1.
"...és akkor a KÄfer boltjában mint finomságot
megrendelnélek..." : "...und dann würde ich dich in dem Feinkostladen
KÄfer bestellen..." -mondtam J.-nek a német verziót, majd
továbbgondoltam a dolgot, és lefordítottam magamnak
a mondatomat, a saját gondolatomat a nyelvemre. A helyzet a következő
volt: egy test feküdt mellettem, és a számat idegen
szavak hagyták el. Száraz este, eső és harag
nélkül. A szenvedély nem ragadott el minket. Szavakba
temetkeztünk, nem a szívünkbe, legalábbis nem közvetlenül
oda. A testhez beszéltem, magam mellé, J.-hez, az arcához,
a szájához, a szeméhez, az ő nyelvén.
A két mondat között látszólag csak kevés
eltérés van. Mármint ami a jelentéseket illeti.
A félrefordítás szokásos hibáit most
inkább nem ecsetelném. Köztünk vannak, így
is, úgy is, különböző formákban. A
jeleknek azonban már semmi közük egymáshoz. Az
eredeti, melyet hangosan mondtam, és a fordítása,
mely már csak az én számomra létezett, két
külön világot jelölnek: két nyelvet. Két
különálló tájat és egymással
ritkán beszélő embereket szólíthatnának
csak meg. Pedig majdnem ugyanabban a pillanatban, ugyanazon a helyen és
ugyanabból az okból születtek. Azért születtek,
hogy J.-nek elmondhassam őket.
Abban a másodpercben valóban úgy tűnt, J.-t
meg tudnám enni. Bemennék a müncheni cukrászdába,
kiválasztanám őt az étlapról. Az eladó
türelemre intene, hiszen sok a rendelés, be kell tartani az
ütemet, rajtam kívül még jó néhányan
leadták már a rendelésüket. Majd, amikor végre
rám kerülne a sor, az utolsó pillanatban kivenné
J.-t a mikróból, hogy amíg odaér vele meleg
maradjon. Kiszolgálna vele. Én a helyemen várnám,
míg rám kerül a sor. A kávéház
egy sarkában ülnék le, és figyelném a
többieket. Megfigyelném, ki kit eszik meg. Nyomoznék
az események után, az itt-ott megbotló igazság
után. Mindenki azt enné meg, akit a legjobban szeret. Akit
tegnap, vagy éppen aznap szeretett meg, esetleg abban a pillanatban,
amikor megrendelte. De felőlem akár egy hete is szerethetné,
akit eszik, vagy tán öröktől fogva. Így
lenne persze a legszerencsésebb. Egyik enné a másikát.
A szerelmet mindenki úgy ízesítené a cukrászdában,
ahogy kívánja, ahogy mindig is megkívánta.
Csípősre fűszerezné, cukormázzal édesre
sütve kérné ki magának, ropogósan, esetleg
lágyan enné. Halkan vagy sikoltva. Mindenki szeme láttára,
vagy titokban, magányosan, felejtve és emlékezve.
J. a szerelmem. Egyik értelemben öröktől fogva,
egy másikban csak pár hónapja, hogy megláttuk
egymást. Ő harminchárom éves, szép férfikor
emészti eztán - én majdnem annyi, mint az ő
férfikora csak női években számolva.
Egy egész térképet megrajzoltunk mi ketten, J.
és én. A férfi és én. Ha csak azokat
az utakat venném figyelembe ezen a térképen, melyeket
eddig együtt tettünk meg, Közép-Európa nagy
része be lenne rajzolva rajta: Zürich, Frauenfeld, Konstanz,
Baden-Baden, Prevost, Marbach am Neckar, Frankfurt am Main, München,
Bécs, Budapest, Őrbottyán, Eger, Miskolc, Kassa, Kisköre,
Tiszafüred, Gödöllő... nem tűnnének el
nyomtalanul. A térkép legvégül: megannyi név,
vizek és hegyek összhangja, ok-okozat, ezer hangulat és
legkülönbözőbb elbűvölő történetek
tára, szívdobogás és lórúgás.
De a szagok és az ízek is, mind rajta lennének, mind
helyet kapnának benne. Maradandó helyet.
Ha szeretkezünk egymással, folyton arra gondolok, hogy
az majdnem olyan mintha J. már nem tiltakozna tovább, ellazítva
izmait, kiszabadítva minden félelmét, ami minket is
fenyeget, tényleg megengedné, hogy megegyem őt. Beleegyezne,
hogy mindenestül az enyém legyen. A mozdulatával arra
kér, hogy soha ne engedjem el őt többé, még
akkor sem, ha hegyek, vizek és nyelvek választanak el minket.
A cél érdekében, hogy megszüntessük a különbségeket
eddig belakott tájaink között, ha rajtam múlna,
legalább ilyen praktikus fordulatot vennének életrajzaink.
Ha még egyszer valaki felteszi a kérdést, mi is az
egyetlen kívánságom ezen a világon, én
nem a házasságot, a gyereket, a házat vagy az útlevelet
válaszolom. De még csak nem is azokat a szavakat húznám
ki J.-ből, melyekkel az örök szerelmet ígéri,
hogy aztán én is ígérhessem. A szavaknak a
csúnyábbik oldala van az ígéretekben megírva.
Nagyon ravaszak tudnak lenni, kétértelműek, mint az
emberi történetek és az emberek, akik hallgatják
és elhiszik őket. Minek bíbelődjek olyan szavakkal,
melyek visszaütnek. Már most tudom, hogy a saját ígéretem
becsapna. Én sem tudtam betartani egy ígéretemet,
akkor nem várhatom el most J.-től ugyanazt, amit én
sem tettem meg. Visszaütne ugyanaz a csalódottság. Így
sem a nyelvek fordíthatóságát, sem a meggyőző
erejüket nem választanám útitársul, hogy
J.-ben eligazodjam. Ezt inkább kerülném, ha már
lehet egyszer választanom.
Enni mindig is szerettem. Ha megenném, J. bennem élne
tovább. Én kötném az ebet a karóhoz és
nem fordítva. Mindent arra hegyeznék ki, hogy mi teljesen
megértsük egymást, senkinek ne legyen beleszólása
dolgainkba. J. teste az én testem egy része lenne. Bennem
élne, otthonosan. Nyugalom venné körül. Olyan,
mire mindig is vágyott. Olyan, akire vágyott. Amiről
annyit mesélt anyanyelvén. Én táplálnám,
én gondolkodnék kettőnk helyett, mi gondolkodnánk
kettőnk helyett. Én lennék ő. Én lennék
J.
J. és én nem beszélnénk egymással.
Nem lenne szükségünk a metaforákra, sem a másoktól
örökölt mítoszokra. Nem lennénk az örökösök.
Mert az a baj velük, hogy ajándéknak néznek ki,
végül meg nem szabadulhat tőlük az ember. Rájönnénk
turpisságaikra: az ígéret hibáira, miszerint
segítenek eligazodni a világokban; a varázsigére,
hogy úgy csinál mintha toposz lenne, tartja a több ezer
éves tapasztalatot; ő útjelző, nekünk
csak figyelni kell a jeleket. A toposzok ugyanakkor látszatfedelek.
A lefedetésre hamar fény derülne, mely alatt meztelen,
csupasz a test, védtelen. Nemcsak az emlékezetet, de az emlékezet
létrehozóit is ránk erőltetik. Így löknek
előre minket, így lekötnek minket. De vannak-e mások,
más okok a nyelven kívül? Ha megenném J.-t, azzal
mindent átmentenék. Mítoszt is, logoszt is. A párbeszédek
tényleg feleslegessé válnának közöttünk,
és mi mégis beszélgetnénk egymással,
immáron a legnagyobb egyetértésben.
2.
KÄfer egy híres müncheni élelmiszergyártó.
Amolyan delikátesz, hab a tortán a városiaknak, akik
főleg finomságokat vesznek tőlük. A finomság
csupán az édességet jelenti, gondolhatnánk.
De KÄfer éttermek tulajdonosa is. Egy város gasztronómiájának,
történelmének, kultúrájának és
irodalmának egyik meghatározó alakja. KÄfer toposz.
"Olyan mint a Gundel", mondta J., amikor többet szerettem volna tudni
róla. Ebből is látszik, milyen hasonlatokkal tájékozódik
két olyan ember a világban, mint mi. Ha J. egy müncheni
könyvesboltot, antikváriumot, múzeumot, hidat, folyót
vagy templomot be akart azonosítani, egy magyar megfelelőt
keresett hozzá. Lehetőleg olyat, amihez a hasonlót
hasonlítani tudta. Néha arra gondoltam, mennyi minden megegyezik
a két tájban. Mennyire hasonlít egymáshoz a
két idegen vidék. Az idegen és a magyar.
Ha még sokáig együtt maradunk, J. minden hasonlatát
kívülről fogom tudni. De addigra, mire ő nyitott
könyv lesz előttem, már a hasonlatok is eltűnnek.
Észrevétlenek lesznek. Rutinmunkák. Automaták,
akik úgy tűnik, közelebb hoznak minket. Pedig nem. Csak
elhomályosítanak bizonyos nem magától értetődő
dolgokat. A csupasz szavak, a fél szavak is elegendők lesznek.
Képtelenül fogunk élni egymással. De legalábbis
képek nélkül. Úgy meg nem lehet beszélgetni.
Akkor meg hallgatni fogunk. Olyan lesz, mintha J.-t tényleg megettem
volna. Teljesen el fognak tűnni a szavai és a képei
bennem.
Egy faluban fogunk élni, ugyanabban a kertben és ugyanabban
a tájban töltjük majd napjainkat. A házunkat meg
fogjuk osztani, mindent felezünk, a szobánkat, a könyveket
és az ágyunkat is. Lehet, hogy észre sem fogom venni
őt. Átnézek a világon, mert csak befele látok,
oda, ahol J. él. Napok telnek el, és mi még nem kérdeztünk
egymástól semmit. Elfelejtünk még hasonlítani
is. A hasonló annyira hasonlítani fog, hogy elvész
köztük a különbség.
Napok telnek el. Egy márciusi kora tavaszi estén J. elalszik
a fotelben. Nagyon sokáig alszik majd. A szemüvege lecsúszik
az orrán, a könyve a padlón hever majd, szétnyitva
a lap és a betűk olvasatlanul. Én meg észre
sem vettem a pillanatot, amikor meghalt. Pedig még az ágyunkat
is megosztottuk. De nem kellett a nyelv. Megtagadtuk. Annyira begyakoroltuk
őt.
Vajon ugyanaz történik a testekkel, mint a szavakkal?
A két nyelv, a női - az enyém - és a férfi
- az övé, annyira kiegyensúlyozódnak, hogy
sem a szavak esztétikája, sem a testek erotikája nem
veszik már észre, hogy két külön nyelvet
beszéltek valamikor, hogy két külön világot
testesítettek meg.
Mindaddig, amíg J.-t meg nem ismertem, úgy tűnt,
a férfi nyelve más, mint az enyém. Én, már
csak ilyen okokból is, folyton kettős játékban
gondolkodtam. Egy olyanban, ahol az én nyelvem és te nyelved
teremtik meg a játék lehetőségét. Többszörös
igazságokat puffogtatnak a felek. Feltételt szabnak a szócsatákhoz,
melyeket nap mint nap megvívtam. Szerettem, ígértem
és megcsaltam végül. Kijátszottam a lehető
legtöbb vesszőparipámat. Még akkor is, ha előbb
mondtam ki a dolgot, mint gondoltam rá. Ami a dolgok kimenetelét
illette, persze nem volt minden esetben rózsás a helyzetem.
Végső soron a csaták után megmaradt a melankólia
enyhe kesernyés íze, mely az epét juttatja eszembe,
folyton a két nyelv - a két világ és valóság
- átjárhatatlanságára figyelmeztetett.
Most J.-t szeretem. A melankólia még nem fészkelte
be magát végérvényesen. Ha J. nő lenne,
talán lehetne a barátnőm. De mivel én a férfiakat
is szeretem, biztosan megcsalnám eggyel, már csak egy kockázatos
szócsata kedvéért is. Feltennék mindent egy
lapra, fűt fát ígérnék, még akkor
is, ha nem tudnám előre - mert azt sosem lehet -, hogy mi
lesz a dolog vége, hogyan alakul a játék, ki nyer,
ki veszít. Csak sejtéseim lennének, mint mindig, bizonyosság
hiányában.
3.
Ha két eltérő ember kirándul, és
ők történetesen különböző államok
polgárai, legalább két területet kell a birtokukba
venni, hogy mindkét táj egyformán legyen jelen a kirándulás
jeleneteiben.
Suppenkaspar például egy német mesefigura, tudtam
meg J.-től még Münchenben, aki nem nagyon rajongott
a levesért. Suppenkaspar ezért ismétli folyton, hogy
ő "márpedig nem eszi meg a levest". Nem is tud mást
mondani, csak ezt. Erről a figuráról nekem nem voltak
sejtéseim. Lévén, hogy én Európa egy
másik részén nőttem fel. Csak eszembe jutott
a sztoriról Vitéz László. Igaz, ő inkább
arról lett híres, hogy a palacsintasütővel az
ördögöt püfölte. A hasonlat annyiban állja
meg a helyét, hogy mindkét mese hőse hajlamos a félkegyelmű
benyomását kelteni. Pedig nem azok. Csak annak vannak megcsinálva.
Mert a gyerekek azt szeretik, gondolják a felnőttek. Részben
így is van. Egyik országban sem etetik másként
a gyerekeket, csak ilyen figurákkal. Aztán, ha felnőnek,
minden a fonákjára fordul. Már nem sok mulatságos
dolog marad. Senki sem mondja meg, melyik nyelvet kell beszélni.
Annyi a nyelv. Annyi a nyelvnek. Nincs közös romantika, mesehős
sincs többé. De, hogy van e helyette valami más, hogy
van e helyette valóság, az még kérdéses.
Vajon ugyanaz történik a testekkel, mint a szavakkal?
Kérdezem megint. Én, mint egy gyerek ismétlem
Suppenkaspart (aki tényleg nem egy bibliai figura): "Ich esse meine
Suppe nicht. Meine Suppe esse ich nicht."
Nekem annyira tetszett, hogy a második mondatban csak a szórend
változik. Könnyű megtanulni, mint egy gyereknek. És
ennyi már elég is. J. elmondta, hogy ki Kaspar és
én teljesen magamba fogadtam.
A nyár nagyon gyors, gyorsabb, mint az autó, amivel elébe
akartunk kanyarodni. Arrafelé sokat esett az eső, később
sötétedett és hideg volt. Kívül is, belül
is. Elindultunk, gondolván, már nem sok meglepetést
tartogat a táj: nem sokan vannak a földön, akik ne tudnák,
kik a németek. A németek tettek róla, hogy beírják
magukat a történetekbe. Az egészen egyszerű, kicsi
emberi elbeszélésekbe. Szerényebb országra
vágytunk, de nem boldogtalanabbra. Olyanra, ahol a múlt mellett
a jövőnek is van szava.
Ezek után megérkeztünk Magyarországra. Én
elmondtam J.-nek a két mondatot a szórendváltozással.
Attól kezdve ő ismételte őket: "Én nem
eszem meg a levesem. A levesemet nem eszem meg."
A tárgyrag t-je néha megzavarja. De ennek már
semmi köze Suppenkasparhoz. Csak hozzá és hozzám.
Az idegen nyelveinkhez. Határátlépéseinkhez.
Nálunk a leves különben sem savanyú, nem úszkálnak
benne káposztadarabok, mint a bajoroknál. Na, nem mintha
nem lett volna a két konyhanyelvnek a történelemben
köze egymáshoz. Csakhogy Kaspar nálunk még kevésbé
ette volna meg azt a gulyáslevest, melyben a hús fele zsírcafat
volt, a felszínén vastag zsírkörök köröznek,
találkoznak és egybeolvadnak, mígnem az egész
lábast befedik és a napköziben osztják. Elsőtől
nyolcadikig. Kisdobosnak és úttörőnek is járt.
Benne volt a tizenkét pontban, hogy a közösség
előbbre való, mint a szent család. Ha úgy nézzük,
akkor is, és ha nem úgy, akkor meg nem. Márpedig ha
az elveket szigorúan értelmezzük, nincs bocsánat,
de aztán mégis lett. Az iskola ebédlőjében
a konyhás néni merte levest. Lehetőleg arctalanul,
csak a köpenyére emlékszem és a széles
csípőjére, dohányos ujjaira. A köpenyén
éppolyan zsírfoltok voltak, mint az ételben. Szigorú
leves, nem jön vissza belőlem, ha nem akarom, pedig ő
akar. Színtelen köpeny és színtelen tányér,
fehér alapon. Nem volt ez tiszta ügy, sehogy sem. De ezt, hogy
tudom ma lefordítani J.-nek? Ugyanazt kaptuk az edzőtáborban
a nyáron, mint évközben az isiben. Alumíniumkanállal
kellett enni a zsírt is, a levét is. Ha nem, volt békaügetés
és szigor, ezért gyűrtem le, na meg jólneveltségből,
mert ételt otthon sem hagyunk a tányéron. A békaügetés
szót J. nem is értette. Hiába a szótár.
Nekem a gyermekkoromat a paprikás liszt íze hatotta át.
És én ma is vágyom erre az ízre, nem tudom
kitörölni az emlékezetemből. Ezt most megmutatom
J.-nek, gondoltam. Neki tetszett. Szagolta és megette. Megnyalta
utána a száját. Aztán udvariasan azt mondja:
"Sehr pikant". Én elhiszem neki, amit mondott, mert szeretem, ahogy
hízeleg, ahogy bele tudja enni magát egy másik kultúrába.
J. nem határeset, hanem határjáró. Nincs
hazája, mert Németországot nem tartja annak. J. egyszer
azt mondta, ő nem tudja, mi az a hazaszeretet. Ezt a témát
kerülték a tanárok még a nagy nemzeti romantikusokkal
kapcsolatban is. Goethét titkolták, Herder így bukott
meg. Többször nem hoztuk mi sem szóba a dolgot. Értettem,
J. mire céloz. Németül mondta, és én lefordítottam,
amit mondott.
4.
Egy embernek ugyanúgy lehet két arca, mint egy tájnak.
A legtöbb találkozás ugyanígy kétféleképpen
dokumentálható. Ahogy szöveg és kép folyton
kiegészítik, átírják, korrigálják,
ellentételezik és értelmezik egymást. Két
érzékszervet kötnek le, de a legvégső
hatást tekintve már nincs eltérés közöttük.
Egybeolvadnak. Végül a két összetevő csak
annyiban tér el egymástól, mint az arc a beszéltetőjétől,
aki gyakran mást mond, mint amit kifejez. Végül is az
arc a lélek tükre. Nem? De nem.
J. Münchenben él, én Káposztásmegyeren.
Mindketten éltünk máshol is, itt is, ott is. Ezzel is
meg azzal is. Család, barátok és ami utána
jött még. Különböző utakon indultunk,
hogy aztán egy közös úton és helyen térjünk
nyugovóra. Ezen a nyáron pedig gyerekkorunk városait
vettük célba. Megnéztük őket, beszéltünk
róluk. Kettős értelemben dokumentáltuk őket:
képekkel és történetekkel. Mindig jelen volt
a hasonlított és a hasonló. Összehoztuk a városokat.
A hasonlat, a kettőnk hasonlósága volt a kirándulásoknak
és a róluk készült dokumentumoknak az alapja.
J. disszertációjának is ezt a címet adta:
Doppelte Dokumentation. Még soha nem olvastam végig. De a
címét már többször megpróbáltam
lefordítani magyarra. Szószerinti hű fordításban:
Dupla dokumentáció. Ebből a műveletből
még akár az is kiderülhetne, mennyire hasonlít
a két nyelv - az eredeti és a fordítása - egymáshoz.
De másképp is mondhatom a címet, úgy mint Kettős
jegyzés, kettős adatgyűjtés, kettős bizonyítás,
kettős dokumentálás... és megannyi variáció,
mind a végtelenbe tart. Annyi azonban bizonyos: a dokumentum J.
országában egy kedvenc szó. Dupla biztosíték.
Egy hiteles munka alapja. De ki mondja ki az utolsó szót,
hogy hiteles? Egy magyar könyv címeként nehéz
lenne elképzelni, még akkor is, ha a szó maga latin
eredetű. Túl magabiztosra színezi ugyanis a dolgokat.
Miközben kitörli a tárgyak és az adatok szépségét.
Azt, hogy nekik már semmi közük jelentéseikhez.
A fantázia és az irónia sokszor nehézségeket
okozhat a dokumentumok világában. Ehhez képest élősdibb
hagyománya van például a német irodalomban
a természettudományoknak és a szellemtudományoknak
is, mint nálunk. Nem véletlenül. A politikai szándék,
másszor a politikai korrektség vetette meg a lábát
bennük, ezt én dokumentáltam. Jó, ha mindent
kétszer elolvas az ember, amit írtak. Egyszer, aztán
meg újra. Bár a németek ebből is tőkét
kovácsolnak, és máris megvetette lábát
egy új fényben születő, harapós és
megtévesztő idea.
Lásd például, a német nők többsége
ma már kész nőiessége elvesztésére.
Mert mindent halálosan komolyan vesznek. A feministákat is.
Az angol-amerikai gender kifejezés azért van, nehogy gyanúba
kerüljön az anyanyelv, hogy csak egyszer kelljen őket
elolvasni, és máris tudja az ember hányadán
állhat velük. Inkább nem németül mondják,
mert akkor megint valami "hazai" mozgalom lenne, az meg nem szül jót.
Ezért mondják a másik nyelvén.
5.
"A rasszizmus logikája független a tárgyától".
"Egy rasszizmustól megtisztított nyelv égetően
szükséges lenne, nem is lenne elképzelhetetlen, de nemcsak
németül nincs." - mondja Nádas Péter egy nemrég
írt esszéjében Martin Walser és Ignatz Bubis-vitájának
dokumentációjáról. (Élet és Irodalom,
2000 március 3.). A magyar író eredetileg a Neue Zürcher
Zeitung számára írt gondolataiban nem kevesebb a tét,
mint az emlékezet és a német emberek lelke, Európa
nyugalma. De végső soron a nyelv lehetősége,
melyet Nádas optimistán el tud képzelni túl
jón és rosszon. Egy imaginárius nyelvről beszél,
mert ez a nyelv nincs. Én tovább mennék, megalkotta-e,
beszéli-e már valaki ezt a nyelvet?
J. is hajlamos kétértelmű kijelentésekben
gondolkodni. Amikor Münchenben jártunk például
kétszer is ellátogattunk a Nymphenburger Parkba. Az első
alkalommal kitaláltuk, hogy még egyszer meglátogatjuk
a parkot, de azt a napot már csak az írásnak szenteljük
és nem a beszélgetésnek. Az egyetlen kitétel
az volt, hogy mindkettőnk írásában szerepelnie
kell a parknak. Mikor másodszor ott jártunk, J. mégis
sokat beszélt. Én pedig dokumentáltam, amiket mondott:
a park látod, két architektúra alapján épült,
ez két külön korszakát is jelzi a német
fejedelemségnek, de egyik korszak sem tudta véglegesen felszámolni
a másik nyomait, ugyanis a 18. században először
a francia kertet tervezték meg és alakították
ki, majd a 19. században Maximilian Emanuel megbízott egy
újabb építészt, aki viszont az angol kert mintájára
tervezte meg a folytatást, gondold el, hogy mind a francia szabályos
kert, mind a vadkertre emlékeztető angol kertépítészet
egy terv eredménye, ezek műkertek, és itt már
semmi sem marad a természetből, annál inkább
marad a két kultúrából, melyeket viszont alapvetően
csak az antik korszak romantikus filterén keresztül voltak
képesek befogadni és beépíteni a saját
képzelt kertjeikbe. J.-t teljesen elkápráztatta a
német főúri ízlés, és az utánzás
szépsége. A kert tökéletes másolata az
idegennek.
Én megírtam magunkat. Ő nem.
Egy Németországban nevelkedett embernek nehéz
megbirkózni azzal a rendbontó gondolattal, hogy a jelölő
és amit jelöl, nem mindig feleltethetők meg egyenesen
egymásnak. Az irónia ritkán kenyere mostanában
is a népnek. Nem tanult még meg nevetni, mert nem szenvedett
úgy? Ez persze csak közhely, de a kelet-európaiaknak
a halálosan komoly irónia a fegyverük. Ellenszerként
jól beválik, utasítás nélkül kapható.
Bár J. hajlik a kettőségek felé. Saját
szexualitását is így tudja leginkább meghatározni,
ha játszik vele. Szokott úgy játszani vele, mióta
kinyílt a világ. Egyik kedvenc témája ugyanis,
hogy ő is lehetne kétnemű. Ez az elbizonytalanodott
nemi identitás amúgy is egyik fő iparággá
kezd válni a mai szellemtudományok és a szórakoztatóipar
hazájában. Igaza van, mert a Kultur ma már a Geisthez
képest tényleg mintha előnyben lenne. Úgyhogy
át is kell hamarosan nevezni az egyetemet és a tanszéket,
ahol dolgozik. Mert ma már nemcsak a Geist, hanem a Körper
is része a kutatásnak. Elég ijesztő a kép,
ami a tudományos eredményeket és a hétköznapi
tudásformák kapcsolatát illeti. De hát ki van
adva egy felettébb demokratikus olvasmánylista, amit le kell
tanítani. Mikor kimondta J., hogy ő is az lehetne, már
vissza is vonta. Én nem mindig tudom követni. Ezt a tudományos
bizonytalanságot, a meggyőzés és a kötelezettségek
közötti nagyfokú feszültséget. A bizonyítékok
hiánya aggaszt, meg a gyerekek. Milyen nevet adjunk nekik? Igaz,
J.-nek megvan az oka kételkedni tudásában. Disszertációjának
hőse, Hubert Fichte (nincs meg magyar fordításban
semmi tőle), szintén szexualitásából
kovácsolt poétikai tőkét, de elég hamar
likvidálta őt a kánon. Szegény J. most új
szerzőt, új programot, új poétikát keres.
Ebben a kettős erotika világában nekem annyi esélyt
ad - és ez megnyugtató számomra -, hogy csak akkor
lehetne igazán kétnemű, ha nem lenne barátnője.
Azt hiszem, illetve nem vagyok biztos benne, hogy J. mindig azt mondja,
amit tesz, ezért is lenne jó megenni őt, akkor nem
mondhatna mást, csak amit én is tudok.
6.
Vajon mi köti össze a két országot? Egy pár
kilométer, amit J. és én együtt megtettünk?
Vagy például egy régi levelezés utalásai,
melyeket J. egész idő alatt olvasott, és próbált
megfejteni? A jegyzetek a lapok szélén. Kerényi Károly
és Thomas Mann kapcsolata mindenesetre az európai irodalom
egyik legfontosabb 20. századi levelezése. Mindkét
nemzet profi és profitált.
A két ország legfeljebb csak levelezhet egymással,
hiszen nem szomszédok, hogy sűrűn látogatóba
érkezzenek. Még csak nem is beszélik egymás
nyelvét.
K. városa, ahol J. szeptembertől lakik és B.,
ahol én kezdtem el régi életemet, kb. 860 km-re fekszenek
egymástól. Viszont van köztük egy képzeletbeli
légvonal. Mi rajzoljuk meg napról napra, mikor egymásra
gondolunk. Van egy földrajzi hasonlóság is közöttük.
K. ugyanis a Bodeni-tó mellett fekszik, mely Európa második
legnagyobb tava, a B.-hez közel fekvő Balaton után.
A térkép is összeköt minket. A nádas, a
halászok, a strand, a felfújható gumicsónak,
amit mindkét tóban kipróbáltunk. Annyi minden
más, amire visszaemlékszünk. De a két városnak
- rajtunk kívül - nem sok köze van egymáshoz. K.
és B. két igazság egyszerre, és nem lehet tudni
melyik az, mikor melyik.
Egy igazság lenne a történetünk, most, hogy
visszagondolok és pörgetem az eseményeket? A térkép
szerint, melyet mi eddig berajzoltunk magunk mögött, nem. De
törekszünk.
Ha én tényleg megenném J.-t, mint ahogy az együttlétek
alatt meg is (t)eszem, akkor is csak egy igazságra törekszem:
saját testem hajtom, egyre beljebb és beljebb, mígnem
teljesen meg nem kapom, ami jár. Pedig nincs, ami járna.
Szeretkezés közben beszélni annyit jelent, hogy
az ember elismeri legalább két világ és két
igazság létezését. Ha az evést és
a szeretkezést összekötő vágyam teljesülne,
többé nem tudnék J.-vel beszélgetni, nem tudnám
meggyőzni magamnak.
Akarom is a nyelvet, meg nem is. Hatalom is, meg nem is. Szeretem
is J.-t, meg nem is. Le akarom fordítani, meg nem is. Idegenek vagyunk,
meg ismerősök is.
7.
Az utazás végén, amikor megérkeztünk
Magyarországra, már nem volt elég egy nyelv. Számomra
is akkor derült ki, hogy a német Frau szót legalább
háromféleképpen lehet magyarul mondani: nő,
asszony, csaj. J. talán még most sem tudja, valójában,
hogyan mondják, hogy nő. Persze a nőnek nemcsak a
hangalakja más, hanem a jelentése is. Legalább annyira,
amennyire egy német nő más mint egy magyar nő.
Itt más a nők történelme. De, hogy J. erre maga
jöjjön rá, a maga bőrén tapasztalja a nőt,
ahhoz be kell laknia a tájat, és be kell gyakorolnia a helyzeteket,
hogy aztán a megfelelő szó hagyja el a száját,
egyáltalán megtalálja a hangot a nőkkel.
A falu, K., ahova először megérkeztünk, már
teljesen leégett az augusztusi naptól. Olyan meleg volt azon
a napon és a rá következő héten is, hogy
el sem hagytuk a helyet, ahol felvertük a sátrunkat. A test
nehezék volt éjszaka, az alvás pedig egy fárasztó
foglalatosságnak tűnt. Nappal a Tiszában enyhítettük
a fájdalmakat. Egy tájat - gondoltuk - csak úgy lehet
megismerni, történetét elkezdeni és raktározni,
belakni és emlékezni rá, ha begyakoroljuk a szabályait.
J. felverte a kétszemélyes sátrat: egy nő és
egy férfi lakhelyét. Éjjel egymás mellé
bújtunk, a hold majdnem kerek volt, amikor érkeztünk,
és aztán tényleg kerek lett, mikor elmentünk,
már csak rövid időre jött fel. A sátor vászna
egész éjjel lélegzett, a folyót és a
halakat is magába itta, a nádat és a tikkadt szikes
földeket. Belaktuk a tájat. Mi álmunkban beszélgettünk,
de szóban csak reggel osztottuk meg az eseményeket. Kétszer
éltünk. Egyszer, amikor történtek a dolgok, másodszor,
amikor már csak emlékeztünk rájuk. Sem a madarak,
sem a tücskök nem feledtették velünk a másik
tájat, amit magunkkal hoztunk. Az emlékezet így folyton
konkurált a jelennel.
"Alma, ich finde deinen Busen so schön...und ich weiss jetzt, dass
sie mir genug sind und ich vergesse sie nicht." J.-nek erre a mondatára
ébredtem, még benne volt testemben az álom több
részlete, amiket később persze elfelejtettem. Nem
úgy éreztem magam, mint egy alvó nő, hanem
mint egy fantom, aki nem tudja, kit helyettesített... "Woher weisst
Du das?" kérdeztem, amikor végre felfogtam, mit mondott J.
Felébredtem. "Weil ich gesehen habe, dass die meisten ungarischen
Frauen mindestens so schönen Busen haben, wie Du", válaszolta
J. és én láttam az arcán, hogy abban a pillanatban
nem örült másnak, csak annak, hogy meztelen vagyok, hogy
olyan meleg volt az éjjel, hogy még a tudatomat nem találtam
meg , és hogy csak rólam beszélhetett. Azt mondta,
hogy van egy testrészem, mely teljesen boldoggá tudná
tenni, és nekem eztán semmit nem kell mondanom. Írnom
sem kell. Nem levelezünk, nem telefonálunk többé.
Nem megy mail sem. Nem ismerünk senkit, és nincs semmink, hogy
szétválasszon bennünket. Azt mondta, hogy mégsem
megy el. Nem megy haza.
Ha akkor megettem volna, akkor talán tényleg nem ment
volna el a nyár végén a másik nyelvbe, és
az enyémben maradt volna.
Ami a férfiasságot és a nőiességet
illeti, egészen más szimbólumokba születtünk
bele. J. hívta fel a figyelmemet, mennyire megtörnek nálunk
a testek. Az emberek arcára ül a beletörődöttség.
Elhagyják testüket. Míg például náluk
a nők ma már akkor érzik igazán a bőrükben
magukat, ha teljesen eltakarják nőiességüket,
addig nálunk éppen ellenkezőleg, a nők törekednének
nőnek lenni. J. úgy csinált meg minket, hogy mi összehozhatnánk
e két, egymástól eltérő szimbólumrendszert.
Neki nincs még sörhasa, én meg nem vagyok emancipált.
Szó szerint felhasználnánk mindkettőnket, őt
is és engem is. De átvitt értelemben is: hiszen így
sikerülne legféltettebb vágyunk, és legyőzhetnénk
a nyelvi különbségeket.
De vajon elég lenne-e két test egy rend felállításához?
Vajon nincs-e eleve több igazság mindegyikünk testébe
beleírva? A nőkben az apák, a fiúkban pedig
az anyák emlékezete él tovább. Ezek nélkül
soha nem illeszkednek össze testrészeink. Még akkor
sem, ha J. teljesen az én részemmé válna.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu