Sajnálatos módon, valahányszor azt mondta nekem
egy külföldi, hogy nem látszom spanyolnak, az a megalázó
érzésem támadt, hogy dicséretből mondja,
s hogy épp ezért a hazámra, vagy legalábbis
a honfitársaimra nézve sértőnek kellene vennem.
Fiatalkoromban, azaz a múltban, semmi különös nem
kellett ehhez, mikor a spanyol nemzetet megvetés övezte, melyről
egyből a hanyatló diktatúra jutott az emberek eszébe,
meg matadorok, alávaló, ám sohasem tökéletesen
kivitelezett bűntények, harsány, eléggé
neveletlen emberek, háromszögletű kalappal a fejükön,
kövekkel, csőrös korsóval, gitárral a kezükben,
s legjobb, legrokonszenvesebb esetben az, amit mi, spanyolok magunk is
a (haj, zsibvásár, nagy zsibvásár(, vagy
ami még rosszabb, karácsony tájékán
a (nagy-nagy öröm( lehetetlen kifejezéssel illetünk.
Ám a dologban az a legsértőbb, hogy még ma
is, mikor állítólag annyit változott az ország,
és mindig csak előnyére, néha még ma
is hallom (nem olyan gyakran, mint ahogy azt én személy szerint
szeretném, viszont annál sokkal gyakrabban, mint azt a polgár
szempontjából szeretném), hogy valaki a legnagyobb
dicséretképpen mondja: (Nem látszol spanyolnak(. Néha
még spanyoltól is hallottam, nőtől és
férfitól egyaránt.
Az biztos, hogy az ország imázsa (végtére
is sokféle téren ez az, ami számít ilyen időkben,
amilyeneket mostanság élünk, sokkal inkább, mint
maga az ország) szemmel láthatóan megváltozott,
felértékelődött. Mi több: a legszemellenzősebb
spanyolok legnagyobb bánatára eléggé hozzáidomult
néhány közeli ország imázsához,
mint mondjuk Franciaország és Olaszország, sokkal
inkább, mint Portugália vagy Görögország,
következésképpen vesztett némiképp a legavíttabb
jellegzetességeiből, mint mondjuk a hivatalossá lett
vallási türelmetlenségből, meg a négyzetkilométerekre
jutó tekintélyes apáca-lélekszámból
(valódi és burkolt apácákról, azaz a
negyven fölötti nőkről van szó). Mérhetetlen
gyorsasággal levetkőztük szépen mi spanyolok
mindazt, ami zavart, s mindenekelőtt ami elcsúfított
bennünket. Az utóbbi tizenöt esztendő igazi változását
az állhatatos és diadalmas megszépülés
jelentette, amihez mellesleg igen kiváló alappal vagy nyersanyaggal
rendelkeztünk. Szabályos vonásúak itt az emberek,
s kétség nem fér hozzá, hogy a spanyol nők
a kontinens legápoltabb, legtisztább asszonyai közé
tartoznak: olyan városokban, mint Madrid, megakad rajtuk a külföldiek
szeme, mert huszonöt év fölött mindig úgy
járnak, mint aki épp bálba készül (az
alatt bazári majom módjára is öltözhetnek,
de ez mindenütt így van). A férfiak pedig, akik általában
sokkal kevésbé vonzóak, nem is annyira kedvesek, de
ők is roppant erőfeszítést tettek, hogy úgy
nézzenek ki, mint egy normális emberi lény, ne úgy,
mint a haramia, és ez nem kis dolog. Másrészt pedig,
titokzatos módon elértünk valamit, ami még ha
önkényesen is, de nagy érdemnek számít:
Spanyolországban ma elképesztő mértékben
nagyobb a szőke, világos szeműek aránya, mint
az ötvenes-hatvanas években volt, s erre - szemben az átlag
testmagasság növekedésével - nincs magyarázat.
Mindenesetre nagy eredmény, legalábbis olyan szempontból,
hogy változatosság mutatkozik a fizikai felépítésben,
ábrázatban, s eltűnt a múltbéli egy kaptafára
szabott polgár. Az utcán látható spanyolok
a tetejében még elég jól is néznek ki,
ámde még ez sem volt elég ahhoz, hogy kivesszen ez
az álságos dicséret.
Egy ország imázsát nem azok az emberek adják,
akiket az utcán látni, és nem is a többi honpolgárnak
adják, akik már-már hajlanak rá, hogy elszenvedjék
az egyre elterjedtebb vagy planetáris méretű érzékcsalódást,
hogy az a saját imázsuk, amit a tévében mutatnak,
elsősorban, másodsorban meg az a másik, amit külföldön
alkotnak róluk. Spanyolország nagyon is megszenvedi
ez utóbbit, legalább két évszázada,
mikor a romantikus utazók, elsősorban az angolok és
franciák eldöntötték, hogy ott azt fogják
látni, amit előzőleg eldöntöttek, hogy látni
akarnak, vagy ha úgy tetszik, csak azt látták meg,
ami utóbb (jól mutatott( a könyvben vagy néhány
metszeten. A dologban az az érdekes, vagy az igazolja, hogy a spanyolok
mindig milyen kevéssé voltak biztosak önmagukban, saját
identitásukban, hogy maguk a született spanyolok fogadták
örömmel ezt a tiszta, sablonos imázst, (valami, amiről
föl lehet ismerni őket, ami miatt mással nem összetéveszthetők
a többiek, de elsősorban önmaguk előtt), lelkesen
üdvözölték, alá is írták, s
igyekeztek még jobban fölerősíteni azokat a jegyeket,
amelyek talán a külhoni (definíció( előtt
pusztán anekdota szintjén, úgy mellesleg léteztek:
még ma sem akad olyan spanyol, aki a lelke mélyén
ne hivalkodna vele, hogy föl tud ismerni egy jó megmozdulást
a bikaviadalon (még ha utálja is, és szerinte be kellene
szüntetni), vagy aki ne érezné magát képesnek
arra, hogy megfelelő ütemben adja a tapskíséretet,
ha a helyzet úgy kívánja. (Ez a vérünkben
van( -- ezt a mondat legjobb tudomásom szerint csak Spanyolországban
hangzik el megelégedettséggel.
Mindazonáltal az utóbbi években - jóllehet
még mindig tart, hogy az idegen pillantásától
függően látja az ember itt magát - meg is csömörlött
mindenki a sokat emlegetett klasszikus imázstól (legyező,
bicska meg rojtos kendő), meg tudatosult is mindenkiben, hogy az
az imázs nehezen összeegyeztethető a modern vagy inkább
posztmodern törekvésekkel. Más szóval (a hírlapi
szociológusok legújabb képlete szerint) a történelem
hátrahagyásával vagy végével jellemezhető
történelmi korba nem léphet be az, aki még mindig
történelmieskedő jelmezt visel, mert az tisztán
korjelleg, az operás 19. vagy a zarzuelás 20. századé.
Szerintem részben e menekülés vagy szökés
viszonylatában magyarázható, hogy minden tartomány
vagy autonóm közösség olyan kitartóan igyekszik
hangsúlyozni mostanság a maga sajátosságait:
a maga módján mindegyik megpróbált leválni
az egységes egész ódivatú imázsáról,
még olyan áron is, hogy jó párszor öt
évig semmilyen sem lesz neki, mivel azt a valamit nem lehet rögtönözni,
és beletelik egy kis időbe, mire másokkal is megismerteti.
A katalánok és a baszkok igyekeztek lerázni magukról
azt a bizonyos (definíciót(, ki tudja, lehet, hogy csak egy
másik, egy szalonképesebb reményében, amelyhez
aztán ragaszkodhatnak a jövőben. Ugyanez elmondható
a madridiakról is, akikben már semmi kasztíliai, semmi
La Mancha-i nincsen, bár akaratuk ellenére és vesztükre,
hagyományosan Spanyolország sokat szenvedett kivonatának
vagy kompendiumának tekintették őket.
Imázsteremtők
Nem nehéz tudni, hogy mit nem kíván az ember,
főleg amit már nem kíván, azt viszont igencsak
nehéz világosan megfogalmazni, hogy mire is törekszik.
Ilyen szempontból Spanyolország mostanában meghasadt
ország, kettészakadt mélyen gyökerező
és hosszú távon megelégedést jelentő
múltbéli imázsa és a jelen, s természetesen
jövőbéli imázs igénye (hiánya)
között. Ám a fő probléma nem akarat, hanem
örökség, hagyomány vagy emlék, ha úgy
tetszik, tehetetlenségi nyomaték, vagy talán
végleges visszafordíthatatlanság kérdése.
Azaz nem is annyira harc vagy küzdelem folyik azok között,
akiket az imént szemellenzős spanyoloknak neveztem, meg az
ellenségeik, a (hazaárulók( között, mint
inkább annak átkáról, hogy minden ilyen (áruló(
önmaga ellenében is szemellenzős spanyolt hordoz magában,
aki nem engedi neki, hogy véghezvigye a jótékony hatású,
kívánatos és elengedhetetlenül fontos árulást.
Még maradt valami abból a tudatból, hogy a kívülálló
pillantás, amely annyira fontos a tulajdon imázsunkhoz, a
saját életben maradásunkhoz, nem is méltóztatik
Spanyolországra vetődni, hogyha Spanyolország nem
azt nyújtja továbbra is, amit két évszázada
elvárnak tőle (amit megköveteltek tőle). Ennek
megfelelően indokolatlan, irracionális a félelem,
hogy valakinek nincs sajátossága, luxemburgi, belga vagy
norvég lesz belőle, hogy csak olyan alattvalókat említsünk,
akikről három közhelyet sem lehet említeni úgy,
hogy ne kezdenék keverni őket svájciakkal, hollandokkal
vagy svédekkel: akikre nincsenek tévedhetetlen sablonok.
Minthogy maradt még valami abból a tudatból, akaratuk
ellenére, sőt annak ellenére, amit hisznek, maguk
a spanyolok is tovább ápolják a klasszikus és
már elporladt imázst, igaz, talán naprakészebben.
Az meg, hogy kitartóan gúnyolni is szokás ezt az imázst,
nem csak hogy része magának az imázsnak, hanem attól
kap igazán megerősítést, a leghatásosabb
energiatöltetet, hogy hosszú távon is tartósan
fennmaradhasson. Almodóvar filmjei, melyek a spanyol avantgárd
legjobb kifejezői, s kétségkívül az országra
kívülről visszavetülő tükörképek
egyikét jelentik, tele vannak apácákkal, torreádorokkal,
ájtatos dámákkal, kupléénekesnőkkel,
nyomorékokkal és egyéb tradicionális folklórelemmel.
Attól, hogy tehetségben és humorérzékben
fölötte áll elődeinek (Buňuel kivételével),
műveit még ugyanolyan lelkesedés fűti a (bárdolatlanok(
iránt, amit Cela, maga Buňuel, Blasco Ibáňez
vagy Arrabal is érzett, s ami egyik olyan kitörölhetetlen
nyom, amit a spanyolság hagyott hátra maga mögött
azon a csekély számú helyen, ahol megfordult az elmúlt
kétszáz esztendő folyamán, de még talán
ötszáz esztendővel azelőtt is.
Lehet, hogy véletlen, bár nem tűnik annak, hogy
a nemzetközileg ismert spanyol arcok (következésképpen
az országra visszavetülő egyik emblematikus tükörkép)
egy teniszezőnő kerek arca, amint meghempergőzik a
vöröses színű francia talajon; egy mindenütt
jelenlévő tenor kerek arca, aki ugyanúgy sír
egy földrengés romjai fölött, mint a Siratófal
előtt állva, vagy mint amikor zarzuelát énekel
a világtelevízióban; egy filmsztár kerek arca,
akit rendes spanyolhoz illően még fenyegetett a cenzúra;
meg egy szopránénekesnő igen-igen kerek arca, aki
képes szerető édesanyává változtatni
Salome alakját. Közéjük kell még sorolni
egy bizalmas hangú énekes jó barna, vagy feketés,
meg egy kissé összenőtt szemöldökű golfozó
még sötétebb arcát is. Jelentőségüktől
vagy érdemeiktől függetlenül, amit valahogy jónak
látnék megkérdőjelezni, arcuk inkább
a múlté, a tegnapelőtt Spanyolországjáé,
melyet a lakosság egésze épp igyekszik száműzni
és elfelejteni. Egyikük arcáról sem derű
vagy irónia vagy elegancia, hanem - az esettől függően
- kópéság, alantas szenvedély, sótlanság
vagy fennköltség árad, hisz még mindig ez utóbbi,
azaz a fennköltség az egyik legfőbb vonása hazánk
imázsának. Nálunk még semmi sem számít
ledérnek, harsánynak, elnézőnek, és
természetesen kedvesnek sem. Továbbra is a mindig fennköltséggel
színezett hirtelenség uralkodik. A politikusokat, az értelmiség
képviselőit, az újságírókat,
a televíziós műsorvezetőket nézve és
hallgatva azt mondaná az ember, ez az ország teljesen meg
van győződve önnön fontosságáról,
vagyis idióta, következésképpen hihetetlen, mármint
nem lehet hitelt adni mindannak, ami benne keletkezett. És
épp e kényes természetű hitel miatt van az,
hogy amit külföldön elérünk, döntő
jelentőséggel bír, amikor választani kell,
hogy melyik itt keletkezett dolognak, figurának vagy terméknek
(s ez mind döntő fontosságú) lehet hinni végül.
Ámde a kör bűvös, mint minden olyan kör,
amelyről érdemes beszélni. Így aztán
a Svéd Akadémia pontosan azt a prózát fogja
díjazni, amely arról szól, ami már nincs, és
nem érvényes, és nem is lehet vele találkozni
a mai Spanyolországban, csupán mint ritka anakronizmussal,
ellenben évtizedeken keresztül ébren tartotta habókos
hispanisták, hemingwayiánus turisták, sztálinista
írók és fogadott andalúzok (inkább entomológusi*
mint antropológusi) érdeklődését. Ezek
a személyek (nem kihalt egyedekről van szó), nem hajlandók
egykönnyen feladni a kenyérkeresetük eszközét,
sem pedig annak egyik módját, hogy szenvedélyesnek
érezhessék magukat, ami pedig igen olcsónak számít,
mióta vannak utazásszervezők. Spanyolország
régi, visszataszító imázsát lehet kissé
naprakészebbé tenni, de vigyázat az eltűnéssel,
mert akkor ügyet sem fog vetni rá senki, és kimerül
a szerény telér. Vannak országok, amelyek úgymond
kötelességből vagy eleve elrendelésből
bizonyos fajta fantáziát közvetítenek a másiknak,
még akkor is, ha csupán olyan fantáziákról
van szó, melyek csak utazási irodák prospektusaiban
válnak láthatóvá, és Spanyolország
is ilyen, ahhoz nem fér kétség. A dologban az a súlyos,
hogy az úgynevezett imázsteremtők elfogadják,
interiorizálják, olykor nem is veszik észre, vagy
azt hiszik, hogy épp harcolnak ellene (máskülönben
cinikusok volnának, azért akad azokból is), és
forgatják ide-oda, aztán a díjazás reményében
megörökítik azt az imázst, amelyről maguk
is azt vallják, hogy ki nem állhatják: féltékenység,
szenvedély, homok, vér, temperamentum, állatiasság,
polgárháborúsdi, kópéság, piperkőcség
és fieszta, meg jó nagy zsibvásár.
De nemcsak az úgynevezett imázsteremtőkről
meg az ő egyéni beleegyezésükről vagy
megadásukról van itt szó, hanem az ország irányítóiról
is, és bizonyos fokig - az imént említett szakadás
következtében - talán a lakosság egészéről
is. Ez utóbbit nem nagyon kell vádolni, mivel szerencsére
mindig a fejetlenségével, ellentmondásosságaival,
s csekély jövőképével lehetett jellemezni,
ám a programozás és jövendő felelősei,
azaz a politikusok igenis vádolhatók gyávasággal,
hanyagsággal és cinizmussal, mikor napjainkban Spanyolország
imázsát irányítják, alakítják
és manipulálják. Fő eszközük és
ablakuk a televízió, ami ahogy az imént is mondtam,
a legmegbízhatóbb tükörkép, amelyet a honpolgárok
önmagukról kaphatnak, sokkal inkább, mint a (valóság(,
vagyis amit a honpolgárok saját szemükkel látnak,
ami előtt nincs üveg. Nos tehát, mind Calviňo,
mind Pilar Miró, mind pedig Luis Solana és García
Candau idejében a televízió mindig is a főnökök
által hirdetett korszerűségre és jó működésre
való törekvés nyilvánvaló tagadása,
s korjellegek és történelmi álarcok legszívélyesebb
befogadója volt, és továbbra is az. Szégyellni
való a kontraszt -- ez az egyetlen alkalom, hogy használni
fogom a kontraszt szót egy olyan írásban, amely Spanyolország
imázsáról szól - (az általam ismert
legjobb és legszellemesebb) spanyol reklámbejátszások
és a körítésben leadott, velük váltakozó
műsorok között. A képernyőn egyfolytában
az látható, ami már nem létezik, vagy már
nem számít, vagy kiveszésre ítéltetett:
beszélgetések, mikor már alig akad ember, aki erre
hajlandó volna egy kávéházban; korrajz-sorozatok
ál-Pérez Galdós-i nyelvezettel, amit már senki
sem beszél, szinte már nem is értik; olyan egyének,
akik elfingják magukat, hogy jópofának tűnjenek,
pedig az ilyen egyének már régen eltűntek a
térképről; folklór vagy álfolklór-sorozatok,
pedig hasonló képeket már csak özönvíz
előtti aprósüteményes dobozokon lehetne látni;
francóista újságírók, akik kinyilatkoztatásokat
tesznek, mikor már senki sem kívánja látni,
hallani őket, ha egyáltalán valaha is kívánta
látni őket látni valaki; dohányzóasztal
körül ülő, kiálló agyarú matrónák,
kialvatlan írók, akik azt hiszik, hogy minden irodalmárnak
még most is olyan eredetinek vagy excentrikusnak kell lennie, amint
azt egy évszázaddal ezelőtt hitték; humoristák,
akik avíttas szivarjukkal depresszióra csábítják
az embert (atyaisten, az a bizonyos Arenas!), szintén korrajzszerű
komédiák, melyek aktualitását csak az argó
jelenti, s mire végre lemegy az elengedhetetlen tizenhárom
rész, máris özönvíz előttinek számít;
trágár hasbeszélők, közvetlenül a
háború utáni időszakból, akik még
annyit sem tanultak meg, hogy nem kell mozgatni a szájukat; ízetlen
sztriptízek, mikor az ilyesmit kínáló szalonok
látogatók hiányában már-már bezárni
kényszerülnek, s ha manapság van is még valami
érdekes a szexben, az inkább a szóbeliség meg
néhány klasszikusnak nem mondható perverzió.
Az állami televízió olyan benyomást kelthet
a külföldi nézőben (a magán televíziók
pedig utánzók, követik a kijelölt ösvényt),
hogy ebben az országban 1975. november 20-ikán megállt
az idő.
Pedig épp az idő járt el gyorsabban, olyannyira,
hogy az utóbbi tizenöt esztendő ötven évnek
tűnik. A spanyol társadalom mindig előtte járt
azoknak, akik vezették vagy képviselték, az előbbi
dátum előtt is, meg utána is, és sokkal intuitívabb,
sokkal dinamikusabb, sokkal okosabb és ironikusabb, csak túl
sok évtizede hozzá van szokva a szkeptikussághoz,
s a vereségtudattal rokonítható, bizonyos fajta passzivitáshoz.
Nincs hozzászokva, hogy átnézze a számlákat,
mert azt hiszi, hogy sohasem fogják őket kifizetni neki.
Így aztán annak ellenére, hogy kritikai érzéke
a nyugati világban az egyik legfejlettebb, hamar megadja magát,
és a végén mindig mindenbe belemászik, részt
vesz kínos dolgokban, amelyekbe beleviszik vagy belesodorják,
hogy legalább látnia ne kelljen őket. Az ember nem
látja azt, aminek maga is részese.
Ahol a legjobban tudnak élni
Van ebben a társadalomban valami természetes késztetés
a létfeltételek és az élőhely javítására,
rendbe hozatalára. Van benne önszeretet, az, amitől
például a nők olyan csinosan járnak. De a csüggedésre,
a beletörődésre, vagy ha nagyon akarják, a fatalizmusra
is megvan benne a hajlam. E késztetés és hajlam ötvözetének
eredménye az az ellentmondásos és nivellálatlan
imázs, melyet erőltetett kifinomultság, önmaga
előtt tetszelgő nyomorúság, nemzetközi
szintű kedvtelés és idioszinkratikus örömködés
jellemez, amely azonban összevissza, és kicsit mindig hányaveti.
De nem pejoratív értelemben használom ezt a szót,
hanem nagyon is figyelembe véve, hogy a hányavetiség
igencsak érdem, nem kevesebb, mint ha megfelelő eszköz
hiányában, szinte erőfeszítés nélkül
elérjük azt, hogy valami ha csak ideig-óráig,
ha tökéletlenül is, de működjön. Spanyolországnak
ezt már jó ideje sikerül szépen, vagyis svindlizve
elérnie. A tetejében még olyan ország is, ahol
a legjobban tudnak élni az emberek, ami nem azonos azzal, hogy (ahol
a legjobban élnek(, mert az már csúsztatás
volna. Csak azt akarom mondani, hogy mindennek ellenére (és
mindez már régről jön) az emberek tesznek róla,
hogy a mindennapi élet élhető legyen. Ám félő,
hogy e társadalom összes erőfeszítése
(és ez a rossz) csakis és kizárólag erre, erre
az oly elemi foglalatosságra megy rá, és nem marad
már a tényleges építésre, fejlődésre,
változtatásra vagy tökéletes rendbe hozatalra,
még kevésbé pedig a tulajdon összkép megóvására,
túl az általánosságban vett egyéni szépségápoláson.
Csak így érhető, hogy egy olyan ország, amely
a tolerancia, a kreativitás, az intellektuális és
esztétikai kockázat és a posztmodernitás paradigmájaként
szándékozik magát feltüntetni a világ
előtt (Vattimo, az olasz filozófus hálája jeléül
ki merte jelenteni, hogy Madrid ugyanúgy a századvég
fővárosa lesz, mint Walter Benjamin szerint Párizs
volt a 19. század végén, s honfitársa, Franco
Marcoaldi ezt alá is írta a La Repubblica hasábjain);
csak így érthető, mondom én, hogy ez az ország
elbírja és kiszolgálja látogatóit az
immár nevezetes - őskori, használhatatlan - telefon-
és postaszolgáltatásával, még inkább
elhíresült útjaival, melyeket a fennkölt (úthálózat(
névvel illetnek; hogy polgárai a statisztikák szerint
önkényesen a legzajosabbak Európában (sziréna,
riasztó, kukás autó, a legfülsértőbb
a törvény és rend zaja); hogy a közlekedés
a világ megbénításán munkáló
megrögzött bűnözők közötti örökös
leszámolás (a járművezetők ugyanúgy
bűnözők, mint a képviselő testület
tagjai); hogy az emberek csak ordítva és egyre jobban agonizálva
képesek beszélni, hogy hallják a mellettük állót;
hogy az elöljáróság megszállott, önkényes
lelkesedéssel túrja az utakat (a légkalapács
a törvény és a rend másik kriminális zaja),
ami legalább annyira állandó mint haszontalan (túlmegy
az ésszerűség határain, hiszen szinte mindig
munka folyik minden utcában, ahol meg nem, azok pedig siralmas állapotban
vannak, balesetek nyomait, csapdákat rejtegetnek, melyek tönkreteszik
a járókelők cipőjét és bokáját,
vagy a gyalogos előre nem jelzett gödörben találja
magát); hogy a taxikból a zsarnokoskodás, a kötekedés
egyik legismertebb helyszíne lett, ahová csak beteheti a
lábát az ember; hogy a bárokban még mindig
a földre dobják, ami nem kell, így aztán akad
ott összegyűrt, nyálas papírszalvéta, cigarettacsikk,
olajbogyó mag, rákhéj meg fogpiszkáló,
amit a nap végén önelégülten összehúz
majd egy asszony a partvissal, rá a késői vendégek
lábára, hogy nincsenek könyvtárak, az a kevés
meg, ami van (maga a Biblioteca Nacional is) Kafka A per című
regényének erős utánzata, melyet Sancho Panza
vezet; hogy alig akad állami hivatalnok, aki ne a szadizmus elvei
alapján nevelkedett volna; hogy a legtöbb tengerpart alig jobb,
mint egy építészeti barbárságokkal övezett,
toxikus gyűjtőtábor; hogy a valóság és
a svindlizés közötti szakadék nemhogy szűkülne,
inkább tovább mélyül.
Ámde, mint azt már jeleztem, nem lehet többet elvárni
egy társadalomtól, amelyet kimerítenek a napi gondok,
meg a dicső hőstett, hogy úgy osztja el őket,
hogy a mindennapi élet mindennek ellenére élhető
legyen, noha nyilvánvalóan így csak máról
holnapra megy. 1992-re igencsak (nagy zsibvásár( meg (nagy-nagy
öröm( volt készülőben. Akkorra állítólag
a világ szeme megint egy kicsit a mi imázsunk felé
fordult, inkább az imázsunk, semmint mi magunk felé,
s aki az ellenkezőjét hiszi, az vagy naiv, vagy rosszban
sántikál. Nincs elegendő adatom hozzá, hogy
tudjam, milyen állapotban leledzik Barcelona és Sevilla imázsa,
de Madridé az absztrakt expresszionizmus zagyvaléka felé
tendál, melyből teljesen kimarad minden figurativitás.
Mindent egybevetve, ebből jön a pénz. És van
pénz. Minden, ami az ötödik centenáriumra, az olimpiára,
az Expóra vonatkozik, az humbug (bárcsak tévedne a
szimatom: de nem téved), svindli-, kópé- és
fennköltség szagú: mint az ásatag Spanyolország-imázs,
néhány ornamentális - de pusztán ornamentális
-, keresett ezredvégi retusálással. Nem valószínű,
de talán túl sok is volna elvárni, hogy ilyen események
küszöbén merészelje megkockáztatni az ország,
hogy elszakad kifacsart imázsától, vagy másikat
talál ahelyett, amit oly rég óta elvárnak és
megkövetelnek tőle, pedig mázsás kőként
nehezedik már reá. Ezért tehát az a legvalószínűbb,
hogy innentől kezdve egészen addig folytatódni fog
a kötélhúzás, hallgatólagosan, mintha
nem is kellene az a valami, a szemellenzős spanyol és az
áldott (áruló( között, amit szinte mind
magunkban hordozunk. Vagy - ami pedig ugyanaz --, folytatódik a
hányavetiség. Az viszont biztos, hogy addig is, ha külföldi
férfi vagy spanyol nő megint azt mondja nekem, hogy valami
miatt nem látszom spanyolnak, ez a mondat - sajnálatos módon
vagy szégyenszemre - a legvehemensebb dicséretnek hangzik
majd számomra továbbra is.
PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA
In: Javier Marías: Pasiones pasadas (esszék). Alfaguara, Madrid, 1999
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu