premodern időszakba. A városok "civilizáló
küldetése" ebben az időben valamiféle elsődleges
urbanizáció volt, amelyre most egy második következik.
Egy új vagy második városi korszakról
tanúskodik szerintem még az önkormányzati politika,
a helyi adminisztráció, a polgármesterek és
egyéniségük fontossá válása.
Meggyőződésem, hogy a polgármesterek új
korszaka jön el egész Európában. Mivel a második
modernizáció jól meghatározott helyeken, helyszíneken,
városokban játszódik "ott helyben". Volt már
egyszer az európai polgármestereknek egy nagy korszaka -
1890-től 1914-ig és a két háború
közti időszakban.
A városi társadalom és ellenségei - felülről
és alulról
A szakadék városok és falvak, az urbánus
és nem-urbánus életvilág között növekszik.
A nagy városok haladnak előre, a környező régiók
profitálnak ezekből a folyamatokból, de a vidék
általában elmarad. Ez nemcsak az átmeneti társadalmakra
jellemző, de azokat érzékenyebben érinti, mivel
a szocializmus megpróbálta áthidalni a szakadékot,
többnyire a városok költségén támogatni
az alulfejlett vidéket. A szocializmus végével az
alapok és erőforrások kimerültek, és a
szakadék nyilvánvalóvá vált. A szakadék
és az ellentmondások nem mindenütt olyan élesek,
mint mondjuk Ukrajnában vagy Oroszországban, ahol a városi
központokon kívül eső kisvárosok vagy falvak
modernizálás előtti, premodern szintre esnek vissza
- az infrastruktúra, posta, elektromos áram, fűtés,
adózás, bérek, nyugdíjak stb. tekintetében.
Szétesnek, olykor teljesen fel is számolódnak. A pénz
nem funkcionál. Néha úgy érzem, hogy Nyikoláj
Bergyájev megjegyzése, miszerint Oroszország két
vagy még több különböző korban él
- a 20. és a 16. században - még pontosabban írja
le a mai helyzetet, mint az 1918-ast, amikor írta. Persze, hogy
ez egy szélsőséges helyzet, de más országokban
és régiókban is érződik az éles
különbség: Berlin, Varsó, Krakkó, Bukarest
bel- és külterületei között - a városokon
belül és kívül. A faxkészülékek,
e-mail, CNN, hitelkártya egyfelől - az ezen kívüli
világban rendszertelen áramszolgáltatás, megszűnő
autóbuszvonalak, stb. másfelől. A munkaalkalmak világa
- és a nagyrészt munkanélküliek világa.
Az ellentmondások érzelmeket, szenvedélyeket,
politikai meggyőződéseket, választásokat
táplálnak - röviden: a politikai gépezetet. Szövetségek
jöhetnek létre a városokban és azokon kívül
a gyors változások vesztesei között. Lehet, hogy
tévedek, lehet, hogy adatokat kéne felmutatnom ezeknek a
hipotéziseknek az alátámasztására. De
azt hiszem, összegyűjtöttem néhány képet,
amelyekben jobban bízom, mint az adatokban. A Bukarest belvárosába
bevonuló bányászok a román fejlemények
egy döntő pillanatában; a kormány és az
EU politikája ellen tiltakozó gazdák Lengyelországban;
egyes Berlinen kívüli területek, ahol fizikailag is veszélyeztetett
a külföldiek helyzete. Nem ismerem nagyon jól a jugoszláv
viszonyokat, de az a benyomásom, hogy a gazdag, fényűző
városi életmód és a szegénység,
munkanélküliség, a hagyományos életmód
közti ellentét nem kis szerepet játszott a konfliktus
elszabadulásában. Az urbánus és globalizált
enklávék és zónák dinamikája
sokakra nézve jelent veszélyt, fenyegetést. Nem akarom
dramatizálni a dolgot, csak azt szeretném hangsúlyozni,
amit 10 évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni:
hogy a régi, nagyon régi ellentmondások, amelyek látszólag
eltűntek, ma megint előkerülnek. Vannak olyan jelenségek,
amelyek felszínre jöttek, és legalábbis szerintem
nincsenek igazán kidolgozva: a spontán és szervezett
transz- és interkontinentális üzleti migráció
bazárjai és új gazdasága; a kínai negyedek
felbukkanása Kelet-Közép-Európában és
Közép-Európában majdnem mindenütt, ami szerintem
legalábbis meglepő jelenség, és több figyelmet
és elemzést érdemelne.
A történelmi régiók helyreállása
és helyreállítása Kelet-Közép-
és Közép-Európában
A közép-európai átmenet térbeli elhelyezéséhez
a régiók fontosságáról is kell szólni
néhány szót. Szerintem elég nyilvánvaló,
hogy a történelmi régiók feléledése
megy végbe, amelyeket leromboltak vagy legalábbis egy időre
visszaszorítottak és deformáltak. Közép-Európa
felépülése a náci uralom következményeiből
és a hidegháborús időszak megosztottságából
mindenekelőtt a határvidékek és határ
menti területek felépülését, hagyományaik
feléledését jelenti. Kezdenek visszaszerezni valamit
korábbi jelentőségükből. Olyan régiókra
gondolok, mint az Odera folyó menti, a cseh-német-osztrák
határvidékek, az osztrák-magyar határvidék,
Galícia, Kelet-Szlovákia, Máramaros, Bukovina, a Kalinyingrád
- Gdansk - Klajpeda és a skandináv régió, a
Vilnius - Bialystok-régió, Przemysl - Lvov, az adriai térség
és mások. Az európai kiterjesztés retorikája
mögött a regionális kontextus nagyon fontos szerepet játszik.
Hatalmas munka az ezekben a régiókban minden központi
vagy akár tervezett beavatkozáson túl végbemenő
molekuláris folyamatok elemzése. Európát illetően
éppen azért vagyok derűlátó, mert ezek
a folyamatok megindultak, és megvan a maguk hatása. Ismételten
hangsúlyozom, hogy nemcsak az orosz, lengyel és román
bazárokról beszélek, de mindenfajta alakulóban
lévő kapcsolatrendszerről, az együttműködés,
a vállalkozók, tudósok, művészek, turisták,
stb. hálózatáról.
Tévedtem, amikor azt írtam a 80-as évek közepén, hogy gyorsan fog menni nyugaton a Kelet újrafelfedezése. A generációk a saját horizontjukon belül élnek, és ebből nem lehet őket kimozdítani. Van az események története, és van a hosszan tartó történelem (a long durée). Az észlelés folyamata, a teljes referenciális keret átszervezése azzal kapcsolatban, hogy mi is Európa, vagy mi volt, vagy minek kéne lennie a jövőben, ez időbe kerül. Sok a tennivaló. Azzal kapcsolatban, amiről beszéltem, azt jelenti: dolgozni kell a városközpontok mint a civil kultúra hordozói új vagy nem is annyira új hálózatának kibontakoztatásán Közép- és Kelet-Közép-Európában. Inspiráló perspektíva ennek a régi, sok szempontból rettenetesen tönkretett és deformálódott hálózatnak a reprezentációján munkálkodni. Sok idő kell hozzá, amíg az európaiak nyugaton felfogják, hogy miféle térben élnek. Az urbánus Közép-Európának ebből a felfogásából sok minden következik, amiről érdemes gondolkodni.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
SCHLÖGEL, Karl
"Két kelet-európai város"
Magyar Lettre Internationale, 6
"Határátkelés.
Eydtkuhnen, avagy a vasfüggöny eredete"
Magyar Lettre Internationale, 35
"Az Oderáról"
Magyar Lettre Internationale, 39
ZAGAJEWSKI, Adam
"Két város"
Lvovról
Magyar Lettre Internationale, 24
ANDRUHOVICS, Jurij
"Kis intim urbanisztika. Lemberg és Kijev"
Magyar Lettre Internationale, 39
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu