ELSő NAP
ATHÉN
A rég látott, mit sem változott, kedves és
agyonhajszolt Z. kijön elénk a repülőtérre,
ő Athénban csak taxival hajlandó közlekedni.
Fölkészít rá, hogy Athén nem szép
város, sőt, kifejezetten ronda, nyáron egy tüzes
betontenger, mindenki menekül innen, amerre lát. Miközben
taxira várunk, Z. ismerőse, egy építész,
akivel egy gépen érkeztünk Budapestről, dühöng:
"szégyellem, hogy görög vagyok!" mondja sötéten,
magyarul, szidja az itteni építőmunkásokat.
Az egyik szigeten épít villát valakinek, vagy talán
saját magának. A taxisofőr természetesen Hidegkútival
jön, amint meghallja, hogy honnan jöttünk. Mintha egy filmben
szerepelne: csak meg kell nyomni a gombot, és mondja, ontja a neveket,
egészen a nagy magyar író öccséig. Jobbra
a tenger tűnik fel, aztán rögtön el, suhanunk a
csúcsforgalomban.
Athén, a félbehagyott építkezések
városa. Belevágnak, lesz ami lesz, aztán rendszerint
elfogy a pénz. Majd valamikor befejezik. Vagy soha. A mi kis lejtős
utcánkban is van két-három elhagyatott betonmonstrum,
ebben a csöndes kis utcában, a Metz báró hajdani
tulajdonát képező meredek hegyoldalon, a "Metz", így
hívják a negyedet, az egyik ilyen kísértetház
az utca legalján található, ahol már elképesztően
nagy a forgalom.
Nejlonfóliák repesnek az arcunkba, ha haladni akarunk,
le kell térnünk az úttestre, ott viszont észtvesztő
sebességgel száguldoznak a bukósisak nélküli
motorkerékpárosok (csupa szerelmespár) és a
végtelen számú (15 000) taxi. "Run for your life!"
bíztat Z.. Athén a tempó, a gyors beszéd városa,
mondja. Itt mindenki siet, itt mindenki gyors. (Csak a házak nem
épülnek föl sosem.) Panaszolja, hogy egy pesti patikában
iszonyú lassan szolgálták ki. Megrázó
élmény volt számára a kiszolgálás
lassúsága. Z. nagyon jó nevű első asszisztens
lett itt a filmiparban. Nem nála lakunk, mert az anyja váratlanul
megjött Thesszalonikiből, hanem a barátnőjénél,
K.-nál, a híres szobrász lányánál,
aki Pesten a legeslegszebb lány volt a halpiacon. Ők most
Athénban a "magyar lányok", mint ahogy Pesten ugyanők
voltak a "görög lányok". Z. már épp megtanult
volna rendesen németül, amikor rájött, hogy nincs
semmi keresnivalója Nyugat-Berlinben, magyarul mindig is hibásan
beszélt, görögül pedig csak felnőtt fejjel
tanult meg, anyámra emlékeztet ezzel a nyelvi zűrzavarral.
Viszont ő az első ember, akinek a kezében természetesen
áll a mobil: ez az ellenszenves szerkentyű őt látva
lett természeti képződménnyé a szememben.
A folytonos elérhetőség Z. munkaköri kötelessége,
személyisége teljes szétzilálódásának
garanciája egyben - mégis milyen vonzó ember, fejetlenül
szórja a pénzt, halálra dolgozza magát, elveszít
5000 drachmát az utcán, a hitelkártyája bennragad
a pénz-automatában - mindeme zűrzavar közepette
Z. tökéletesen ártatlan maradt. K. nagyon jó
szobrász, jelenleg fiatal drogosokkal foglalkozik, egy zárt
intézetben, művészetterápia, nagyon lelkiismeretes,
folyton képezi magát, szobrászműhelyében
festett gipszfejeket készít rendelésre, amiket ott
éget ki a saját kemencéjében, "megsüti"
őket, egy akna tele van agyagnegatívokkal; kétszintes
lakása van, belső kerttel, a város szívében,
a lányait önerejéből taníttatja Párizsban
és Athénban. Dedikáció az egyik könyvben:
"A mon petit Coco cheri, pour ne pas oublier notre Hongrie natale. Odysseus"
: no lám, a két görög Párizsban magyar népmeséket
olvas franciául. Amikor K. - és a fent említett Odüsszeusz
- lányával, a tizenhat éves Myrtóval én
beszélek franciául, az arca elbizonytalanodik - pedig mindketten
jól tudunk franciául -, neki az én franciám,
legyen mégoly hibátlan is, magyarul van - finom szünetjel
az arcán, a kivárás, a csönd, a kérdés
és felelet között, mintha közben nem lenne ott. A
bejárónő reggel öngyújtóval akarja
kipukkasztani Myrto születésnapi lufijait a kertben. Rászólunk.
Erre letör magának egy fehér virágot az egyik
hatalmas cserépben álló bokorról (vadító,
hogy milyen vad itt minden, a virágok robbanni kész rügyek,
a tücskök fűrészelése fülsüketítő),
és a virágot szagolgatva, dúdolva távozik.
Az Akropolisz, meséli Z.: kiveszik az oszlopokat, beinjekciózzák
őket. és visszateszik a helyükre - nem, ez már
nem ugyanaz a templom, ez már beinjekciózott templom.
Mégis jó felnézni rá, ahogy hazajövünk
este: hófehér, szinte elröpül. Z. jellemzése
rólam (70-es évek): görbeség - régen nagyon
sovány voltam, és még jobban el akartam rejtőzni
- belebújtam a görbeségembe. Myrto tündökletes
szépség, ahogy jár, két karját kissé
eltartja magától, köldökében fülbevaló,
a kádból szállt ki épp, fiatal görög
istennő, fiús márványprofil, szénfekete
hajában piros csat, szalag. Z. megjegyzése: a járással
kísérleteznek - fiúkkal fiúsan jár,
ez most új. Z. fia, a Berlinben született Manu, Myrto legjobb
barátja. Z. Myrtóval, K. viszont Manuval tudja megbeszélni
a dolgokat. Manu arca vibrál a szemem előtt: a tempelhofi
lakásban élő apját látom magam előtt,
a lónyerítésű hajdani dealert, pedig nem is
hasonlít rá, ez a nyílt pillantású fiatal
fiú, akit még nem láttam sohasem, csak anyja nagy
hasát tizenhat éve. Z. tervezett szakdolgozata, amelyik nem
íródott meg sohasem: Giacometti és Kafka. "Szélben
ülni egy idegen kertben - mondta Chan Chu -, az olyan jó, mint
szélben ülni egy idegen kertben." Reggel a trafikban kifüggesztett
összes újság címlapján ugyanaz az a két
fotó: valami
autóbaleset, mellette egy inzertben kövérkés,
vidáman mosolygó egyenruhás férfiú.
Hosszan tanulmányozom a képeket és a szövegeket,
alig létező ógörögömmel próbálom
megfejteni a szöveg értelmét. Semmire sem jutok. Este
kiderül, hogy a homályos célú November 17. nevű
terrorszervezet Athénban meggyilkolta az angol katonai attasét.
Úgy derül ki, hogy P. telefonál Pestről, és
aggodalmasan kérdezi, hogy minden rendben van-e, mert látta
a híradóban a gyilkosságot. Visszatérő
élményem, hogy külföldön az ember nem érzékeli
a bajt, egy kis tömegszerencsétlenség meg se kottyan,
el se jut az emberhez. Viszont az esti híradóban minden alkalommal
visszatérnek erre az epizódra, az ok: az amerikaiak rossz
véleménnyel vannak a görög helyzetről (Iránnal
és Irakkal hasonlítják össze), együttműködést
ajánlanak fel, ami elöl, rossz szájízzel ugyan,
de a görögök nem tudnak kitérni. A végén
már minden kocsmában csak erről beszél minden
görög, de még Z. és az anyukája is. Szidják
az amerikaiakat, védik Milosevicset, gyanúsítják
a törököket. Felduzzad, megduzzad egy aprócska tény,
és csak hogy megcáfolja az elméletemet arról,
hogy idegen országokban az ember nem érzékeli az eseményeket,
a szóbeszéd révén egyetemessé válik.
Kisvendéglőben albán kisgyerekek papírzsebkendő-csomagot
árulva koldulnak. Tiszták, rendesek. Kezükben 5-6 csomag
papírzsebkendő. 800 000 albán gyűlt össze
5 év alatt Athénban. Előttem a jugoszláv háború
egyik eredménye, egy csomag olcsó, vendéglőben
megvásárolható papírzsebkendő. Myrto
és a barátja együtt készülnek a hétfői
vizsgára: meztelen vállaik szélességét
hasonlítják össze az utcára nyíló
erkély üvegajtajában, amikor hazaérkezünk.
("Így tanulnak", mondom, nagyon komolyan, és nem vagyok biztos
benne, hogy a hétfői vizsgán nem ez segíti-e
őket át.) Nem fáradtság, nem csak a fáradtság
szivárog ki a csontjaim közül, mint ahogy a sáros
jég olvad, szürkén, szürke löttyként,
hanem a sok-sok értelmetlen beszéd, mely felgyülemlett
bennem (miközben "megcsináltam" magam), mint a genny. Ahogy
a miniszterelnöki rezidencia előtt díszőrséget
álló nagy lakli parasztfiú szoknyás papucsos
díszegyenruháját igazgatja egy tiszt, alkonyatkor.
Mögöttünk a Királyi Park a kiherélt macskák
falkáival. A tiszt ráérősen hol itt, hol ott
nyúl a fiúhoz, közben halkan beszél hozzá,
mint apa a hülye gyerekéhez, vagy inkább, mint
egy kissé fásult, komoly anya. Végül a díszőr
két lába közé teszi a lábát, és
kijjebb rugdossa a fapapucsokat. Még egy rúgás jobbra:
megnézi, most már rendben van. Félterpesz. A nagydarab
őr közben mereven néz előre. A tiszt ekkor a
másik bódé előtt álló fiú
felé indul, lassú léptekkel, rettenetesen elfoglalt
képpel, kissé szórakozottan, és ugyanakkor
szigorún: a kőlapokból álló járda
közepén a fapapucsoktól az őrségváltáskor
fehérre csiszolt keskeny sávban halad, elgondolkozva mélyen.
Persze, hisz voltaképpen itt ő a főszereplő,
ő a rendező.
NYOLCADIK NAP
CIPRUS
A kiürült utcák a hőségben - minden
bezár délben, erre elfelejtettek figyelmeztetni minket a
hajón, amikor leszálltunk; az utolsó pillanatban
vásárolunk sonkát, cipót, kólát,
egzotikus és zsíros aprósüteményeket,
amikre rábeszélnek, azt állítják, hogy
nagyon, de nagyon finomak, és valamiért hiszünk nekik,
hinni akarunk nekik, persze annyira nem is finomak, bár az olajbogyó
nagyjából elronthatatlan: már bezárt a bolt,
minket mégis kiszolgálnak, ez éppen elég meggyőző
érv, régi hibámba esek, garasoskodóból
pazarlóba csapok át, nagyvonalúnak akarok látszani:
a kissé dohos zsákmánnyal lemegyünk a Földközi
tengerhez, a mólóhoz, turisták, ebédelni, egy
napunk van itt, Oroszlánszívű Richárd nem messze
innen kötött házasságot, mondja a prospektus, a
középkori várban, a taxiállomás mellett;
vakítóan kék az ég, a mólóról
von Gloeden báró feketére sült modelljei, fiatal
fiúk ugrálnak tucatszám a vízbe a sziklák
közé, a távolban, az új kikötőben
ott a "szalámi", a Salamis, kísérőhajónk,
amelyikkel együtt futunk ki és be a kikötőkbe,
mögötte a Sea Harmony, a miénk, vén tragacs (olajfesték
rétegei a hajón, reggel a korlát síkos tapintása
- sós permet szüntelenül), egy ablaktalan kabinban utazunk,
a 251-esben (a tenger monotóniája - ajándék
gyakorló hisztérikusoknak); a nyílt tenger fölött
a lecsapódó füst és a helikopterek látványa,
amelyek leszállnak a vízre, csak hogy újra fölszálljanak,
néhány halászhajó fekete sziluettje előtt
odavonz; kimegyek a tengerparti sétányra, és látom,
hogy a hegyek távoli gerince fölött vastagon tör
föl a füst és a pára, hatalmas erdőtüzek,
vulkánkitöréshez hasonló füstcsomók,
úgy látszik megint az események közepébe
kerültünk, ég az erdő, heteken át tud égni,
most majd több napon keresztül ezeket a helikoptereket és
vízszállító repülőket mutatja minden
híradó, és ismét a gyanúsítgatások,
hogy ki tehette, már megint a törökök voltak, nyilván,
mi pedig már megint egyetemesek vagyunk, ott vagyunk, ahol "történnek
a dolgok", a ciprusi angol újságok címlapján
lángnyelvekkel harcoló katonák ("Amikor a katasztrófát
biztos távolból megpillantod - gondolta Chan Chu -, nem arra
gondolsz, hogy nagy baj történt, hanem örülsz, hogy
láthatod, úgy véled, fontos események részese
lettél, ebből is látható, hogy bármekkora
szenvedéssel járjanak is, milyen fontosak a katasztrófák:
úgy is mondhatnám, kell, hogy katasztrófák
essenek - tette halkan hozzá."), s mikor a fiúk ugrálása,
a füst és a helikopterek robajlása még mindig
tartott, az ennivalónk pedig elfogyott, viszont még fél
napunk volt hátra a hajó indulásáig, elindultunk
"a lehúzott vasredőnyök városában", egy
lélek sem járt az utcán, sok-sok bezárt bolt,
fennhangon kibetűzöm az egyik kirakatablakban látott
angol reklámszöveget: "24 óra alatt modern szabású
öltönyt varrok, hozott anyagból", mire egy öreg bácsi,
kezében szabászolló, kukkant ki az utcára,
és beinvitál minket magához, dolgozik, szól
a rádió, krétával jelölget be valami öltönynek
való sötétkék, fehércsíkos anyagot,
és beszélgetni kezdünk, ami titokzatos procedúra,
mert ő egy szót sem tud angolul, én viszont újgörögül
nem beszélek, folyamatosan beszél a kisöreg, mint Bergman
Csendjében a szállodai pincér, részletesen
elmeséli az életét, kiderül (egy számláról),
hogy a druszám, és hogy súlyos szívműtétje
volt pár éve Londonban, mutatja, mondja, közben szüntelenül
dolgozik, jelölgeti be az anyagot, belenyír a szabászollóval,
és elmondja, hogy neki föltétlenül vámmentes
whiskyre lenne szüksége a hajóról, azt mondta
az orvos, hogy az jót tesz a szívének, megígérem
neki, hogy visszafelé, másfél hónap múlva
eljövünk hozzá, elhozzuk a kért whiskyt, narancsot
bont nekünk, dolgozik, fütyörészik, örül,
hogy ott ülünk a lábánál, mint a kutyák,
van kihez beszélnie, ha azok nem értik is. ("A be nem tartott
ígéretekről" ld. még: Aki nincs.)
TIZENHETEDIK NAP
JERUZSÁLEM
Az Oroszlánkapun át jövünk ki az Óvárosból,
ahol egy falafelcsata közepébe keveredünk. Az Oroszlánkapunál
emléktábla áll, amit az izraeliek Mordechaj Gur tábornoknak
állítottak, aki 1967-ben itt hatolt be az Óvárosba.
Nem túl ízléses, amikor a hódító
a felszabadító pózában tetszeleg, de nem baj.
Megtanultam, hogy ne politizáljak, ne gondoljak politikára,
ne keressem a politikát mindenben (ezzel védekezem az ellen,
hogy mindenben ott van, és hogy mégis mindig arra gondolok,
mert ezen a helyen nincsenek ártatlan kérdések, és
nincsenek ártatlan válaszok, ez a radikalizmus birodalma).
A palesztinok egy darabig leverték kalapáccsal, az izraeliek
visszatették, a palesztinok leverték, az izraeliek visszatették,
végül ottmaradt, győzött az erősebb. Egyszercsak
a tenyeremhez csapódik valami, nehéz és zsíros,
ahogy megnézem, hogy mi puffant a földön, hát egy
golflabdányi falafel, olyan masszív, hogy még a járdára
esve sem törik szét, már előbb is láttam,
hogy gyerekek dobálják egymást valamivel, mintha vidáman
hógolyóznának, ebben a hőségben, de
az eldobott golyó úgy pattogott lefelé a Getsemánéi
kert irányába, vagyis lefelé a meredek lejtőn,
amivel szemben ott magasodik az Olajfák hegye, az aranykupolás
pravoszláv templom, és a barlang, ahol Júdás
megcsókolta Jézust (mert ez egy barlangban történt,
úgy bizony), úgy gurult lefelé a falafel-golyó,
mint egy gumilabda, nagyokat pattogva egészen a három egyenruhás
izraeli katonáig, akik az utca torkolatát vigyázták,
pattogott, mint a Taurus-trükklabda, amivel gyerekkoromban játsztam,
két fal között kellett minél többször
pattognia, számoltuk, azt hittem, ez is igazi, amíg végül
el nem talált, fölpattant a járdáról,
nehéz volt és zsíros, dörgöltem a tenyeremet
a mohamedán temető terméskőfalába, dörgöltem
a fák levelébe, de a vastag zsír rajta maradt, csak
a Getsemánéi kert csapjánál tudtam végül
lemosni valamennyire, az ezeréves olajfák alatt, röpködtek
a levegőben a falafelek, egészen komoly csata bontakozott
ki 5-6 fiú között az Oroszlánkapunál, és
amikor rászóltam az egyikre, de inkább csak ránéztem,
ő csak annyit mondott "Falafel", valami olyasféle hangsúllyal,
hogy "de hiszen ez csak falafel!", és amikor erre én, szinte
kérlelő hangsúllyal, nehogy félreérthető
legyek, azt mondtam neki, hogy "Don't do this" , akkor ő bocsánatkérő
gesztussal szinte meghajolt előttem, mint egy japán bankigazgató,
aki csődbe vitte a vállalatát, és utána
bocsánatot kér az alkalmazottaktól, és pár
pillanatig tartani is tudta magát, de aztán megint magával
ragadta a hév, visszadobott egy falafelt, hogy csak úgy csattant,
hiába korholta őket egy kopott arab bácsi, rá
se hederítettek, röpködtek a levegőben a falafelek,
és a falafeleket árusító kisfiú, aki
előtt, a földre tett szőnyegen ott sorakoztak a hajnalban
sütött barna golyók, hatalmasak, mint a zsömle, darabja
egy sekel, nagyon olcsó, főleg, ha meggondoljuk, hogy milyen
kemény és milyen rugalmas,
hátrébb húzódott a kőfal árnyékába,
mintegy jelezve, hogy egyelőre az árusítás
szünetel. Nem sokkal azelőtt láttuk, ahogy a Via Dolorosa
második stációja előtt, két csoport
arab fiú hogyan küzdött meg a helyért, vadak voltak,
mint a fogukat kivicsorító kutyák, és amelyik
felülkerekedett, még nyilvánvaló győzelme
után is tajtékzott, mint egy túlfeszült, idegbajos
kis maffiózó, a vesztesek pedig elhordták az irhájukat,
Krisztus megkorbácsoltatásának kertje, azaz az első
stáció irányába, a kordéjukon füstölgő
parázzsal, a kordét húzó sovány fiú
szájában vadul füstölt a cigaretta. A - Pilátus
egyik valószínű rezidenciájának helyén
található - kertből, a megkorbácsoltatás
valószínű helyszínén, balra egy kis kápolna
nyílik, a kápolnában pedig egy festményből
féldomborműbe, domborműből szoborcsoportba átmenő
oltárkép található, amelyiken egy római
katona, a korbácsolás után udvariasan maga elé
tessékeli Krisztust a lépcsőn, "parancsoljon előre
fáradni, méltóztassék talán fölvenni
a keresztet"(a keresztet egy ijedt kis néger rabszolga hozza, meggörnyedve),
Jézus érdeklődve néz a keresztre, "ez lenne
az?", mindez rendkívül civilizált formák között
történik, és arra robogtak el, kordéjukon parázzsal
a vesztes arab fiúk halottfehéren, szívükben
gyűlölettel, miközben mi a röpködő falafelek,
és felcsattanó nevetés között leérkeztünk
az utca aljára, ahol, átellenben a Getsemánéi
kerttel, egyenruhába öltözött palesztin iskoláslányok
énekeltek osztálytársuk vezényletével
valami harcias nemzeti indulót, a tanárnő nem énekelt
velük, talán hiányzott belőle az indulat, de
ott állt előttük védelmezőn, a három
izraeli rendfenntartó ügyet sem vetett rájuk, lábuknál
az idáig gurult, széttaposott falafelek, túloldalon
a Getsemánéi kert, ami annyit tesz, hogy az "olajütő",
az "olajprés" kertje, ahol Krisztus szívesen időzött,
mellette a népek temploma, egy sziklára épült
templom, amit sokféle nemzet adományaiból építettek,
benne, középen egy hatalmas szikla: itt minden fontosabb templomban
látható egy szikladarab, maga a szikla a végső
legitimáció, a hitelesség igazolása, annak
igazolása, hogy "ott" történtek a dolgok, különben
szép gondolat, együtt látni a nyers követ, és
a templomot, a szubtilis formát a formátlansággal,
ahogy átmennek egymásba; ezeket a sziklákat meg lehet
érinteni, olykor egy kis kerek, sárgarézpánttal
kivert nyíláson keresztül, "be lehet nyúlni nekik",
meg lehet érinteni a Golgotát, vagy Jézus születésének
helyét Betlehemben; ezekhez a helyekhez le kell görnyedni,
oda kell hajolni, hiszen nyilvánvaló, hogy a szentséget
profán eseményeknek, merő közönségességnek
kell körülvennie, nagy bajnak; nem véletlen, hogy itt
a friss péksüteményt is komoly katonai kísérettel
kell szállítani, gépfegyveres, sábeszdeklit
viselő izraeli katonák kísérik a pirosra sült
kiflikkel megrakott két "hordágyat", át az Óváros
sűrűjében, emberpróbáló feladat,
és amikor egy fogatlan, csupa ránc beduin öregasszony,
homlokán, kezén tetoválás, lekap, vagy talán
lesodor magának egy kiflit, vagy csak felkap egyet a földről,
ami véletlenül esett le, éktelen veszekedés kezdődik,
az egyik katona sápadtan ekkora pimaszság láttán
odaugrik, kikapja a vénség kezéből a kiflit,
visszateszi a többi közé, a vénasszony nem zavartatja
magát, szitkozódik, átkozódik, még akkor
is, amikor a katonák és a kiflihordozók már
rég nincsenek ott; ki tudja, talán éppen abba a házba
viszik a friss kiflit, ahol anyám született, és amit
Sharon, ez a vén radikális, ez a csurkista zsidó tábornok
furmányos módon megvett, megszerzett az araboktól,
és amit most acélkapukkal védenek a kíváncsiskodókkal
szemben: ha nyílik a kapu, gépfegyveres őr jön
ki, arcán egyszerre látható a laza közöny
és a vadászkutya ébersége, a harcosok bőre,
mint a milliomosoké, megvastagszik, elveszti a mimika szabadságát,
a
szüntelen gyanakvás és a folytonos fölény
kiöli a spontán reakció lehetőséget, mintegy
elzsibbasztja az arcidegeket: a házon messziről is jól
látható, demonstratívan kitett hétkarú
gyertyatartó, innen ismerem meg, hol született anyám,
hát etetni kell őket is, a harcosokat, a győzteseket,
nem maradhatnak éhen szegénykék az őket gyűlölők
tengerében.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu