(elhangzott 2000 decemberében a Lettre téli számának bemutatóján a Műcsarnok folyóirat-olvasó sorozatának keretében)
MÁRTON LÁSZLÓ: Hölgyeim és uraim, aligha
kell Önöknek elmondanom, milyen folyóirat a Lettre. Az
itt ülők sok-sok számot olvastak már. Da akár
az első felületes pillantás is, amelyet valamelyik számára
vetünk (például a most megjelent téli számra),
már a tipográfia puszta látványa is attól
győz meg, hogy a lap szellemisége, sok egyéb mellett
és előtt, különböző kultúrák
érintkezéséről és egymásra hatásáról
szól.
A mostani szám három nagy témaköre közül
az egyik, otthonok és otthontalanságok variációja,
minden további nélkül beilleszthető ebbe a szólamba.
A másik, a multikulturalitás annyira folyamatosan és
magától értetődően van jelen a Lettre-ben,
hogy ideje volt ezúttal mint országos szintű politikai
programot, közigazgatási gyakorlatot, másfelől
az egyéni életben mint ezredvégi "érzelmek
iskoláját" szemügyre venni.
Mindez rendben is volna. De hogy állunk a harmadik témakörrel,
a regénnyel (amelyről a főcím azt mondja, hogy
"kész regény", ami ezúttal azt jelenti, hogy a regény
éppenséggel nincs kész: csupa olyan regénnyel
ismerkedhet meg az olvasó, amely még javában íródik)?
A regény, ugyebár, valami nagy, vaskos, ormótlan
és idomtalan test, nagy szövegtömbökből összekomponált
szervezet. Még a vékony könyvet kitevő, rövid
regények is többek között attól hatnak regénynek,
hogy tömbszerűek. Hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a mű
kívánatos egysége egyszersmind egyneműséget
is jelent, kezdve az erélyes kézzel, mégis gyöngéden
komponált Stendhal-regényektől a Musil-féle
széthulló Kákániáig. Vagy, ha az idő-tengelyt
és a kulturális távolságot nézzük:
Petronius világteremtően fecsegő újgazdagjától
Forgách András világteremtően fecsegő
nagymama-heroinájáig.
Pedig dehogyis. Illetve dehogyisnem. Illetve még az ellenkezője
sem. Szerintem a regény műfaja éppen a léhának
látszó poétikai problémán keresztül
kapcsolódik a multikulturalizmushoz. A regényről tudniillik
sokmindent el lehet mondani, de kizárólagos érvénnyel
az égvilágon semmit. Az egyik regény ilyen., a másik
olyan, a harmadik amolyan. Minden regényíró minden
egyes regénye írása közben újra meg újra
ki kell hogy találja a műfaj szabályait. Pontosabban,
és jó esetben: nem is annyira kitalálja, mint inkább
hozzáigazítja őket műve formálódó
anyagához.
Ennek megfelelően a regény műfajának
története multikulturális történet. A műfaj,
noha keményen érvényesülő törvényszerűségei
vannak, Cervantes óta képtelen, illetve nem tud és
nem akar szert tenni következetesen érvényesíthető
szabályrendszerre. S ami ennél is több: visszamenőleg
integrálta a középkori verses lovagregényt, a
hellenisztikus kalandregényt, a kínai erotikus hivatalnokregényt,
a régi japán udvari társadalomrajzot és még
rengeteg mindent. Így az a tény is, hogy kétségkívül
vannak egy tömbből formált, egynemű, egysíkú
regények, önmagában véve a műfaj sokszínűségét
emeli ki: mert ezek a művek a másmilyen típusú,
különbözőképpen többsíkú
regényekhez képest egész egyszerűen másmilyenek.
Minden létrejövő regény milyensége a többi
regényhez képest másság.
Van ebben a téli számban egy igen érdekes
beszélgetés arról a kockázatról, amit
az író magára vesz a regény megkonstruálásával.
Ottlik Géza, a maga nézőpontjából és
jó húsz évvel ezelőtt úgy vélekedett
ezügyben, hogy a regény olyan, mint az angol szövet, vagyis
nem szabad, nem helyes belevágni. A beszélgetés résztvevői,
Garaczi, Szilasi és Németh Gábor ezt némileg
másképpen látják. Így vagy úgy,
mindhárman a rövidpróza felől közelítenek
a regény műfajához, közös problémájuk
az írás folyamatának élhetősége
és a feltételezhető olvasóval zajló
párbeszéd. Ráadásul egyikük irodalomtörténész,
aki a XIX. századi magyar írók analóg dilemmáit
is jól ismeri, a másik gyakorló kritikus és
szerkesztő, aki a fent írt problémát érzékeli
nemcsak önmagán, hanem a kor- és pályatársak
munkáiban is, a harmadik pedig a maga személyében
is korunk hőse, élő regényszereplő.
Az a kérdés, amelyet Szilasi vet fel, vagyis hogy "lehetséges-e
olyan regényt írni, amelyik a rövidprózánál
szilárdabb bázisokon építkezik ugyan, de aminek
az igazi alapja mégiscsak egy egyáltalán nem szilárd
bázisú olvasó", szerintem el van döntve, mert
persze, hogy lehetséges. Inkább az az érdekes, hogy
ez a lehetőség átalakul a megírás folyamatává.
Amint egyre kevésbé az előre átgondolt tervek
kivitelezése zajlik, s mindinkább a műegész
alapján az írói terv visszamenőleges rekonstrukciója.
Az otthonok-otthontalanságok témaköre egy
másik fontos poétikai kérdést sugall. Miképpen
válhat a tárgyi környezet szellemi környezetté,
s ez utóbbi hogyan lesz, különös tekintettel a regényírókra
és a regényekre, formaképző erő? Tény,
hogy a szellemi tájakat (főleg nagyvárosokról
van szó, a hely struktúrája itt közvetlenebbül
meghatározza a kommunikációt, mint a természeti
tájban) fel kellett fedezni, le kellett írni, s ezt a műveletet
nagyrészt elbeszélők hajtották végre.
Hogy Pétervár, London, Párizs, Dublin, Prága,
Trieszt (és mondjuk Budapest) egy adott időszakban milyen
lehetett, azt íróktól, írói fikciókból
tudjuk. A hely szellemét illetően az ő fantáziájuk
az, amely vezeti és félrevezeti az olvasót, minden
egyéb csupán helytörténet, jó esetben
kultúrtörténet.
Mit inspirálhat azonban egy olyan elszegényedett,
lepusztult, majd eldózerolt és szocreál lakóteleppé
alakított nagyváros, mint Bukarest? Mircea Cartarescunak
ezzel a problémával kellett megbirkóznia ahhoz, hogy
megtalálja saját elbeszélői formáját:
fel kellett fedeznie a köznapi sivár szürkeségben
a fantasztikumot. Stefan Chwin, mint oly sok más mai lengyel író,
azzal szembesül, hogy minél határozottabban igyekszik
saját gyökereit feltárni, annál inkább
egy idegen hagyomány romjaira bukkan, s valójában
ezt kell maga körül feltárnia. Jurij Andruhovics a titkos
Lemberg és a rejtett Kijev közt leli meg hazáját,
valahol félúton. Abody Rita számára ez a találmány
és lelemény, a magyar nyelven kívül, gyermekkora
emlékeibe van rejtve. Konrád György, esszéíróként,
úgy beszél egy-egy tartózkodási helyről,
mintha kávéházi asztalnál üldögélne;
regényíróként (teszem hozzá) inkább
mintha visszajáró törzsvendég volna. Dubravka
Ugresic képzeletbeli hazája egy óriási bőrönd,
amely egyelőre még nem kapható, de ha kapható
lenne, akkor sem tudná kifizetni. Ahány attitűd, annyi
térészlelés valamint írói beszédmód.
(S akkor még nem beszéltem Tandoriról és Esterházyról,
akik szintén benne vannak a téli számban, igaz ugyan,
hogy ők magukért beszélnek.) S ezzel ismét
azon a ponton vagyunk, ahonnét kiindultunk. Vessük bele magunkat.
LETTRE: Garaczi László készülő regényéhez
kapcsolódott a Lettre-ben közölt szigligeti beszélgetés
a regényről.
GARACZI László: Ott elhangzott az, hogy először
harmadik személyben kezdtem írni ezt a szöveget, és
aztán visszaváltottam első személyre, mert
különböző problémáim voltak. Jelenleg
az a címe a regénynek, hogy MetaXA..
LETTRE: Talán érdemes volna egy kicsit kiegészíteni
vagy kommentálni ezt a beszélgetést.
KUKORELLY Endre: Érdemes elolvasni a beszélgetés
szövegét a Lettre téli számában. Én
kicsit el is keskenyedtem tőle. Tulajdonképpen egészen
új fejlemény ennyit agyalni azon, hogy mi az a regény,
és csak irigyelni tudom a boldog 19. századot, amikor egyszerűen
nem merültek föl ezek a problémák. Így semmiképp
sem. Írtak regényeket, és kész. Mintha ugyanez
volna a zenében is, ma a legjobb zeneszerzők nem írnak
operákat, maximum egyet-kettőt. Száz-százötven
évvel ezelőtt a nagyok ebből nem csináltak
problémát. Abból, hogy lehet-e, mit lehet és
miért nem. Verdi minden évben írt operát, volt
hogy kettőt is, Wagner folyamatosan csinálta a dolgát,
és közben millió kérdés előjött,
kivéve, hogy ezt lehet-e. A "kisebbek" ugyanígy. Számomra
rendkívül elszomorító, de hát magam is
folyamatosan ezzel a dologgal küszködtem és küszködök.
Németh Gábornak van két pontos megjegyzése
a Lettre-szövegben, ezek bennem is állandóan fölmerülnek
-- vagy fölmerültek, mindjárt elmondom, miért tenném
félig-meddig inkább múlt időbe. Az egyik, hogy
ugye működik az a paradoxon, hogy a regénynél
előre kell tudni a konstrukciót. Honnan hová megy
a dolog. Enélkül nem megy. Gábor viszont azt mondja,
ha előre tudja a szerkezetet, hogy mit akar megcsinálni,
akkor már élből unja is. Attól unja, hogy tudja.
És nem csinálja meg. A másik paradoxon szerint, ugye,
az ember elméletileg is megpróbál valahogy tisztába
jönni a munkájával, történetesen azzal,
hogy mi a regény, tanulni igyekszik másoktól, és
aztán vagy már közben folyton be kell lássa,
hogy az nem ér semmit. Az összes megtanulható, az összes
tapasztalat, ami abból fakad, hogy regényeket olvasol és
teóriákat olvasol hozzá, pillanat alatt szertefoszlik,
amikor ott állsz a probléma előtt. Én a magam
részéről ezt úgy vélem megoldani, hogy
-- noha marhára érdekel, én is úgymond tanulom
-- amikor írok, valami módon az egész elmélet-ügytől
tényleg teljesen eltekintek. Egyszerűen leszarom az egészet,
és csinálom úgy, ahogy bírom. Nem foglalkozok
elméleti megfontolásokkal. Azzal, hogy mit szabad csinálni
és mit nem.
NÉMETH Gábor: Nyilván az a megoldás, amit
Bandi javasol. Tehát hogy szarni kell az egészre. Az egész
biztos, hogy jó megoldás. Mert akkor az ember csinál
valamit, ahelyett, hogy azon gondolkodna, hogy mit kellene csinálni.
Ugyanakkor azért nekem tényleg továbbra is rettenetesen
problematikus az a fajta befogadói, kritikusi és teoretikusi
öröm, ami a mostanában születő regényeket
a történet felőli ujjongás fogalmi keretében
fogadja - vagy hol. Na, ez egy szép mondat volt. Különösen
az ujjongásnak a fogalmi kerete tetszett.
Az is biztos, hogy Laci megszenvedi ezt a dolgot. El is fogadom, és
igaza is van. Ráadásul azok a tapasztalatok, amiket a zsebkendőnyi
területen lehet szerezni, szintén kimeríthetetlenek,
tulajdonképpen a három-és-fél-flekket
is a végtelenségig lehet tanulni, mert minduntalan kiderül
bizonyos bevált eljárásokról, hogy azok egy
másik szövegben nem működnek mondjuk. Hogy másképp
kellene csinálni ahhoz, hogy az a szöveg a maga potencialitásának
legalább elviselhető fokáig eljusson.
Most volt egy furcsa tapasztalatom. A Jelenkor című
folyóirattól kaptam egy felkérést, hogy a Továbbélők
című Ottlik-regényről írjak valamit.
Elvileg kritikát. Amit ott írtam, azt itt és most
zárójelbe tenném, inkább a tapasztalatról
mondok valamit. Fantasztikusan fura volt rálátni egy szerintem
rettenetesen nemes, és - azért ennyit mégis mondanék
- megengedhetetlen módon fölülbírált gesztusra.
Ha a két szöveget, az Iskolát és a Továbbélőket
összehasonlítja az ember, akkor Ottlik esetében is körülbelül
olyan típusú robbanást érzékel, amilyen
a /Garaczi/ Laci szövegével történt, amikor átalakította
a narrációt. Valaki egy számára nagyon fontos,
hihetetlen egzisztenciális tétekkel bíró tapasztalatot
megpróbál megfogalmazni egy készen kapott nyelven.
Ez a nyelv - bármennyire is, hogy mondjam, nyomokat visel magán
abból a változás-sorozatból, ami a modernizmus
gyűjtőfogalmával írható le - mégiscsak
19. századi, egy olyan eljárás, ami abszolút
uralható, lineáris, tiszta szerkezetű stb. stb. És
amikor Ottlik készen van ezzel a szöveggel, és összeméri
azzal a vággyal, érzéki és szellemi tapasztalattömeggel,
amit a létezés-szakma gyakorlása számára
jelent, hirtelen rálát a saját munkájára,
és azt mondja: "Hát nem. Ez nem az". Visszavonja - ez szerintem
egy igen fontos regénytörténeti gesztus, visszavonja
a kéziratot - és csinál egy másik könyvet.
Ami az összes hibájával együtt szerintem nagyságrendekkel
nagyobb teljesítmény. A kockázat szót szeretném
hangsúlyozni, ott érzem ezt a kockázatot, hogy valaki
addig akar elmenni, amikor már egyáltalán nem fogja
semmi a kezét. Ahol már nincsen semmi sem. Ugyanis ő
az egyetlen, aki elmehet oda. És ha ő nem megy el oda, soha
senki sem fog elmenni.
Amikor /Garaczi/ Laci elhagyja azt a narrációs
pozíciót, amit mindannyian baromi jól ismerünk
hihetetlen régóta, abban a pillanatban az ő szövege
- itt volt demonstrálva - fölrobban, merthogy egy olyan szabadságfokot
léptet be azzal, hogy megengedi magának a narrációban
egy egészen másfajta percepciónak a működését,
amit az a narrátor, akiről nem árul el semmit, nem
engedhet meg magának. Annak is megvannak természetesen a
szabályai, és iszonyatosan nehéz és jó
dolgokat lehet csinálni vele, de szerintem /Garaczi/ Laci arra
- bocsánat, hogy így beszélek a lelkéről
- de azt gondolom, hogy arra jött rá a saját szövege
láttán, hogy az nem adekvát vele. Tehát hogy
amit létrehoz, és ahonnan azt létre hozza, aközött
nincsen adekváció. És ezt az adekvációt
teremti meg, azzal, hogy visszatér az egyes szám első
személybe.
KUKORELLY: Szabad még ehhez hozzátenni valamit? Ugyanis
szerintem ez itt a lényeges kérdés. Amikor az előbb
azt mondtam, hogy köpök a teóriákra, az számomra
nem jelenti, hogy ne használnék föl bármit, ami
engem ebből érint. Ami jól jön. Bármiből
bármit, ami jól jön. Nem értek egyet azokkal,
akik szerint a művészet, az újabb irodalom például
teóriák tárgyává vált, túlzottan
kiszolgáltatottá a teóriáknak, ezért
ami a 60-as évek végétől napjainkig keletkezett,
mind csak humbug. Duma, félrebeszélés, föltupírozás,
szöveggel való játszadozás stb., és vissza
kell térni az ősi-eredeti meséhez. Egyáltalán
nem gondolnám én ezt. Annál kevésbé,
mert nem a mesélés szünetel, nem nincs mese, csak máshogy
mesélnek. Pontosan azt tartanám követendőnek,
amit Németh Gábor Garaczival kapcsolatban is említett:
akkor érdekes számomra az írás -- mindegy,
milyen műfajban -- amikor, ha csinálom, azt a fajta elementaritást,
eruptivitást és autenticitást, ha tetszik őszinteséget
tudom gyakorolni, ami, ha szabad ilyet mondani, kielégít.
Ha ez nem lép játékba, amikor a szöveg úgy
alakul, olyan dolgoknak kezd megfelelni, ami nem érdekel, nem belülről
jön, tőlem teljesen idegen közvetettségek után
van, akkor vészesen unni kezdem saját magamat. Az van, hogy
Garaczi -- most, mint Németh Gábor, interpretálom
őt -- rájött arra, hogy a Lovasi vagy hogy hívták,
szóval hogy ez hazugság így, ezt nem lehet, egyszerűen
nem működik. Nem lehet, mert nem működik, és
nem azért, mert nem divat, vagy újra divat, és akkor
inkább ne, szóval nem ilyesmi elméleti megfontolásokból,
hanem szerintem a Laci azt érezhette, hogy hamis. Amikor kezdte
újraolvasni a szövegét, félretette, és
x idő múlva megint elővette, azt érzékelte,
hogy fals a hang. Hazudik, hát ez nyilván nagy szó
ide. Nem őszinte, vagy valami ehhez hasonló.
LETTRE: Erre is kifutott az a szigligeti beszélgetés,
Szilasi Laci ezt ott úgy fogalmazta meg, hogy mostanáig referálni
volt ciki, és most a fikció lett kínos. Szóval
a hitelesség, autenticitás igénye, hogy megfeleljen
magának, mintha ez vált volna legalábbis az itt ülő
szerzők egy részének esetében fontossá.
Egy dolgot szeretnék még Garaczi Lászlótól
megkérdezni, hogy az a körülmény, hogy ez a készülő
regény egy internetes regénypályázatra íródik,
mennyire érinti az alkotás folyamatát? Mennyire internetes
ez tényleg, mennyire vált eddig hipertextté?
GARACZI László: Nem vált semmilyen szempontból
hipertextté. Nem használom ezeket a linkelési és
egyéb lehetőségeket, és úgy látom,
a versenyzőtársaim is igazából lineáris,
hagyományos szöveget írnak. A pályázat
annyiban változtatta meg az eredeti terveimet, hogy itt minden héten
produkálni kell egy új fejezetet, és a régi
fejezeteken nem lehet, nincs is idő dolgozni. Úgyhogy tulajdonképpen
olyan módon írom meg ezt az első verziót, mintha
egy újságban hetenként közölnék egy
részt. Tehát egy kicsit ilyen előrerohanás,
mintha dominókat raknék sietve egymás mögé.
Ezt valószínűleg nem így csináltam volna,
ha nem adódik ez a lehetőség, ha nincs ez a kihívás.
Még két dolgot szeretnék mondani az előzőekhez.
Erről a harmadik személyű narrátorról
valóban azt éreztem, hogy fa-hangon szól, de azért
nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy
ez az én képességeimnek a csökevényes
volta miatt van. Tehát hogy lehet ilyet írni, sőt
talán én is tudnék, csak jelenleg valamiért
nem vagyok rá képes. Ebben a szövegben egyelőre
úgy tűnik, hogy szükségem van a szubjektív
elbeszélőre. Nem tudom megoldani, hogy egy mindentudó
narrátor csak úgy belenézegessen az agyakba, és
elmondja, hogy a szereplők mit gondolnak és éreznek.
Ezt valóban hamisnak éreztem, nem sikerült. Nem mondanám,
hogy nem volt őszinte a szándék, inkább azt,
hogy nem sikerült.
Egy másik kérdésben kicsit ellentmondanék
az előttem szólóknak, mert valahogy misztifikálva
lett ez a dolog. Az a jó, ami nekem tetszik. Az ihlet mindenekfelett.
A tudatosság megbéklyóz. Ha ez tényleg így
van, akkor nincs is miről beszélni. Nincs a hagyománynak
és az elméletnek értelme. Egy konkrét példa:
A Továbbélők és az Iskola közötti
különbség szerintem nagyon is jól elemezhető.
Természetesen óriási a minőségbeli különbség,
de nagyon jól elemezhető, hogy miket talált ki Ottlik
a kidolgozás tíz éve alatt. Nagyon jól elemezhető,
hogy kitalálta ezt a két-narrátoros szerkezetet, azzal,
hogy Medve naplóját is beemeli, tehát az ő
szubjektivitásával dúsítja a regény
anyagát, erre a naplóra reflektál az eredeti elbeszélő,
Bébé szubjektivitása. Ez még nincs a Továbbélőkben,
ez egy érzékeny regénytechnikai lehetőség
vagy megoldás, ami egyáltalán nem előzmény
vagy példa nélküli a regény néhány
száz éves történetében. Vagy az, hogy
idősíkokat épít fel, tehát az 50-es
évek elejéről, felnőttként meséli
el a történetet, sőt van egy közbülső,
háborús epizód is, amitől nyilvánvalóan
teljesebbé válik a regény világa. Az is jól
megfigyelhető, hogy az ősváltozat elnagyolt szituációit
hogyan bontja ki, hogy dramatizálja, hogy a szereplők elevenné,
háromdimenzióssá válnak, vagy például
hogy mennyivel jobb neveket talál ki ezeknek a szereplőknek.
Ebben sok-sok munka van, és ennek a munkának a leírásához
szerintem nem elég az, hogy írta, mert tetszett neki, vagy
hogy elvitte a szöveget a kockázat irányába.
Ez nekem így egy kicsit obskúrus. Egzisztenciális
értelemben sokkal erősebb az Iskola kisugárzása,
ami egy írói tehetség tízéves, intenzív
és tudatos koncentrációjának az eredménye.
Tehát a misztika abban van, hogy valaki képes ilyen áldozatra.
A konkrét szöveg viszont nagyon is tanulságos abból
a szempontból, hogy hogyan működik ez a tehetség.
Ottlik jól ismerte az irodalomtörténetet, példának
okáért az angolszász regényhagyományt.
És szerintem ennek a hagyománynak az ismerete, tehát
mondjuk a regénytípusok vagy narrációs technikák
ismerete fontos lehetett számára, ha másért
nem, hogy elfelejtve alkalmazza ezeket a tapasztalatokat.
LETTRE: Parti Nagy Lajost tulajdonképpen nem regényíróként
kértük fel a mai felolvasásra, hanem költőként,
de ha van kedve néhány megjegyzést fűzni a hallottakhoz,
hogy milyen az, ha valaki verstextúrák felől egyszerre
csak regényt ír, az érdekes volna.
PARTI NAGY Lajos: Eddig se nagyon tudtam, hogy mi volna a regény,
de a Lettre-béli beszélgetés után, ami szerintem
nagyon izgalmas, még kevésbé tudja az ember. De nem
vagyok biztos abban, hogy kéne vagy lehetne tudni előre.
Ezt ha utólag tudja, megtudja az ember, magának, és
a maga használatára, az szerintem teljesen elég. Tehát
hogyha most az Esterházy végignéz a saját könyvén,
és ő tudja, megtudta magának, hogy mi ez a könyv,
akkor ott és abban a pillanatban az a regény. Én tényleg
olyasmit gondolok - amíg hallgattalak benneteket főleg erre
tudtam gondolni - , hogy az a regény, ami hosszú, és
utólag annak fogják hívni.
A beszélgetésben is, itt is a tétekről
sok szó esett, én erről azt gondolom, hogy tét
az sokfajta van. A történetmesélésnek is megvannak
a tétjei, meg a nyelvvel való mancsolásnak is megvannak
a tétjei. Szóval lehet, hogy sokkal több fajta kockázat
van, akár annyi fajta, ahány regényíró,
sőt regény, én ezt nem tudnám bizonyos fajtákra
leszűkíteni, de hát a rosseb tudja.
LETTRE: Mi azt kerestük abban a szigligeti beszélgetésben,
hogy vannak-e a regénynek, a regénystruktúrának,
a regényépítkezésnek szabályai. Vagy
el lehet kezdeni, ahogy most Parti Nagy Lajos mondta, és amikor
kész, akkor a szerző elgondolkodhat rajta, vagy a teoretikusok
elgondolkodhatnak rajta. Akkor Szilasi ezzel kapcsolatban azt mondta: hogy
mik voltak a szabályok, az akkor derül ki, amikor túllépnek
ezeken, amikor áthágják, amikor valaki valami mást
kezd csinálni.
PNL: Hogyha most valaki abszolválni akar egy nagyon szabályos
regényformát, hol találja meg ennek a receptjét
avagy képletét úgy, ahogy például egy
szonett vagy egy hexameter versformáját? Sehol. És
azt hiszem, nemcsak technikailag nem írható körül.
Ha pedig nem, vagy kevéssé, akkor valóban minden egyes
szövegtest hordozza a maga szabályrendszerét... De ha
lenne ilyen regényképlet, és én ezt mondjuk
abszolválni akarnám, akkor vagy megölne az unalom közben,
vagy pedig saját magam alakítanám át közben
ezt a sémát. Minél nagyobb egy szövegtest, annál
inkább ledobja magáról a konfekció-formákat,
egész egyszerűen az anyag elkezd dolgozni. Pontosan,
ahogy ti mondjátok, túlnő az emberen, már pörög
magától. És akkor viszont hogy van az őszinteség,
amit a Bandi mond?
LETTRE: Vagy mindenkinek megvan a saját regényformája,
az is lehet.
PNL: Akár kinek-kinek több. Amit a Bandi mond az őszinteségről,
az persze, az nagyon így van, csak mi történik, amikor
már rajtad kívül van az egész dolog. Amikor ott
van egy szöveg, amelyik már saját maga dolgozik, a saját
törvényei szerint, akkor hogy vagy benne őszinte? Akkor
már vele kerülsz egy nagyon fura viszonyba. És bocs,
de még egy mondat erről. Arról, ahogy beszéltetek
az első személyről meg az énről. Mert
azért kicsit ez az én, ez egy meglehetős hazugság.
Úgy értem, hogy az írói én, ami egy
fikció. Fölveszek egy ént, aki befordult a konyhára...
KUKORELLY: Ha viszont nem mész bele ebbe a fikcióba,
akkor nagyon ráfázol. Akkor fel se tudsz állni a székből.
Csak azt szeretném még mondani, hogy...
PNL: De mi, ezt nem értem.
KUKORELLY: Tehát ha nem értesz ezzel a fikcióval
egyet, hogy te egy egyén vagy, akkor... abszolút működik,
a gyakorlatban működik ez a fikció.
PNL: Én nem ezt mondtam. Én azt mondtam, Bandi, tényleg
csak annyit, hogy amikor fölveszek egy ént, és egyes
szám első személyben beszélek, akár
magamról, az akkor sem teljes mértékben én
vagyok. Persze ezek most közhelyek.
KUKORELLY: Hát ez világos.
PNL: Ez egy fölvett én. Ez egy szerep-én, ez is
stilizáció. Ha megveszik érte az ember, hogy ne az
legyen, és ezek valóban tétek és kockázatok,
akkor is az. Ennek az énnek vannak különféle távolságai
magamtól. Pusztán ennyi. Tehát nem azt mondom, hogy
nincs én, vagy nincsenek ének, hát hogy a fenébe
ne lennének. És az mélységesen igaz, amit a
Szilasi Laci mond, még a szigligeti beszélgetésben,
hogy nincs mese, akármit csinálsz, úgyis a saját
magad életét, úgyis csak a saját tapasztalataidat
tudod belenyomni a könyvbe, és úgyis csak azok köszönnek
vissza rád, akár tetszenek azok neked utólag, akár
nem. Azt hiszem, hogy ez nem mond ellent semmilyen szerep-énnek
és nagyon így van.
LETTRE: Akkor most váltsunk műfajt.
PNL: Ami azt illeti, műfajt váltani különben
nem olyan nagy ügy. Most úgy tűnik. Soha nem felejtem
el, amikor úgy tíz éve a Bandi elkezdett prózát
írni, és én még nem kezdtem el. Sőt,
el se tudtam volna gondolni, annyira fura volt a számomra, hogy
hogy lehet ezt csinálni. És akkor ugyanezt mondta nekem,
hogy végül is nem nagy ügy. Biztos így van. Ugye
emlékszel? És kiben előbb, kiben utóbb ez megérik,
és bár eleinte váltásként éli
meg, nem az. Sokkal nagyobb bajok, bajaim vannak az egésszel,
az írással, megszólalással, mint hogy
az ember most éppen versből átmegy prózába.
Amiből itt most olvasni fogok, a Dumpf-szonettek, az egy ciklus,
mondjuk. Versek az őszológiáról. Nem tudom,
mi ez még... Elkezdett, elkezd lenni, még nincs, még
alig van tervem vele és viszont, de húz magába. Én
pedig megyek bele valamibe, aminek a formája momentán verses,
de rendre, minél inkább benne vagyok, annál inkább
fölveti ugyanazt, az összes olyanfajta problémát,
amit adott esetben egy regény fölvet. Tehát megyek bele
egy világba, amit állítólag én teremtek,
félek, nem félek, még nem tudom, mi az a világ,
amit teremtendő leszek volt, és jönnek a problémák,
nem a próza vagy a vers, hanem az írás problémái,
és csak azok jönnek...
Bibliográfia
MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992
A nagyratörő
Jelenkor, 1994
A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995
Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997
Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999
Árnyas főutca
Jelenkor, 1999
"Faust a műfordító"
Magyar Lettre Internationale, 19
"Az elbeszélő hova menekül?"
Magyar Lettre Internationale, 29
"Találkozás a Bolondok Tornyában"
Magyar Lettre Internationale, 34
"Zoli és az emberi nagyság"
Magyar Lettre Internationale, 35
"Az emlékezet fogsága"
Magyar Lettre Internationale, 38
"Egy meg nem írt fejezet romjai"
Magyar Lettre Internationale, 39
GARACZI László
"Beszélgetés a regényről"
Magyar Lettre Internationale, 39
KUKORELLY Endre
A Memória-part
Magvető, 1990
Egy gyógynövénykert
Magvető, 1993
Napos terület
Pesti Szalon, 1994
Mintha már túl sokáig állna
Jelenkor, 1995
Kedvenxc
Jelenkor, 1996
H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Jelenkor, 1998
Rom. A Szovjetónió története
Jelenkor, 2000
"A Közért. Megjegyzések az irodalomról"
Magyar Lettre Internationale, 20
"Édes Kelet. Berlin szívközép"
Magyar Lettre Internationale, 22
"Irónia és melankólia"
Magyar Lettre Internationale, 24
"Rom. A szovjetónió története"
Magyar Lettre Internationale, 37
(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal,
NÉMETH Gáborral)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29
(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32
(Jorgos ALEVRAS interjúja)
"Venia sit dicto"
Magyar Lettre Internationale, 31
(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)
"Egy másik Alte Schmiede beszélgetés"
Magyar Lettre Internationale, 34
(Németh Gáborral)
"Száraz felületek"
Magyar Lettre Internationale, 40
"Keret és tükör. Szófia-képzelet"
Magyar Lettre Internationale, 40
NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990
A Semmi Könyvéből
Holnap, 1992
eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994
A huron tó
Filum, 1998
(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000
"hátétépévévévé német
hö"
Pompeji, 1997. 2-3.
"Írás"
Magyar Lettre Internationale, 7
"Quod erat"
Magyar Lettre Internationale, 27
"Egy végső helyet készítettem el"
Magyar Lettre Internationale, 29
(Farkas Zsolttal, Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével,
Marno Jánossal)
"Beszélgetés a posztmodernről"
Magyar Lettre Internationale, 29
(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
"A 84-es kijárat"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Hídlábjegyzék"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Nemes iszap - labancozás"
Magyar Lettre Internationale, 34
"Térgyen állva megyek hozzád - digózás"
Magyar Lettre Internationale, 36
"Nyakig a vízben"
"Performance 1988"
Magyar Lettre Internationale, 38
"Beszélgetés a regényről"
Magyar Lettre Internationale, 39
PARTI Nagy Lajos
Hősöm tere
Magvető, 2000
"Szonettjáték"
Magyar Lettre Internationale, 34
"Virágh Rudolf verseiből"
Magyar Lettre Internationale, 37
"A Dumpf szonettekből"
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu