Mint a projekt (a továbbiakban: Projekt) véletlen résztvevője,
amelyről (a Projektről) az utóbbi időben annyi
egymásnak ellentmondó, arcátlan, néha egyenesen
abszurd hír látott napvilágot, immár nem tehetek
mást, mint hogy határozottan és - remélhetőleg
- egyszer s mindenkorra cáfoljam e híreket. Mindamellett
a legkevésbé sem szeretnék olyan ellenszenves s mellesleg
tisztán elméleti fogalmakkal operálni, mint "igazság",
"erény" vagy "kötelesség" - egyedül borzalmas természetem,
túlzott részletezésre való kicsinyes hajlamom
késztet írásra.
Szóval, hogy az elején kezdjem, felidézném
ama bizonyos júniusi estét az Atlanti-óceán
partján, amikor társaságunk többsége,
megannyi vidám, hiú író, aki akkor érkezett
tucatnyi repülővel és gőzhajóval a portugál
fővárosba, összesereglett az Alfa Lisboa szálloda
főbejáratánál, s kissé izgatottan várta:
mikor jönnek a népszerű oroszok? Nem sokkal korábban
adta hírül valaki nagy hangon, hogy most már csak néhány
perc, és befutnak, egy másik valaki még nagyobb hangon
felvetette, hogy menjünk eléjük, az egész társaság
örömmel fogadta az ötletet, s rövidesen kiözönlöttünk
a szállodából a ragyogó alkonyi napsütésben
fürdő avenidára - primitív angolságunk
szavaival és kifejezéseivel zsonglőrködve, rokonszenvet
és érdeklődést tettetve egymás iránt,
hangosan ámuldozva a különös lisszaboni fák
(hogy is hívják őket?), lila madárfarokhoz
hasonló virágaik láttán.
Ekkor pillantottuk meg őket - a legközelebbi metróállomás
felől lépdeltek, végig a népes avenidán,
igen, igazi oroszok, a férfiak Tolsztoj-blúzban, Szolovjov-ingben
és Sztálin-zubbonyban, a nők szarafánban, valaki
veszettül harmonikázott, valaki guggolóst táncolt.
De a küldöttség dísze egy medve volt - csodálatos,
idomított példány, az egyik legnevesebb író
vezette láncon maga után. Így kezdődött
az egész.
Mi tagadás, abban a szempillantásban hihetetlenül
megörültünk az oroszoknak, de valamennyiünk közül
talán egy agg uraság örült a legjobban, valamelyik,
a második világháborúban létrejött
vagy megszűnt közép-európai ország polgára,
a Szürrealisták Nemzetközi Kongresszusának vezetője,
ahogyan magát nevezte. Míg a medve a harmonikaszó
közben, nagy örömünkre, kamarinszkaját lejtett,
mi pedig a lisszaboni párától izzadt tenyerünkkel,
kissé hisztérikusan, ütemre tapsoltunk neki, Szürrealista
úr időnként felkiáltott: "Micsoda kultúra!
Micsoda hatalmas humanista szenvedély!" André Breton e kortársa
nem sokkal korábban töltötte be a száznegyedik
életévét, s már az első napon biztosra
vettük: nem éri meg az utazás végét.
Na és az utazás. Mindenekelőtt szeretném
elővezetni a vele kapcsolatos legfontosabb tényeket.
Az utazáson részt vevő írók valójában
nem százan, nem is százheten, de minimum néhány
ezren voltak. Mindenkit írónak tekintettek, aki csak annak
kívánta tekinteni magát, s aki jelentkezett a melankolikus
berlini felhívásra... Ez fokozatosan szervezési katasztrófává
fajult - értelmét vesztette mindenfajta szelektálási
szempont. Így aztán valójában nem egy, hanem
több tucat vonatot indítottak útnak. Egyébként
ez a magyarázata annak, hogy különböző országokból
olyan különböző, egymásnak ellentmondó
beszámolók érkeztek az expresszről. A vasúttechnológia
profanizált elemei meseszerű módon keverednek bennük
a hasonlóképp profanizált költői idézetekkel,
a kocsiszakaszok kemény, hálátlan munkája,
a korom, a por, a fékek démonikus csikorgása feltétlenül
ott van a mindörökre egyesült Európáról
szóló nagyhangú, felelőtlen nyilatkozatok mögött.
A hivatalos álláspont szerint azonban csak egyetlen expressz
volt. A továbbiakban meglátjuk (de mindenekelőtt:
nem látjuk meg), mire volt jó mindez.
A résztvevők e túltengése radikális
változtatásokat követelt az útirányt és
a menetrendet illetően. Így aztán a hivatalos útirány
mellett a maga előre kijelölt állomásaival és
evilági hatalmasságok rezidenciáin tartott pompás
fogadásaival, még számtalan mellékösvény
létezett, egész Európát szó szerint
behálózták az írókaravánok, néhány
vonat a mai napig nem érkezett meg, elveszett valahol a Keleti Kárpátok
hegyi vasútállomásai közt vagy a néptelen
Duna-menti sztyeppén. Valóban hihetetlenül nehéz
volt kordában tartani a helyzetet - erre tett kísérletet
az első napokban kiadott attendants' command -, enélkül
pedig a számtalan intrikától és nyelvi félreértéstől
szabdalt társaságban csendes káosz vette kezdetét,
aminek következtében a Projekt Vezetősége, nagyon
helyesen, csak legyintett az egészre, és sorsára bízta
az expresszt (pontosabban expresszeket). A különféle,
egymástól meglehetősen távol eső országok
médiája időről időre lelkesen üdvözölte
az expressz érkezését... Az akkori újságokat
tanulmányozva, a figyelmes szemlélőnek okvetlenül
szemet szúr, hogy ugyanazon a napon ugyanazt a vonatot, dugig tömve
ugyanazokkal az írókkal, nemcsak Barcelonában, de
például Marseille-ben, Odesszában és (eské
Bud(jovicében is fogadták.
A Projekt sikerét komolyan veszélyeztette a hegyi népek
felszabadításáért küzdő Konföderáció
kétségbeesett-vakmerő terrorista akciója: a
vándorok jelentős részét még a spanyol-francia
határon túszul ejtették (ó, emlékszem,
emlékszem arra az ébredésre, arra a szélre,
a misztrál ijesztő lökéseire, a poggyászvagon
előtt ácsorgó írók csüggedt sorára
az iruni vasútállomás keskeny peronján; emlékszem
a föld alól előbukkanó két srácra,
élesre töltött lőfegyverrel a köpenyük
alatt, ahogy egyikük felkiáltott a senki által nem értett,
gurgulázó nyelven; a Biscayai öböl felkorbácsolódott
hullámaira is emlékszem - a vonatból láttam,
csak egyszer, egy pillanatra, de ez nem tartozik a tárgyhoz.)
Az utolsó híradások szerint a túszoknak
éppen most vész nyomuk valahol Albániában vagy
a Kaukázusban, bár az orosz parancsnokság határozottan
ígéri, hogy a jövő télen legalább
a csontvázukat felkutatja (kis szerencsével a fejük
is előkerül) a csecsen-grúz zöld határ közelében
lévő egyik gránitbarlangban.
A Projekt Vezetősége mindenáron szerette volna
elkerülni a botrányt, ezért az egész ügyet
titokban tartotta, az elrabolt kollégákról sehol nem
jelent meg egy árva szó sem - mi több, úgy tűnhetett,
mintha továbbra is velünk utaznának, sőt fellépnének
az irodalmi felolvasóesteken. Valójában a megmaradt
írók voltak azok, akik a Vezetőség parancsára
(a szerződésben a Vezetőség előre kikötötte,
hogy az írók kötelesek mindenben engedelmeskedni neki,
mármint a Vezetőségnek) kénytelenek voltak
a nyilvánosság előtt eljátszani nyomtalanul
eltűnt kollégáikat. Az efféle cserék
teljesen durván és mechanikusan történtek - az
attendant-ek semmittevésben elzüllött serege számára
persze az volt a legkényelmesebb, ha az ábécében
előtte vagy utána következő országból
választottak valakit helyettesnek... Minden egyéb - a viselkedés,
a külső, a nyelv utánzása - már a helyettes
dolga volt, akárhogy húzódozott. Így hát
míg az örmények még úgy-ahogy képesek
voltak azerieknek vagy albánoknak kiadni magukat, az általában
nordikus észtek dánoknak és finneknek, a lengyelek
- a két nyelvben lévő hatalmas mennyiségű
sziszegő hangnak köszönhetően - portugáloknak,
a luxemburgiak pedig gond nélkül elmentek lichtensteinieknek,
korántsem voltak irigylésre méltó helyzetben
szerencsétlen törökök, akik időnként
kénytelenek voltak ukránokként fellépni, vagyis
szinte mindig, mindenhol erősen ittasnak mutatkozni, lépten-nyomon
szalonnát rágni és az ukrán klasszikus költő
és próféta, Sevcsenko iszlámellenes kirohanásait
idézni emlékezetből.
Érdekes, a csereként beálló szerzők
kezdetben teljesen önfeláldozóan viszonyultak küldetésükhöz,
vagyis sietve tanulni kezdték az elrabolt kolléga nyelvét,
hogy megfelelőképp helyettesíthessék. De csakhamar
olyan halálosan kimerültek, és - őszintén
szólva - annyira elegük lett az egészből, hogy
halandzsázni kezdtek: váratlanul mindenféle szép
és találó szavakat, szókapcsolatokat rögtönöztek,
találtak ki, sőt fedeztek fel. Így születtek
belső, titkos, rejtett nyelveink: a tartalom megértése
nem tartozott a projekt prioritásai közé, a zeneiség,
a légzés, a ritmika, a hangzás volt a lényeg.
E nem különösebben furfangos furfangoknak köszönhető,
hogy az idióta sajtó többször is hangot adott Európa
nyelvi sokszínűsége felett érzett elragadtatásának,
folyton a kilencvennyolc nyelvet meg a "kerekeken gördülő
Bábel-torony"-ról szóló mítoszt emlegetve.
A nemzetek közti cseréknél azonban jóval
nagyobb gondot jelentettek a nemek közti cserék. Arról
van szó, hogy a terroristák által elrabolt, illetve
más körülmények között elkeveredett utasok
többsége nő volt. Ráadásul a nők
számaránya már a Projekt kezdetén sem volt
túlságosan magas. Ily módon először úgy
határoztunk, hogy transzvesztita színészekkel pótoljuk
az írónőhiányt, ám - noha teljes kapacitással
dolgoztak - még ők sem voltak elegen, hogy minden alkalommal
beugorjanak. Ezért a Vezetőség, megint csak becsületünkre
valamint szerződésünk némely pontjaira hivatkozva,
arra kényszerített bennünket, férfiakat, hogy
- ahogy fogalmaztak - "a közös cél érdekében
legyünk nyíltabbak és aktívabbak".
Emlékszem, valahol Dortmundban, vagy attól nem messze,
Katzwinkelben, ezen a hagyományosan lepattant proli-településen
(na jó, kispolgári), milyen ügyesen sikerült utánoznom
Valentyina Szolovjovát: heves belső undoromat legyőzve
és hányingeremet visszafojtva, szívélyes oroszbarát
házigazdámnak ajándékoztam egy gyönyörű
kiállítású Domosztrojt - e szélsőségesen
feminista nézeteim miatt oly gyűlöletes könyvet.
Arra is emlékszem, milyen különös örömét
lelte sok hímnemű kollégám az alkalmi színielőadásban,
amit az átöltözések jelentettek; hogyan mentünk
be kopogtatás nélkül egymás szállodaszobájába,
hogyan hoztuk a frászt barátainkra egy-egy harisnya felpróbálásával,
szemöldökkihúzással, szempillafestéssel;
hogyan léptük át lopva a kettéosztott lét
határát, ismertük meg a női világ mélységeit,
merültünk bele merészen a női fehérnemű
illatos titkába. Emlékszem az elviselhetetlenül széles
mosolyú szlovén géniuszra, s örömére,
amikor a párizsi Les Halles kiárusításában
sikerült szert tennie egy igencsak merész csipkés bugyira.
Emlékszem, ahogy egyesek (az igazat megvallva, majd' mindegyikünk)
kezdtek nem kis élvezettel női kozmetikumokra vadászni,
csábítóan csillogó újságok után
kutatni és érdeklődni a tisztasági betétek
és a havivérzés törvényszerűségei
iránt.
Igen, komoly kihívás volt, olyasmi, amit Amerikában
challenge-nek neveznek, de éppen ez tartott minket együtt,
hozott közel egymáshoz és cserélt ki bennünket.
A másik egyesítő erő a fű volt. Szinte
mindenki szívta, jól tudva, milyen démiurgoszi képességekkel
bír a más megismerésének ez a legegyszerűbb
szere. Joggal feltételezhetjük, hogy egész ültetvények
szálltak a füsttel az égbe utazásunk ideje alatt.
Nem csupán Pakisztánt, Afganisztánt meg az Altáj-hegység
tövében fekvő Csujszki-völgyet irtottuk ki, de
a Bódeni tó környékéről is betakarítottuk
az egész termést. Könnyed, hihetetlenül könnyed
hangulat uralkodott körülöttünk. Könnyedség
szállta meg a vagonokat, bőröndjeink repültek,
mint a repülő kígyók, mindig borzasztóan
örültünk, ha hirtelen megállt a vonat, mely nélkülünk
is összekeverte az állomásokat és vágányokat,
néha repülővé változott át, néha
kékeslila, fagyott tyúkokkal megrakott kamionná, egyszer
meg egy víz alatti csónak sárga szivarjává.
Teljesen természetes, hogy minden állomáson leszakadt
egy-egy csapat eltévedt kolléga; olyan semmiségek
is közrejátszottak ebben, mint az időzónaváltás
vagy a pályaudvari óra meg az illetők órája
közti eltérés. Pontosan tudjuk, hogy egy részük
még most is valahol a Biscayai öböl és az Odera
bal partja közt tengődik, képtelenül arra, hogy
kikecmeregjen a schengeni zónából.
És ott volt a poggyász, a vele kapcsolatos örök
kavarodás! Milyen csodás is saját hotelszobánkban
teljesen ismeretlen dolgokra bukkanni, amiket gondosan odakészített
a személyzet! A belső tartalom megismerése, az idegen
holmik kipakolása már magában is legalább olyan
fantasztikus kalandot jelentett, mint amibe a Vezetőségnek
köszönhetően csöppentünk. Az ember hirtelen
érteni kezdte, hogy ezek a tárgyak, ezek a mikrofilmek, ampullák,
postabélyeg nagyságú diktafonok, ezek a "poloskák"
valamilyen különleges jelentéssel bírnak, hogy
korántsem tévedésből rakták ide, hogy
így kívánja egy tudj' isten ki által írt
regény cselekménye. És mitől olyan biztos,
hogy tényleg a saját szobámba mentem be?
Apropó: már Lisszabontól kezdve igyekeztem megjegyezni
a szobaszámokat, gyanítva, hogy idővel valamilyen
sajátos jellé állnak össze. Később,
amikor már túl sok gyűlt össze, s ideje volt felszabadítanom
emlékezetem némely szemetes zugát, az összes
számot martalékul dobtam a noteszomnak. Ez jött ki belőle:
Lisszabon - 614, Madrid - 502, Bordeaux - 407, Párizs - 311, Lille
- (figyelem! elfelejtettem a számot! miért felejtettem el,
miért pont Lille-ét?), Brüsszel - 42 (új dimenzió),
Dortmund - 708 (ó, megint a nulla középen!), Hannover
- 215, Malbork - 4 (unikum, ilyen nem fordult elő többet),
Kalinyingrád - 620, Vilnius - 1605 (egyre feljebb és feljebb!),
Riga - 215 (Hannover gyenge utánzata), Tallinn - 220 (közvetlenül
Riga mellett), Szentpétervár - 2125 (kafkai tervezés:
két szoba között, pedig egy emeleten voltak, negyvenhárom
percig tartott az út!), Moszkva - 8-126 (hogy legyen benne valami
sajátosan szláv), Minszk - 1906 (természetesen a belorusz
történelem szempontjából valamiért fontos
év), Varsó - 111 (az eszményi lengyel-ukrán
kapcsolatok), Berlin - 308 (hangsúlyozottan bizonytalan, ha nem
lenne az újabb nulla középen).
Szóval satírozgatom ezeket a számokat a kis bőrborítású
kockákon, ha összeadom, pontosan hétezer, de hiszen
hétezer kilométert tettünk meg, összekeverem az
összes kockát, egyesített Európát csinálok
belőlük, aztán behunyt szemmel, egymás után
vonulok mindenféle különös, kevert tájakon,
szélmalmokkal, tornyokkal, lila fákkal, fehér éjszakákkal,
összekuszálódott vágányokkal...
Nagyjából félúton az éppen tévelygő
birkák, vagy inkább bárányok nyája Bécs
helyett, ahol az áldott emlékű Erzherzog nevében
helyes kis nekrofil fogadás várt bennünket, valahogy
Velencébe keveredett, vagy legalábbis valamelyik másik,
mocskos csatornákkal és tűzijátékokkal
teli városba (amint egyikük később elmesélte).
A tévelygők közül nem hiányozhatott a tiszteletreméltó
Szürrealista sem (104 éves, Tristan Tzara kortársa).
Törvényszerű halálára már Párizsban
számítottunk, keringtek is mindenféle hírek
egy frissen ásott gödörről a Montparnasse temetőben,
de ő valamiért nem élt a lehetőséggel,
minden városban csak fújta a magáét: "Micsoda
kultúra! Micsoda hatalmas humanista szenvedély!", s még
Velence után is élt (tegyük fel, hogy mégis Velence
volt). Ha nem tévedek, Cocteau eme ikertestvére valamilyen
csoda folytán csakhamar utolérte a fő szerelvényt,
s ismét felbukkant a Kelet-Poroszország főkormányzója
által a legendás 28. lovashadosztály történelmi
istállójában rendezett, felejthetetlenül pazar
fogadáson, melyet különösen a fagyott halból
készült, hihetetlen mennyiségű étel tett
emlékezetessé, valamint a hánytatásra szolgáló
pávafarkak, amiket a Projekt egyik legtehetségesebb írónője
osztott ki váratlanul.
Azt hiszem, már Kronstadtban kezdődött a nyílt
szállodai prostitúció övezete, amely elengedhetetlen
kísérője a maffiaövezetnek. Igen, hiszen Kronstadtban
kezdődött végre a Kelet, Európa e másik
féltekéje, amelyről már a kereszteslovagok
is olyan csodálatosan megemlékeztek naiv-idealista civilizátori
buzgalmukban. Mindazonáltal néha az volt a benyomásunk,
mintha ezeket a hatalmas, színes, játékos lepkéket,
melyek mellett sehogyan sem sikerült észrevétlenül
elsurrannunk a szűk hotelfolyosón, valójában
ugyancsak a Vezetőség szervezte volna. A lányok kivétel
nélkül gyanúsan jól ismerték alkalmi klienseik
munkásságát, görcsös időelőtti
ejakulációt okozva nekik a műveikből vett, s
az első adandó pillanatban váratlanul és szenvedélyesen
elsuttogott idézetekkel. Általában véve el
kell ismerni: a pétervári szajhák sokkal tájékozottabbak
voltak az utóbbi évtizedek irodalmi tendenciáit illetően,
mint más városbeli barátnőik - lám,
mit tesz a hagyomány, az iskola, a hely szelleme!
Egyáltalán: valamennyien megegyeztünk abban, hogy
a Nyugat, az Nyugat, a Kelet, az Kelet, és soha sem hozhatók
közös nevezőre, ez evidencia, ahogy evidens a latinbetű
és a cirillbetű is, és soha senkit nem europizálnak
itt ezek az átkozott, perverz keresztesek, és ez így
van rendjén. S ennek mindenki örült.
A nyugati kollégák azért, mert végre eljutottak
az áhított titokzatos országokba, és dögivel
fotózhatták a koldusokat, kendős öregasszonyokat,
szurtos kisgyerekeket, hajléktalan barmokat és rendőröket.
Különösen nagy örömmel fogadták a balalajkazenekart,
amely Kant sírja fölött hetykén rázendített
a Katyusára.
De a keletiek is jól jártak: ki se tették a lábukat
a szállodából, s vodkapárába fojtották
krónikus lelki Weltschmerzüket.
Először senki sem tulajdonított különösebb
jelentőséget a Szürrealista halálának,
ami mégiscsak bekövetkezett, valahol Pétervár
és Moszkva között.
Addigra a Projekt veszteséglistája már néhány
újabb balfácánnal bővült, akit a maffiózók
vagy a határőrök véletlenül lelőttek.
Emlékszem: egyikünk eltorzult, felismerhetetlenségig
elkékült testét valamelyik néptelen balti tengerparton
találtuk meg - valahol Livóniában, Livlandban, vagy
talán Kurlandban. A rothadt vízinövényekkel körülfont,
természetellenesen kicsavarodott test már gyakorlatilag semmiben
sem emlékeztetett a komoly díjakat nyert íróra,
ám a hóna alatt görcsösen szorongatott Mairie de
Bordeaux feliratú szintetikus zsák nem hagyott kétséget
a kiléte felől. A zsákban homokot, kagylót,
egy kevés alkalmi borostyánt, egy medúzát,
valamint ugyancsak egy darab, meglehetősen vizes ötvendolláros
bankjegyet találtunk - mindössze ennyi maradt az utoljára
még Dortmundban kifizetett napidíjból.
Igen, rettenetes veszteségeink voltak. Kezdetben több ezren
voltunk, Berlinbe meg jó ha százan megérkeztünk,
nem beszélve arról, milyen körülmények között.
De erről kicsit később, ne szaladjunk előre.
Csupán szeretnék óvni mindenkit, nehogy válogatás
nélkül mindent elhiggyen holmi újságíróknak
és más ügyeskedőknek, akik nemzetközi karriert
csináltak a holttestünkön...
Egyszóval Szürrealista polgártársat is elveszítettük
valahol Pétervár és Moszkva között - fellépés
közben ijesztően felhördült, s a koszos gránitlapra
zuhant; végig sem szavalta a közönségnek a megritkult
órákról és a polgárháború
előérzetéről szóló kedvenc versét.
Mindez a soron következő Puskin-szobor mellett történt,
egy kis orosz járási székhelyen valahol Pétervár
és Moszkva között, ahol a város vezetője
előző nap kvásszal és nyuszipecsenyével
fogadott bennünket, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat
városi hivatalának fúvószenekara pedig a Kaukázus
meghódításának idejéből való
keringőket adott elő. Emlékszem, milyen elragadtatással
forgott a zenére valami norvég vagy svéd nő
az idomított orosz medvével!... De nem erről akarok
beszélni. Hanem a hirtelen halálról...
Úgy tűnt, a Projekt Vezetőségét nem
érte váratlanul az esemény: a Szürrealista testét
nyomban befektették egy igencsak impozáns, egyenesen empire
stílusú koporsóba, melyet külön ilyen alkalomra
hozattak, Isten tudja, honnan. Attól fogva velünk utazott,
külön vagonban; ez volt a legszebb vagon - korábban kizárólag
endékás nagykutyák utaztak vele, Honeckerrel az élen.
Olyan volt az egész, mint afféle búcsú a haldokló
századtól: húztuk magunk után maradványait,
összes nagy lelkesedését és csillogását,
szürrealista forradalmi lényegét, kósza jeleit
a Vég alig érezhető fuvallatával.
A koporsót a poggyásszal együtt minden városban
átszállították a szállodába (ahogy
a Vezetőség különös humorral mondta: nehogy
magányosnak érezze magát), az attendant-személyzet
pedig, óránkénti váltásban, folyamatos
díszőrséget állt mellette. Majd a koporsót
ismét felpakolták a vonatra; az elővigyázatlanul
cipelő durva, részeg hordárok néhányszor
felfordították, de szerencsére egyszer sem esett szét.
Szerencsére? Inkább esett volna szét még
akkor, nem amikor már megérkeztünk Berlinbe! Hiszen
ő, ez az átkozott koporsó volt az oka, hogy utunk
olyan szörnyűséges véget ért. A Projekt
Vezetősége mindent tekintetbe véve úgy határozott,
hogy a Szürrealistát ünnepélyes külsőségek
között Berlinben fogják eltemetni - valóban könnyen
lehet, hogy nem volt hazája, vagyis keresve sem találhattak
neki jobb helyet, mint a felújított Reichstag pincéje.
Ámde, mint kiderült, a koporsó kezdettől fogva
a test nélkül utazott. Hogy Eluard és Aragon szerencsétlen
kortársának földi hamvai hol is vannak jelenleg, meg
nem mondja senki, talán csak egy-két attendant, de ők
hallgatnak.
Hallgatnak, mert jól tudják, mivel végződhet
a számukra a felesleges fecsegés. Hiszen a koporsót,
amiképp a Szürrealista halálát is, egyesek valójában
arra használták fel, hogy Berlinbe csempésszenek egy
igen komoly tétel kábítószert. Hát ezért
kellett ennek a - hihetnénk - nem túl jelentős testnek
ilyen rettenetesen előkelő, ilyen fasza kis koporsó,
amiben - magunk között szólva - nyolc hasonló szürrealista
elfért volna! Hangsúlyozom: igazi szarkofág, nem is
koporsó.
Ilyen őrületesen nagy mennyiségű áru
szükségképp láncreakciószerű sokkot
okozott a kábítószerpiacon és közvetlen
környékén - a Berlin felé szállított
koporsót egyszerre több szindikátus is szemmel tartotta.
Persze az internetről szedték az információt.
Ugyanis, mint köztudomású, a Projekt Vezetősége
arra kényszerített bennünket, hogy az út során
mindvégig úgynevezett "naplót" vezessünk - az
estélyeken tespedő szerzők összes felületes
benyomását és álfilozófiai töprengését
rögtön felrakták az internetre, hogy az egész világ
értesülhessen X asszony higiéniai problémáiról
vagy Z úr másnaposságáról.
A www.literaturexpress.org oldal valójában sokkal komolyabb
célokat szolgált - aki tud olvasni a rejtjelezett sorok közt,
érti, mire gondolok.
Úgy Minszk és Varsó között a www.literaturexpress.org-on
megjelent valami Andruhovics feljegyzése, ami persze egyszersmind
megadta a jelet az egyik leghatalmasabb transzeurópai kábítószercsoport
főnökeinek. Szó szerint így szólt: Der
Literaturexpressionismus kommt an. Was wird mit dir geschehen, Berlin?
Ami körülbelül azt jelenti: "Megerősíthetem
a híreket: a berlini költői ünnepségre szánt
áru útnak indult, és a Szürrealista koporsójában
található. Tisztelettel" - itt a már említett
Andruhovics aláírása következett, néhány
európai átírásban.
Nem állítom, hogy vonatunk elpusztításának
a gondolata rögtön megértésre talált volna.
A legbefolyásosabb konszernek elnökei sietve összehívott
konferenciájukon a hírhedt máltai vagy inkább
mallorcai Hotel Ritzben úgy határoztak: megtesznek minden
tőlük telhetőt, hogy még Berlin előtt
elcsípjék a koporsót. Csak amennyiben ez, bizonyos
előre nem látható okokból, nem sikerülne,
szándékozták legalábbis semlegesíteni
a koporsót, nehogy ellenőrizhetetlenül nagy tétel
konkurens áru jelenjen meg a piacon, ami óriási árzuhanáshoz,
és más, nem jelentéktelen kellemetlenségekhez
vezetett volna.
Egyszóval ismét felidézem azt a napot - nem, nem
az első, lisszaboni napot, amikor felbolydulva kiözönlöttünk
a hotel halljából a lármás, koraesti avenidára,
hanem az utolsót, a vég napját, amikor ismét
átszeltük az Odera-vonalat. Valahol Erkner és Rahnsdorf
között, pontosabban Wuhlheide és Ostkreuz között,
a szokásos könnyed hangulatban és különös,
mohó vidámság közepette hirtelen rettenetes,
apokaliptikus dördülést éreztünk, majd óriási
rázkódást, és hatalmas, erős lökést.
A vonat szédítően megingott - mintha felemelkedne
a sínről, és elrepülne az ismeretlenbe, de aztán,
mint igazi német, talpon maradt, és robogott tovább
(ekkor még nevettünk az egészen), nem állt meg
sem az Ostbahnhofon, sem később, a Jannowitzbrückénél,
az Alexanderplatznál, majd a Hackescher Marktnál... Mintha
tudta volna, hogy a Friedrichstrassénál várják,
s ezért megállás nélkül oda robogott,
a mi sebesült vasharcosunk.
Pár perc múlva az összes vagonban szó
szerint bűzleni kezdett valami, mindenünnen csak úgy
dőlt a színes füst, még mindig csak nevettünk,
de egyre inkább a könnyeinken át, köhögtünk
és tántorogtunk, tántorogtunk és köhögtünk,
valamelyik déli írónőnek idő előtt
megindultak a szülési fájdalmai...
Csak egyvalami történhetett: mozgó vonatunkat rakétacsapás
érte - a tengerből, az égből, a szárazföldről?
- mindegy, honnan, az automata irányítású robbanófej
kifogástalanul működött, a szakemberek viszonozták
a tüzet, a koporsót telibe találta egy repeszbomba,
szempillantás alatt lángoszloppá változott,
s a hamutól, mint egy elsőosztályú, drága
krematóriumban, körös-körül minden égni
és olvadni kezdett, az öngyulladás következtében...
Utunk záróképeit még aznap este láthatták,
egymás után többször is, az alternatív és
illegális tévécsatornák hírműsoraiban:
az égő "Gorlitz" befut a lelkes várakozókkal
teli Berlin - Friedrichstrasse pályaudvarra, hirtelen, erőlködve
fékez, a vagonokból még menet közben elfeketült
írók ugrálnak ki, néha egy-egy írónő,
a peronon pánik és lökdösődés, vagonok
olvadt, hullámos burkolata, rajta az összes európai
nyelven a felirat: "Európa-2000 Irodalmi Expressz", tehetetlenségtől
eltorzult rendőr- és tűzoltóarcok: a tömegben
sehogy sem sikerül a vonathoz férkőzniük, szirénák,
mentőkocsik, lángoló táska- és bőröndhegyek,
robbanó laptopok, petárdák, narancssárga léggömbök,
lángban álló könyvek és kéziratok;
aztán derűsebb témákra vált a kép:
a frissen megmentett medve égett mancsát szopogatja, megpörkölődött,
de boldog, bajszos tűzoltó újszülött kisfiúval
a karján, az épségben maradtak kormos-könnyes
arca, ölelések, csókok, sebek, csókok sebe és
sebek csókja, sürgő-forgó újságírók,
funkcionáriusok, big band zenészek, a záró
képsorokon - sugárban lövellő tűzoltóhab,
telefröcsögi a képernyőt, betölti az egész
képernyő-teret, akárcsak... Mi máshoz hasonlítana
a hab, mint önmagához?...
Minden egyéb csupán kitaláció, a végtelenül
hosszú nyáréjszaka álma, Európa-2000...
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999
"Carpathologia cosmophilica"
Magyar Lettre Internationale, 24
"Erc-herc-perc"
Magyar Lettre Internationale, 37
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu