Jakirati! Csak tegnap utaztatok el, drága szív, még szinte látom, ahogy beszálltok a taxiba a Ben Yehudán, pontosabban csak elképzelem, mert hogy nem voltam ott, szóval látom a balkónról, ahogy befordultok a sarkon és visszaintegetsz, és férjurad nem veszi el tőled a nehéz bőröndöt, de még csak meg se próbálja, rád hagyja, mert egyenjogúság van, hát frászt van egyenjogúság! mindegy, nem prédikálok, azt te nem szereted, Haifáig milyen volt az út? lám én máris az asztalnál ülök, ami kész csoda, hogy egyáltalán le tudok ülni a fenekemre, hogy van rá időm és van még fenekem, az asztal lába billeg, a toll karcolja a papírost, tessék, ki is szakadt, bosszúság, egész nap annyit lótottam-futottam, annyit intéztem, persze a felét hiába, fából vaskarika, szaladgáltam, mint egy uradalmi intéző, az elvtársakhoz, meg az urakhoz, hogy csak úgy lógott a nyelvem, de nekem még lovam sincs, amit a szőrén megüljek, de még egy árva tevém se, csak a csótányok a konyhában, de azokra nem ülök rá, se a seprűre, a közlekedés itt pocsék, sőt, halálos méreg, a busz szétrázza az embert, csupa por minden, azt lehetne kiírni a buszokra, ki itt felszállsz, hagyj föl minden reménnyel, de hát ismered, tegnap óta jobb nem lett, sőt, ha lehet rosszabb, mert tanuld meg, valami mindig lehet rosszabb, ha jön busz, arra nem férek föl, ha meg nem jön, akkor viszont soha többé nem jön, és akkor már az ember inkább szépen hazamegy, mintsem hogy egy rohadt taxira költse a nemlétező pénzét, de ha végül fölférek, akkor meg biztos hogy lerobban valahol a világ végén, vagy pedig leszállítanak róla az angolok, és megmotozzák az embert a nyílt utcán és hatszor kell igazolnia magát a rongyos papírjaival, de azt mondom, mindegy, csak béke legyen, minden jobb, mint a háború vagy polgárháború, rosszat sejtek, nem tudom, hogy mért írom ezeket neked, amikor ezt mind tudod, valahogy ha az ember levelet kezd írni akkor csak jön, felfakad, csak jön belülről valami, amit nem lehet leállítani, és amikor majd válaszolsz nekem, kérlek, kicsi lányom, hogy te is mindent írjál meg, amit látsz, amit érzel, kerítés vagyis kertelés nélkül, nem kell mellébeszélni, nuku hadova, ahogy kedvenc nagyapád szokta volt mondani, igaz, a másikat sose láttad, mindent akarok tudni, semmi színezés, semmi lakkírozás, szóval csak tegnapelőtt szálltatok hajóra, és látod én a jókislány máris jó példával járok elöl, és beszámolok arról ami azóta történt, mert itten szokás szerint minden percben történik valami, itten mindenki megbolondult, mindenki megbolondult, mindent kétszer mond, kétszer mond, kétszer lő, kétszer lő, ahelyett, hogy egyszer gondolkodna, itt mind agylágyultak, de nem csak az angolok, hanem a szegény arabok, meg a zsidók is, húznék a fajtámhoz, az állat is ahhoz húz, de hát az angolok is hülyék, az arabok is hülyék, szegények, és persze a zsidók is hülyék, az itteni magyarok meg, arról jobb nem beszélni, mi van itten, miféle népség, pláne most, a háború után akik jöttek, milyen vegyes banda, micsoda törtetők, pénzéhesek, azt hitték, itt a paradicsom, bevették a sok maszlagot, most aztán mehetnek követ törni, de van néhány rendes is közte, nem mondom, és vannak, akik megjárták a poklot, és tudod, mire jöttem rá? attól, hogy valaki megjárta a poklot, még nem biztos, hogy jobb ember lesz, és van, hogy rosszabb ember lesz, és van, hogy angyal lesz, de semmire sincs garancia, zehuze, nem tudom, hova van az ember kulcsa rejtve, mindenki olyan, amilyen, zehuze, de hát mit is beszélek, úgy néznek rám, amikor nekem van igazam, a mártírszemükkel, hogy felforr a vérem, de mégiscsak én itt voltam, ők meg ott, nincs mit tenni, ezt én már nem tudom megváltoztatni, zehuze. Már egy hét is eltelt, nem jutottam hozzá, hogy folytassam a levélírást, és persze rájöttem, én, buta liba, hogy fogalmam sincs, hogy hova küldjem, fogalmam sincs, Belgrádba vagy Budapestre vagy Prágába vagy Berlinbe, poste restante, Európa poste restante, így olyan, mintha csak magamba beszélnék, ha belegondolok, a tegnapi napon csak hárman haltak meg az újság szerint, de már az újságoknak se lehet hinni, mindenki a saját szája íze szerint írja meg, és a Stern-banda már megint robbantott, bankot rabolt, színtiszta terrorizmus, ölni kell, mondta Lenin, de nem mindegy, hogy miért kell ölni, de leginkább nem kell ölni, és persze késelések voltak az óvárosban, forrófejűek, bosszúszomjasak, rablóbandák, a mufti is össze-vissza beszél, persze nem meri idetolni a képét, hanem üzenget, lázít, a szegény hülyék meg, akik azt látják, hogy egyik napról a másikra földönfutókká lettek, ölni kezdenek, hogy ki lőtt le kit, azt nem tudni, de az angolok azonnal lezárták az utakat, mindenhol azok a szögesdrótok, már egészen beszögesdrótozták magukat úgy félnek, patkányreakció, megérdemlik, hiába ők a civilizáció koronája, the British Empire, az egész mandátum mehet a fenébe, nem mondom, van egy-két rendes is, csinos, jól borotvált pofák, nem büdösek, mindig mosakszanak, irtó udvariasak, de ha félnek, akkor ők is könnyen megnyomják a ravaszt, a golyó pedig nem nézi, kit talál el, repül a nehéz kő, na de ha ezek itt elmenekülnek, mint a patkány a süllyedő hajóról, akkor mi lesz itt helyette? még belegondolni is rossz, egy nagy vákuum, egy lyuk, mindenki mindenki ellen, persze reméljük a legjobbakat, és ezek még jó papírral se engednek át, teljes hírzárlat és teljes blokád, posta sincs, úgyhogy most ez a levél csak úgy lesz a világban, addig is írom-írom, mint egy Mikes Kelemenné, és el se küldöm hanem talán csak hetek múlva adhatom föl valahogy nyugtalan vagyok és tehetetlen és nyughatatlan és a levélírás megnyugtat annyira amennyire és amennyire örülök, hogy végre elindultatok, amennyire boldog vagyok, hogy elmentetek végre innen, annyira sajog a szívem, annyira sajog, hogy magam se tudom, mi van velem, mert még nem vagyok annyira öreg, hogy azt hihessem, hogy soha többé nem találkozunk ebben a büdös proliéletben, nem érzem magam öregnek, nem én, nem is vagyok öreg, tudod, hogy hány hím nyála csorog még, ha meglát, a minap is, nem mondom, fess alak, megcirógassalak? egy alak odalép hozzám a boltban, hogy valahonnan ismer, persze honnan ismerne, én csak mosolyogtam rá, fülig vörösödtem, mint egy elsőbálozó, de hát nem lehet semmi, Apus a minden, csak épp a gyerekeim felnőttek, ez az élet rendje, és mégis, ezzel a te elutazásoddal, drága kicsi bubalém, valahogy úgy vagyok, mint a moldvai zsidó a süvegével, ha megvan azis baj, ha nincs meg azis baj, szóval, amennyire örülök, hogy végre elszántad magad, annyira sajog a szívem, az én kemény, gonosz, szívtelen önző anyaszívem, mer engem csak az ügy érdekel de a család nem, meg hogy annyi lányt örökbe fogadtam, hányan mondták, és a saját lányaimat elvertem a háztól, hát ilyen az emberek nyelve, lehet, hogy igazuk is van, persze nem igazán, de hát az ifjúság, igen, nyilván az ifjúságom múlik el most, hogy te innen elmész, és ezt érzem én át, ezt érzem, és ver a szívem, Apus már alszik, én nem tudok, kijöttem ide és villanyt gyújtottam, vagyis gyertyát, mert elsötétítés van, nem akarok semmi házkutatást, és csak forgolódtam-forgolódtam, nem érdekel engem a munkásosztály érdeke, nem érdekel engem a világproletariátus, meg a dicsőséges jövő, engem csak az az egy érdekel, hogy teveled mi van, meg az, hogy az én szívemből most letört egy nagy-nagy darab, pfuj, utálom, ha érzelgős vagyok, az esküvődön érdekes, még nem éreztem, ahogy ott ültél, fátyollal a fejeden és hímzett fehér ruhádban, rádesett a fény, mint egy korona, szép voltál, szép voltál, a napra lehetett nézni, de rád nem, és az a mamlasz Robbi vicceket csinált amikor jött a rabbi aki először olyan szigorúan nézett rá, és aztán egyszercsak elnevette magát és ahogy itt ülök és pityergek magamba, hát kiderül, hogy Apus se alszik, csak úgy tesz, ez a kemény legény, aki annyit mondta, hogy gyerünk, gyerünk, csak semmi szentimentalizmus, ő, a főfőszentimentális azt mondta, hogy csak semmi érzelem, hallom, majd kiköpi a tüdejét szomorúságában, zihál, hát hajnali kettőkor megállt az ajtóban, pizsamában, gyűrött képpel, a bajusza úgy állt az orra alatt mint egy szöcske amelyik elugrani készül, rosszabb, mint a Chaplin, majd elnevettem magam, de csak egymásra néztünk és úgy bőgtünk, mint két gyerek, komolyan, nagyon jólesett, rég sírtam ilyen jót, hát a Földközi-tenger milyen volt? imádom a Földközi-tengert, szerelmem a tenger, a kékség, a végtelenség, a hullámokba bámulni, megkaptam a képet, ami a hajón készült, igazán csodás lehet, csinos fiúk vannak ott a hajón? mit mondjak, nem unatkoztam volna, meg a matrózok is, de hogy nem süllyedt el az a kis gőzös, ilyenekkel még utaznak? amikor mentünk a bátyáddal, Alexandriába, az egyik matróz, éppen szoptattam a te falánk vérszívó bátyádat, jön és néz, és mosolyog, én meg mosolygok vissza rá nagy ártatlanul, erre hozott egy tábla csokoládét, de nem tudott semmilyen nyelven, portugálul hablatyolt az istenadta, legalábbis azt hiszem, aranyfoga volt, és Apus nem volt ott, a nyelvzseni, hogy lefordítsa, így csak szépen mosolyogtam rá, mint a ma született bárány, és egyszer elkérte tőlem a bátyókádat, nem szívesen adtam neki, te, hogy az milyen édesen aludt a karjában meztelenül, le kellett volna fényképezni, és már most bevallom neked, hogy egyszer csókolóztam is vele, mindegy, éjjel nézem a csillagokat, csillagmiriád, hát ott áll mögöttem, nem tudom, hogy történt, ilyenek ezek a hajóutak, hogy az az Alexandria milyen gyönyörű, csak nagyon mocskos, hát, ha lehet, én ott maradtam volna, valamelyik fehér palotába, amelyik a tengerre néz, tudod, ott az embert a férfiak majd fölfalják a szemükkel, hja, még kedvem is volna kendővel eltakarni az arcomat, de a passzus Palesztinába szólt, nincs mit tenni, egyébként te szebb vagy, mint a Kozmogyevszkája, cseppet sem vagyok elfogult, látom, összebarátkoztatok, egy ilyen kommunista primaballerina, gondolom, a fiúk nyála mind csorgott utána, a piros balettcipőd meg itt maradt, majd elküldöm, ha tényleg ott maradtok, és ahogy írod a letarolt hegyoldalban lángoló égő fákat, amikből a TITO név lángolt, gyönyörű lehetett, keményen dolgoztatok, raktátok a síneket, na, az rátok is fér, nem kell annyit beszélni, jól elfáradtok, jól is aludtok, azért te vigyázz magadra, te mindig többet vállaltál, mint amit bírtál, a lányoknak is ásni kell? vagy te ápolónősködsz? ne hősködj, mondd, milyen volt Belgrád? ott még sosem jártam, azt mondják, szép város, azt is lebombázták meg szétlőtték, remélem rendesen eszel, aki dolgozik, annak enni kell, és Robbi pedig nem lófrál jobbra-balra, ahogy szokott, gondolom, állandóan melletted van, és vigyáz rád, mert nagyon féltékeny fajta, hát csak vigyázzon is, a húgodról csak szomorú dolgokat tudnék írni most, úgy, hogy inkább hallgatok, a professzor úr, a nagy luxusautójával, nagyon féltékeny, nem mondom, most is hozott egy csomó ruhajegyet, úgyhogy tudok vásárolni ezt-azt, de hát annyival öregebb, mint Hanna, és azonkívül nagyon szórakozott, na meg mindig neki van igaza, nem tudom, mi sül ki ebből, mi mindenesetre úgy fogadjuk, mint egy herceget, Hanna hallgat, nem tudom, mi jár a fejében, sose tudtam, amikor abbahagyta a csellózást, tizenhat évesen, pedig mindenki mondta, hogy mekkora tehetség, már úgy volt, hogy a nagy Toscanini is meghallgatja Jeruzsálembe, emlékszel, mikor mezítláb rohantál meghallgatni a IX. szimfóniát és ömlöttek a könnyeid, itthon mindig szólt Vivaldi, Bach, micsoda gyönyörűség, és csak mert Apus egyszer szigorúan azt mondta neki, hogy ha nem veszi komolyan, ha nem gyakorol minden áldott nap akkor nem lesz belőle nagy zenész, erre Hanna azt mondta, hogy ő nem is akar nagy zenész lenni, pedig a zene volt mindene, jaj Apus is néha lakatot tehetne a szájára, egy dolgot megtanulhatna, hogy néha akkor sincs igaza az embernek, mikor igaza van, zehuze, de hát itthon is előadja néha a zord tanár bácsit, te tudod a legjobban, a szeme olyan hideg kék olyankor, mint a gleccserek, mert őszerinte csak egyféleképpen lehet valamit jól megcsinálni, ő, maga az isten elohim adonáj, és Hanna meg, ismered, csak hallgatott, úgy előttem van az arca, most is hallgat, hiába faggatom, hogy milyen ez a Sternberg, igaz, mit mondjon, látom, tudós, de bolond tudós, német, egy igazi jeke, fukar és csak azért gavallér, hogy lásd, hogy gavallér, a jekéktől nem várhatunk semmi jót, azért ne felejtsed el, hogy ott voltak a nácik is, hiába zsidó, csak német, és attól a naptól fogva Hanna soha nem vette elő a hangszerét, soha többé, csönd volt, néma csönd volt a házban, és mi olyan szomorúak lettünk, olyan keserűek, hogy azt én ki se mondhatom*1946 aug. 17. (?)
* Részlet egy készülő regényből. A szövegben szereplő idegen szavak: zehuze - ez van, jakirati - drágám, bubale- kisbaba, adonaj, elohim - isten, jeke - palesztinai német bevándorló
Bibliográfia
FORGÁCH András
Aki nincs
Magvető, 1999
Két dráma
Cserépfalvi, 1991
Valami Figaró-féle alak
Jelenkor, 1993
"Zehuze"
Magyar Lettre Internationale, 37
(Földényi F. Lászlóval és Márton
Lászlóval)
"Miért éppen Kleist?"
Magyar Lettre Internationale, 33
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu