Az 1930 években Mircea Eliade román vallástörténész
egyre nagyobb érdeklődéssel fordult Dél-Európa
vallástörténete és népköltészete
felé. A 70-es évek végéig több jelentős
tanulmányt is közölt (nagyrészük a "Zalmoxisztól
Dzsingisz kánig" című kötetben jelent meg), amelyekben
ezzel az egységes kultúrkörrel foglalkozott.
Mircea Eliadét addig mint elismert hinduizmus-kutatót
tartotta számon a tudományos világ. Két okból
kezdett a balkáni térség kutatásával
foglalkozni. Elsősorban azt akarta bebizonyítani, hogy a
balkáni népek identitástudatának kialakulására
a 19. századi román, bolgár és szerb történelemszemlélet
nem nyújt kielégítő tudományos magyarázatot.
Véleménye szerint a hivatalos történetírók
érvelése nem eléggé meggyőző,
és sok nyitott kérdést hagy megválaszolatlanul.
Úgy érezte, hogy másféle, mélyebb forrásból
táplálkozó alternatív megoldást kell
találnia ezekre a kérdésekre. Ehhez az elsődleges
célhoz szorosan kapcsolódik a második: Eliade ezen
a módon akarta igazolni feltevését, mely szerint a
folklór is felhasználható vallástörténeti
kutatások tudományos kiindulópontjául.
Dél-Európáról alkotott elgondolásai
igencsak eltérnek a hivatalos román állásfoglalástól,
amely a 20. század első négy évtizede során
alakult ki a történelmi és nyelvtörténeti-néprajzi
kérdésekkel kapcsolatban. A tudományosan elismert
kutatók érdeklődése elsősorban a középkor
és az újkor kezdeti szakaszának a tanulmányozása
felé fordult. Eliade egészen más szellemi forrásokból
merített, ő a balkáni népköltészetből
indult ki, és merőben újszerű kérdésfelvetésekre
jutott. Az ő számára a balkáni térség
nem valamiféle "bizánci Commonwealth" vagy a török
világbirodalom egy része, nem csupán a Keletrómai
Birodalom romjain tovább élő hatalmi és nacionalista
vetélkedések színtere, vagy az ortodox kereszténység
végvára. Az ő Balkánja egy olyan, alapvetően
agrárnépesség lakta terület, ahol a paraszti
közösségek életmódja igen távoli,
történelem előtti korok hagyományait őrzi.
A délkelet-európai civilizáció szerves
része a neolitikumban a mai Portugália területétől
Dél-Eurázsián át egészen Indonéziáig
mindenütt virágzó, egymáshoz kapcsolódó
paraszti, népi kultúrák összefüggő
láncának. Ezeket a kultúrákat egy, még
a neolitikumban végbement forradalmi változás hozta
létre, és az így kibontakozó szellemi élet
mind a mai napig magán hordozza ennek a hajdani eseménynek
a nyomait. Eliade szerint ezzel magyarázható, hogy Délkelet-Európa
miért nyitott mindig is szívesebben inkább a Közel-Kelet
és Dél-Ázsia, mint a Nyugat felé. Élete
alkonyán, 1981 augusztusában ezt írta barátjának,
Constantin Noica neves román filozófusnak: "Igen lényeges,
hogy megértsük mind az ázsiai kultúrák
kontinuitásának, szerves egységének, mind pedig
a népi kultúrák alkotóerejének fontosságát...
Ezen a téren Délkelet-Európának és Romániának
igen jelentős szerep jutott. (. . .) A románság hangsúlyozottan
keleti jellegének okát nem a török hódoltságban,
az eltörökösödésben kell keresni. Ez a sajátosság
sokkal régebbi örökség: Romániában,
mint egyébként egész Délkelet-Európában
és Ázsiában, mind a legutóbbi időkig
fennmaradt és tovább élt a neolitikumban virágzásnak
indult kreatív szellemiség."
A 30-as években Eliade eddig kidolgozott elméleteit néhány
külső tényezőnek köszönhetően
újabb bizonyítékokkal támaszthatta alá,
tovább pontosíthatta. Ekkor ismerkedett meg Vasile Parvan
munkásságával. Parvan (1882-1927) a tudományos
román archeológia megteremtője. Egész tevékenysége,
de különösen történelmi-régészeti
munkásságának eredményeit összegző
nagy műve, a "Getica" (1926) meghatározó szerepet játszott
a román értelmiség történelmi önismeretének
kialakításában. Ez ébresztette rá a
román közvéleményt a nemzeti múlt történelem
előtti korszakainak a jelentőségére. A másik
döntő hatás indiai tartózkodása alatt
(1928-1931) érte Eliadét. Ekkoriban folytak a harappai és
mohendzso-daroi ásatások. A feltárásoknak köszönhetően
még alaposabban megismerhette a dél-ázsiai neolitikumot
és a preárja hindu kultúrát. Ezek a tanulmányok
vezették el az eurázsiai agrárcivilizációk
alapvető szellemi egységének a felismeréséhez,
és ez a gondolat vezérfonálként halad végig
egész későbbi munkásságán.
A második világháború előtti években
Eliade mindent elkövetett, hogy a román fővárosban
tudományos intézet alakuljon a keleti világ tanulmányozására,
amely a továbbiakban aztán a Bukarestben már működő
két Balkán-kutató intézettel összehangolva
folytatná a kutatásokat. Ez a terve azonban csak halála
után valósulhatott meg.
A eurázsiai agrárcivilizációk egysége
Délkelet-Európa a paraszti kultúrák földje,
a képzelőerő és a népköltészetből
táplálkozó kollektív emlékezet kivételesen
gazdag birodalma. A népköltészet át- meg átszövi
a mindennapokat, mindenütt jelenlévő, érezhető
hatása annyira természetes, hogy szinte úgy érezzük,
többé-kevésbé beletartozik mai valóságunkba.
De ez a benyomás ugyancsak félrevezető. Eliade arra
figyelmeztet, hogy a balkáni folklór pontosan jelzi a régió
nagyfokú kulturális konzervativizmusát. "Dácia
és az egész Balkán-félsziget tele van ellentmondásokkal.
Ez abból adódik, hogy ez a kultúrkör egyrészt
mélységesen hagyományőrző, amit az egészen
a 20. század elejéig fennmaradt sok ősi elem
is bizonyít, másrészt pedig a legkülönbözőbb
hatások találkozópontja is." Eliade szerint egyébként
éppen ezzel a kulturális konzervativizmussal magyarázható,
hogy a Balkán-félsziget paraszti társadalmaiban a
kereszténység egy olyan jellegzetes népi formája
alakult ki, amelyben fellelhetők a még a kereszténység,
sőt az indoeurópaiság kialakulása előtti
vallási elemek is. Eliade először 1931-ben említi
ezt a kozmikus kereszténységet, amely szerinte egy "sajátos,
a délkelet-európai térségre jellemző
vallás".
Az 1940-es években Eliade többször is hangoztatja
a romantika korának felfogásából kiindulva,
hogy a folklórban tulajdonképpen az ősi vallási
szimbólumok, mítoszok megkopott, megfakult elemei élnek
tovább. A népköltészeti alkotások megőrizték
számunkra a legelső, legősibb világkép
töredékeit - ez maradt meg a mágikus összefüggésekből,
az archetípusok univerzumából. Amikor Eliade a "fantasztikum
rangfosztásáról, leromlásáról"
beszél, ezen egy, még napjainkban is érzékelhető
folyamatnak azt a szakaszát érti, amikor a szimbólumok,
a mítoszok és mítosztöredékek a népi
alkotásokban élnek tovább. A folklór eszerint
a hajdanvolt "archaikus ember" "gondolati univerzumát" átfogó,
szerves egységet alkotó ontológia elmosódott
emlékének a megőrzője. Ezt a "gondolati univerzumot"
kell tanulmányozni ahhoz, hogy a folklórban fennmaradt, tovább
adott mítoszok, szimbólumok és rítusok eredeti
jelentését rekonstruálni lehessen. Ezeknek a nehezen
megfejthető jelentéseknek a szintjén lehetne felkutatni
és igazolni a délkelet-európai népköltészet
és a keleti vallások közötti rejtett összefüggéseket.
Az események, az adatok és személyiségek
sorrendjét szem előtt tartó történelemszemlélet
dinamizmusa törvényszerűen az archaikus világfelfogás
széthullásához, az ősszimbólumok jelentésének
elhomályosulásához vezet. Míg a történetírás
a kultúra terjedésének útjait, hatásait,
a múlt fontos eseményeit, kimagasló személyiségeit
tanulmányozza, a vallástörténet feladata a vallások
és vallási jelenségek összehasonlítása,
jelentésük megfejtése. A vallástörténész
nem úgy látja, nem úgy érzékeli az időt,
mint a történészek, ő a történelem
és a történés előtti időket, a
visszafordíthatatlan előttit kutatja. A kettő közötti
különbségről Eliade ezt írja "A sámánizmus"
című könyve előszavában: "a vallástörténet
nem szűkíthető le a vallások történetére,
historiográfiájára". A folklór tehát
nem csupán Délkelet-Európa kulturális konzervativizmusának
a fokmérője, hanem azt is jelzi, hogy milyen sajátos
kapcsolatban áll ez a térség a történelemmel.
Eliade szerint igen lényeges, hogy a Balkánon a kollektív
emlékezet sokkal szorosabban kötődik a folklórhoz,
mint a történelemhez. A népköltészettel
összefonódó, az abból táplálkozó
emlékezet a maga sajátosságaival és szóbeliségével
átlényegíti az endogén, belső történelmi
emlékezet alkotóelemeit. Feloldja, elmossa a történelmi
tények és személyiségek egyszeriségét,
és ezeket a történelem határain túli,
a nemzet számára példamutató magasságokba
emeli. Ezért alakult ki olyan későn, csak a 19. században,
a nemzeti történetíró-iskolák és
irányzatok megjelenése után, a tényekhez kötődő
történelmi emlékezet Délkelet-Európában.
A folklór nem történésekkel foglalkozik; a folklór
lehetővé teszi, hogy az ember "átlépje a Történelem
határait", írja Eliade egy 1937-es cikkében. Azt is
hozzátehette volna: az ember azért lép ki a történelem
szorításából, hogy beléphessen a vallástörténet
világába.
Hagyományőrző társadalmak kitéve
a történelem terrorjának
Délkelet-Európát nem lehet a történelemből
kiindulva megismerni, és nem bölcs dolog Európa más
régióival összehasonlítani: ez csak félreértésekhez,
tévedésekhez vezethet, és ez az összehasonlítás
nagyon kedvezőtlen lenne a Balkán számára.
"A középkor őstörténete" (1937) című
cikkében Mircea Eliade azt fejtegeti, hogy a modern történelemszemlélet
és az ehhez szorosan kapcsoló 19. századi historizmus
olyan országokban alakult ki, amelyek gazdag írott anyaggal
dokumentált, "dicsteljes" középkorra tekinthetnek vissza.
"Az individualizmus, a pozitivizmus, a szimbólumok félresöprése
természetszerű velejárói a historizmus századának;
ez pedig nemigen tudott mit kezdeni azoknak a nemzeteknek a történelmével,
amelyek nem büszkélkedhettek dicső középkorral,
azaz sem kimagasló személyiségeket, sem jelentős
eseményeket vagy feljegyzéseket nem tudtak felmutatni, és
olyan mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulások
sem mentek végbe náluk, amelyekre ragyogó elméleteket
lehetett volna építeni". Ebben a helyzetben vannak a délkelet-európai
nemzetek. Hiába jött létre saját történelemírásuk,
ez Eliade szerint nem javított sokat az európai történelemfelfogásban
róluk kialakult szemléleten. Minden irónia nélkül
jegyzi meg, hogy a századforduló Európájában
"bármely afrikai vagy ausztráliai néptörzs néprajza,
szociológiája nagyobb érdeklődést keltett,
mint Románia, Bulgária vagy Szerbia történelme.
. .".
De amikor1937-ben Mircea Eliade ezeket írta, már akadt
némi oka a bizakodásra. Ugyanebben a cikkben írja,
hogy a historizmus, a történelmieskedő szemlélet
kezd kiszorulni az európai kultúrából. Akárcsak
Carl Gustav Jung, Eliade is bízott benne, hogy a modern kor embere
visszatér az újra felfedetett mítoszokhoz és
szimbolikus gondolkodásmódhoz, a történelem előtti
és őstörténeti kor örökségeihez.
"Néhány országban az érdeklődés
kezd a történelemtől az őstörténet
felé fordulni. (. . .) Egy őstörténeti 'dokumentumnak',
amely ezelőtt ötven évvel csak néhány
szakember figyelmét keltette volna fel, ma már általánosan
elismert szellemi, szimbolikus értéket tulajdonítanak.
A múlt már nem csak a történelem része,
a modern kor embere valaminek az eredetét, a kiindulópontját
látja benne. A dokumentum már csak másodlagos jelentőségű,
a jel, a szimbólum kerül a figyelem középpontjába".
A délkelet-európai nemzetek számára nagyszerű
esélyt jelentene, ha felmutathatnák történelem
előtti kulturális örökségük értékeit,
amelyek sehol Európában nem maradtak fent ilyen eredeti formában.
Éppen ezért a nemzeti történetírásnak
a mítoszok és szimbólumok értékeit kutató
tudományágakat kellene előnyben részesítenie.
"Mindeddig túlzott jelentőséget tulajdonítottak
a történelemnek, most végre más tudományok
felé fordul az érdeklődés. Az antropológia
és földrajz, a történelem előtti kor és
őskor, valamint a folklór tanulmányozásával
foglalkozó kutatásokat kellene minél gyorsabban fejleszteni.
A 'balkanológiai' kutatások végső célja
pedig nem más, mint a félsziget őstörténetének
a feltárása". Eliade délkelet-európai, historizmus-ellenes
identitástudata láthatólag mélyen nacionalizmus-ellenes
is.
A második világháború éveiben a
Balkán-félsziget és a történelem sajátos
viszonyával kapcsolatban új gondolat jelentkezik Eliade eszmevilágában.
A szovjetek gyorsan közelednek, és egyre nyilvánvalóbb,
hogy az egész térséget be akarják olvasztani
a birodalmukba. A tragikus helyzet a török hódoltság
korát idézi: a Balkán népeinek tűrniük
kell a történelem csapásait, megint nem irányíthatják
saját sorsukat. Ekkoriban jelenik meg naplójában a
"történelem terrorja" szókapcsolat. Ezzel a kifejezéssel
később a számára a világhírt
meghozó, "Az örök visszatérés mítosza"
című könyvében találkozunk, amikor arról
ír, hogy a hagyományőrző társadalmak
embere a világon mindenütt úgy érzi, ki van szolgáltatva
a történelem terrorjának, de van ereje sorsa elviseléséhez,
mert mélyen hisz az első, az ősi idők örök
visszatérésében. A mű alapgondolata, amelyet
Eliade bizonyára a balkáni népek történetéből
merített, azt sugallja, hogy a térség hagyományőrző
társadalmának kultúrája nem csupán a
távolba vesző, történelem előtti idők
nagy öröksége, ennél sokkal több: a történelem
terrorja, szörnyűségei elleni szakadatlan küzdelemből
leszűrt tanulság, bölcsesség.
NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ELIADE, Mircea
A szent és a profán
Európa, 1996
Vallási hiedelmek és eszmék története
I-III.
Osiris, 1995-96
Az örök visszatérés mítosza
Európa, 1998
Román eszmetörténet
Századvég, 1994
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu