Ballada
(A mállottan mondott részlet)
Mintha a romlékony hang
vigyázhatná magát mégis,
kezdem hinni, így van:
dunsztolódhat a vázak, csövek
lyukas gyomrában,
dörmöghet ott, akár a lekvár,
akár a levegős befőtt szellent
a pokróc alatt,
mintha a romlékony hang
falat találna ott is,
ahol rég nem strázsál palló,
hol arról mesélnek,
dombnak, istenbizony, még a nevét
sem ismerik, és mégis
könyökcsövekből, huzalokból
visszasziszeg a már mállottan mondott,
mégis kérlelhetetlen előzmény,
miről jómagam úgy vélekedtem,
utána nem lesz,
utána nem lesz semmi,
de mintha a romlékony hang
verődnek egyre, verődne vissza,
és haragosokra csak az nem talál,
ki hogy ne hazudjon,
nem is beszélt.
(Valami a történetből is)
Szentek fogantak azon
a szalmakabátos napon,
és a szél is úgy pergett,
hogy eszembe jutott, elfogy,
s hogy nem ízlik, föl sem merült,
a szent aktusnak lehetett
olyan pőre kötél szaga,
hogy valami, és csöppet sem
kitapinthatóbban,
valami történni akart
(katolikusék, láttam, gyümölcsöt
oltottak éppen, csimbókban
foszlott a mentafákról a festék...),
jaj, csak nehogy élve,
jutott eszembe, nehogy dobogva
egy kicsit, egy nagyot
ütve érjen utol a föltámadás; -
nemcsak a halál miatt,
nemcsak a huncut élmény,
az arról kár lenne lemaradniban
botorkálva mindig,
hanem a gyönge boka
meddig bírná,
meddig a savanyú sírást,
hogy ezt azért már, ezt azért már
nem akartam.
(ajánlás helyett)
Régi kutyámba botlottam bele,
mikor ezt írtam,
kivel jómagam már úgy számoltam,
mint cserzett bőrrel,
mint mohás keléssel a falon.
Régi ebembe, kit szívesen emlegettem.
Kocsmába mentem onnét,
no, nem mert megcsalt,
mert elporzott a Református templom
húsevő bokrai alatt,
de mert egyébként is.
A falu egyetlen ringyója csapolt,
mégis csak arra tudtam gondolni,
hogy vagy egy Áldozati ének,
melyikben Ozirisz gabona testéből
kiszökken egy piros virág.
Újabb darabok
(cérnahullám)
Csuklanak takarónkon a tócsák.
Össze- össze rándul
izgalmában a rongytükör,
mikor lábadtól indul
a cérnahullám, tudom,
mikor lábaddal felkap,
hogy porlik majd
szét a támlaszirten a tolltaréj, -
a vesszőillatú kosarakba
karolnak úgy a nők,
ahogy alkarommal
fonott combod fogom,
és a hátamból, a hátamról
is lüktet, verdes végig
egy hullám; -
mikor a garnitúrán fordul a Hold,
látom, árad-apad paplanunk,
a finom só reggelre
szánk sarkába szárad,
szirén vagy, szirén,
tudom, uralmad alatt mind
ezek az álmaimtól nehéz vadvizek.
(húzza a házat)
Hágcsóval cibálja ide mind
az anyagot, és itt sorakoznak
a törékeny csuklókból
esztergált sarokvasak, závárzatok,
fölülről kezdi majd,
lefelé húzza a házat,
már üvegre gyalulta
a szakállas bordagerendák nagyját,
vérrel ragasztott a bél sara,
így szalma sem kell bele, tartja,
de hiszen érti Ő a vályogot,
a hidegben langyos lesz,
és hűvös a forróban,
ha odakint mézzé fagy a pára,
vagy zsíros esőre áll,
te akkor is háborítatlan
szerethess: ezt akartam;
Ő meg úgy csinál,
mintha engedné. Mindig.
(ének)
Szép vagy, Húgocskám,
egészen, egészen szép.
Vigyél el, menjünk annak szobájába,
ki méhében hordozott,
kinek méhében ébredtél,
Galambocskám! Hagy strázsáljam,
hagy őrizzem ott az álmod.
Belekapaszkodom, és míg
föl nem érzel, míg nem érzel föl,
nem eresztem el.
Egészen szép vagy, Kishúgom,
nincsen benned semmi folt.
Bor van a nyelved alatt,
nyelved alatt tej van.
Megiszom a borom,
megiszom a tejemmel együtt,
Kishúgom. De teszek el
neked, frisset is, régit is,
teszek el neked, Galambocskám.
Nem támad föl a nappali szellő,
vessző nem fakad, míg csak
egy gerezd is nem akarja benned.
(vérben vallattam)
A dunsztosüvegek árnyékát
kérdeztem először, de faggattam
a zsírosbödönök sóhajtásait,
hónom alá gyűrtem
a hűtő mögé szorult
nyújtódeszka dörmögését,
a süteményes dobozok éjszakai
útját, vérben vallattam
a kenyeres doboz visszatérő álmát,
de nem volt elég,
nem volt elég!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu