A globális szó értéksemleges. Jelenthet jót, rosszat, jelenti mindenféle létező tendencia meghosszabbítását, nagyobb léptéket jelent. Önmagában megérdemli-e a globális a kedvező értékelést? Annyiban igen, hogy kihívást jelent a nemzetállamokkal szemben: emberek a nagy világzsűrihez, a globális közvéleményhez folyamodhattak például az alapvető emberi jogok, egyszerűbben szólva önmaguk védelmében. A globalizáció szóban rejlő jelenséget az teszi kérdésessé, hogy különböző hatalmaskodások kiterjesztését is jelenti. A globális melléknév ilyen főnevek mellett is állhat: diktatúra, hegemónia, cenzúra, vagy akár terror. Mondhatunk éppen úgy globális idiotizmust, mint globális dialógust. Jelenti a globalizáció szó az egész emberi faj veszélyeztetettségét is, hiszen például a föld fölmelegedése semmibe veszi a határokat. Mihelyt közös a veszély, eltörpülnek a határok. A globalizáció jelenti a gondolkodás számára a léptékváltás, a lépték-liftezés szükségességét. Ide-oda kell járnia az elmének a legtágabb és a legszűkebb között. A globalizációnak a rugalmas optikára képes gondolkodás felel meg. A globalizáció az egyes országokban segíti a pluralizmust, és ágensei inkább a mozgékony egyének, mint a nehézkes államok. Több színpadot nyújt az egyéneknek, több kísérletezési lehetőséget és váratlan kapcsolatokat létesíthet, elsősorban nem a kormányok, hanem a személyek eszmecseréjét jelenti. Nagyon sok különös egyéniség juthat egymással érintkezésbe. A technikai hálózat lehetővé teszi, hogy bárki bárkivel bárhol folyamatos kapcsolatba kerüljön. Az emberiség bármely egyede beszélgetőtársam lehet. Lehet, hogy ennek a bennünket meghaladó tervnek - az emberiség összekapcsolódása tervének - a hordozói vagyunk. Mi más lenne a humanizáció, mint az emberiség létrejötte?
Mit jelent ez? Hogy létrejön a harcon túli dialógus? Hogy az emberek a harc stádiumából a dialógus stádiumába jutnak át? Hogy fenyegetőzés helyett érvelnek? A harmadik millenniumnak nem az a kérdése, hogy kardot vagy atombombát rántva ki igázza le a másikat, mert senki sem igázza le tartósan a másikat, ezek a leigázási kísérletek nem szoktak sikerülni. Okkal remélhetjük, hogy a harc évezrede után jön az érdeklődés, a megnyerés, az üzletkötés, netalán a barátkozás évezrede. A kérdés így szól, ki tetszik jobban a másiknak, a többieknek? Ezek mennyiségileg nem mérhető emberi súlyok. Ennek a megnövekedett világtestnek életfontosságú ideghálózata a globális dialógus. Dialógus abban az értelemben, hogy a beszélőnek az összes többi mindig egy második személy. A gyakori találkozások ráébresztik az embereket, hogy a másik nagyjából hasonló, hogy a másik érthető, és hogy a másik nem olyan, mint az a barátságtalan fantomkép, amely róla költődött. A dialógus annál inkább lehetséges és valószínű, minél kevésbé elvont a beszélők képe egymásról. A dialógus tartamára saját politikai vagy más kliséinket jobb betenni a gardróbba, hogy ne akadályozzák a másik ember megértését. Az emberek és az ő államaik között sok kapcsolat van, de van bennük valamilyen réteg, ameddig az állam hatása nem ér el, és amelynek megvan a maga önállósága. Ennélfogva senki sem igazán az, aminek a zsurnalisztikus képek ábrázolják az ő közösségét. Hogy két tegnapi álellenség ne legyen ellenség, ez még csak elérhető. De hogy megbízható barát legyen? Ehhez sok közös emlék kell. A nemzetek nem nagyon ismerik egymást, még akár az európai unión belül sem. Másrészt az emberek törekednek arra, hogy megtudják, mi van a határon vagy a tengeren túl. Az eredendő kíváncsiság legalább akkora erő, mint a begubódzó félénkség. Mindenki túlmegy azon a területen, ahol honos, az expanzió normális. Homológ intézmények megkeresik egymást, a kollégák felveszik egymással a kapcsolatokat. Ki milyen érdekességgel tud részt venni a konverzációban?
Európa azzal a kihívással és eséllyel szembesül, hogy egy érintkező civilizációba hozza össze egymással és önmagával Amerikát és Oroszországot, annak érdekében, hogy itt több háború ne lehessen. A huszadik század európai művészete - akár az előző évezredeké az Iliásztól fogva - kénytelen volt szembenézni a háborúval és az erőszakkal, az emberek embertelenségének a szélsőségeivel. Kitűnt, hogy a gonoszság nem a fejletlenek előjoga, és hogy összefér a magas műveltséggel is. Kitűnt hogy a kollektív szentségek és üdvtanok rendkívüli erőszakmennyiséget tudnak gátlásai alól kiszabadítani. Számit tehát, hogy a tanítók mit mondanak a tanítványoknak. Számít, hogy a tanítvány kereshet-e magának tanítót messze vidékről is. Az integritásnak, amely szabad országokban jár az egyénnek, kisugárzó hatása van. Nem lehet nem exportálni más országokba, ahol kereslet van rá. Vonz egyéneket az iszlám országokban és Kínában is, ahol a rendi és a demokratikus viszonyok normái mérkőznek és keverednek. Valószínűleg feszültség és lelki ellentét alakul ki azok között, akik bármilyen tudásukkal, tőkéjükkel, munkájukkal boldogulni tudnak a határon túli, tágabb piacon, a nagyvilágban akár, és azok között, akik csak szűkebb keretek között találják meg vevőiket, híveiket, vagy még ott sem. Már megjelentek a hangos populizmusok, amelyek a sokféleséggel szemben az elzárkózó egyneműséget választják. Akinek nincsen keletje, silányabbnak tartja önmagánál azt, akinek van. Leszólja és meg is rágalmazza, de nem hinném, hogy ez a ressentiment meghatározó lesz. A tanultabbak továbbra is mozgékonyabbak lesznek a világban, ezért a nemzeti begubódzás az államhatárok közé csak ideiglenes vonzerejű javaslat. Lehet, hogy az utókor elődeink házasodását jobb szemmel fogja nézni, mint harcaikat a szomszédok ellen, amelyeknek groteszk emlékét nem fogja bearanyozni a hősiesség pátosza.
Úgy látszik, egyszerre erősödik az európaiakban a vándorút és a hazatérés igénye. A vágyódás messze földre és aztán haza. Inkább a vándorút és a visszatérés lesz kísértő, nem az emigráció. Ahol lehetett merő jókedvünkben vadidegenekkel mosolyt cserélni, a város, amelynek az egyéniségében barátságosan érezzük magunkat, fogva tartja öntudatunk egyik tartományát, egyik részünkkel odavalósiak lettünk. Odamégy egy másik városba, és eszedbe jut az ottani régi életed. Így emlékezel mindazokra, akik a hely emberei voltak, és akikkel együtt időztél. Mintha fölemelnéd egy csomagmegőrzőben rád váró koffer födelét. Hogy nem voltunk egymáséi mindörökre egy várossal? Hát istenem! Hogyan is lennénk? Múló emlékek vagyunk egymásnak, többnyire elhalt emberek emléke, vagy eltávolodottaké, elhagyatottaké, elfeledetteké, elővarázsoltaké. A városok csöndes elfoglalásához hozzátartozik a csöndes kienyészés belőlük.
Mit jelent a dialógus? Ha például Oe urral találkoznék most, akivel már volt szerencsém találkozni, az két kolléga találkozása lenne, talán dialógusa, de hogy globális dialógus-e? Hiszen a dialógus személyközi esemény. Két ember között klasszikus esetben. De vajon hány emberrel léptünk érintkezésbe mint szerzők? Minden nyelvtanuló más emberek sokaságát kapcsolhatja be a globális dialógus szövedékébe, amely túlnő minden kemény formán, és állami szervezeten. A globalizáció az egyének mozgásának erőteljes felgyorsulását jelenti. Legalábbis a kulturális elit mozog. A gazdaság is akarja a globalizációt, mert a tőke nem szereti önmaga és a profit útjában a politikai-adminsztratív akadályokat.
A művészet viszont eleve disszidens, mert az egyes emberi személyiség arányaihoz viszonyítja az objektivációkat, a létesítményeket, és ezért mind az államokra, mind a világcégekre szkeptikusan tekint. A művészek azonban, amennyiben a helyi piacon túlnőnek, amennyiben az ő tudásuknak, mesterségüknek a világpiac jobb esélyeket kínál, érdekeltek a globalizációban, általa a szűkebb piactól és az azon belül ható politikáktól függetleníthetik magukat.
Ha van globális dialógus, akkor a világ kulturális versenypiaccá válik.
Vannak személyek és régiók között korrespondenciák, valaki itt, másvalaki ott talál elfogadtatásra. Hogy melyik művészt, hol, miért szeretnek, nem szeretnek, örök témája a hatástanulmányoknak. A lappangó értékek, ha valóban azok, előbukkannak. A világ tele van vadászokkal, horgászokkal, felderítőkkel, akik a rejtett kultúrkincseket feltárják és közvetítik. A globalizáció a legvidítóbb emberi tulajdonság - a kíváncsiság - mindenirányú kiterjedését engedélyezi. De mi ez? Kultúrturizmus? Körülkóstolgatjuk a világot, mint ahogy tettük az expón itt is, ott is egy kis benyomást gyűjtögetve és különös ízű falatkák között torkoskodva?
Ilyenformán az információ, a művészet és a hirdetés összekeveredik, mert mindenki akar valami szépet mondani magáról, az országok is imázst akarnak, mindenki a legtetszetősebben akar megjelenni a médiumokban. A hirdetés benyeli az avantgárdot, a kreatív tehetségek hatásos klisék kialakításán, dicsérő értékelőítéletek kialakításán munkálkodnak.
De, hogy mennyiben helyhez kötött a művészet? Végtelenül. Ahhoz a helyhez kötött, ahol vagyunk. Családommal együtt most Piranban vagyok, olaszul Piranoban, a keskeny szlovéniai tengerparton. Látom Piranban az adriai városesztétikát, a volt jugoszláv parti berendezések, kövek, utcák, terek, vendéglők és kávézók hasonlóságát, látom a modor közös, posztszocialista jellegét. Minden, amit látok, hasonló az egész part mentén sok száz kilométeren át, a montenegrói Budvától a szlovéniai Piranig. A délszláv slágerek is ugyanazok, amelyeket az elfojthatatlan zenekarok nagy hangerővel nyújtanak a környezetnek. Ez a közösség természetes, az állami szétszabdaltság nem az. De most már hinniük kell ebben. Ezt már megmozdíthatatlan végzetnek kell tekinteniük. Fortyogni akartak a nemzeti önállításban, majd kifortyogják magukat, és a hab leapad, majd látni fogják, hogy egymásra vannak utalva. Megszokhatnák már, hogy vannak! De folytonosan meg akarnak bizonyosodni arról, hogy vannak, itt vannak, ezeréves keresztény nemzetek, és ilyenként helyük van az európai közösségben.
Vonulnak a sétányon a lányok, görkorcsolyázva mobiltelefonoznak. A képek a világon mindenütt javasolják, hogy ilyen legyen egy mai lány. Már mindegy, hogy hol. A fiúk a robogóikon a hirdetésekhez hasonlítanak. A hirdetés nevel, és embereszményeket ad. A gyerekek ismerik a nagy világmárkákat, így tájékozódnak globális léptékben. Az áruismeret a korszerű műveltség része, formaismeretet von magával, és segíti az eligazodást, mint a nyelvtudás. Megkönnyíti a tájékozódást a tárgyak nyelvében. Eltűnik a különbség a játékfilm és a leleményes hirdetés között. Az ember olyan lesz, mint amit lát.
A lokalizmus befelé végtelenül gazdagítható és kutatható. Minden kisváros _ történelemörvény, de a lokalizmus két hibára csábít, a dicsekvésre, és az önsajnálatra. Magamon megfigyeltem, ha sokáig egyhelyben vagyok, akkor megindul a csúszás befelé, vissza a múltba, és már a megsértett kisfiú veszi át szót, az, akit nem sikerült megölni. Ezért az utazás jótékony kúra. Ez a magambasüllyedés végetér, ha arról az egy helyről kimozdulok, ha például egy fehér plasztikasztalnál ülök éjszaka egy tengerparti balkonon. Ha utazom, akkor a múlt összeszűkül, bezáródik, és elébe nyomul a jelen. Az utazás kiemeli az Ént a környezetéből, elvékonyítja, leapasztja. Ahogy kimozdulunk - elbizonytalanodunk. Az autós elvéti a jelzéseket, tudatlanabb, nem ismeri a helyi nyelvet, földrajzi, történelmi ignoranciájába ütközik, izgul, hibákat csinál, kérdezősködik, másokra szorul. Most nem lehet dölyfös, ő kér szívességet. Nem megszálló, hanem utas, ő látja kárát, ha magas lóról beszél a helybeliekkel. Tedd ki magad az útnak és a bizonytalanságnak, vesd le néha a hátadról a házadat. Megcsodálod a világot, amely nem a tiéd, önmagáért van, utad mentén mások vannak otthon, látva a házaikat, műveiket, fogyasztva ételeiket, italaikat, megtanulod becsülni őket. Ma délelőtt egy tengeröbölben egy kávézó asztalánál megtaláltam a helyemet, kávé és ásványvíz mellé kértem valami helyi italt, adtak egy méregzöld gyógyfűpálinkát, a ház főzetét, kiváló volt. Vitorlások mozognak előttem. A nekem megfelelő kávézót vagy kocsmát a világ bármely városában megtalálom. A jegyzetfüzet és a toll elfér a nadrágzsebemben. Nem baj, ha a szépség és a fény derűvel áraszt el.
Ha az a kérdés,
hogy mennyire helyhez kötött a művészet, erre azt
felelném, hogy írni mindenhol tudtam, ahol volt asztalom.
A fontos hely imaginárius, viszem magammal a fejemben. Ha mindig
ott lennék, nyomasztana. A szemem tápanyagát nagyon
sok helyen meg tudom találni. A füldugó keltette belső
csend a műhelyemet már ötven éve hordozhatóvá
teszi, és megbékít a mindenkori környezetemmel,
mert odébbállhatok belőle. Mindenütt akad egy
udvarias felszolgáló, ha beszélgetni akarnék,
találnék társat hozzá, a polgári szokások
működnek. Otthon talán védettebb vagyok, nem érzem,
hogy egy idő után fizetnem és mennem kell. Ebben meg
az a jó, hogy jöhet a következő honfoglalás
egy másik asztalnál, egy másik sarokban, hogy másokon
állapodhat meg a szemem. Fiatalkoromban eszpresszókban írtam.
A bekényelmesedés a saját írószobánkba
hátrányokkal is jár. Keressük a megzavarhatatlanságot,
de az ajándék többnyire a megzavartatás képében
jelentkezik. Vibrálnak a habok, gördülnek a hullámok,
a viaszos füldugón is áthatol a hajókürt
szava. Bejött az öbölbe egy nagy vitorlás, egy meztelenül
napozó nő a fején át a testére bocsát
egy bő, fehér ingruhát, és sejtelmesen körülnézve
levonul a partra. Lehet, hogy mindazok a helyek, ahol jól vagyunk,
az eszmélet könnyű fonalán oda vannak csomózva,
mint a luftballonok egy alapvető helyszínhez? Nem szűnik
a vita, hogy mi segíti inkább a művészetet,
a meggyökerezettség vagy a bolyongás, a nomád
továbbhaladás. Ugyanazt a helybenlétet nézhetjük
megérkezésnek, de nézhetjük a vándorút
ideiglenes megszakításának is. A fiatalos, magabízó
lélek azt mondja: az az otthonom, ahol éppen vagyok. A nap
is ott süt, ahol ő kegyeskedik lenni. Én már
hajlamos vagyok azt hinni, hogy van egy centrális hely, asztal,
ágy látvány, amelyből szétágaznak
a földön a mozgáspályáink, hogy van a helyeknek
rangsora, és hogy a vándorok is megállapodnak valahol.
De hogy az ember hol van otthon, és hogy mit jelent számára
az otthonosság, hogy keresi-e vagy menekül-e tőle, az
a személyes választás kérdése.
Van aki mindig ugyanarról
a városról ír, pedig évtizedeken át
máshol tartózkodik. Az otthonosság követelménye
normatív szentimentalizmus lenne? Mondhatnánk, hogy bármely
helybenlét csak relatív otthonosságot nyújthat,
mert a halandóságunk következtében elemien otthontalanok
vagyunk. Hiszen le fogunk csúszni erről a földgolyóról
a nagy semmibe, avagy - ízlés szerint - a mennyországba,
illetőleg a pokolba. Egy illetlen vérrög bármely
pillanatban eltüntethet bennünket önérzetes meggyökerezettségünk
színhelyéről.
A művész amúgy is valamivel távolibb és idegenebb a közösségtől és az otthonától a többi embernél, nehezebb belefőzni a Mi nagy egytálételébe. Nem olvad fel olyan könnyen a környezetében, mint a kockacukor a kávéban. A művészben is megvan a közösségérzés - de az éleslátás, vagy a gyanakvó megérzés ellenőrzése alatt. Paradox viszonya van a szülővárosához, távol van tőle, de róla álmodik. Kikapcsolja a tudatából, és egyszercsak ott van. Otthonos idegenség, kettős viszony mindenhez, amit kaptunk, örököltünk, amit a sors ránk mért. Csak a hülye nem ismeri az ambivalenciát, márpedig a művész nem hülye.
Van mindig elég kliséiparos, aki körülszenteskedi azokat a témákat, amelyek a hatalmonlevőknek, az aktuális uraknak kedvezőek. A legkülönbözőbb világnézetek szószólói élni szoktak a politikai érzelgősség eszközeivel. A világháló globalizálja ezt a szentimentalizmust. Az égi hírtej - reggeleink fekete teje - homogenizálva van.
Másrészről
a kötelező szentimentalizmus hozzátartozik minden lokalizmushoz
is. Minden állam igényeli a szimbólumok előtt
való tisztelgést, a valódi művészeket
viszont ritkán sodorja magával a minden rezsimre jellemző
politikai giccs. A kormányok azt remélik, hogy a jelképek
körüli ünnepélyekkel szavazati többséghez
jutnak. Aki ebből az emelkedettségből kivonja, esetleg
gyanússá teszi magát.
Elég volt kételkedni a legutóbbi légiháború
értelmességében, már elvörösödtek
az arcok, és jóeszű emberek is heves dühöngésbe
törtek ki. Lehetsz ma is disszidens, globális méghozzá.
Az ember nem keresi ennek az alkalmát, de rácsapódhat
valamilyen egérfogó. A helyesen gondolkodó többségből
nem nehéz kiesni. Ha tehát a művész helyhezkötöttsége
egyet jelent a bensőséges odatartozás élményén
át a lokalista politikai giccsben való részesüléssel,
akkor a kérdésre, hogy a művészet helyhezkötött-e,
a válasz inkább: nem. De ha a művészet helyhezkötöttsége
szerető kötődést jelenthet némely ott
lakó emberekhez, helyszínekhez, a dús érzéki
valósághoz, ha fürdőzést jelent az anyanyelvben,
akkor a válasz igen. Én szeretem Budapestet, vannak, akik
nem szeretnek engem, de ugyancsak szeretik Budapestet. Nem rajongunk egymásért,
de ha közös zárkában ülnénk, lenne
miről beszélgetnünk. Az emlék benne lakik a falakban,
a macskakövekben, odamégy és feléled, eltávolodsz
és szertefoszlik.
Egyre többen ismerjük meg a két pólust, a hely szeretetét és a növekvő mobilitást. A bennszülött görbe szemmel nézi az utast, a jövevényt, a vidékit, a szélhordta jöttmentet. A vándor ellenben lesajnálja a röghözkötöttet. Mindig ugyanott élni? Micsoda szerencsétlenség! A helyiek nem lelkesednek a jövevényért, de kíváncsiak rá. Bók, hogy jött, de most már távozzon. A helybeli akarja is, meg nem is az idegent, hívja, befogadja, aztán eltolja és kizárja. Életében egyszer, esetleg kétszer minden nemzeti közösség megőrül. Mindazonáltal nekem tudnak tetszeni a legkülönfélébb helyek. Könnyen beleszeretek egy utcába, egy kocsmába. Jó volt itt, akkor most álljunk odébb. Fizess, azért van lábad, hogy menj.
Bibliográfia
KONRÁD György
A látogató
Pesti Szalon, 1995
A városalapító
Magvető, 1977
A cinkos
Palatinus, 1998
Kerti mulatság
Magvető, 1994
Kőóra
Pesti Szalon, 1994
Antipolitika
Az autonómia kísértése
Codex, 1989
Az újjászületés
melankóliája
Pátria, 1991
91-93
Pesti Szalon, 1994
Várakozás
Pesti Szalon, 1995
Agenda
Pesti Szalon, 1995
A láthatatlan hang
Palatinus, 1997
Áramló leltár
Pesti Szalon, 1996
Hagyaték
Palatinus, 1998
"Szakma"
Magyar Lettre Internationale, 9
"Laura körében"
Magyar Lettre Internationale, 13
"Hazatérés Biharba"
Magyar Lettre Internationale, 16
"A közszolga"
Magyar Lettre Internationale, 20
"Határjárás
a melankólia
és az irónia
földjén"
Magyar Lettre Internationale, 24
"A sokemeletes
tudat"
Magyar Lettre Internationale, 26
(Surányi Györggyel)
"Pénzvilág és
művészvilág avagy
Michelangelo
meg a széklábak"
Magyar Lettre Internationale, 28
"Emberek nagy házban"
Magyar Lettre Internationale, 29
"Folyók, emberek, városok"
Magyar Lettre Internationale, 36
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu