Valami keserédes érzés köt ehhez a városhoz,
ahol leéltem eddigi életem, valami gyűlölettel
vegyes szerelem, amit általában olyasmi iránt érzek,
amiről tudva tudom, hogy tulajdonképpen csak a képzeletemben
létezik, semmi köze a tárgyi valósághoz.
Néha már attól is viszolygok, ha csak felidézem
magam előtt ezt az egész, épületekkel telezsúfolt,
utak-hálózta térséget. Legalább annyira
visszataszítónak találom, mint Freud a gyermekkorában
tizenegy éven át viselt fogszabályozó fémszerkezetét.
Máskor viszont olyan áhítattal hajlok föléje,
mintha egy buddhista mandala lenne. Ilyenkor szinte érzem, amint
a tévé központi épülete és az
Intercontinental szálló meg a Scinteia-ház villámhárítóinak
csúcsa döfködi az arcom. Önsajnálattól
eltelve mosolygok magamon: Joyce-nak Dublin adatott, Borgesnek Buenos Aires,
Durrelnek ott volt Alexandria, "de nekem, szegénynek, az Úr/
csak ezt adta ajándokul" a világ mitikus városai helyett.
Ezek a gyönyörű városok csak az álmainkban
vagy talán egyszer majd halálunk óráján
jelennek meg előttünk elillanó káprázatként.
Kamasz koromban Dosztojevszkijt olvasva úgy döntöttem,
hogy mivel ő sem angyal volt, hanem halandó ember, akárcsak
jómagam, én is tudok írni majd egy, talán még
az ő Nyetocska Nyezvanovájánál is csodálatosabb
remekművet (akkor még nem tudhattam, hogy ez a mű fölülmúlhatatlan),
és a saját megírandó könyvem gondolatát
forgatva elmémben - miközben persze azt is elhatároztam,
hogy amint megszületik az alkotásom, azonnal öngyilkos
leszek, még mielőtt elérném a teljes leépülés
kezdetét jelentő 30. életévemet -, egyre csalódottabban
nézelődtem magam körül: a sivár környezet
nemigen nyújtott megírásra érdemes alakokat,
helyzeteket, márpedig én prózát akartam írni,
nem verset... Sehogyan sem sikerült valami rejtélyre
bukkannom. Sehol egy titkos, föld alatti járat. Az emberek
egyszerűek és jóságosak, a város pedig
lapos és áttekinthető, mint egy karóra, amelyet
egy óriás a Dimbovica folyócskával kapcsolt
a csuklójára.
Milyen messze volt innen a szent-pétervári csodás
alkony-óra; egy gondolataiba merült diák megáll
a Néva hídján, és ábrándozva
nézi a vizet. És az Abbaddonból ismerős, a
Buenos Aires utcái alatt végigfutó, téglával
kirakott mennyezetű titkos alagutak, amelyek mélyén
a Vak Asszony lassan felnyíló szemhéja alól
égkék szemek tekintenek szét... Hiába kerestem
Justine-t a kopt negyedben, Friedát Prága pincéiben,
és sehol sem volt Alejandra... .még nem találtam rájuk,
de aztán később rájuk bukkantam, mindannyiukra
ráismertem egy kislány arcvonásaiban. Ez a lány,
máris ízig-vérig nő, lepelként, pókháló-selyemként
tekerte csípője köré az egész várost,
a városomat... Végül is belevágtam az írásba,
egy négy könyvre tagolt "regény-szonettet" terveztem.
Mindegyik fejezetét más stílusban szándékoztam
megírni, és a szonett-forma rímei helyett az első
és a harmadik, a második és a negyedik rész
bizonyos elemeinek kellett volna összecsengeniük. Ezt ugyan jól
kitaláltam, csak éppen azt nem tudtam, hogy miről
is írjak. Alig ismertem valakit, az emberek nem is nagyon érdekeltek,
és életemben nem írtam még csak egy párbeszédet
sem. Senkit nem szerettem, senkit sem gyűlöltem. Így
aztán maradt a leírás: régi, lerobbant, kívül-belül
hámló vakolatú, bogaraktól, fülbemászóktól
hemzsegő házak és lakótelepek aprólékos
leírásában éltem ki magam. A házak eresze
alól kerek ablakok tükrözték vissza az olajosan
sötétlő alkonyi eget, az özönvíz előtti
liftek keservesen nyikorogva emelkedtek-süllyedtek gépolajtól
csöpögő kábeleiken. Az omladozó házak
során csak egy-egy fal állt még, mint egy óriási
lyukas zápfog, amelyből kiesett a tömés. Itt-ott
satnya fák, gyér koronájuk természetellenes
zöld színben világít. Kidobott, rozsdamarta vízcsapok
és kagylók, hűtőszekrények csontvázai,
ürülék és drótgubancok mindenütt...
Két, három, tíz oldalt is megtöltöttem
ilyen leírásokkal, szegény hősömnek ilyen
rémes helyeken kellett bolyongania. És persze téglatelepeken,
ahol a fémpántokkal összekapcsolt téglarakások
eltakarták az eget. Érdekes, hogy álmaimban is ezeket
a tájakat láttam. Általában mindig arról
álmodtam, amit éppen írtam. Nem is tudnám megmondani,
hogy melyik volt előbb, az írás táplálta-e
az álmokat, vagy fordítva. Stukkódíszes homlokzatokkal,
kicsavart testtartású, könyörgő vagy egy
ütés elől rémülten félrehajló
alakokat ábrázoló szobrokkal álmodtam. Hatalmas
rézkupolák, alattuk óriások számára
épült termek üresen ásítozó, magas
ablaksorai. Valószínűtlen sárga fényben
fürdő, porlepte, kerek terek, közepükön ugyanolyan
porlepte, sárga torony, láthatóan semmilyen célra
nem szolgál...
Honnan is támadhattak ezek a látomások,
amelyek valahogyan mind ugyanazt az édesen fájdalmas érzést
keltették bennem? Később rájuk ismertem Desiderio
Monsúnál és persze Chirico műveiben, például
azon az elhagyatott gyárat ábrázoló, felkavaró
képén, amelyet a chicagói Bames-gyűjteményben
láttam. Más részletek álmaim Párizsában
tűntek elém - ahova alig két éve jutottam el
valójában. Kamaszkori álmaimban gyakran haladtam végig
szürke falak mentén egy meredek kis utcán, amely a Pantheonhoz
vezetett. De ha az októberi alkony fényében a sápadt
papírról, amelyet már annyira teleirkáltam
a golyóstollammal, hogy itt-ott át is lyukadt, felemeltem
a tekintetem, és kinéztem a Stefan cel Mare útra
nyíló széles ablakon, egy egészen másféle
Bukarest tárult a szemem elé, amelyet sehogyan sem tudtam
beleírni a készülő műbe. "Asszony, mi dolgom
tevéled?" Legszívesebben ezt kérdeztem volna ettől
az álnok várostól. Piros cserepes tetők kandikáltak
a nyárfák zöldje mögül, békés
udvarok szenderegtek a folyócska mentén, távolabb
meg a Victoria nagyáruház tömbje emelkedett, tetején
a hunyorogva ébredező Gallus-reklám kék neoncsövei,
amelyet csak az idén szorított ki a Pepsi-reklám vöröslő
fénye. Ott feküdt előttem ez a csúnya, provinciális
város, a távoli hőerőmű szürke füstjében
elmosódva a látóhatár. A lehangoló valóság
vérig sértett, szembeköpött, szürke nyála
végigfolyt az arcomon. Szürke, minden szürke, szürke
lesz az is, amit írok. Van, aki Bécsben él, alkot,
de nekem ez a határtalanul unalmas hely jutott. Ezért nem
tudom megírni csodás szonett-regényemet, hiszen egy
ilyen alkotás csak rettenetes szépségből születhet.
Hol van itt a szépség? A gyufásdobozokként
sorjázó paneltömbökben? A düledező
kis házakban? A Herastrau-parkban? Itt nem találkozhattam
Canetti őrültjeivel, Mandiargues Empusájával,
az alvajáró Nádjával... Itt csak félnótásokkal,
"lakókkal és bérlőkkel", unalmas, mindennapi
"állampolgárokkal" hozhatott össze a sors.
Szakítottam hát a prózával, és a
következő nyár perzselő hőségében
- azóta soha nem tapasztalt keserű magányomban, mert
nem is lett volna hova vagy kihez elmennem -, sétálgatással
ütöttem agyon az időt. Azt reméltem, hogy ezek
a mindennapos, már-már rituális séták
legalább valamelyest csökkentik, elviselhetőbbé
teszik a szorongásomat. Miközben megszállottan róttam
az utcákat, ráébredtem, hogy tulajdonképpen
nem is ismerem Bukarestet. A várost számomra azok a hihetetlenül
éles, valószerű képek jelentették (és
jelentik még ma is), amelyeket akkor láttam, amikor álmaimban
repültem. Magas épületek mellett szálltam el. Benéztem
a legfelső emeleti ablakokon, és zöldes arcú
gépírónőket pillantottam meg.
Az Állami Cirkusz melletti 28-as számú általános
iskolába jártam, és még soha nem jutottam el
a belvárosig. Beértem az édesanyám szűk
világával. Egyszerű falusi lányként került
Bukarestbe, és szinte soha nem hagyta el az Ócskapiac és
a Dorobanti- meg a Floreasca negyed határolta területet. Mindig
ugyanabba a három moziba jártunk, a Volgába, a Melodiába
és a Floreascába, messzebbre szinte soha nem merészkedtünk.
Ha nagy ritkán mégis előfordult, hogy átléptük
ezt a határt, metafizikai bizonytalanság, az idegenség
érzése kerített hatalmába, mintha legalábbis
egy másik földrészre érkeztem volna. Édesanyám
semmi áron nem ment volna el egy távolabbi moziba, a belvárosba.
Még ma sem szívesen mozdul ki a saját "birtokáról".
Csak ezt a "félelemmentes" háromszöget ismertem a nagyvilágból.
Olyan volt, mint egy idegsejt, mintha ezen keresztül kellett volna
megismernem az egész mindenséget. Az idegsejtnek volt két
megbízható nyúlványa: az egyik a Sica nagynénihez,
az édesanyám nővéréhez vezető
hosszú villamos-utazás, keresztül a Köröndön,
a Határőr szobra előtt, és egy másik,
jóval rövidebb út keresztanyámékig.
Őt Victoria néninek hívták, és valahol
a Tei negyedben lakott, egy igazi külvárosi utcácskában.
Victoria néninek volt egy koszos fiacskája, Marian, és
a felnőttek mindig azt akarták, hogy játsszam vele.
Álmaimban gyakran visszatérek a házukba, azóta
is ez a színtere minden rémségnek, iszonyú
vérfertőzéseknek.
A sötét szobácskákban valaki apró
szobrot lop el egy táskából, és más
szörnyűségek is történnek ott, olyasmik,
amiket még ma sem mernék leírni. Rejtélyes
építmény volt ez a ház, padlással, pincével.
Úgy ötéves lehettem, amikor egyszer valami kékes
fényben derengő, meredeken emelkedő alagúton
keresztül feljutottam a padlásra, ahol semmit nem találtam
egy réges-régi, elszáradt karácsonyfán
kívül. A csupasz gallyakon lombfűrésszel kifaragott
díszek lógtak, keresztapám művei, aki asztalosmester
volt egy iskolában. Leakasztott egy díszt, egy famackót,
és nekem adta. Most is megvan. Azok közé az emlékeim
közé tartozik, amelyeket gondosan őrizgetek. Ilyen például
az az eset is, hogy amikor egyéves koromban először
vágtak le egy fürtöt a hajamból, a régi
szokás szerint egy tálcára elém készített
pénz, a pohár és egyéb apróságok
közül éppen a tollat választottam ki és
vettem a kezembe. Egy másik ilyen emlékezetes eset az, amikor
egyszer a gimnázium felé tartottam, és egy talán
kétéves kisgyerek hozzám futott egy kapualjból,
rám nézett és azt mondta nekem: "Te szerencsés!",
de olyan szép és tiszta kiejtéssel, ami sehogyan sem
illett egy ilyen kisgyerekhez.
Tehát ez a két út egészítette ki
az én Városom világát, ez volt számomra
a Swann felőli és a Guermantes-ék felőli oldal.
A lombfűrésszel faragott macira visszatérve, hozzá
kötődik a vadállatokkal kapcsolatos rémálmaim
legszörnyűbbike: nem sokkal azután, hogy keresztapám
nekem adta, egy óriási medvével álmodtam, amely
habzó pofával, iszonyú agyarait mutogatva ordít,
bömböl az erdő mélyén. Mikor végre
felébredtem a saját sikoltozásomtól, kimásztam
az ágyból, és nekiindultam a sötét szobáknak.
Mindegyre bevertem a kezem, a lábam a bútorokba, úgy
éreztem, órákon át bolyongtam, míg végre
fényt láttam kiszűrődni a fürdőszoba
ajtajába vágott kis ablakon. Benyitottam, és a vizeletsárga
fényben, a hullaszínű falak között ott láttam
anyámat, aki éjnek évadján mosott valamit a
kagyló fölé hajolva. Csuromvizesen állt ott,
meztelen mellei a zöldes ruháktól habosak és
szappanszagúak, nedves haja keskeny hátához, sovány,
hegyes lapockáihoz tapadt. Egyre magasabbra nőtt, akkora
volt már, mint egy óriás, alakja teljesen betöltötte
a Világmindenség egyetlen világos szobácskáját.
Igen, nekem édesanyám volt Bukarest közepe.
Körülbelül akkor, amikor lemondtam regényíró-terveimről,
erre az eredeti város-sejtmagra ráépült egy új,
egy érzelmes város, mert ahogyan a faj- és az egyedi
fejlődés során egymásra épül a
thalamus és a hypothalamus, a limbikus kéreg részei
és az agykéreg, ugyanúgy rakódott rá
kamaszkorom Bukarestjére egy sokkal tágasabb tér,
amelyben az a homunculus, aki én voltam, kedvére hempereghetett
a rátekeredő lepedők és takarók között.
Ahogyan a koponyacsontom alatt egymásra rétegződik
a ragadozó-, a majom- és az emberi agy, ugyanúgy épül
bennem egymásra három Bukarest: az édesanyámé,
majd az első szerelmemé és végül a költészet
városa. És ha valamikor majd az emberi agy fölé
egy csodálatos, ma még elképzelhetetlen angyal-agyunk
is rétegződik, milyen mesebelien álomszép város,
milyen égi Hieripolisz felelhetne meg ennek?
Amikor gimnazistaként szerelmem - egy személyben Lolitám,
Szonjám, Nachmansohn Ráchelem, Cleám, Nanám
és Ginám - kezét fogva végigjártam a
magukkal sodró, határtalan érzelmeik és érzések
labirintusát, felfedeztem a szexualitás Bukarestjét.
Megismertem a reménytelen vágyakozás útvesztőit,
a féltékenység Icoanei-negyedét, a Toamnei
utcában a gyűlöletbe forduló szerelmet, az összetapadó
testek és egymást kereső ajkak folyosóit, a
szoknya alatt, a combok puha belső selymén egyre feljebb,
a kis bugyi alá, a szeméremszőrzet dacos szálacskáiig
merészkedő kezek sötét kapualjait, a sóvárgás
Kiszelev-útján a háromszögű kis szobát,
amelyben csak egy csupasz neoncső világított, és
ahonnan egymást átölelve néztük a szállingózó
hópelyheket... Kiállítások és
kiábrándulások, kihűlő szívvel
majszolt tűzforró sült gesztenye, a csillagos égbolt
az Uranus utca fölött: egykori kis városom fokozatosan
kezdett terebélyesedni, eleinte lassan, bizonytalanul, mint egy
amőba vagy egy érzékeny ujjakban végződő,
óvatosan kinyíló kéz, de aztán egyre
gyorsabban, határozottabban terjeszkedett, lábnyomaink, mint
sűrű ujjlenyomatok, ott maradtak mindenfelé, a 26-os
és az 5-ös - kettőnknek a Szerelem és a Szerencse
- villamosvonalán, a Mitropoliei dombon, a Venus-dombon, miközben
a bukaresti tavak - a Floreasca, a Tei, a Cismigiu, a Herastrau és
a Tonola - vizében ott tükröződtek az égen
végigvitorlázó felhők.
Nászutazásaink útvonalául mindig olyan
távoli és lehetetlen utcákat választottunk,
amelyek létezése legalább olyan képtelenségnek
tűnt, mint a mi szerelmünk. Ezek a kis utcák - rózsaszín
házacskáikkal, a színes üvegű verandákon
virágzó leánderbokrokkal, a fűben lustálkodó
cicákkal - mára már mind eltűntek, ugyanúgy,
mint megkérgesedett lelkemből a szerelem lehetősége.
Séta közben meg-megálltunk, hogy felbosszantsunk egy
kövér pókot, amely teljes biztonságban érezte
magát egy rózsabokor lombjában, vagy hogy bemásszunk
mindenféle rejtélyes hasadékokon, megbámuljunk
egy vakablak fölött vicsorgó gorgó-főt, időrágta,
megsárgult kőoroszlánokat, cementsárkányokat
nézegessünk, amelyek hátán szemüveges kislányok
lovagoltak. Ha néha véletlenül arra tévedek,
ma is látom csupasz, kissé izzadt karján az oltásnyom
kis csillagát, és érzem, hogy elszorul a szívem,
és forró lesz az ágyékom. És míg
érzem a zsigereimben a változásokat, amelyek bizony
siettetik az időt, pedig az úgy is tovatűnik, elmúlik,
a szemem sarkában könnycseppek gyűlnek. Be tudnám
rajzolni a várostérképre a nosztalgia forgóit,
a múltat felidéző fájdalom örvényeit.
Soha nem láttam az édesanyám testén az anyajegyeket,
de annak a lánynak, akinek életemben először
simogathattam a meztelen testét, ma is emlékszem minden apró
szeplőjére, barnás vagy feketés foltocskájára.
Így vagyok Bukaresttel is: ismerem minden nosztalgia-szeplőcskéjét,
ma is él bennem minden hely, ahol csak megálltunk csókolózni,
amerre csak barangoltunk, ahol ittunk valamit, vagy ahol iszonyúan
összevesztünk - a várostérkép nosztalgikus
pontjai és a hajdani lány bőrén a szeplőcskék
tökéletesen fedik egymást.
Ekkorra már el is felejtettem a szonett-regény ötletét,
és az elveszített szerelemmel járó szenvedés
megérlelt a versírásra. A Donita Balasán kivettem
egy kis padlásszobát, amelynek minden bútorzata egy
asztalból, egy székből és egy ágyból
állott. A berendezés igénytelenségével
ellentétben, a szobácskához csodálatosan bonyolult,
szecessziós kovácsoltvas-díszítésű
kis erkély tartozott. Estefelé kiléptem a vörösen
lángoló alkonyatba, és végigtekintettem a kékes
párába burkolt kupolákon. Csak ilyen későn,
az egyetemi évek alatt szoktam meg a belvárost, mintha a
kis hernyóként eltöltött gyermekkor, a kamaszkor
báb-léte után most szabadultak volna ki szárnyaim
a gubóból, és végre fölszállhattam
az áttetsző magasság felé. Az előadások
nem sokat jelentettek számomra. Órák után ráérősen
barangoltam a belvárosban, a szobrokkal díszített
tereken, a Mihai Viteazul szobra mögött, a "ló farkánál"
lévő, csecsebecsékkel és illatokkal csábító
nagy üzletekben, az Intercontinental és a Nemzeti környékén,
a Palota melletti utcákon és a Calea Victoriei-en. Egyre
jobban tetszettek a modern épületek, a nagy forgalom, az elegáns
férfiak, a vonzó nők.
Ebből az élményből született Szerelmesversek
című kötetem, amelyben Bukarest úgy jelenik meg,
mint egy ragyogó neonfényben fürdő, lüktető
forgalmú, kristályos szerkezetű nyugati nagyváros.
Ekkoriban fedeztem föl a könyvesboltokat és galériákat,
a Schitu Magureanu-környéki irodalmi összejöveteleket,
a strandokat, a Cartea Romaneasca kiadót és a Scinteia-ház
jéghideg, rémálomszerű folyosóit, azaz
egy olyan kifinomult, bonyolult és izgalmas Bukarestet, mint egy
ezüstkehelyben felszolgált, forró vaníliássüteményre
öntött jéghideg fagylalt-költemény. Elfojtottam
a gyermekkor és a későbbi, a kamaszkori szívszorongató
szeplők városának emlékét. Végre
megtaláltam a saját szellős, színes, az egymásra
boruló kvarcrétegektől szivárványos
Bukarestemet, amelyet a Dimbovica medre oszt két részre.
Ez az én saját méretemre szabott Bukarestem, amelynek
a közepén nem anyám, nem is a kedvesem áll, hanem
én magam, az író, aki megteremtette ezt a várost.
A kettőnk közt kibontakozó idill tulajdonképpen
köztem és a költészet illúziója között
szövődik. Magányosan kóboroltam, mint egy kivert
kutya, forró nyarakon át mélyen megbántódva
csavarogtam Bukarest utcáin. Amikor a Continental és a Telefonpalota,
az Atnenée Palace vagy a Patria mozi előtt megtorpantam,
látomásszerűen vakító, csak az én
számomra érzékelhető dicsfény-nyaláb
hullott rám, úgy inogtam a súlya alatt, mintha örvénylő
széllel szembeszegülve tántorognék...
Durrell városa Alexandria, Cortazaré Buenos Aires, Joyce-é
Dublin? Nekem is van saját városom, Bukarest! Egy képlékeny,
formálható város, amelyet fantáziám
kedvére alakíthat, átgyúrhat, a legkülönfélébb
középpontok köré rendezhetem perspektíváit,
mintha számítógépen tervezném. Ha akarom,
a vonalak összemosódnak, mintha víz ömlene a rajzolatra,
vagy egymásba csúszó sávokba szerkeszthetem.
"Olyan vagy, mint egy páva, hátad mögött Bukarest
csodás toll-legyezőjével" - írtam magamról.
Feldíszítettem máriaüveggel, diorittal, ametiszttel,
hematittal és rothadó rákok, algák bűzével.
Meghengergettem mítoszokban, hallucinációkban, analógiákban
és paralogizmusokban, szecesszióban és szürrealizmusban,
a pop és az op minden árnyalatában, elképzeltem
egy csodás, sárgás fény-állat születését,
egy embriót, gyémántkővel a homlokán,
a Bucur piacnál, kettős, purin- és pirimidin-alapú
propelleren egyre fennebb emelkedve. Az öt alapelemből - hasis,
meszkalin, morfium, kuráré és merital - építkeztem,
mindenütt házak és parkok emelkedtek, rózsaszín
szemű és lila ajkú emberek, vízibolhaszerű,
színtelen, áttetsző autók rohangáltak,
a jelzőlámpák úgy villogtak, mint emberi agyban
az epilepsziás góc. A 111-es gyógyszertár olvasott
a jövőben, a Voluntari felé vezető híd
melletti benzinkút nyelveken szólott vala, a Teiul Doamnei
negyedben a kávéház kézrátéttel
gyógyított, a Teatrul Mic intésére felkeltek
és járni kezdtek a bénák, az Anglikán
templom egy tetovált nagyítólencsével felgyújtotta
a láthatáron közeledő ősz hajóinak
árbocát. És még mennyi, de mennyi fura dolog
meg nem esett!
Ha létezik magányos boldogság, tudathasadás,
grafománia, anorexia, apraxia, ataxia, ha a meditálás
Bardo-fokozata valóságos, ha valóban a csakrák
csakrája, a fejbúbtól a brahmani nyílásig
sugárzó isteni sahasrara lényünk igazi szeme,
amellyel megláthatjuk a mindenséget, akkor én valóban
boldog voltam, meditációs révületben éltem,
és fölöttem ott sugárzott a sahasrara. De a képekkel
az a baj, hogy hamar rájuk lehet unni. Amikor neszkávét
készítek, előbb ráöntök egy kiskanálnyi
kávéport egy kiskanálnyi cukorra. Ha egy kicsit megrázom
a csészét, a fekete kávépor-szemcsék
alól előtűnnek a cukor fehér kristályszemei.
Ha a kiskanállal továbbkevergetem, csakhamar tökéletesen
összevegyül a fekete a fehérrel, és bárhogy
is akarnám, soha többé nem tudnám szétválasztani
a kétféle anyagot.
Egyensúly, azaz a halál. Néhány képzuhatagos
boldog év után a költészetem, újabb táplálék
híján, lassan elsorvadt. Majdnem én is velehaltam.
Napokig csak az ágyon fetrengtem, kétségbeesetten
vergődve. Az átizzadt lepedő kötélként
fogva tartott. Szenvedtem, és rettegve tekintettem a jövőbe:
mi lesz velem, ha már nem tudok írni? ha nincs mit írnom?
Az őrület határán jártam, tizenöt
méregerős kávét is megittam naponta. Ha bírnék
inni, biztosan halálra ittam volna magam. Talán egy évig
tartott ez az állapot, ki sem léptem otthonról, alig
aludtam, de ha mégis elszundítottam, azt álmodtam,
hogy megint verset írok, olyan hajmeresztő költői
képek villantak át az agyamon, hogy egész testem beleborzongott,
de amint felriadtam, rájöttem, hogy milyen érdektelenek,
és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél gyorsabban
megint álomba merüljek. Ekkor kezdődtek azok az álmok,
amelyekből aztán kibontakozott a prózám. Az
elfojtott gondolatok kezdtek feltörni, a posztmodern visszahátrált
a modernségbe, az pedig, mint egy visszafelé vetített
film, lassan átalakult Redon és Chavannes szimbolizmusába,
és máris Caspar David Friedrich tájain jártam.
Egyre hátráltam az időben, mind alacsonyabb lettem,
gondolkodásom is egyszerűsödött, a szex már
nem érdekelt, valahol lent jártam az anális és
orális szinteken...
Napközben régi, fájdalmas emlékek törtek
rám, de még annyi időt sem hagytak, hogy látomássá
alakíthassam őket, hogy megértsem, honnan is jönnek,
egy álomból-e vagy a megélt valóságból,
vagy talán egy előző életemből (egy
Claude Lorraine-festmény, egy öbölbe befutó vitorlás...
a parton márvány oszlopsorok, boltívek, és
az egész látvány szinte áttetszően izzik
a napnyugta vörös fényében, mindig azt az érzetet
keltette bennem, hogy már jártam ott valamikor). Éjjelente
világosan rajzolódtak ki előttem olyan helyek, ahol
évekkel azelőtt megfordultam, a lakások, ahol még
kétéves, majd három, ötéves korom előtt
laktunk. Mindent átalakított, felnagyított a rettegés
vagy a boldog extázis. Hullazöld falak emelkedtek iszonyú
magas mennyezetek felé. Az ajtók be nem hegedt sebek, amelyekből
néha még szivárog egy kis vér. A levegő
szürkés, párás. És én, a pici emberke,
rémülten haladtam ezek között a díszletek
között, kis gyermekkezem megérintette a tapéta
virágait, földbegyökerezett lábbal álltam
meg a cigánylány előtt, aki váratlanul elém
toppant, és mosolyogva nyújtott felém egy kis tálon
néhány cukorporban meghengergetett, citromsárga török
édességet. A fürdőszoba ajtajában
borzadva láttam, hogy a vécékagyló és
a mosdó eltűnt, helyükön óriási konferenciaterem,
üres falai között hosszú asztal, körötte
székek, és a falak mellett körös-körül
plafonig érő halmokban brosúrák. Édesanyám
magával visz vásárolni, a karjába emel, fel,
fel, a szédítő magasba, az utca valahol lent marad,
a szédítő mélységben.
Ekkor írtam Az álmot, és igyekeztem minél
több gyermekkori emléket felidézni. Az elmúlt
idők utáni nosztalgia arra késztetett, hogy újra
felfedezzek olyan utcákat, ahol jó húsz éve
nem jártam. Felkerestem a Floreasca-raktárak melletti panelházat,
ahol az erkélyek olyan közel voltak egymáshoz, hogy
a szomszédasszony a negyedik emeleti balkon korlátján,
az alattunk tátongó mélység fölött
átnyúlva átvett édesanyám karjából.
A Floreasca-n megkerestem egy híres zenész nevét viselő
utcában azt a villát, ahol "papás-mamást" játszottam
a kis Silviával, és együtt fedeztük fel egymás
meztelenségének gyermekded titkait. Hányszor álltam
ott egy ablaknál, és a beeső fényben egy rejtélyes
könyvecske fedelén igyekeztem kibetűzni a címet:
"Szaltán cár meséje". De az igazi nagy felfedezésre,
az érzelmi memória igazi ébredésére,
amely Tarkovszkij Tükrének arra a jelenetére emlékeztet,
amikor a gyermek a hipnózis hatására beszélni
kezd, néhány évvel később került
sor. Egy reggel elindultam megkeresni azt a mesebelinek tűnő
házat a Silistrán, ahol kétéves koromig laktunk.
Ide kötöttek legkorábbi emlékeim: egy U alakú
ház, tele csupa ágrólszakadt lakóval. Élt
ott egy Koka nevű prostituált, és Nicu bácsi,
aki a vasúti műhelyekben dolgozott, meg a tulajdonosék,
Catana néni és bácsi a rengeteg gyerekükkel,
és Dzsoni kutya, aminek én nem tudtam kimondani a nevét,
és Doninak hívtam, és az örökké felfuvalkodott
pulykakakas... Édesapám, aki az udvaron borotválkozott
egy tenyérnyi tükröcske előtt, és az aranyszínű
kis csengettyű, amit egyszer beleejtettem egy nagy pocsolyába,
és soha többé nem került elő...
Meg is találtam a lakónegyedet, de az utcaneveket mind
megváltoztatták. Igazi külvárosi környék,
a verandák színes üvegablakai mögött oleanderbokrok
virítottak. Ide-oda bolyongtam a keskeny utcácskák
labirintusában, csendes kis tereken vágtam át, ismerősnek
tűnő, őrtoronyszerű magas épületek
mellett haladtam el. A Pincotára érve a levegő hirtelen
megváltozott, szürkés, füstös lett. Ráismertem
a hajdani alacsony kis fűszerboltra, ahol muskátli fonnyadozott
egy cserépben a pénztár mellett. Öregasszonyok
pillantottak csodálkozva utánam, bánatosan lépkedtem
végig régi házak köves udvarán, ahol kislányok
körbenállóst játszottak, igyekeztem elkerülni
a cigánylány kutató tekintetét, aki egy ütött-kopott
gipszangyalkákkal díszített balkonról nézett
le rám, és egyszercsak a 66-os számú ház
előtt találtam magam. Ma már ez sincsen meg, az egész
negyedet hamarosan lebontották, még mielőtt legalább
egy fényképen megörökíthettem volna. Az
emelet aládúcolva, a betört ablaküvegek helyén
papír, az egész épületből az elhagyatottság
és a pusztulás sugárzik... Az udvar közepén
egy 60-as évekbeli amerikai autó lecsupaszított váza
terpeszkedik. Balra egy félig nyitva felejtett ajtó, arra,
ahol mi laktunk az emeleten, egy cementezett padlójú szobában.
Az volt a konyhánk, az ebédlőnk, a hálószobánk...
Értetlenül bámultam ezt az emlékeim mélyéről
előkerült romot. Elszomorodva leguggoltam, és talán
mert a kétéves kori magasságomból láttam
a világot, hirtelen vakító fény robbant a fejemben.
Felálltam, kitártam az ajtót és beléptem.
Felkapaszkodtam a meredek csigalépcsőn, és egy hatalmas
barna ajtó előtt megálltam.
Kinyitottam és megtorpantam a küszöbön. Ragyogva
izzó fényözön ömlött végig a szobán,
és középen, az ágyon, vakítóan
fehér lepedőn ott ült anyám. Fiatal volt és
meztelen, a csípőjén vöröses anyajegy, haja
végigomlott a vállán és a mellén, a
szeme ragyogott, mint a gyémánt, és mielőtt
megszólalt volna, boldogan rámmosolygott.
NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSABibliográfia
CARTARESCU, Mircea
Sóvárgás
Jelenkor, 1997
Vakvilág
Jelenkor, 2000
"A parazita"
Magyar Lettre Internationale, 25
"Felvonóház"
Magyar Lettre Internationale, 33
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu