(RÓMA) - Külföldi barátaimban, akik szeretnek
néhány 20. századi olasz írót, egy világ
omlik össze, ha azt hallják tőlem, hogy az olasz kultúra
lényegében teljesen szóbeli, és egyáltalán
nem irodalmi. Mi, olaszok, szívesen beszélünk, főként
az utcán és a kávéházban, de nem szívesen
írunk.
Az olasz egyetemeken a művészeti és a természettudományi
karokat leszámítva minden megszerezhető kredit szóbeli
vizsgákra épül. A humán szakokon sem kell soha
írni. És a felsőbb iskolákban nem is tanítanak
írni. Az olasz diák tudja, hogy a tudását nem
kell a papírnak áldoznia, csak a tanárát kell
róla a retorika szegényes eszközeivel meggyőznie;
tudja, hogy "be kell csapnia". Az iskola az elemitől az egyetemig
egy tisztán szóbeli, közvetlen kontaktusra készít
fel. És amikor aztán a diákoktól megkövetelik,
hogy megírják a sorsdöntő zárómunkát,
a szakdolgozatot, sokan bedobják a törülközőt.
Amikor végre azt várják el tőlük, hogy
mutassák meg, mit tudnak mondani ők maguk, észreveszik,
hogy nincs mit mondaniuk - mindig csak azt ismételgetik, amit a
tanárok hallani akartak.
Az íráshoz vezető út el van zárva
az olaszok nagy része elől, mert képtelenek magukra
venni a egy írásbeli, hangtalan gondolkodás felelősségét:
az ő közegük a kötetlen (semmire sem kötelező)
csevegés a piazzán és a tévé talk-shaw,
ahol a szó látványossággá válik,
nem marad meg. A scripta manent az olaszok számára fenyegető
elképzelés. Így aztán Olaszországban
néhány ember azzal keresi a kenyerét, hogy vizsgadolgozatokat
ír. Olyan diákok négerei, akik maguk még nem
írtak soha; képesek majdnem minden témáról
írni a bibliától az ókortudományokig.
Nem tudnak semmit, de tudják, hogy azt, amit nem tudnak, hogyan
kell megírni. Hogyan tudnának ezek a diákok egyébként
bármikor is írni tanulni a professzoraiktól, ha azok
maguk sem tudnak? Az olasz professzorok "a lábukkal írnak".
Sok egyetemi tanárt ismerek, karrierje csúcsán, aki
soha nem publikált egyetlen könyvet sem. Az egyetemi pályafutásban
is többet számít a meggyőzés művészete,
a szóbeliség művészete - rosszmájúan
a machinációk - mint az, amit az ember a könyvtárakban
hátrahagy.
A lányom, aki egyetemista, megkért, hogy olvassam
el egyik tanárának a könyvét, mert ő érthetetlennek
találja: igaza volt, csupa nehéz szóhüvely, hogy
az olvasót terrorizálja, és semmi gondolat, vagy alig.
Mivel ezt a professzort személyesen is ismerem, mondtam neki, amikor
találkoztunk: "a lányommal együtt elég érthetetlennek
találtuk a könyvedet". Ő büszkén kihúzta
magát, és azt mondta: "Persze, amit írok, az nehéz
és bonyolult". Emlékeztettem rá, hogy az adófizetők
azért fizetik, hogy fiatal embereknek úgy magyarázza
meg a bonyolult dolgokat, hogy megértsék; nem pedig azért,
hogy posztstrukturalista szlengjével kérkedjen. Ő
azonban nem osztotta az oktatás társadalmi funkciójára
vonatkozó nézeteimet. Egyik kollégája, Umberto
Eco egyszer azt mondta: "Sokkal bonyolultabb egy egyszerű egyetemet
megszervezni, mint egy bonyolultat."
Mobilmánia
Mindenki, aki Olaszországba jön, meglepődik attól,
hogy milyen sok mindenki járkál mobiltelefonnal. Olykor moziban
is láttam nézőket, amint előadás közben
megzavarta őket a telefoncsörgés, suttogva felelgettek
- és ami a legmeglepőbb - anélkül, hogy szomszédjaik
tiltakoztak volna. Miénk a világrekord a mobiltelefonok használata
terén, nálunk 20 millió volt az előfizetők
száma 1998-ban szemben a németországi 13,8 és
a franciaországi 10,5 millió előfizetővel stb.
Csak Japán múlt felül minket a 40 millió előfizetőjével.
Elég lenyűgöző Nápolyban munkanélküli
fiatalokat látni, akik 30-35 évesen még a családjukkal
élnek, amint a volánnál ülve beszélnek
a mobiljukon, miközben furikáznak hazafelé, hogy megegyék
a mamájuk készítette pastasciuttát.
Mert mi vagyunk egyebek közt azt USA mellett a leginkább
motorizált ország is. Ez az individualizmus olasz útja.
Minden olasznak van egy autója és egy mobilja - és
80% él a saját lakásában. A mobilok a szegény
Délen még elterjedtebbek, mint a gazdag Közép-
vagy Észak-Olaszországban. A mobilok gátlástalan
használata nálunk kompenzálás, mint a színes
amerikaiak hangos rádiózása, a szegények feltűnő
fényűzése.
De ezekből az adatokból nem szabad azt a következtetést
levonni, hogy olyan ország volnánk, amely általában
jobban el volna látva csúcstechnológiával,
éppen ellenkezőleg. A számítógép-
és az internet-felhasználásban az utolsó helyek
valamelyikén vagyunk Európában alacsony gazdasági-politikai
rangunknak megfelelően. Csak 1.108.000 internet-felhasználónk
van a franciaországi 7.541.000-rel, a németországi
7. 300.000-rel, az angliai 8.110.000-rel szemben. Japánról
és az USA-ról nem is beszélve. Az információs
technikára irányuló kiadásaink a bruttó
nemzeti terméknek csupán 1,51%-át teszik ki, a 2,45%-os
nyugat-európai és a 4,7%-os amerikai átlaggal szemben.
Ez a hatalmas olló Olaszországban egyfelől a mobiltelefonok
rendkívüli sikere másfelől a számítógépekkel
szembeni bizalmatlanság között csak az olaszok orális
beállítottságával magyarázható.
Ami az autó iránti szenvedélyünket illeti, ez
azon alapul, hogy senki sem bízik az államban, amely a tömegközlekedési
eszközökről gondoskodik. Az olasz ember régen megtanulta,
hogy legjobb, ha mindent maga csinál, nem számíthat
a közintézményekre.
Az írással kapcsolatos nehézségeinkhez
még hozzájönnek az olvasással kapcsolatos nehézségeink.
Az olaszok 60%-a soha el nem olvas egy könyvet. Az olaszok mégis
mindig kulturális fölényben érzik magukat, ha
egy angollal vagy egy japánnal találkoznak: mi olaszok végül
is latinul tanulunk az iskolában, és reneszánsz mesterművek
között élünk, ők nem, gazdagok lehetnek, mégis
barbárok maradnak.
A szóbeliséghez való vonzódásunk
mindenesetre nem jelent többnyelvűséget: 100 ifjú
olaszból csak 29 beszél idegen nyelvet (ebben a spanyolok
és a portugálok még nálunk is hátrébb
tartanak Európában).
Bürokrata nyelv
Pillanatnyilag a gazdaság sokkal rosszabbul alakul Olaszországban,
mint más európai országokban. Azzal vigasztaljuk magunkat,
hogy ennek a válságnak konjunkturális alapja van,
mivel a vállalatok túl sok adót fizetnek, és
az euro még túl erős fizetőeszköz, úgyhogy
az olasz termékek alacsony műszaki színvonalukkal drágábbak,
mint azelőtt voltak. Bár nem vagyok gazdasági szakember,
mégis attól tartok, hogy az olasz válság sokkal
mélyebb: egy mindinkább az írás - a matematika,
informatika - uralta világban az olasz bőbeszédűségnek
egyre kevesebb helye van. A tudományos kutatás fejlődése,
a lakosság magas képzettségi szintje, az elektronikus
írással való nehézség nélküli
bánásmód a gazdasági erősségnek
alapvető előfeltétele.
Az írás elfogulatlan használata még
a színjátszásban is lényeges, ahol a korábbiakkal
szemben hanyatlás észlelhető. A filmet tévesen
tartják vizuális művészetnek, mindenekelőtt
inkább írott termék. A nagy olasz film a 40-es évektől
a 60-as évekig a Cinecitta szerencséjének titkos
kovácsai, Cesare Zavattini és Ennio Flaino forgatókönyvei
nélkül elképzelhetetlen lett volna. Az olasz filmben
és televízióban ma nincsenek olyan emberek, akik ilyen
nívón tudnának filmeket írni. Pedig úgy
van, ahogy a producer De Laurentis mondja: "a film igazi sztárja
a forgatókönyv".
A kimondott szónak az írott szóval szembeni
elsőbbségét részben a katolikus egyháznak
köszönhetjük. A katolicizmusban a pápa ex catedra
hirdeti nekünk az igazságot - aztán a pap a szószékről
-, nem a szentírás olvasásával keresik az üdvösséget,
mint a protestantizmusban. A protestáns reformáció,
amely a Biblia németre fordításával veszi kezdetét,
olyan forradalom, amely az írást tolta a hit középpontjába.
Különös, hogy Max Weber minden idők legjelentősebb
szociológiai művében, A protestáns etika és
a kapitalizmus szelleme címen a gondviselésről szóló
tanítást tekinti a protestantizmus és a kapitalizmus
közti affinitás okának, nem a könyv protestáns
kultuszát. A zsidó vallás is az írás
vallása - ezt talán azt is magyarázza, miért
érzi sok zsidó jól magát a kapitalizmusban
- de nálunk, Olaszországban sosem volt elég sok zsidó,
hogy hatni tudott volna ránk. Igaz, hogy a Biblia és az üzleti
könyvek, ez nem ugyanaz, de ez is, az is írás, és
kapitalistának lenni mindenekelőtt az írásos
bizonylatokkal való bánásmódot jelenti.
Mindenesetre Franciaország is katolikus ország,
mégis eljegyezte magát az irodalom nemzeti tiszteletével
- amikor Giscard d'Estaing még köztársasági elnök
volt, azt mondta a tévében, hogy kudarcnak érzi, hogy
a politikának és nem az irodalomnak szentelte az életét.
Ezzel csak egy közhelyet erősített meg: írónak
lenni Franciaországban a szellemileg legrangosabb dolog. Kevés
olyan francia van, akinek ne volna egy regény vagy egy kötetre
való vers a fiókjában, amelyet szeretne egy napon
megjelentetni. Olaszországban ezzel szemben, a belcanto és
a szép formák, a commedia dell'arte és a misteri buffi
hazájában nem bírunk szép írott nyelvvel,
csak a burocratese van nekünk, a bürokraták bikkfanyelve,
amelyik olyan, mintha kőbe zárva próbálnánk
mozogni. A burocratese az írásképtelenség ára,
mert ebben az esetben nem az alany rendelkezik az írás apparátusával,
hanem az írás apparátusa uralkodik a szubjektum felett.
Utóbbi már képtelen gondolkodni: felőrlik az
írott szavak könyörtelen fogaskerekei.
Nálunk azért uralkodik a szóbeliség,
mivel a szóbeli kapcsolat mindig konkrét és relációkhoz
kötött: mindig X-hez vagy Y-hoz fordulok, és úgy
definiálom magam, mint valakit a közvetlen beszélgetőtársaimhoz
való viszonyban. Az írás ezzel szemben az egyetemességet
célozza meg és az intimitást, ami paradox módon
ugyanazon érem két oldala: egyedül egy fehér
papír előtt nem egy konkrét embert kell meggyőznünk
vagy megnyernünk; egy arc és név nélküli
másikhoz fordulunk, bárki legyen is az. Ezen kívül
a konkrét szemtől szembe állás hiánya
arra késztet minket, hogy megkérdezzük magunktól,
a szívünkre téve a kezünket: "Mit is gondolok valójában?".
Szavakat helyezni a papírra vagy a számítógép
üres képernyőjére időt hagy nekünk
arra, hogy szellemünk intim titkosírását felszínre
hozzuk, és éppen ezért állunk be egy univerzalizáló
tropizmusra. Olaszországban azonban még mindig a konkrét
történelmi kapcsolatok számítanak, azaz az itt
és most, ami fenyeget vagy sért, ami hízeleg vagy
megbánt, ami bátorít vagy elijeszt. A tisztán
orális szubjektum mindig felszínes marad, bármennyire
csillogó is az a felszín. Mindig pörgő nyelvével
nem fér össze a mérlegelés és az előrelátás.
Ezért aztán kultúránk a legjavát a kápráztató
jelenségekben nyújtja (öltözködésben,
ételkülönlegességekben, formatervezésben,
borokban), a dolgok érzéki és külsődleges
szintjén, a különlegességek tarka és múlandó
világában. A társas együttlét, a mások
számára és mások által való létezés
uralja azt az extrovertált színjátékot, amit
olasz életnek hívnak. De a tudományos-technikai befolyás,
ami ma egy nép valódi gazdasági és politikai
erejét biztosítja, mindenekelőtt az írás
névtelen egyetemességére támaszkodik.
Nem túl rózsásak a kilátásaink.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BENVENUTO, Sergio
"Halál amerikai módra"
Magyar Lettre Internationale, 14
"Nevada"
Magyar Lettre Internationale, 16
"Itáliáról"
Magyar Lettre Internationale, 21
"Törzsfőnökök"
Magyar Lettre Internationale, 24
"La bella figura"
Magyar Lettre Internationale, 26
"Gulliver Albániában"
"Vigyázó szemetek Londonra vessétek!"
Magyar Lettre Internationale, 27
"Tudósok az arénában"
Magyar Lettre Internationale, 28
"Nápoly"
Magyar Lettre Internationale, 29
"A kukkoló társadalom"
Magyar Lettre Internationale, 30
"Az olaszok 20. százada"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Boldogság-pirulák"
Magyar Lettre Internationale, 32
"Nápolyi vázlatok"
Magyar Lettre Internationale, 33
"Az igazság angolul beszél.
Globalizáció és a különbözés
vágya"
Magyar Lettre Internationale, 37
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu