stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Mircea Cartarescu
Az én Bukarestem

Valami keserédes érzés köt ehhez a városhoz, ahol leéltem eddigi életem, valami gyűlölettel vegyes szerelem, amit általában olyasmi iránt érzek, amiről tudva tudom, hogy tulajdonképpen csak a képzeletemben létezik, semmi köze a tárgyi valósághoz. Néha már attól is viszolygok, ha csak felidézem magam előtt ezt az egész, épületekkel telezsúfolt, utak-hálózta térséget. Legalább annyira visszataszítónak találom, mint Freud a gyermekkorában tizenegy éven át viselt fogszabályozó fémszerkezetét. Máskor viszont olyan áhítattal hajlok föléje, mintha egy buddhista mandala lenne. Ilyenkor szinte érzem, amint a tévé központi épülete és az  Intercontinental szálló meg a Scinteia-ház villámhárítóinak csúcsa döfködi az arcom. Önsajnálattól eltelve mosolygok magamon: Joyce-nak Dublin adatott, Borgesnek Buenos Aires, Durrelnek ott volt Alexandria, "de nekem, szegénynek, az Úr/ csak ezt adta ajándokul" a világ mitikus városai helyett. Ezek a gyönyörű városok csak az álmainkban vagy talán egyszer majd halálunk óráján jelennek meg előttünk elillanó káprázatként.
Kamasz koromban Dosztojevszkijt olvasva úgy döntöttem, hogy mivel ő sem angyal volt, hanem halandó ember, akárcsak jómagam, én is tudok írni majd egy, talán még az ő Nyetocska Nyezvanovájánál is csodálatosabb remekművet (akkor még nem tudhattam, hogy ez a mű fölülmúlhatatlan), és a saját megírandó könyvem gondolatát forgatva elmémben - miközben persze azt is elhatároztam, hogy amint megszületik az alkotásom, azonnal öngyilkos leszek, még mielőtt elérném a teljes leépülés kezdetét jelentő 30. életévemet -, egyre csalódottabban nézelődtem magam körül: a sivár környezet nemigen nyújtott megírásra érdemes alakokat, helyzeteket, márpedig én prózát akartam írni, nem verset...  Sehogyan sem sikerült valami rejtélyre bukkannom. Sehol egy titkos, föld alatti járat. Az emberek egyszerűek és jóságosak, a város pedig lapos és áttekinthető, mint egy karóra, amelyet egy óriás a Dimbovica folyócskával kapcsolt a csuklójára.
Milyen messze volt innen a szent-pétervári csodás alkony-óra; egy gondolataiba merült diák megáll a Néva hídján, és ábrándozva nézi a vizet. És az Abbaddonból ismerős, a Buenos Aires utcái alatt végigfutó, téglával kirakott mennyezetű titkos alagutak, amelyek mélyén a Vak Asszony lassan felnyíló szemhéja alól égkék szemek tekintenek szét... Hiába kerestem Justine-t a kopt negyedben, Friedát Prága pincéiben, és sehol sem volt Alejandra... .még nem találtam rájuk, de aztán később rájuk bukkantam, mindannyiukra ráismertem egy kislány arcvonásaiban. Ez a lány, máris ízig-vérig nő, lepelként, pókháló-selyemként tekerte csípője köré az egész várost, a városomat... Végül is belevágtam az írásba, egy négy könyvre tagolt "regény-szonettet" terveztem. Mindegyik fejezetét más stílusban szándékoztam megírni, és a szonett-forma rímei helyett az első és a harmadik, a második és a negyedik rész bizonyos elemeinek kellett volna összecsengeniük. Ezt ugyan jól kitaláltam, csak éppen azt nem tudtam, hogy miről is írjak. Alig ismertem valakit, az emberek nem is nagyon érdekeltek, és életemben nem írtam még csak egy párbeszédet sem. Senkit nem szerettem, senkit sem gyűlöltem. Így aztán maradt a leírás: régi, lerobbant, kívül-belül hámló vakolatú, bogaraktól, fülbemászóktól hemzsegő házak és lakótelepek aprólékos leírásában éltem ki magam. A házak eresze alól kerek ablakok tükrözték vissza az olajosan sötétlő alkonyi eget, az özönvíz előtti liftek keservesen nyikorogva emelkedtek-süllyedtek gépolajtól csöpögő kábeleiken. Az omladozó házak során csak egy-egy fal állt még, mint egy óriási lyukas zápfog, amelyből kiesett a tömés. Itt-ott satnya fák, gyér koronájuk természetellenes zöld színben világít. Kidobott, rozsdamarta vízcsapok és kagylók, hűtőszekrények csontvázai, ürülék és drótgubancok mindenütt...
Két, három, tíz oldalt is megtöltöttem ilyen leírásokkal, szegény hősömnek ilyen rémes helyeken kellett bolyongania. És persze téglatelepeken, ahol a fémpántokkal összekapcsolt téglarakások eltakarták az eget. Érdekes, hogy álmaimban is ezeket a tájakat láttam. Általában mindig arról álmodtam, amit éppen írtam. Nem is tudnám megmondani, hogy melyik volt előbb, az írás táplálta-e az álmokat, vagy fordítva. Stukkódíszes homlokzatokkal, kicsavart testtartású, könyörgő vagy egy ütés elől rémülten félrehajló alakokat ábrázoló szobrokkal álmodtam. Hatalmas rézkupolák, alattuk óriások számára épült termek üresen ásítozó, magas ablaksorai. Valószínűtlen sárga fényben fürdő, porlepte, kerek terek, közepükön ugyanolyan porlepte, sárga torony, láthatóan semmilyen célra nem szolgál...
 Honnan is támadhattak ezek a látomások, amelyek valahogyan mind ugyanazt az édesen fájdalmas érzést keltették bennem? Később rájuk ismertem Desiderio Monsúnál és persze Chirico műveiben, például azon az elhagyatott gyárat ábrázoló, felkavaró képén, amelyet a chicagói Bames-gyűjteményben láttam. Más részletek álmaim Párizsában tűntek elém - ahova alig két éve jutottam el valójában. Kamaszkori álmaimban gyakran haladtam végig szürke falak mentén egy meredek kis utcán, amely a Pantheonhoz vezetett. De ha az októberi alkony fényében a sápadt papírról, amelyet már annyira teleirkáltam a golyóstollammal, hogy itt-ott át is lyukadt, felemeltem a tekintetem, és kinéztem a  Stefan cel Mare útra  nyíló széles ablakon, egy egészen másféle Bukarest tárult a szemem elé, amelyet sehogyan sem tudtam beleírni a készülő műbe. "Asszony, mi dolgom tevéled?" Legszívesebben ezt kérdeztem volna ettől az álnok várostól. Piros cserepes tetők kandikáltak a nyárfák zöldje mögül, békés udvarok szenderegtek a folyócska mentén, távolabb meg a Victoria nagyáruház tömbje emelkedett, tetején a hunyorogva ébredező Gallus-reklám kék neoncsövei, amelyet csak az idén szorított ki a Pepsi-reklám vöröslő fénye. Ott feküdt előttem ez a csúnya, provinciális város, a távoli hőerőmű szürke füstjében elmosódva a látóhatár. A lehangoló valóság vérig sértett, szembeköpött, szürke nyála végigfolyt az arcomon. Szürke, minden szürke, szürke lesz az is, amit írok. Van, aki Bécsben él, alkot, de nekem ez a határtalanul unalmas hely jutott. Ezért nem tudom megírni csodás szonett-regényemet, hiszen egy ilyen alkotás csak rettenetes szépségből születhet. Hol van itt a szépség? A gyufásdobozokként sorjázó paneltömbökben? A düledező kis házakban? A Herastrau-parkban? Itt nem találkozhattam Canetti őrültjeivel, Mandiargues Empusájával, az alvajáró Nádjával... Itt csak félnótásokkal, "lakókkal és bérlőkkel",  unalmas, mindennapi "állampolgárokkal" hozhatott össze a sors.
Szakítottam hát a prózával, és a következő nyár perzselő hőségében - azóta soha nem tapasztalt keserű magányomban, mert nem is lett volna hova vagy kihez elmennem -, sétálgatással ütöttem agyon az időt. Azt reméltem, hogy ezek a mindennapos, már-már rituális séták legalább valamelyest csökkentik, elviselhetőbbé teszik a szorongásomat. Miközben megszállottan róttam az utcákat, ráébredtem, hogy tulajdonképpen nem is ismerem Bukarestet. A várost számomra azok a hihetetlenül éles, valószerű képek jelentették (és jelentik még ma is), amelyeket akkor láttam, amikor álmaimban repültem. Magas épületek mellett szálltam el. Benéztem a legfelső emeleti ablakokon, és zöldes arcú gépírónőket pillantottam meg.
Az Állami Cirkusz melletti 28-as számú általános iskolába jártam, és még soha nem jutottam el a belvárosig. Beértem az édesanyám szűk világával. Egyszerű falusi lányként került Bukarestbe, és szinte soha nem hagyta el az Ócskapiac és a Dorobanti- meg a Floreasca negyed határolta területet. Mindig ugyanabba a három moziba jártunk, a Volgába, a Melodiába és a Floreascába, messzebbre szinte soha nem merészkedtünk. Ha nagy ritkán mégis előfordult, hogy átléptük ezt a határt, metafizikai bizonytalanság, az idegenség érzése kerített hatalmába, mintha legalábbis egy másik földrészre érkeztem volna. Édesanyám semmi áron nem ment volna el egy távolabbi moziba, a belvárosba. Még ma sem szívesen mozdul ki a saját "birtokáról". Csak ezt a "félelemmentes" háromszöget ismertem a nagyvilágból. Olyan volt, mint egy idegsejt, mintha ezen keresztül kellett volna megismernem az egész mindenséget. Az idegsejtnek volt két megbízható nyúlványa: az egyik a Sica nagynénihez, az édesanyám nővéréhez vezető hosszú villamos-utazás, keresztül a Köröndön, a Határőr szobra előtt, és egy másik, jóval rövidebb út  keresztanyámékig. Őt Victoria néninek hívták, és valahol a Tei negyedben lakott, egy igazi külvárosi utcácskában. Victoria néninek volt egy koszos fiacskája, Marian, és a felnőttek mindig azt akarták, hogy játsszam vele. Álmaimban gyakran visszatérek a házukba, azóta is ez a színtere minden rémségnek, iszonyú vérfertőzéseknek.
A sötét szobácskákban valaki apró szobrot lop el egy táskából, és más szörnyűségek is történnek ott, olyasmik, amiket még ma sem mernék leírni. Rejtélyes építmény volt ez a ház, padlással, pincével. Úgy ötéves lehettem, amikor egyszer valami kékes fényben derengő, meredeken emelkedő alagúton keresztül feljutottam a padlásra, ahol semmit nem találtam egy réges-régi, elszáradt karácsonyfán kívül. A csupasz gallyakon lombfűrésszel kifaragott díszek lógtak, keresztapám művei, aki asztalosmester volt egy iskolában. Leakasztott egy díszt, egy famackót, és nekem adta. Most is megvan. Azok közé az emlékeim közé tartozik, amelyeket gondosan őrizgetek. Ilyen például az az eset is, hogy amikor egyéves koromban először vágtak le egy fürtöt a hajamból,  a régi szokás szerint egy tálcára elém készített pénz, a pohár és egyéb apróságok közül éppen a tollat választottam ki és vettem a kezembe. Egy másik ilyen emlékezetes eset az, amikor egyszer a gimnázium felé tartottam, és egy talán kétéves kisgyerek hozzám futott egy kapualjból, rám nézett és azt mondta nekem: "Te szerencsés!", de olyan szép és tiszta kiejtéssel, ami sehogyan sem illett egy ilyen kisgyerekhez.
Tehát ez a két út egészítette ki az én Városom világát, ez volt számomra a Swann felőli és a Guermantes-ék felőli oldal. A lombfűrésszel faragott macira visszatérve, hozzá kötődik a vadállatokkal kapcsolatos rémálmaim legszörnyűbbike: nem sokkal azután, hogy keresztapám nekem adta, egy óriási medvével álmodtam, amely habzó pofával, iszonyú agyarait mutogatva ordít, bömböl az erdő mélyén. Mikor végre felébredtem a saját sikoltozásomtól, kimásztam az ágyból, és nekiindultam a sötét szobáknak. Mindegyre bevertem a kezem, a lábam a bútorokba, úgy éreztem, órákon át bolyongtam, míg végre fényt láttam kiszűrődni a fürdőszoba ajtajába vágott kis ablakon. Benyitottam, és a vizeletsárga fényben, a hullaszínű falak között ott láttam anyámat, aki éjnek évadján mosott valamit a kagyló fölé hajolva. Csuromvizesen állt ott, meztelen mellei a zöldes ruháktól habosak és szappanszagúak, nedves haja keskeny hátához, sovány, hegyes lapockáihoz tapadt. Egyre magasabbra nőtt, akkora volt már, mint egy óriás, alakja teljesen betöltötte a Világmindenség egyetlen világos szobácskáját. Igen, nekem édesanyám volt Bukarest közepe.
Körülbelül akkor, amikor lemondtam regényíró-terveimről, erre az eredeti város-sejtmagra ráépült egy új, egy érzelmes város, mert ahogyan a faj- és az egyedi fejlődés során egymásra épül a thalamus és a hypothalamus, a limbikus kéreg részei és az agykéreg, ugyanúgy rakódott rá kamaszkorom Bukarestjére egy sokkal tágasabb tér, amelyben az a homunculus, aki én voltam, kedvére hempereghetett a rátekeredő lepedők és takarók között. Ahogyan a koponyacsontom alatt egymásra rétegződik a ragadozó-, a majom- és az emberi agy, ugyanúgy épül bennem egymásra három Bukarest: az édesanyámé, majd az első szerelmemé és végül a költészet városa. És ha valamikor majd az emberi agy fölé egy csodálatos, ma még elképzelhetetlen angyal-agyunk is rétegződik, milyen mesebelien álomszép város, milyen égi Hieripolisz felelhetne meg ennek?
Amikor gimnazistaként szerelmem - egy személyben Lolitám, Szonjám, Nachmansohn Ráchelem, Cleám, Nanám és Ginám - kezét fogva végigjártam a magukkal sodró, határtalan érzelmeik és érzések labirintusát, felfedeztem a szexualitás Bukarestjét. Megismertem a reménytelen vágyakozás útvesztőit, a féltékenység Icoanei-negyedét, a Toamnei utcában a gyűlöletbe forduló szerelmet, az összetapadó testek és egymást kereső ajkak folyosóit, a szoknya alatt, a combok puha belső selymén egyre feljebb, a kis bugyi alá, a szeméremszőrzet dacos szálacskáiig merészkedő kezek sötét kapualjait, a sóvárgás Kiszelev-útján a háromszögű kis szobát, amelyben csak egy csupasz neoncső világított, és ahonnan egymást átölelve néztük a szállingózó hópelyheket...  Kiállítások és kiábrándulások, kihűlő szívvel majszolt tűzforró sült gesztenye, a csillagos égbolt az Uranus utca fölött: egykori kis városom fokozatosan kezdett terebélyesedni, eleinte lassan, bizonytalanul, mint egy amőba vagy egy érzékeny ujjakban végződő, óvatosan kinyíló kéz, de aztán egyre gyorsabban, határozottabban terjeszkedett, lábnyomaink, mint sűrű ujjlenyomatok, ott maradtak mindenfelé, a 26-os és az 5-ös - kettőnknek a Szerelem és a Szerencse - villamosvonalán, a Mitropoliei dombon, a Venus-dombon, miközben a bukaresti tavak - a Floreasca, a Tei, a Cismigiu, a Herastrau és a Tonola - vizében ott tükröződtek az égen végigvitorlázó felhők.
Nászutazásaink útvonalául mindig olyan távoli és lehetetlen utcákat választottunk, amelyek létezése legalább olyan képtelenségnek tűnt, mint a mi szerelmünk. Ezek a kis utcák - rózsaszín házacskáikkal, a színes üvegű verandákon virágzó leánderbokrokkal, a fűben lustálkodó cicákkal - mára már mind eltűntek, ugyanúgy, mint megkérgesedett lelkemből a szerelem lehetősége. Séta közben meg-megálltunk, hogy felbosszantsunk egy kövér pókot, amely teljes biztonságban érezte magát egy rózsabokor lombjában, vagy hogy bemásszunk mindenféle rejtélyes hasadékokon, megbámuljunk egy vakablak fölött vicsorgó gorgó-főt, időrágta, megsárgult kőoroszlánokat, cementsárkányokat nézegessünk, amelyek hátán szemüveges kislányok lovagoltak. Ha néha véletlenül arra tévedek, ma is látom csupasz, kissé izzadt karján az oltásnyom kis csillagát, és érzem, hogy elszorul a szívem, és forró lesz az ágyékom. És míg érzem a zsigereimben a változásokat, amelyek bizony siettetik az időt, pedig az úgy is tovatűnik, elmúlik, a szemem sarkában könnycseppek gyűlnek. Be tudnám rajzolni a várostérképre a nosztalgia forgóit, a múltat felidéző fájdalom örvényeit. Soha nem láttam az édesanyám testén az anyajegyeket, de annak a lánynak, akinek életemben először simogathattam a meztelen testét, ma is emlékszem minden apró szeplőjére, barnás vagy feketés foltocskájára. Így vagyok Bukaresttel is: ismerem minden nosztalgia-szeplőcskéjét, ma is él bennem minden hely, ahol csak megálltunk csókolózni, amerre csak barangoltunk, ahol ittunk valamit, vagy ahol iszonyúan összevesztünk - a várostérkép nosztalgikus pontjai és a hajdani lány bőrén a szeplőcskék tökéletesen fedik egymást.
Ekkorra már el is felejtettem a szonett-regény ötletét, és az elveszített szerelemmel járó szenvedés megérlelt a versírásra. A Donita Balasán kivettem egy kis padlásszobát, amelynek minden bútorzata egy asztalból, egy székből és egy ágyból állott. A berendezés igénytelenségével ellentétben, a szobácskához csodálatosan bonyolult, szecessziós kovácsoltvas-díszítésű kis erkély tartozott. Estefelé kiléptem a vörösen lángoló alkonyatba, és végigtekintettem a kékes párába burkolt kupolákon. Csak ilyen későn, az egyetemi évek alatt szoktam meg a belvárost, mintha a kis hernyóként eltöltött gyermekkor, a kamaszkor báb-léte után most szabadultak volna ki szárnyaim a gubóból, és végre fölszállhattam az áttetsző magasság felé. Az előadások nem sokat jelentettek számomra. Órák után ráérősen barangoltam a belvárosban, a szobrokkal díszített tereken, a Mihai Viteazul szobra mögött, a "ló farkánál" lévő, csecsebecsékkel és illatokkal csábító nagy üzletekben, az Intercontinental és a Nemzeti környékén, a Palota melletti utcákon és a Calea Victoriei-en. Egyre jobban tetszettek a modern épületek, a nagy forgalom, az elegáns férfiak, a vonzó nők.
Ebből az élményből született Szerelmesversek című kötetem, amelyben Bukarest úgy jelenik meg, mint egy ragyogó neonfényben fürdő, lüktető forgalmú, kristályos szerkezetű nyugati nagyváros. Ekkoriban fedeztem föl a könyvesboltokat és galériákat, a Schitu Magureanu-környéki irodalmi összejöveteleket, a strandokat, a Cartea Romaneasca kiadót és a Scinteia-ház jéghideg, rémálomszerű folyosóit, azaz egy olyan kifinomult, bonyolult és izgalmas Bukarestet, mint egy ezüstkehelyben felszolgált, forró vaníliássüteményre öntött jéghideg fagylalt-költemény. Elfojtottam a gyermekkor és a későbbi, a kamaszkori szívszorongató szeplők városának emlékét. Végre megtaláltam a saját szellős, színes, az egymásra boruló kvarcrétegektől szivárványos Bukarestemet, amelyet a Dimbovica medre oszt két részre. Ez az én saját méretemre szabott Bukarestem, amelynek a közepén nem anyám, nem is a kedvesem áll, hanem én magam, az író, aki megteremtette ezt a várost. A kettőnk közt kibontakozó idill tulajdonképpen köztem és a költészet illúziója között szövődik. Magányosan kóboroltam, mint egy kivert kutya, forró nyarakon át mélyen megbántódva csavarogtam Bukarest utcáin. Amikor a Continental és a Telefonpalota, az Atnenée Palace vagy a Patria mozi előtt megtorpantam, látomásszerűen vakító, csak az én számomra érzékelhető dicsfény-nyaláb hullott rám, úgy inogtam a súlya alatt, mintha örvénylő széllel szembeszegülve tántorognék...
Durrell városa Alexandria, Cortazaré Buenos Aires, Joyce-é Dublin? Nekem is van saját városom, Bukarest! Egy képlékeny, formálható város, amelyet fantáziám kedvére alakíthat, átgyúrhat, a legkülönfélébb középpontok köré rendezhetem perspektíváit, mintha számítógépen tervezném. Ha akarom, a vonalak összemosódnak, mintha víz ömlene a rajzolatra, vagy egymásba csúszó sávokba szerkeszthetem. "Olyan vagy, mint egy páva, hátad mögött Bukarest csodás toll-legyezőjével" - írtam magamról.
Feldíszítettem máriaüveggel, diorittal, ametiszttel, hematittal és rothadó rákok, algák bűzével. Meghengergettem mítoszokban, hallucinációkban, analógiákban és paralogizmusokban, szecesszióban és szürrealizmusban, a pop és az op minden árnyalatában, elképzeltem egy csodás, sárgás fény-állat születését, egy embriót, gyémántkővel a homlokán, a Bucur piacnál, kettős, purin- és pirimidin-alapú propelleren egyre fennebb emelkedve. Az öt alapelemből - hasis, meszkalin, morfium, kuráré és merital - építkeztem, mindenütt házak és parkok emelkedtek, rózsaszín szemű és lila ajkú emberek, vízibolhaszerű, színtelen, áttetsző autók rohangáltak, a jelzőlámpák úgy villogtak, mint emberi agyban az epilepsziás góc. A 111-es gyógyszertár olvasott a jövőben, a Voluntari felé vezető híd melletti benzinkút nyelveken szólott vala, a Teiul Doamnei negyedben a kávéház kézrátéttel gyógyított, a Teatrul Mic intésére felkeltek és járni kezdtek a bénák, az Anglikán templom egy tetovált nagyítólencsével felgyújtotta a láthatáron közeledő ősz hajóinak árbocát. És még mennyi, de mennyi fura dolog meg nem esett!
Ha létezik magányos boldogság, tudathasadás, grafománia, anorexia, apraxia, ataxia, ha a meditálás Bardo-fokozata valóságos, ha valóban a csakrák csakrája, a fejbúbtól a brahmani nyílásig sugárzó isteni sahasrara lényünk igazi szeme, amellyel megláthatjuk a mindenséget, akkor én valóban boldog voltam, meditációs révületben éltem, és fölöttem ott sugárzott a sahasrara. De a képekkel az a baj, hogy hamar rájuk lehet unni. Amikor neszkávét készítek, előbb ráöntök egy kiskanálnyi kávéport egy kiskanálnyi cukorra. Ha egy kicsit megrázom a csészét, a fekete kávépor-szemcsék alól előtűnnek a cukor fehér kristályszemei. Ha a kiskanállal továbbkevergetem, csakhamar tökéletesen összevegyül a fekete a fehérrel, és bárhogy is akarnám, soha többé nem tudnám szétválasztani a kétféle anyagot.
Egyensúly, azaz a halál. Néhány képzuhatagos boldog év után a költészetem, újabb táplálék híján, lassan elsorvadt. Majdnem én is velehaltam. Napokig csak az ágyon fetrengtem, kétségbeesetten vergődve. Az átizzadt lepedő kötélként fogva tartott. Szenvedtem, és rettegve tekintettem a jövőbe: mi lesz velem, ha már nem tudok írni? ha nincs mit írnom? Az őrület határán jártam, tizenöt méregerős kávét is megittam naponta. Ha bírnék inni, biztosan halálra ittam volna magam. Talán egy évig tartott ez az állapot, ki sem léptem otthonról, alig aludtam, de ha mégis elszundítottam, azt álmodtam, hogy megint verset írok, olyan hajmeresztő költői képek villantak át az agyamon, hogy egész testem beleborzongott, de amint felriadtam, rájöttem, hogy milyen érdektelenek, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél gyorsabban megint álomba merüljek. Ekkor kezdődtek azok az álmok, amelyekből aztán kibontakozott a prózám. Az elfojtott gondolatok kezdtek feltörni, a posztmodern visszahátrált a modernségbe, az pedig, mint egy visszafelé vetített film, lassan átalakult Redon és Chavannes szimbolizmusába, és máris Caspar David Friedrich tájain jártam. Egyre hátráltam az időben, mind alacsonyabb lettem, gondolkodásom is egyszerűsödött, a szex már nem érdekelt, valahol lent jártam az anális és orális szinteken...
Napközben régi, fájdalmas emlékek törtek rám, de még annyi időt sem hagytak, hogy látomássá alakíthassam őket, hogy megértsem, honnan is jönnek, egy álomból-e  vagy a megélt valóságból, vagy talán egy előző életemből (egy Claude Lorraine-festmény, egy öbölbe befutó vitorlás... a parton márvány oszlopsorok, boltívek, és az egész látvány szinte áttetszően izzik a napnyugta vörös fényében, mindig azt az érzetet keltette bennem, hogy már jártam ott valamikor). Éjjelente világosan rajzolódtak ki előttem olyan helyek, ahol évekkel azelőtt megfordultam, a lakások, ahol még kétéves, majd három, ötéves korom előtt laktunk. Mindent átalakított, felnagyított a rettegés vagy a boldog extázis. Hullazöld falak emelkedtek iszonyú magas mennyezetek felé. Az ajtók be nem hegedt sebek, amelyekből néha még szivárog egy kis vér. A levegő szürkés, párás. És én, a pici emberke, rémülten haladtam ezek között a díszletek között, kis gyermekkezem megérintette a tapéta virágait, földbegyökerezett lábbal álltam meg a cigánylány előtt, aki váratlanul elém toppant, és mosolyogva nyújtott felém egy kis tálon néhány cukorporban meghengergetett, citromsárga török édességet. A  fürdőszoba ajtajában borzadva láttam, hogy a vécékagyló és a mosdó eltűnt, helyükön óriási konferenciaterem, üres falai között hosszú asztal, körötte székek, és a falak mellett körös-körül plafonig érő halmokban brosúrák. Édesanyám magával visz vásárolni, a karjába emel, fel, fel, a szédítő magasba, az utca valahol lent marad, a szédítő mélységben.
Ekkor írtam Az álmot, és igyekeztem minél több gyermekkori emléket felidézni. Az elmúlt idők utáni nosztalgia arra késztetett, hogy újra felfedezzek olyan utcákat, ahol jó húsz éve nem jártam. Felkerestem a Floreasca-raktárak melletti panelházat, ahol az erkélyek olyan közel voltak egymáshoz, hogy a szomszédasszony a negyedik emeleti balkon korlátján, az alattunk tátongó mélység fölött átnyúlva átvett édesanyám karjából. A Floreasca-n megkerestem egy híres zenész nevét viselő utcában azt a villát, ahol "papás-mamást" játszottam a kis Silviával, és együtt fedeztük fel egymás meztelenségének gyermekded titkait. Hányszor álltam ott egy ablaknál, és a beeső fényben egy rejtélyes könyvecske fedelén igyekeztem kibetűzni a címet: "Szaltán cár meséje". De az igazi nagy felfedezésre, az érzelmi memória igazi ébredésére, amely Tarkovszkij Tükrének arra a jelenetére emlékeztet, amikor a gyermek a hipnózis hatására beszélni kezd, néhány évvel később került sor. Egy reggel elindultam megkeresni azt a mesebelinek tűnő házat a Silistrán, ahol kétéves koromig laktunk. Ide kötöttek legkorábbi emlékeim: egy U alakú ház, tele csupa ágrólszakadt lakóval. Élt ott egy Koka nevű prostituált, és Nicu bácsi, aki a vasúti műhelyekben dolgozott, meg a tulajdonosék, Catana néni és bácsi a rengeteg gyerekükkel, és Dzsoni kutya, aminek én nem tudtam kimondani a nevét, és Doninak hívtam, és az örökké felfuvalkodott pulykakakas... Édesapám, aki az udvaron borotválkozott egy tenyérnyi tükröcske előtt, és az aranyszínű kis csengettyű, amit egyszer beleejtettem egy nagy pocsolyába, és soha többé nem került elő...
Meg is találtam a lakónegyedet, de az utcaneveket mind megváltoztatták. Igazi külvárosi környék, a verandák színes üvegablakai mögött oleanderbokrok virítottak. Ide-oda bolyongtam a keskeny utcácskák labirintusában, csendes kis tereken vágtam át, ismerősnek tűnő, őrtoronyszerű magas épületek mellett haladtam el. A Pincotára érve a levegő hirtelen megváltozott, szürkés, füstös lett. Ráismertem a hajdani alacsony kis fűszerboltra, ahol muskátli fonnyadozott egy cserépben a pénztár mellett. Öregasszonyok pillantottak csodálkozva utánam, bánatosan lépkedtem végig régi házak köves udvarán, ahol kislányok körbenállóst játszottak, igyekeztem elkerülni a cigánylány kutató tekintetét, aki egy ütött-kopott gipszangyalkákkal díszített balkonról nézett le rám, és egyszercsak a 66-os számú ház előtt találtam magam. Ma már ez sincsen meg, az egész negyedet hamarosan lebontották, még mielőtt legalább egy fényképen megörökíthettem volna. Az emelet aládúcolva, a betört ablaküvegek helyén papír, az egész épületből az elhagyatottság és a pusztulás sugárzik... Az udvar közepén egy 60-as évekbeli amerikai autó lecsupaszított váza terpeszkedik. Balra egy félig nyitva felejtett ajtó, arra, ahol mi laktunk az emeleten, egy cementezett padlójú szobában. Az volt a konyhánk, az ebédlőnk, a hálószobánk... Értetlenül bámultam ezt az emlékeim mélyéről előkerült romot. Elszomorodva leguggoltam, és talán mert a kétéves kori magasságomból láttam a világot, hirtelen vakító fény robbant a fejemben. Felálltam, kitártam az ajtót és beléptem. Felkapaszkodtam a meredek csigalépcsőn, és egy hatalmas barna ajtó előtt megálltam.
Kinyitottam és megtorpantam a küszöbön. Ragyogva izzó fényözön ömlött végig a szobán, és középen, az ágyon, vakítóan fehér lepedőn ott ült anyám. Fiatal volt és meztelen, a csípőjén vöröses anyajegy, haja végigomlott a vállán és a mellén, a szeme ragyogott, mint a gyémánt, és mielőtt megszólalt volna, boldogan rámmosolygott.

NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
Bibliográfia

CARTARESCU, Mircea
Sóvárgás
Jelenkor, 1997

Vakvilág
Jelenkor, 2000

"A parazita"
Magyar Lettre Internationale, 25

"Felvonóház"
Magyar Lettre Internationale, 33
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány     LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret