stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MÁRTON LÁSZLÓ / GARACZI László / KUKORELLY Endre / NÉMETH Gábor / PARTI NAGY Lajos
Regényes mindenféleség - Még egy regényes Lettre-beszélgetés

(elhangzott 2000 decemberében a Lettre téli számának bemutatóján a Műcsarnok folyóirat-olvasó sorozatának keretében)

MÁRTON LÁSZLÓ: Hölgyeim és uraim, aligha kell Önöknek elmondanom, milyen folyóirat a Lettre. Az itt ülők sok-sok számot olvastak már. Da akár az első felületes pillantás is, amelyet valamelyik számára vetünk (például a most megjelent téli számra), már a tipográfia puszta látványa is attól győz meg, hogy a lap szellemisége, sok egyéb mellett és előtt, különböző kultúrák érintkezéséről és egymásra hatásáról szól.
A mostani szám három nagy témaköre közül az egyik, otthonok és otthontalanságok variációja, minden további nélkül beilleszthető ebbe a szólamba. A másik, a multikulturalitás annyira folyamatosan és magától értetődően van jelen a Lettre-ben, hogy ideje volt ezúttal mint országos szintű politikai programot, közigazgatási gyakorlatot, másfelől az egyéni életben mint ezredvégi "érzelmek iskoláját" szemügyre venni.
Mindez rendben is volna. De hogy állunk a harmadik témakörrel, a regénnyel (amelyről a főcím azt mondja, hogy "kész regény", ami ezúttal azt jelenti, hogy a regény éppenséggel nincs kész: csupa olyan regénnyel ismerkedhet meg az olvasó, amely még javában íródik)?
 A regény, ugyebár, valami nagy, vaskos, ormótlan és idomtalan test, nagy szövegtömbökből összekomponált szervezet. Még a vékony könyvet kitevő, rövid regények is többek között attól hatnak regénynek, hogy tömbszerűek. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a mű kívánatos egysége egyszersmind egyneműséget is jelent, kezdve az erélyes kézzel, mégis gyöngéden komponált Stendhal-regényektől a Musil-féle széthulló Kákániáig. Vagy, ha az idő-tengelyt és a kulturális távolságot nézzük: Petronius világteremtően fecsegő újgazdagjától Forgách András világteremtően fecsegő nagymama-heroinájáig.
 Pedig dehogyis. Illetve dehogyisnem. Illetve még az ellenkezője sem. Szerintem a regény műfaja éppen a léhának látszó poétikai problémán keresztül kapcsolódik a multikulturalizmushoz. A regényről tudniillik sokmindent el lehet mondani, de kizárólagos érvénnyel az égvilágon semmit. Az egyik regény ilyen., a másik olyan, a harmadik amolyan. Minden regényíró minden egyes regénye írása közben újra meg újra ki kell hogy találja a műfaj szabályait. Pontosabban, és jó esetben: nem is annyira kitalálja, mint inkább hozzáigazítja őket műve formálódó anyagához.
 Ennek megfelelően a regény műfajának története multikulturális történet. A műfaj, noha keményen érvényesülő törvényszerűségei vannak, Cervantes óta képtelen, illetve nem tud és nem akar szert tenni következetesen érvényesíthető szabályrendszerre. S ami ennél is több: visszamenőleg integrálta a középkori verses lovagregényt, a hellenisztikus kalandregényt, a kínai erotikus hivatalnokregényt, a régi japán udvari társadalomrajzot és még rengeteg mindent. Így az a tény is, hogy kétségkívül vannak egy tömbből formált, egynemű, egysíkú regények, önmagában véve a műfaj sokszínűségét emeli ki: mert ezek a művek a másmilyen típusú, különbözőképpen többsíkú regényekhez képest egész egyszerűen másmilyenek. Minden létrejövő regény milyensége a többi regényhez képest másság.
 Van ebben a téli számban egy igen érdekes beszélgetés arról a kockázatról, amit az író magára vesz a regény megkonstruálásával. Ottlik Géza, a maga nézőpontjából és jó húsz évvel ezelőtt úgy vélekedett ezügyben, hogy a regény olyan, mint az angol szövet, vagyis nem szabad, nem helyes belevágni. A beszélgetés résztvevői, Garaczi, Szilasi és Németh Gábor ezt némileg másképpen látják. Így vagy úgy, mindhárman a rövidpróza felől közelítenek a regény műfajához, közös problémájuk az írás folyamatának élhetősége és a feltételezhető olvasóval zajló párbeszéd. Ráadásul egyikük irodalomtörténész, aki a XIX. századi magyar írók analóg dilemmáit is jól ismeri, a másik gyakorló kritikus és szerkesztő, aki a fent írt problémát érzékeli nemcsak önmagán, hanem a kor- és pályatársak munkáiban is, a harmadik pedig a maga személyében is korunk hőse, élő regényszereplő. Az a kérdés, amelyet Szilasi vet fel, vagyis hogy "lehetséges-e olyan regényt írni, amelyik a rövidprózánál szilárdabb bázisokon építkezik ugyan, de aminek az igazi alapja mégiscsak egy egyáltalán nem szilárd bázisú olvasó", szerintem el van döntve, mert persze, hogy lehetséges. Inkább az az érdekes, hogy ez a lehetőség átalakul a megírás folyamatává. Amint egyre kevésbé az előre átgondolt tervek kivitelezése zajlik, s mindinkább a műegész alapján az írói terv visszamenőleges rekonstrukciója.
 Az otthonok-otthontalanságok témaköre egy másik fontos poétikai kérdést sugall. Miképpen válhat a tárgyi környezet szellemi környezetté, s ez utóbbi hogyan lesz, különös tekintettel a regényírókra és a regényekre, formaképző erő? Tény, hogy a szellemi tájakat (főleg nagyvárosokról van szó, a hely struktúrája itt közvetlenebbül meghatározza a kommunikációt, mint a természeti tájban) fel kellett fedezni, le kellett írni, s ezt a műveletet nagyrészt elbeszélők hajtották végre. Hogy Pétervár, London, Párizs, Dublin, Prága, Trieszt (és mondjuk Budapest) egy adott időszakban milyen lehetett, azt íróktól, írói fikciókból tudjuk. A hely szellemét illetően az ő fantáziájuk az, amely vezeti és félrevezeti az olvasót, minden egyéb csupán helytörténet, jó esetben kultúrtörténet.
 Mit inspirálhat azonban egy olyan elszegényedett, lepusztult, majd eldózerolt és szocreál lakóteleppé alakított nagyváros, mint Bukarest? Mircea Cartarescunak ezzel a problémával kellett megbirkóznia ahhoz, hogy megtalálja saját elbeszélői formáját: fel kellett fedeznie a köznapi sivár szürkeségben a fantasztikumot. Stefan Chwin, mint oly sok más mai lengyel író, azzal szembesül, hogy minél határozottabban igyekszik saját gyökereit feltárni, annál inkább egy idegen hagyomány romjaira bukkan, s valójában ezt kell maga körül feltárnia. Jurij Andruhovics a titkos Lemberg és a rejtett Kijev közt leli meg hazáját, valahol félúton. Abody Rita számára ez a találmány és lelemény, a magyar nyelven kívül, gyermekkora emlékeibe van rejtve. Konrád György, esszéíróként, úgy beszél egy-egy tartózkodási helyről, mintha kávéházi asztalnál üldögélne; regényíróként (teszem hozzá) inkább mintha visszajáró törzsvendég volna. Dubravka Ugresic képzeletbeli hazája egy óriási bőrönd, amely egyelőre még nem kapható, de ha kapható lenne, akkor sem tudná kifizetni. Ahány attitűd, annyi térészlelés valamint írói beszédmód. (S akkor még nem beszéltem Tandoriról és Esterházyról, akik szintén benne vannak a téli számban, igaz ugyan, hogy ők magukért beszélnek.) S ezzel ismét azon a ponton vagyunk, ahonnét kiindultunk. Vessük bele magunkat.

LETTRE: Garaczi László készülő regényéhez kapcsolódott a Lettre-ben közölt szigligeti beszélgetés a regényről.
GARACZI László: Ott elhangzott az, hogy először harmadik személyben kezdtem írni ezt a szöveget, és aztán visszaváltottam első személyre, mert különböző problémáim voltak. Jelenleg az a címe a regénynek, hogy MetaXA..
LETTRE: Talán érdemes volna egy kicsit kiegészíteni vagy kommentálni ezt a beszélgetést.
KUKORELLY Endre: Érdemes elolvasni a beszélgetés szövegét a Lettre téli számában. Én kicsit el is keskenyedtem tőle. Tulajdonképpen egészen új fejlemény ennyit agyalni azon, hogy mi az a regény, és csak irigyelni tudom a boldog 19. századot, amikor egyszerűen nem merültek föl ezek a problémák. Így semmiképp sem. Írtak regényeket, és kész. Mintha ugyanez volna a zenében is, ma a legjobb zeneszerzők nem írnak operákat, maximum egyet-kettőt. Száz-százötven évvel ezelőtt a nagyok ebből nem csináltak problémát. Abból, hogy lehet-e, mit lehet és miért nem. Verdi minden évben írt operát, volt hogy kettőt is, Wagner folyamatosan csinálta a dolgát, és közben millió kérdés előjött, kivéve, hogy ezt lehet-e. A "kisebbek" ugyanígy. Számomra rendkívül elszomorító, de hát magam is folyamatosan ezzel a dologgal küszködtem és küszködök. Németh Gábornak van két pontos megjegyzése a Lettre-szövegben, ezek bennem is állandóan fölmerülnek -- vagy fölmerültek, mindjárt elmondom, miért tenném félig-meddig inkább múlt időbe. Az egyik, hogy ugye működik az a paradoxon, hogy a regénynél előre kell tudni a konstrukciót. Honnan hová megy a dolog. Enélkül nem megy. Gábor viszont azt mondja, ha előre tudja a szerkezetet, hogy mit akar megcsinálni, akkor már élből unja is. Attól unja, hogy tudja. És nem csinálja meg. A másik paradoxon szerint, ugye, az ember elméletileg is megpróbál valahogy tisztába jönni a munkájával, történetesen azzal, hogy mi a regény, tanulni igyekszik másoktól, és aztán vagy már közben folyton be kell lássa, hogy az nem ér semmit. Az összes megtanulható, az összes tapasztalat, ami abból fakad, hogy regényeket olvasol és teóriákat olvasol hozzá, pillanat alatt szertefoszlik, amikor ott állsz a probléma előtt. Én a magam részéről ezt úgy vélem megoldani, hogy -- noha marhára érdekel, én is úgymond tanulom -- amikor írok, valami módon az egész elmélet-ügytől tényleg teljesen eltekintek. Egyszerűen leszarom az egészet, és csinálom úgy, ahogy bírom. Nem foglalkozok elméleti megfontolásokkal. Azzal, hogy mit szabad csinálni és mit nem.
NÉMETH Gábor: Nyilván az a megoldás, amit Bandi javasol. Tehát hogy szarni kell az egészre. Az egész biztos, hogy jó megoldás. Mert akkor az ember csinál valamit, ahelyett, hogy azon gondolkodna, hogy mit kellene csinálni. Ugyanakkor azért nekem tényleg továbbra is rettenetesen problematikus az a fajta befogadói, kritikusi és teoretikusi öröm, ami a mostanában születő regényeket a történet felőli ujjongás fogalmi keretében fogadja - vagy hol. Na, ez egy szép mondat volt. Különösen az ujjongásnak a fogalmi kerete tetszett.
Az is biztos, hogy Laci megszenvedi ezt a dolgot. El is fogadom, és igaza is van. Ráadásul azok a tapasztalatok, amiket a zsebkendőnyi területen lehet szerezni, szintén kimeríthetetlenek, tulajdonképpen  a  három-és-fél-flekket is a végtelenségig lehet tanulni, mert minduntalan kiderül bizonyos bevált eljárásokról, hogy azok egy másik szövegben nem működnek mondjuk. Hogy másképp kellene csinálni ahhoz, hogy az  a szöveg a maga potencialitásának legalább elviselhető fokáig eljusson.
 Most volt egy furcsa tapasztalatom. A Jelenkor című folyóirattól kaptam egy felkérést, hogy a Továbbélők című Ottlik-regényről írjak valamit. Elvileg kritikát. Amit ott írtam, azt itt és most zárójelbe tenném, inkább a tapasztalatról mondok valamit. Fantasztikusan fura volt rálátni egy szerintem rettenetesen nemes, és - azért ennyit mégis mondanék - megengedhetetlen módon fölülbírált gesztusra. Ha a két szöveget, az Iskolát és a Továbbélőket összehasonlítja az ember, akkor Ottlik esetében is körülbelül olyan típusú robbanást érzékel, amilyen a /Garaczi/ Laci szövegével történt, amikor átalakította a narrációt. Valaki egy számára nagyon fontos, hihetetlen egzisztenciális tétekkel bíró tapasztalatot megpróbál megfogalmazni egy készen kapott nyelven. Ez a nyelv - bármennyire is, hogy mondjam, nyomokat visel magán abból a változás-sorozatból, ami a modernizmus gyűjtőfogalmával írható le - mégiscsak 19. századi, egy olyan eljárás, ami abszolút uralható, lineáris, tiszta szerkezetű stb. stb. És amikor Ottlik készen van ezzel a szöveggel, és összeméri azzal a vággyal, érzéki és szellemi tapasztalattömeggel, amit a létezés-szakma gyakorlása számára jelent, hirtelen rálát a saját munkájára, és azt mondja: "Hát nem. Ez nem az". Visszavonja - ez szerintem egy igen fontos regénytörténeti gesztus, visszavonja a kéziratot - és csinál egy másik könyvet. Ami az összes hibájával együtt szerintem nagyságrendekkel nagyobb teljesítmény. A kockázat szót szeretném hangsúlyozni, ott érzem ezt a kockázatot, hogy valaki addig akar elmenni, amikor már egyáltalán nem fogja semmi a kezét. Ahol már nincsen semmi sem. Ugyanis ő az egyetlen, aki elmehet oda. És ha ő nem megy el oda, soha senki sem fog elmenni.
 Amikor /Garaczi/ Laci elhagyja azt a narrációs pozíciót, amit mindannyian baromi jól ismerünk hihetetlen régóta, abban a pillanatban az ő szövege - itt volt demonstrálva - fölrobban, merthogy egy olyan szabadságfokot léptet be azzal, hogy megengedi magának a narrációban egy egészen másfajta percepciónak a működését, amit az a narrátor, akiről nem árul el semmit, nem engedhet meg magának. Annak is megvannak természetesen a szabályai, és iszonyatosan nehéz és jó dolgokat lehet csinálni vele, de szerintem /Garaczi/ Laci arra  - bocsánat, hogy így beszélek a lelkéről - de azt gondolom, hogy arra jött rá a saját szövege láttán, hogy az nem adekvát vele. Tehát hogy amit létrehoz, és ahonnan azt létre hozza, aközött nincsen adekváció. És ezt az adekvációt teremti meg, azzal, hogy visszatér az egyes szám első személybe.
KUKORELLY: Szabad még ehhez hozzátenni valamit? Ugyanis szerintem ez itt a lényeges kérdés. Amikor az előbb azt mondtam, hogy köpök a teóriákra, az számomra nem jelenti, hogy ne használnék föl bármit, ami engem ebből érint. Ami jól jön. Bármiből bármit, ami jól jön. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a művészet, az újabb irodalom például teóriák tárgyává vált, túlzottan kiszolgáltatottá a teóriáknak, ezért ami a 60-as évek végétől napjainkig keletkezett, mind csak humbug. Duma, félrebeszélés, föltupírozás, szöveggel való játszadozás stb., és vissza kell térni az ősi-eredeti meséhez. Egyáltalán nem gondolnám én ezt. Annál kevésbé, mert nem a mesélés szünetel, nem nincs mese, csak máshogy mesélnek. Pontosan azt tartanám követendőnek, amit Németh Gábor Garaczival kapcsolatban is említett: akkor érdekes számomra az írás -- mindegy, milyen műfajban -- amikor, ha csinálom, azt a fajta elementaritást, eruptivitást és autenticitást, ha tetszik őszinteséget tudom gyakorolni, ami, ha szabad ilyet mondani, kielégít. Ha ez nem lép játékba, amikor a szöveg úgy alakul, olyan dolgoknak kezd megfelelni, ami nem érdekel, nem belülről jön, tőlem teljesen idegen közvetettségek után van, akkor vészesen unni kezdem saját magamat. Az van, hogy Garaczi -- most, mint Németh Gábor, interpretálom őt -- rájött arra, hogy a Lovasi vagy hogy hívták, szóval hogy ez hazugság így, ezt nem lehet, egyszerűen nem működik. Nem lehet, mert nem működik, és nem azért, mert nem divat, vagy újra divat, és akkor inkább ne, szóval nem ilyesmi elméleti megfontolásokból, hanem szerintem a Laci azt érezhette, hogy hamis. Amikor kezdte újraolvasni a szövegét, félretette, és x idő múlva megint elővette, azt érzékelte, hogy fals a hang. Hazudik, hát ez nyilván nagy szó ide. Nem őszinte, vagy valami ehhez hasonló.
LETTRE: Erre is kifutott az a szigligeti beszélgetés, Szilasi Laci ezt ott úgy fogalmazta meg, hogy mostanáig referálni volt ciki, és most a fikció lett kínos. Szóval a hitelesség, autenticitás igénye, hogy megfeleljen magának, mintha ez vált volna legalábbis az itt ülő szerzők egy részének esetében  fontossá.
Egy dolgot szeretnék még Garaczi Lászlótól megkérdezni, hogy az a körülmény, hogy ez a készülő regény egy internetes regénypályázatra íródik, mennyire érinti az alkotás folyamatát? Mennyire internetes ez tényleg, mennyire vált eddig hipertextté?
GARACZI László:  Nem vált semmilyen szempontból hipertextté. Nem használom ezeket a linkelési és egyéb lehetőségeket, és úgy látom, a versenyzőtársaim is igazából lineáris, hagyományos szöveget írnak. A pályázat annyiban változtatta meg az eredeti terveimet, hogy itt minden héten produkálni kell egy új fejezetet, és a régi fejezeteken nem lehet, nincs is idő dolgozni. Úgyhogy tulajdonképpen olyan módon írom meg ezt az első verziót, mintha egy újságban hetenként közölnék egy részt. Tehát egy kicsit ilyen előrerohanás, mintha dominókat raknék sietve egymás mögé. Ezt valószínűleg nem így csináltam volna, ha nem adódik ez a lehetőség, ha nincs ez a kihívás.
Még két dolgot szeretnék mondani az előzőekhez. Erről a harmadik személyű narrátorról valóban azt éreztem, hogy fa-hangon szól, de azért nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy ez az én képességeimnek a csökevényes volta miatt van. Tehát hogy lehet ilyet írni, sőt talán én is tudnék, csak jelenleg valamiért nem vagyok rá képes. Ebben a szövegben egyelőre úgy tűnik, hogy szükségem van a szubjektív elbeszélőre. Nem tudom megoldani, hogy egy mindentudó narrátor csak úgy belenézegessen az agyakba, és elmondja, hogy a szereplők mit gondolnak és éreznek. Ezt valóban hamisnak éreztem, nem sikerült. Nem mondanám, hogy nem volt őszinte a szándék, inkább azt, hogy nem sikerült.
Egy másik kérdésben kicsit ellentmondanék az előttem szólóknak, mert valahogy misztifikálva lett ez a dolog. Az a jó, ami nekem tetszik. Az ihlet mindenekfelett. A tudatosság megbéklyóz. Ha ez tényleg így van, akkor nincs is miről beszélni. Nincs a hagyománynak és az elméletnek értelme. Egy konkrét példa: A Továbbélők és az Iskola közötti különbség szerintem nagyon is jól elemezhető. Természetesen óriási a minőségbeli különbség, de nagyon jól elemezhető, hogy miket talált ki Ottlik a kidolgozás tíz éve alatt. Nagyon jól elemezhető, hogy kitalálta ezt a két-narrátoros szerkezetet, azzal, hogy Medve naplóját is beemeli, tehát az ő szubjektivitásával dúsítja a regény anyagát, erre a naplóra reflektál az eredeti elbeszélő, Bébé szubjektivitása. Ez még nincs a Továbbélőkben, ez egy érzékeny regénytechnikai lehetőség vagy megoldás, ami egyáltalán nem előzmény vagy példa nélküli a regény néhány száz éves történetében. Vagy az, hogy idősíkokat épít fel, tehát az 50-es évek elejéről, felnőttként meséli el a történetet, sőt van egy közbülső, háborús epizód is, amitől nyilvánvalóan teljesebbé válik a regény világa. Az is jól megfigyelhető, hogy az ősváltozat elnagyolt szituációit hogyan bontja ki, hogy dramatizálja, hogy a szereplők elevenné, háromdimenzióssá válnak, vagy például hogy mennyivel jobb neveket talál ki ezeknek a szereplőknek. Ebben sok-sok munka van, és ennek a munkának a leírásához szerintem nem elég az, hogy írta, mert tetszett neki, vagy hogy elvitte a szöveget a kockázat irányába. Ez nekem így egy kicsit obskúrus. Egzisztenciális értelemben sokkal erősebb az Iskola kisugárzása, ami egy írói tehetség tízéves, intenzív és tudatos koncentrációjának az eredménye. Tehát a misztika abban van, hogy valaki képes ilyen áldozatra. A konkrét szöveg viszont nagyon is tanulságos abból a szempontból, hogy hogyan működik ez a tehetség. Ottlik jól ismerte az irodalomtörténetet, példának okáért az angolszász regényhagyományt. És szerintem ennek a hagyománynak az ismerete, tehát mondjuk a regénytípusok vagy narrációs technikák ismerete fontos lehetett számára, ha másért nem, hogy elfelejtve alkalmazza ezeket a tapasztalatokat.
LETTRE: Parti Nagy Lajost tulajdonképpen nem regényíróként kértük fel a mai felolvasásra, hanem költőként, de ha van kedve néhány megjegyzést fűzni a hallottakhoz, hogy milyen az, ha valaki verstextúrák felől egyszerre csak regényt ír, az érdekes volna.
PARTI NAGY Lajos: Eddig se nagyon tudtam, hogy mi volna a regény, de a Lettre-béli beszélgetés után, ami szerintem nagyon izgalmas, még kevésbé tudja az ember. De nem vagyok biztos abban, hogy kéne vagy lehetne tudni előre. Ezt ha utólag tudja, megtudja az ember, magának, és a maga használatára, az szerintem teljesen elég. Tehát hogyha most az Esterházy végignéz a saját könyvén, és ő tudja, megtudta magának, hogy mi ez a könyv, akkor ott és abban a pillanatban az a regény. Én tényleg olyasmit gondolok - amíg hallgattalak benneteket főleg erre tudtam gondolni - , hogy az a regény, ami hosszú, és utólag annak fogják hívni.
A beszélgetésben is, itt is a tétekről sok szó esett, én erről azt gondolom, hogy tét az sokfajta van. A történetmesélésnek is megvannak a tétjei, meg a nyelvvel való mancsolásnak is megvannak a tétjei. Szóval lehet, hogy sokkal több fajta kockázat van, akár annyi fajta, ahány regényíró, sőt regény, én ezt nem tudnám bizonyos fajtákra leszűkíteni, de hát a rosseb tudja.
LETTRE: Mi azt kerestük abban a szigligeti beszélgetésben, hogy vannak-e a regénynek, a regénystruktúrának, a regényépítkezésnek szabályai. Vagy el lehet kezdeni, ahogy most Parti Nagy Lajos mondta, és amikor kész, akkor a szerző elgondolkodhat rajta, vagy a teoretikusok elgondolkodhatnak rajta. Akkor Szilasi ezzel kapcsolatban azt mondta: hogy mik voltak a szabályok, az akkor derül ki, amikor túllépnek ezeken, amikor áthágják, amikor valaki valami mást kezd csinálni.
PNL: Hogyha most valaki abszolválni akar egy nagyon szabályos regényformát, hol találja meg ennek a receptjét avagy képletét úgy, ahogy például egy szonett vagy egy hexameter versformáját? Sehol. És azt hiszem, nemcsak technikailag nem írható körül. Ha pedig nem, vagy kevéssé, akkor valóban minden egyes szövegtest hordozza a maga szabályrendszerét... De ha lenne ilyen regényképlet, és én ezt mondjuk abszolválni akarnám, akkor vagy megölne az unalom közben, vagy pedig saját magam alakítanám át közben ezt a sémát. Minél nagyobb egy szövegtest, annál inkább ledobja magáról a konfekció-formákat, egész egyszerűen az anyag  elkezd dolgozni. Pontosan, ahogy ti mondjátok, túlnő az emberen, már pörög magától. És akkor viszont hogy van az őszinteség, amit a Bandi mond?
LETTRE: Vagy mindenkinek megvan a saját regényformája, az is lehet.
PNL: Akár kinek-kinek több. Amit a Bandi mond az őszinteségről, az persze, az nagyon így van, csak mi történik, amikor már rajtad kívül van az egész dolog. Amikor ott van egy szöveg, amelyik már saját maga dolgozik, a saját törvényei szerint, akkor hogy vagy benne őszinte? Akkor már vele kerülsz egy nagyon fura viszonyba. És bocs, de még egy mondat erről. Arról, ahogy beszéltetek az első személyről meg az énről. Mert azért kicsit ez az én, ez egy meglehetős hazugság. Úgy értem, hogy az írói én, ami egy fikció. Fölveszek egy ént, aki befordult a konyhára...
KUKORELLY: Ha viszont nem mész bele ebbe a fikcióba, akkor nagyon ráfázol. Akkor fel se tudsz állni a székből. Csak azt szeretném még mondani, hogy...
PNL: De mi, ezt nem értem.
KUKORELLY: Tehát ha nem értesz ezzel a fikcióval egyet, hogy te egy egyén vagy, akkor... abszolút működik, a gyakorlatban működik ez a fikció.
PNL: Én nem ezt mondtam. Én azt mondtam, Bandi, tényleg csak annyit, hogy amikor fölveszek egy ént, és egyes szám első személyben beszélek, akár magamról, az akkor sem teljes mértékben én vagyok. Persze ezek most közhelyek.
KUKORELLY: Hát ez világos.
PNL: Ez egy fölvett én. Ez egy szerep-én, ez is stilizáció. Ha megveszik érte az ember, hogy ne az legyen, és ezek valóban tétek és kockázatok, akkor is az. Ennek az énnek vannak különféle távolságai magamtól. Pusztán ennyi. Tehát nem azt mondom, hogy nincs én, vagy nincsenek ének, hát hogy a fenébe ne lennének. És az mélységesen igaz, amit a Szilasi Laci mond, még a  szigligeti beszélgetésben, hogy nincs mese, akármit csinálsz, úgyis a saját magad életét, úgyis csak a saját tapasztalataidat tudod belenyomni a könyvbe, és úgyis csak azok köszönnek vissza rád, akár tetszenek azok neked utólag, akár nem. Azt hiszem, hogy ez nem mond ellent semmilyen szerep-énnek és nagyon így van.
LETTRE: Akkor most váltsunk műfajt.
PNL: Ami azt illeti, műfajt váltani különben nem olyan nagy ügy. Most úgy tűnik. Soha nem felejtem el, amikor úgy tíz éve a Bandi elkezdett prózát írni, és én még nem kezdtem el. Sőt, el se tudtam volna gondolni, annyira fura volt a számomra, hogy hogy lehet ezt csinálni. És akkor ugyanezt mondta nekem, hogy végül is nem nagy ügy. Biztos így van. Ugye emlékszel? És kiben előbb, kiben utóbb ez megérik, és bár eleinte váltásként éli meg, nem az. Sokkal nagyobb bajok, bajaim vannak az egésszel,  az írással,  megszólalással, mint hogy az ember most éppen versből átmegy prózába. Amiből itt most olvasni fogok, a Dumpf-szonettek, az egy ciklus, mondjuk. Versek az őszológiáról. Nem tudom, mi ez még... Elkezdett, elkezd lenni, még nincs, még alig van tervem vele és viszont, de húz magába. Én pedig megyek bele valamibe, aminek a formája momentán verses, de rendre, minél inkább benne vagyok, annál inkább fölveti ugyanazt, az összes olyanfajta problémát, amit adott esetben egy regény fölvet. Tehát megyek bele egy világba, amit állítólag én teremtek, félek, nem félek, még nem tudom, mi az a világ, amit teremtendő leszek volt,  és jönnek a problémák, nem a próza vagy a vers, hanem az írás problémái, és csak azok jönnek...


Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörő
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas főutca
Jelenkor, 1999

"Faust a műfordító"
Magyar Lettre Internationale, 19

"Az elbeszélő hova menekül?"
Magyar Lettre Internationale, 29

"Találkozás a Bolondok Tornyában"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Zoli és az emberi nagyság"
Magyar Lettre Internationale, 35

"Az emlékezet fogsága"
Magyar Lettre Internationale, 38

"Egy meg nem írt fejezet romjai"
Magyar Lettre Internationale, 39

GARACZI László
"Beszélgetés a regényről"
Magyar Lettre Internationale, 39
 

KUKORELLY Endre
A Memória-part
Magvető, 1990

Egy gyógynövénykert
Magvető, 1993

Napos terület
Pesti Szalon, 1994

Mintha már túl sokáig állna
Jelenkor, 1995

Kedvenxc
Jelenkor, 1996

H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Jelenkor, 1998

Rom. A Szovjetónió története
Jelenkor, 2000

"A Közért. Megjegyzések az irodalomról"
Magyar Lettre Internationale, 20

"Édes Kelet. Berlin szívközép"
Magyar Lettre Internationale, 22

"Irónia és melankólia"
Magyar Lettre Internationale, 24

"Rom. A szovjetónió története"
Magyar Lettre Internationale, 37

(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal, NÉMETH Gáborral)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29

(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32

(Jorgos ALEVRAS interjúja)
"Venia sit dicto"
Magyar Lettre Internationale, 31

(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)
"Egy másik Alte Schmiede beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 34

(Németh Gáborral)
"Száraz felületek"
Magyar Lettre Internationale, 40

"Keret és tükör. Szófia-képzelet"
Magyar Lettre Internationale, 40
 

NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvéből
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000

"hátétépévévévé német hö"
Pompeji, 1997. 2-3.

"Írás"
Magyar Lettre Internationale, 7

"Quod erat"
Magyar Lettre Internationale, 27

"Egy végső helyet készítettem el"
Magyar Lettre Internationale, 29

(Farkas Zsolttal, Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Hídlábjegyzék"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Nemes iszap - labancozás"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Térgyen állva megyek hozzád - digózás"
Magyar Lettre Internationale, 36

"Nyakig a vízben"
"Performance 1988"
Magyar Lettre Internationale, 38

"Beszélgetés a regényről"
Magyar Lettre Internationale, 39
 

PARTI Nagy Lajos
Hősöm tere
Magvető, 2000

"Szonettjáték"
Magyar Lettre Internationale, 34

"Virágh Rudolf verseiből"
Magyar Lettre Internationale, 37

"A Dumpf szonettekből"
Magyar Lettre Internationale, 40


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret