stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KUKORELLY ENDRÉVEL BESZÉLGET NÉMETH GÁBOR
Száraz felületek
 
Hét könyve jelent meg, három készülődik, három lapot szerkeszt, kapott száz elég jó kritikát, egy József Attila- és egy Weöres Sándor-díjat. Negyvenhárom éves. Másfél órás késéssel tudtunk csak találkozni, mert megint közbejött valami. Mindig közbejön. Annyira persze nem kell sietni. Tehát megettünk előtte egy pálpusztait. A Német Tisztasági Törvény szabályai szerint készült Holsten-sört ittunk hozzá. A barátom. Azt itt azért meg kell mondani. A szabályok szerint.

 Azt vettem észre ilyen közelről, ahonnan nézlek, hogy az elmúlt igen sikeres tíz éved ellenére elég egy egészen pici mozdulat, valami rossz szó, kis konfliktus, egy gesztus, ami mögött rossz szándékot sejtesz, hogy az egész birodalom meginogjon.

 Hát... Háttal nem kezdünk mondatot. Hát, elég. Valóban. Elég. Talán azok számára, akik csak az utóbbi tíz-tizenöt évben ismernek, olyan az életem, mintha ritka sikerszéria volna; kétségtelenül így van, nehéz lenne másképp szemlélni. Viszont az azt megelőző tizenöt év kudarcok és frusztrációk sorozata volt, olyannyira, hogy ha ez a sikerszéria folytatódna mondjuk száz évig, azokat az éveket akkor sem tudná helyrehozni. Nem panaszképpen mondom, puszta ténymegállapítás, hiszen, “mint tudjuk”, az élet kőkemény valami, és az a csoda, ha nem katasztrófák szegélyezik, hanem valami olyan is történik, ami jónak mondható. Így, utólag, a húszas éveimet normális szenvedéssorozatnak fogom fel. Azt nem gondolnám, hogy “hurrá; jól van, rendben van”, azt sem, hogy “pokolra kell annak menni”, de hát ez van, ezen már túl sokat nem érdemes rágódni. Ha mától kezdve csupa balszerencse érne, akkor sem esnék kétségbe, mert a legutolsó tíz év olyan jól alakult, hogy azt gondolom, rendben is van az egyenleg. Az ember nyilván állandóan egyensúlyra törekszik, az adottból merít, és ha ennél több rossz és kevesebb jó történt volna velem, vagy fordítva, akkor is valamiféle egyensúlyt éreznék. Megtaláltam azt a munkát, ami teljességgel betölt, és ha ennek van valamilyen sikere, ha pozitív visszajelzéseket kapok, nagyon jólesik. Ha azt mondanám, ez nem érdekel, óriásit hazudnék. Viszont nem jön be. A felületet simogatja. Nyilván megnyugtat. De itt, bent, megmarad az írásaimra vonatkozó folyamatos mogorva, rideg kritikai attitűd. Marad az, hogy inkább nem hiszem el. És sajnos ez viszont a legtöbbször bejön. Állandó és mániákus javítgatások a szövegen. De lehet, ha csak pofonokat kapnék, az valamilyen módon megkeserítene, eltolná a lelkemet. Így azonban a dolgokat alapvetően egyensúlyban lévőknek tartom.

 A Weöres-díj átadásakor elhangzott laudációjában Marno János azt mondta, Neked is köszönhető, ha “a magyar költészet majd’ félévszázados kollektív rémálmából lassacskán a maga külön-külön (hang)szerű tudataira ébred”. Hogyan látod az irodalom jelenének állapotát?

 Nagyon jó állapotban van az irodalom. Természetesen fogalmam sincs, milyen állapotban van, de azt érzem, hogy jó állapotban van. Az a reflex működik bennünk, hogy a jó mindig régen volt, s ami most van, az biztos hogy rosszabb. Hogy lett volna egy aranykor, ami felülmúlhatatlan. Nem tudom, volt-e aranykor. Közelről nézve a hibák fölerősödnek, és lehet, hogy a valóban fontos, igazán nagy dolgokat nem látjuk.
Van-e olyan kortársad, aki különösen fontos a számodra?
Kénytelen vagyok kibújni a kérdés alól. Most mondhatnám Mészöly, Tandori vagy Nádas nevét, de ezt néhány mondatban nem lehet elintézni. Kedvenc költőm Tasnády Attila, rá mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, velem egyidős, és “senki” sem ismeri. Úgy gondolom, kiderül párszáz éven belül, hogy a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb költője.

Szakmai értelemben rokonodnak tartod?

Ha olvasok, képet nézek vagy zenét hallgatok, akkor az, hogy a szerző a szakma szempontjait tekintve közel áll-e hozzám vagy nem, különösképpen nem érdekel. Pontosabban amikor mint befogadó állok szemben ezekkel a dolgokkal, akkor nem érdekel. Tasnádyt olvasva hihetetlen egybeesést mutat mű és lélek; a lélek ilyen fölszakadása, föltárulása az irodalomban nagyon ritka. Bizonyos zeneműveknél, Wagnernél vagy Schubertnél lehet ilyesmit érezni. A zenéhez azonban sajnos nem értek, ezeket csak úgy mondom.

Az élményre, az érzéki befogadásra helyezted a hangsúlyt, de tudom, gyakran és mélyen foglalkoztatnak az irodalom elméleti problémái. Olvastam tőled egy mondatot, ami azóta elhíresült, én egy kifejthető esztétika sűrítményének tartom. “Az ábrázolás tárgya: a mondat.” Nyelv és világ, mű és valóság viszonyának radikálls újragondolására utal.

Nem gondolom, hogy kitaláltam volna bármi újat. Csak azt a triviális gondolatot fogalmaztam meg egyszer így a magam számára, hogy a mindennapi nyelvhasználatban a nyelv eszköz, amelynek segítségével gondolatokat és szándékokat fejezünk ki, és az, hogy valakinek van mondanivalója, nem különleges állapot. A mondanivalók egyformán vannak elosztva az emberek között. Az a kérdés, hogy a mindenki számára adott gondolatot milyen egyedi nyelvi szerkezet hordozza. Valamennyien ugyanazt mondjuk állandóan, nem is tudunk mást mondani, az irodalom és az életünk visszavezethető néhány tucat toposzra. Fájdalom, gyűlölet, szépség, szeretet, és csillagos ég. Ketten fél óra alatt az egészet összeszedhetnénk.
Nem arról van szó, hogy az írónak különösebb mondanivalója volna vagy lehetne, mint a Mari néninek a harmadik emeletről, hanem arról, hogy ezt a közös mondanivalót hogyan adja tovább. Ha a lélek találkozik egy valódi műalkotással, akkor mintha valami ablak nyílna ki, az ember egy pillanatra szembetalálja magát a létezés teljességével. Ez a találkozás elsődlegesen zsigeri és érzéki természetű. Tulajdonképpen ugyanaz a folyamat játszódik le, mint a szerelemben, a mű mint szerkezet behatol a lélekbe mint szerkezetbe, és ha kompatibilisek egymással, akkor létrejön az érzéki-esztétikai gyönyör érzése. Ha ez nem történik meg, akkor vagy a mű, vagy a lélek szerkezetében kereshető a hiba. Esetleg mindkettőben. A mű a fennálló szerkezetét modellálja, a mű készülésének folyamata a fennálló keletkezését – nagyjából így feleltethetők meg egymásnak. Ezek a többszöri emlegetett szerkezetek, vagy talán szerencsésebb a formát használni, tehát ezek a formák a mikrostruktúrákból álló Nagy Formát teszik gazdagabbá. Valami eddig nem létező létezővé válik, és törvényszerűségei a Nagy Forma törvényeit modellálják.

Innen nézve még érdekesebbnek látszik, hogy írásaid szigorú formái a kötetkompoziciókban még szigorúbb rendbe szerveződnek. Ha nem volna Tőled annyira idegen, már-már számmisztikáról lehetne beszélni, hatalmukba kerítettek a kerek számok, a hetes, a kilences, a százas, és azok a kompozíciós elvek, amik önmagukban is biztosítják, hogy a rend zárt, egész, gömbszerű legyen.
Hogy viszonyul ez a rend a világról alkotott képzeteidhez?

A számmisztikának ehhez valóban nincs köze. Ez a számozás pedig nem olyan érdekes. Noha nekem fontos. A forma valamiféle eleve elhatározottsága, kötöttsége igen inspiráló számomra. A százas pedig Dantétól van. Tőle loptam.

Az Egy gyógynövény-kertben olvasható a Prosus 3. című, 1986-os versed javított változata. Rendkívül személyes élményből látszik megszületni. A változtatásaid verstani természetűek. Van egy nagyon érdekes ki- vétel. Az első változatban “tiszta, mélykék” égből a javítás “vad, mély zöld”-et csinált. Tényleg forma minden?

A forma körüli “vad, mélyzöld” félreértések valóban. Van ugye valami tartalom, a formán pedig versformát szokás érteni általánosan. Természetesen a versforma valóban nagyon érdekes, de igazából mellékes dolog. Használunk bizonyos versformákat, ezeket meg lehet tanulni, kis ütemérzékkel ilyeneket írni könnyű feladat. De a nem hagyományos versformában írt versnek is kötött formája van. Nincs “szabadvers”, ez egy rossz terminus technicus, a próza sem szabad, hanem rendkívül kötött. Amennyiben nem az, annyiban valami baj van vele. Addig “kell” dolgozni rajta, míg meg nem köt, amíg tökéletesen helyükön álló, mozdíthatatlan elemek szerkezetévé nem válik. Valószínűleg elég kevés tökéletes szerkezet van. Schubert opusz 100-as Esz-dúr-triójának második tétele. Bizonyos versekre, szövegekre lehet mondani, hogy tökéletesek. Amikor az írás folyamatát elindító nyelvi magnak már van kis kiterjedése, azonnal megjelennek rajta bizonyos formai jegyek, és nem nagyon lehet vagy inkább nem nagyon érdemes ellenük dolgozni. Világossá válik, hogy lesz-e például hagyományos verstanba illeszthető formája, vagy olyan formája lesz, ami épp csak erre érvényes. Az általad idézett írásom tényleg olyan, mintha konkrét élményhez kapcsolódna; valóban volt ugyan az a vonatút, ami alatt elkezdtem egy szöveget írni, Bagra például kifejezetten emlékszem, Bag, egy falu neve, ahogy keresztülcsattog rajta a vonat, ezt a szót felírtam magamnak. Az összes többi elemet és utalást kitaláltam. Hogy milyen volt az ég, arra például egyáltalán nem emlékszem. Most például, ahogy említetted, elbizonytalanodtam, tényleg jobb-e így, a “vad, mélyzöld” a “tiszta, mélykék” helyett. Amikor újraírtam, talán úgy éreztem, lehet, hogy tényszerűen nem igaz, de erről van szó.

A zenéről szólva sokszor beszélsz az egyetlen lehetséges formáról: “az eisz után a gisz jön, mert semmi más nem jöhet’; szoktad hevesen hajtogatni. A Gyógynövénykert javításai, természetesen elméleti értelemben, visszavonják az ősszövegeket?

Sajnos, csak elméleti értelemben. Ha lehetne, fizikailag is visszavonnám őket. Keserves, milyen igaza van Horatiusnak, tényleg kilenc évig kellene érlelni az írásokat. Nincs kilenc évünk, sajnos. Bárcsak lenne... Javítás, nemesítés. Addig foglalkozni a szöveggel, amíg az meg nem közelít valami optimalitást, vagy meg nem csömörlünk tőle. Persze, előfordul, hogy az, ami a már említett nyelvi magból kinő, satnyának bizonyul, el kell dobni. Az ember nézegeti a hibákat, próbálja ritkítani őket legalább, és ezzel szépen eltelik az élet.

Sok szöveget dobsz el?

Nem. Keveset írok. Biztos kevés dolog jut eszembe. Az viszont, amit leírok, általában használhatónak látszik valamire. Lehet, hogy nem épp arra, amire kezdetben gondoltam. Ha viszont valami hamisság mutatkozik, akkor addig kell nyesegetni, amíg ezek a hamisságok le nem hullanak róla. Persze, ez fájdalmas dolog, ezek az én hamisságaim, és ilyenkor le kell mondanom róluk, és ehhez iszonyatos önfegyelemre van szükség.

A Keresztury-interjúban azt mondod: “Legyen vége az iróniának.” Azt nem gondolom, hogy vége volna, de Iátok egy változást: “ugyanaz az anyag” mostanában valahogy“mást csinál’; mintha a nyelv, amit a rólad szóló kritikák gyakran rontott köznyelvi beszédként értelmeznek, egyre gyakrabban volna tragikus beszédként leírható. Vagy másképpen, mintha az “ironikus” csak a “tragikus” másik neve volna...

A létezés nyilván valami semleges dolog. Nem az élet, hanem annak szemlélete tragikus vagy ironikus. Tehát valóban, ugyanannak a létezőnek a különböző neveiről van szó.

Amikor a Ha megyek, mi van az alatt című szövegedet még kéziratban, egyedül olvastam, egyértelműen tragikus, megrendítő szövegként hatott rám. Pár nappal később, a legnagyobb megdöbbenésemre, egy irodalmi esten a közönség belehajszolt egy ironikus olvasatba…

A napokban megismétlődött ugyanez a dolog, azzal a különbséggel, hogy az általad felidézett esten valóban váratlanul ért, meg is ijedtem, azt hittem, nagy baj van. Aztán, ahogy mondod, megadtam magam, arra gondoltam, ha nevetni akarnak, hát nevessenek. Lehet egyébként, hogy felül kell vizsgálnunk ezt a szöveget, neked és nekem, lehet, hogy bizonyos kontextusban, egyedül olvasva más, de egy csoport számára a szerintem is tragikusra hangolt szöveg mulatságosnak bizonyul.

Megjelenés előtt álló könyved, a Napos terület szövegei, bár látszólag a Művészet és az Élet tárgyairól ..szólnak’; valójában, úgy vélem, többet árulnak el a szövegek alanyáról, rólad. Nemrégiben, egy kínos vitában valaki “nárcizmussal” vádolt Ottlik Budájáról szóló írásod kapcsán...

Az is hozzátette, hogy “el vagyok szállva”. Ami a nárcizmust illeti, sajnos vállalnom kell. Én egy ilyen pofa vagyok. Hiú majom. Maradjunk ennyiben. Hiú, hiúbb, kukorelly. Ez a fokozás. Ám azt, hogy el lennék szállva, azt nem hiszem. Alkatilag nem vagyok elszállós fajta... Ha valami sikerül, minden siker csak balzsam, gyógyír, amit iszonyatosan benyel, beszív, beszippant és eltüntet az a nagy, száraz felület, aminek a hetvenes éveket gondolom. Talán a beszélgetésünkből már kiderült, nem vagyok eltelve a saját szövegeimtől. Nagyon sok bajom van velük, ez önmagában is lehetetlenné tesz bármiféle “elszállást”.

Tovább forszírozom a dolog műfajelméleti oldalát. Mi az, ami prózává, verssé vagy alkalmazott szöveggé növeszti-változtatja azt a bizonyos nyelvi magot?

Talán a szöveg gravitációja. A versé sokkal erősebb. A prózánál engedni kell belőle, ha nincs valamifajta leírás vagy történet, az baj. A publicisztika gravitációja még kevésbé erős. Persze, minden szövegnek van tárgya, de a publicisztikáé megelőzi a szöveg létrejöttét. Előbb van az, amiről írni akarok, aztán keletkezik az írás, ami jó esetben mint valami örvény, magába szippantja a tárgyát.
A klasszikus publicisztika, kritika, tanulmány egy negyedik fajta szövegszervezési eljárás eredménye. Venni a tárgyat és leírni. Igazából ez engem nem érdekel. Csak az érdekel, amikor a nyelv elkezdi a tárgyat körülvenni, beolvasztani. Szöveg és tárgya mellérendelésben, egyenrangúan létezik. Amikor a tárgyról akarok beszélni, alá- és fölérendelésről van szó. Az ilyen beszédmódra jó példa ez a beszélgetés, most is valamiről beszélünk, egészen pontosan rólam meg rólad. Írásban erre csak ritkán vagyok képes. Az unalom zúdul rám minden ilyen helyzetben. Egy levelet megírni, az maga a kínkeserv. A Napos terület szövegei az előbbiek értelmében tehát nem szabályos publicisztikák, nemigen különböznek az egyéb dolgaimtól.

“Túl ízléstelennek tartanám kipakolni bizonyos érzelmeimet, mert szemérmes vagyok” – írtad a levélinterjúban. A Memória-part szövegei ,mégis mintha a korábbiaknál “szemérmetlenebbül” volnának személyesek. Mintha a fikció felől inkább az életrajz, a megélt tények felé fordulna az érdeklődésed.

Van egy-két írásom, néhány próza és vers, amelyben valóban minden ki van borítva, a maga nyerseségében kipakolva belőlem, ki van placcolva az egész. Nem mondom, hogy nem érzek némi röstelkedést, ha rájuk gondolok, de hát amikor ezeket csináltam, akkor az írás folyamatát a gyógyítás folyamataként használtam, valamilyen fájdalmat próbáltam magamból kiírni, önanalízissel megszabadulni a fájdalomtól. Sikerült is, különben, ez pedig nagyon tanulságos. Egyébként ez olyan írások esetében is igaz, többé-kevésbé, amelyeknek nincsen úgynevezett valóságalapjuk. Mert a lélek üledékeit, a betokosodott lerakódásokat föl lehet piszkálni az írással. Nem a semmiből jönnek létre a mondatok – a forma mindenképpen a lélek állapotát mutatja. A Napos terület című verssorozat egy ilyen sikeres gyógyító eljárásnak a terméke. Láthatók rajta rendesen azok a nyomok, amiket a fájdalom belemart.

Van egy kedves Ágoston-helyed: “Istent és a lelket akarom megismerni. Mást semmit? Nem, mást semmit.” Az én olvasatomban ez az idézet éppúgy a halálról, a halálfélelemről, a meghaláshoz szükséges tudás vágyáról beszél, mini a legtöbb írásod. Mi a nagyobb, a félelmed vagy a kíváncsiságod?

Nem vagyok rá kíváncsi. Ugyanolyan kerekfejű vagyok ebben a dologban, mint bárki más. A halálra nem vagyok kíváncsi, és nincs bennem semmiféle halálvágy. Az is igaz viszont, hogy rettegés sincsen bennem, a létezést előjelek nélkülinek tartom, tehát a megszűnését is. Ha a létezést tragikus dolognak érezném, örülnöm kellene a halálnak, ha pedig vidámnak, akkor nyilván rettegnem kéne tőle. Van bennem persze bizonyos bosszúság, mert a szemléletem mégis olyan, hogy ha lehetséges, megpróbálom jól érezni magam. Ez az utóbbi időben, ezt kicsit röstellem kimondani, gyakran sikerül is, ezért aztán rendkívül bosszantó, hogy ennek egyszer vége lesz.

Barátkozós, társas lénynek látszol, s mintha tudatosan is vigyáznál arra, hogy ezek a kapcsolatok sokfelé kössenek. Jó néhány olyan íróval-irodalmárral vagy jó, majdhogynem baráti kapcsolatban, akik nem vagy alig fogadják el egymás köszönését. Hogyan csinálod?

Nem nagy dolog, de azt gondolom: senki sem jó vagy rossz, nem fekete vagy fehér, az emberiség nem így osztható fel. El-elcsodálkozom, néha még olyan emberi teljesítményeken is, amelyek talán nem olyan nagyon csodálatosak, mégis valamiképpen tiszteletreméltók. Hogy miért vagyok viszonylag sok emberrel jóban? Talán ezt is a húszas éveim teljes frusztrációjára lehetne visszavezetni. Teljesen kiszorult helyzetben voltam. Egyszer, ez 1982-ben volt, Párizs mellett, Marly-ban, egy Magyar Műhely találkozón csomó ember olyan módon reagált a dolgaimra, ami teljességgel váratlanul a semmiből, a nulláról repített föl. Egy kicsivel följebb. Az utolsó pillanatban jött, és úgy látszik, meghatározta az azóta történteket. Ezek a dolgok, az úgynevezett sikereim csak tartanak. Épphogy. Gyógyír. Gyógyír és nagy, száraz felületek. De ha fölrepültem is, azt gondolom, nem szálltam el. Nincsen hova.

Narancs, A '84-es kijárat, Lettre, utazások, felolvasások, bizottságok és kuratóriumok, librettó, forgatókönyv, tanítás, tévésorozat szerkesztése – ahogy a rossznyelvek mondanák, “a vasalót már be se merem kapcsolni”. Az életed, úgy látszik, egyre jobban a grószsriftstelleráj, a nagyíróság sorsmintája szerint rendeződik. Irigységből vagy aggódásból, a hátad mögött gyakran elhangzik, hogy túlzásba viszed a szereplést.

Ez nagyon undok dolog, és tényleg évek óta utálom. Csak reménykedem, hogy lesz majd másképp is. De itt sokáig semmit sem lehetett csinálni. Emlékszel, évek hosszú során mennyit üléseztünk, és nem bírtunk egy szerencsétlen folyóiratot megcsinálni. Amikor változott a helyzet, sajnos abba a hibába estem, hogy szinte mindent elvállaltam. Aki irigykedik ezért, azt meg tudom érteni. Lehet, én is azt tenném. De nem volna igazam. Mert az igazság az, hogy ez inkább egy iszonyatos meló, aminek a lényeget illetően nincs semmi hozadéka. Nagyon irigylem azokat a kollégáimat, akik ezt meg tudják úszni, mert baromira elegem van ebből. Vannak emberek, akik eszébe jutnak más embereknek; én úgy látszik, ilyen lettem. Nem tettem érte semmit, csak elfogadtam, de undok dolognak tartom.

Más. Az irodalom és a politika viszonya, gondolom, ebben egyetértünk, akkor ideális, ha nincsen. Azonban állampolgár is vagy. A többször idézett interjúban konzervatív liberálisnak nevezted magad. Politikai értelemben is vállalod ezt az öndefiniciót, vagy inkább csak “ízlésed és kedélyed” jellemzésére alkalmas metafora volt?

Jézus Mária! Ezt úgy '89-ben mondtam, akkor ennek teljesen ártatlan kontextusa volt. Ma pedig teljesen félrevinne. Persze, minden kategóriát lehet használni, használjuk is őket, egész nyugodtan. Ha liberálisnak lenni azt jelenti, hogy az emberi szabadság a legfontosabb érték, akkor abszolút liberális vagyok. Nagyon mélyen érint a dolog, mert nagyon mélyen megtapasztaltam, mit jelent nem-szabadnak lenni. A kétéves katonaság óta, én is, mint Ottlik, már mindig szabadságon leszek. Ugyanez elmondható az úgynevezett politikai viszonyokról is. Úgy nőttem föl az úgynevezett kommunizmusban, hogy a szabadság túlzottan is kézzelfoghatóan nem létezett. Mire a kommunistázásra kerülhetett volna sor, hát... jól ki se tudtam szidni.

Úriember olyat nem csinál...

Úriember olyat már nem csinál. Merthogy azok kezdtek el kommunistázni, akikkel az ember nem kerül egy platformra. Ezért kénytelen voltam befejezni, noha a véleményem természetesen nem változott. Mélyen és folyamatosan átérzem annak a boldogságát, hogy abbahagytuk azt a rendszert. Nem vagyok hajlandó egy pillanatra sem azt gondolni, hogy nem jobb ez a helyzet, noha minden negatívumával éppúgy tisztában vagyok, mint bárki más. Ezt azért szeretném leszögezni. Én már mindig úgy fogom átlépni a határt, hogy tudom, mi az. Most átmegyek egy határon. Tudom, mit jelent az, kimehetni az országból, hogy van egy útlevél a zsebemben. Hogy nem kell kérvényezni azt, ami az embernek jár. Talán nem is kell folytatnunk.
Ami a konzervativizmusomat illeti, az emberi érintkezés bizonyos formák tekintetében elég konzervatív vagyok. Azt gondolom, bizony, ha valamilyen értéket meg lehet menteni a múltból, azt mentsük meg. Mint művészetek élvezője halál konzervatív vagyok, ugyanakkor halál kíváncsi minden újra, és ez a kettő nagyon jól megfér bennem. Mikszáth Kálmán a kedvenc íróm, Arany és Mikszáth, és tudom jól, hogy a munkámra vonatkozóan ebből nem következik semmi. Talán épp ezért olyan nagy boldogság őket olvasni.

Képzeljük el, hogy egyszer úgy ébredsz föl itt a Szondy utcában, hogy ez az egész, ami meghatározta eddigi életedet, az irodalom, egyáltaIán nem érdekel. Mihez kezdenél akkor?

Elképzelni persze lehet. Csak nem tudom magam beleélni. Koherencia nélkül nem lehet élni; ha valaki megpróbálja, lepusztul, megőrül vagy öngyilkos lesz. Azt gondolom, az írás az én koherenciám. Nagyon sok minden érdekel, de ez a sok minden csak az írás ancillája, szolgálólánya, amióta fölragyogott az a lehetőség, hogy lehet írni, hogy írhatok.

Mikor volt ez?

Tizenöt éves voltam. Amikor elolvastam a Bűn és bűnhődést. Rengeteget olvastam, focizás és olvasás, ebből állt az élet. Meg hihetetlenül mély, álomszerű játékaim voltak. Már-már önveszélyesen bele tudtam merülni ezekbe a fantáziajátékokba. Ha eszembe jut, ma is veszély-ízt érzek, mert nagyon nehezen tudtam belőlük visszatárni. Úgy kellett, hihetetlen erővel, kikapaszkodnom. Egyébként egészen egyszerű, gyermeki fantáziák voltak, kalandok. Katonák, háború, törökök, magyarok, lovagok, Robin Hood, hasonlók. Hosszú filmeket képzeltem el. Akkor vált különösen veszélyessé a dolog, amikor délutánosok lettünk. Voltál délutános?

Igen, váltogattuk a heteket, délelőttös-délutános hét...

Igen, igen. Reggel elkezdtem ezt a játékot, egyáltalán nem tanultam, és az egész délelőtt ezzel az elképesztő intenzitású képzelődéssel telt el. Hihetetlen agymunkával. Úgy dél, fél egy körül lassacskán vissza kellett jönnöm e világra, vissza kellett kapaszkodnom. Vissza is kapaszkodtam, persze, nagy nehezen, mert a félelem és a kötelességérzet mindig visszahozott valahogy, de halálosan kimerülve. Iszonyatosan féltem, jézusom, mi lesz, nem csináltam meg a leckét, szörnyű volt, folyamatos stressz, amiből az első adandó alkalommal, nyilván, visszamenekültem a játékomba. Mégis nagyon j6 tanuló voltam, ami ma már szinte hihetetlen. Később már valamivel kevesebb időt töltöttem ezekkel az álmokkal, többet olvastam, teljesen szokásos gyerekkönyveket. Az apám előfizetett a Világirodalom remekeire, én meg szépen elolvastam azokat. A harmadik vagy negyedik könyv, mondjuk a Monte Cristo grófja után egyszer csak jött a Bűn és bűnhődés. Nyilván nem nagyon értettem belőle egy szót se, viszont megvilágosodásszerűen rájöttem, hogy más dolgok ehhez képest mennyire nem érdekesek. Abbahagytam mindent. A bélyeggyűjtést például. Pedig egészen profi gyűjtő voltam. Persze, nem fogalmaztam meg magamnak, hogy én is író akarok lenni, ezt egyáltalán nem mertem volna így megfogalmazni.
Azt kérdezted, mi lenne, ha hirtelen úgy ébrednék, hogy nem érdekel az írás. Akkor, azt hiszem, nem én ébrednék föl. Nem én, hanem valaki más. Egy kis feketekávét inna, tejszínnel.

(1994)

Bibliográfia

KUKORELLY Endre
A Memória-part
Magvető, 1990

Egy gyógynövénykert
Magvető, 1993

Napos terület
Pesti Szalon, 1994

Mintha már túl sokáig állna
Jelenkor, 1995

Kedvenxc
Jelenkor, 1996

H.Ö.L.D.E.R.L.I.N.
Jelenkor, 1998

Rom. A Szovjetónió története
Jelenkor, 2000

“A Közért. Megjegyzések az irodalomról”
Magyar Lettre Internationale, 20

“Édes Kelet. Berlin szívközép”
Magyar Lettre Internationale, 22

“Irónia és melankólia”
Magyar Lettre Internationale, 24

“Rom. A szovjetónió története”
Magyar Lettre Internationale, 37

(FARKAS Zsolttal, GARACZI Lászlóval, MARNO Jánossal, NÉMETH Gáborral)
“Beszélgetés a posztmodernről”
Magyar Lettre Internationale, 29

(GARACZI Lászlóval, NÉMETH Gáborral)
“A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32

(Jorgos ALEVRAS interjúja)
“Venia sit dicto”
Magyar Lettre Internationale, 31

(Lucas CEJPEKkel és Margret KREIDLlel)
“Egy másik Alte Schmiede beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 34
 

NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvéből
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000

“hátétépévévévé német hö”
Pompeji, 1997. 2-3.

“Írás”
Magyar Lettre Internationale, 7

“Quod erat”
Magyar Lettre Internationale, 27

“Egy végső helyet készítettem el”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Farkas Zsolttal, Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal)
“Beszélgetés a posztmodernről”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
“A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32

“Hídlábjegyzék”
Magyar Lettre Internationale, 32

“Nemes iszap - labancozás”
Magyar Lettre Internationale, 34

“Térgyen állva megyek hozzád - digózás”
Magyar Lettre Internationale, 36

“Nyakig a vízben”
“Performance 1988”
Magyar Lettre Internationale, 38

(GARACZI Lászlóval és SZILASI Lászlóval)
“Beszélgetés a regényr?l”
Magyar Lettre Internationale, 39
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret