stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Abody Rita
Színes irhák

A multikultúra számomra én-élmény. Mint minden, reflexszerűen.

 Úgy kezdődött, hogy négy vagy öt éves voltam, és édesapámmal sétáltam a Feneketlen-tónál, ott, ahol most a kislányomat sétáltatom naponta. (Láncolatok... idő és élmények ritmusa, átadni való dolgok, levegővétel...) - Szintén ott levegőzött, a történet szerint, egy feketebőrű fiatalember, amolyan egyetemista-féle, akikből akkoriban is - mintegy negyven éve - tanult jónéhány Magyarországon, és akiket akkortájt egyszerűen négernek hívtak. A néger nekem nemigen jön már a számra. Elemi udvariasság lett, Amerika-tapasztalat, hogy ne. (Sokszor ún. értelmes emberek fekának hívják őket, mintegy visszamentve a szóba az undort, orv latin asszociációk, mennyire utálom ezt.) - A kislány, aki voltam, odament ehhez a fekete fiúhoz, és megérintette a bőrét a kinyújtott ujjával, azután megnézte az ujjahegyét, hogy nem lett-e fekete, mintha az a fekete bőr fogna, mint egy frissen festett kerítés, vagy egy kéményseprő. Akkor ezen állítólag minden résztvevő nevetett, az apám, a fiú és a járókelők, csak a kislány nem. Mi olyan vicces? Fog, vagy nem fog? Ma nem alakulhatna így az idilli jelenet. Sokkal több paranoia kapcsolódhatna a helyzethez, az apa szégyenkezhetne, hogy a gyerek egyáltalán észreveszi azt a másféle színt, az egyetemista megsértődhetne ugyanezért, fucking dirty white people, már a kölkük is gúnyt űz belőlem, satöbbi. De ez a helyzet gyakorlatilag már ki sem alakulhat. A mai gyerekek nemcsak a híradóban, a zenei klipekben, az alvásidőből lecsípett krimiben, hanem már az esti mese rajzfilmjében és a mesekönyvekben is találkoznak a kötelező néger szereplővel, kinek jelenléte PH, azaz Politikailag Helyénvaló. Nem nagyon lepődnek meg tehát másféle színű embertársaikon az életben sem.

Ami engem illet, a barna hajú és szemű emberek egész életemben vonzottak, akárcsak a kreolos vagy még sötétebb bőr. (Pszichológiai adalék: a keresőkép, mely a másik nem iránti vonzalom alapja, állítólag az ellenkező nemű szülő fizikai adottságaira épül - nos: az apámtól korán elvált édesanyám volt ilyen barna típus, míg viszont édesapám szőke és kékszemű, és ezt a fajtát viszont, úgy értve, hogy fizikai vonzalom szempontjából, soha életemben nem állhattam (én is kékszemű vagyok). Sok személyes konfliktus, és a zsarnokság (atyai, történelmi) utálata van emögött. A barnaság utáni vágy talán egy elemibb hiányban gyökeredzik. Vagy a napmeleg utáni vágyban. (Az emberiség bölcsője - tetszik, nem tetszik - Afrika).

 Mi van még? Tizenéves koromban volt a perzsa, Szerb Antal regényében, egy hercegi férfi, akinek civilizált intellektusa mögött egy ugrásra kész, szenvedélyes szexuális vadállat lapult volna, és ez a férfi rettentően izgatta a hófehérke hősnőt, aki végül is nem merészelte átlépni a bőrszíne szabta határokat, hanem szekrényt tolt az ajtaja elé, amelyet a perzsa könnyedén visszatolhatott volna, mikor rátört a vágy, de tudta, hogy nem volna érdemes, egy ilyen vacak, gyáva nőért. Volt a Sandokan című filmsorozat Kabir Bedivel a főszerepben, pont az esetem, gyönyörűséges fekete kalóz, zöldesbarna szemek, aki tökéletesen megfelelt ennek a képnek, nem az a száraz-izmos típus, nagyon férfias, de lágy vonású arc, a teste is enyhén puhaságra hajlamos, finom szőrös, jó meleg lehet ottan, nem kövér. Nem emlékszem, hogy bárkiben felvetődött volna a szépséges kalóz láttán a faj problémája.

Aztán: gimnazista voltam, mikor megjelent Pilinszkynek számomra egyik legkedvesebb könyve, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal. A könyv Amerika-tapasztalatokból ihletődött, Pilinszky járt New Yorkban a Halász-féle Squat színháznál, ott találkozott a gyönyörű fekete színésznővel, akit ő még nyugodt szívvel hívhatott négernek. Ebben a könyvben azt írja Pilinszky, sok személyes szabadság- és szeretet-élmény konklúziójaként, hogy az ember a világegyetem polgára is. Ez a mondat mélységesen megragadott, és egyszer s mindenkorra saját személyes, vágyott igazságomként könyveltem el. A mondat - potenciális, ideális - igazsága, és ez a végtelen térben kifeszített szabadság értelemszerűen a Föld polgárságával kezdődött, és mindenkire vonatkozott a szívemben (mi, emberek, gondoltam gyanútlanul...) . Ezidőtájt a szocialista párt nem győzte a figyelmet felhívni a kozmopolitizmus fenyegető veszedelmére, Pilinszkytől szokatlanul politikus gondolat volt ez.

Később egy ilyen Kabir Bedi-féle mackós, keleties szemű cigányfiúval kerültem rövid ismeretségbe, festő, egy képzőművészeti táborban, aki mindig a népét festette, és cigánylánynak festett engem is a vörös haj és kék szem dacára, a menyasszonyának hívott, és csaknem megfojtott, mert szerinte utánanéztem a barátjának... fogalmam se volt, hogy az utánanézés az ő kultúrájában szemérmetlenségnek minősül, de heves megtorló mozdulata kiszámított volt, mint később nevetve elárulta, tudom, mennyire kell szorítani, hogy ne nagyon fájjon. A konfliktus tárgyát képező bámészkodás igaz volt, tényleg gondosan szemügyre vettem a barátját, nézem az embereket, szeretem nézni őket, el szoktam felejteni, hogy ez egy nő részéről más benyomást is kelthet, mint az elfogulatlan szemlélőét. Óriási kommunikációs szakadékba pillantottam hirtelen, egy olyan világba, amelyben egészen mást jelent minden szó, akár a legapróbb mozdulat is, és ha a bőrszín nem is számított, ez a metanyelvi különbség viszont annál inkább, és a kapcsolatnak azonnal vége szakadt. - Alaposan megrémültem. - Ezt a cigányfiút láttam azóta több regionális műsorban, hat vagy hét gyereke van, nagyon szerény asszonya, purdék, külföldön is elad, a nevét angolosra változtatta, de a képein soha nincsenek már emberek, se barnák, se fehérek, csak valami különös, üres, fénylepte holdbeli táj mindig, amiről ő azt mondja, hogy Isten van ott jelen.

Volt hites uram, ismeretlen nagypapával, akiről a családomban azt mondták, hogy egy kicsit hosszú az orra, de az nem baj, ők ismernek nagyon rendes embereket, akik... és volt, jóval később, egyik legkedvesebb jóbarátom, aki egyszercsak elkezdte firtatni, én is az vagyok-e, sehogyse akarta elfogadni a nemleges választ, olyan vagy, mintha, de miért? És ha, akkor? és arra késztetett, hogy egy megfelelő válaszon gondolkozzam erre a kérdésre, mert az egyszerű nem az ilyesféle kérdések és a történelmi tapasztalatok fényében nagyon-nagyon kevésnek, olcsónak, szinte tisztátalannak tűnt. Nem, de lehetnék. Sajnos, nem. Nem, de örülnék neki. Vagy egyszerűen azt mondanám, hogy igen, de ez sem lenne megfelelő válasz, mert hát miért is kellene körmönfont hazugságokba bonyolódnom, hogy egy számomra magától értetődő tényt, a sokféleség hasznos gyönyörűségét védelmezzem?

 Itt kell most már magyarázatot adni arra, hogy multikultúra-jegyzeteimet miért a faji kérdéssel kapcsolatos morfondírozgatással kezdem, és hogy jön ide a szerelem? Nos, a fajokról azért esik szó itt, mert a multikultúra, amint az amerikai ott-tartózkodásom alatt világos lett, csak egy bizonyos nézetben elv, eszmény, politika, másrészt viszont a legszemélyesebb mindennapi élmények tömege kapcsolódik hozzá. Amerikában a világ összes etnikuma előfordul és helyet keres, ami meg New York-ot illeti, ott minden erről szól. Azt azonban senki ne higgye, hogy a másfajta ember iránti tolerancia intézményesedése Amerikában a demokrácia vívmánya: abban az országban eszmény haszon nélkül nem sűrűn található. Az összehordott kultúrák kiszélesedett konzumálási lehetőségeket is jelentenek, legyen szó akár a kínai konyháról vagy a jazz-zenéről. Ez a tolerancia oka, egy kevésbé naiv nézőpontból. A filmekben és áruházi katalógusokban szereplő "kötelező néger" (ázsiai stb.) nem más, mint a potenciális vásárlót, nézőt (reklámfogyasztót) hívogató "csalikacsa". Nem állítom, hogy e gesztusok mögött nincs a valódi demokratikus gondolat szikrája sem, de legalábbis megerősíti azt a vele járó anyagi haszon. Természetesen egyéb, nem faji vonatkozásokban ugyanez a "racionális tolerancia" található; egy kezembe került áruházi játékkatalógusnak úgy minden ötödik-hatodik oldalán lehetett látni a fényképeken szereplő, önfeledten játszadozó modell-gyerekek között egy láthatólag fogyatékosat, down-kóros kislányt, kisfiút, gondolom, a népesség megfelelő százalékának arányában, mert hát miért is kéne e gyerekek szüleiről, mint játékvásárlókról lemondani, és ugyanakkor persze a gesztus is nagyon szép és főleg PH (ld. fent). - Minderről pedig az a véleményem, hogy lehet ugyan szomorkodni azon, hogy a pénz országában haszon nélkül sem eszmény, sem szépség nincsen, de nekem egyértelműen az amerikai tapasztalatok pozitív részéhez tartozott, hogy ennyire nyíltak, egyértelműek, áttekinthetők és logikusak a játékszabályok, az ember mindig tudhatta, mivel áll szemben, és hogy miért mit adnak, ami egy ideológikusabb társadalomban nem mindig ilyen világos.
 
Tehát, vissza az eredeti témához: mihelyst a multikultúra a köznapi életben jelenik meg, személyes szinten a fajjal járó mögöttes kultúra - magatartás és hagyományok - utasíttatnak vagy fogadtatnak el, szociális-politikai szinten viszont a kényszer és a haszon: a tolerancia nem annyira az eszmény bizonyítéka, hanem a józanságé: a másik kultúrából, fajból táplálkozni másképpen nem lehet, és azt használni sem.

No és a szerelem? Azért lett a személyes /pár/kapcsolatok rendje ennek az írásnak a témája, mert azt hihetnénk, ebben a szférában történik meg ennek a szín-kérdésnek a tökéletes megoldása spontán módon, gyanús ideológiák nélkül. Szerelem, szerelem - olyan könnyedén lép át ezeken a bőrszín-határokon, gondolhatnánk, mint ahogy Rómeó lendül fel Júlia erkélyére. Csakhogy: ez sem igaz ám. Sőt. A népek kultúrákat hoznak magukkal, másfajta kommunikációt, szokásokat, gesztusokat, világnézetet, történelmi emlékeket és hagyományokat. Azt mondjuk, politikailag korrekten, hogy az emberek egyenlők, de nem mindig voltak azok. A bőrszín csak a színen van, a valódi, összeegyeztetésre váró különbségek pedig belül, a hozott anyagban.

A választás tehát szabad, szabad, de nem teljesen ártatlan. Létezik egy teljesen spontán vonzalom és keveredési vágy a különféle fajták között, de a választások nagy része súlyosan motivált a kulturális hozadékok, a legkülönfélébb személyes motívumok, feltörekvési vágy, önérvényesítés és önértékelési motívumok által. Láttam erre itthon is példát. Gimnáziumi barátnőm, vékony, kékszemű szőke lány, extravagáns teremtés, történetesen szintén festő, egy Magyarországon diplomázott fekete fiúhoz ment feleségül, és lett két gyönyörű gyerekük, annak idején ez elég nagy merészségnek számított. A barátnőm követte párját annak anyaországába, és tőle telhetőleg igyekezett alkalmazkodni az ott uralkodó feudális nemi viszonyokhoz, de egy ponton túl ez nemigen volt lehetséges. A fiúnak nagyon imponált, hogy a felesége európai és hogy festő, egészen addig, amíg nem kezdett el konkrétan festeni, otthon, az ezzel járó időket és energiákat elvonva a főzéstől, mosástól, vasalástól, férje és gyermekei kiszolgálásától, belebújva a maszatos köntösébe, csinos ruhái helyett, és széthányva a festékes tubusokat a földön. Így, a praktikus következményekkel együtt persze már mindjárt nem volt olyan vonzó a lány hivatása, és a házasság tönkrement - hiába járt európai egyetemre ez a fiú. De meg kell jegyeznem, ehhez a férfiúi magatartáshoz sem kell okvetlen feketének lenni, magyar férfiben is láttam nem kevés hasonlót.

Amerikában többször is találkoztam fehér férfiakkal, akik valamilyen keleti országbeli lánnyal jártak. A keleti lányok odaadása a párkapcsolatban legendás (noha szerény véleményem szerint igazából csak a felszínen van így) és ennek választása, végül is, szintén túllép a bőrszín-kérdésen. Ezek a lányok kultúrájukkal egy archaikusabb nemi szerepet hordoznak, és partnereik igazából ezt a női szerepet választják. A velük élő férfiak között a véletlennél gyakrabban lehetett találni előnytelen külsejű vagy erélytelen, esetleg kissé túlkoros, problémás, agglegényszerű férfiembert, akinek számára "könnyített" feladat volt egy keleti lánnyal járni. A látszólag engedékeny és simulékony, mosolygó lányoktól, úgy tűnt, nem kell úgy tartani, mint az emancipált, bármi áron érdekeket érvényesítő amerikai nők nagy csoportjától. Ezeknek a lányoknak a hozott kultúrája tudta, hogyan kell bánni a fölényre igényt tartó férfiak pszichéjével, úgy, hogy azért a lány igényei se szenvedjenek hiányt - egy többezer éves hagyomány, amit manifeszt módon Európában és Amerikában már nem gyakorolnak. Mert itt és ott mi, nők úgy hisszük, hogy csalás, kendőzés és mézesmadzag nélkül is egyenrangúaknak és megbecsülteknek kell lennünk. És igazunk is van. A keleti lányoknak viszont nem az a fontos, hogy mi az elvi igazság, így tételesen és személytelenül, hanem az, hogy mi működik. És ez, mármint a működőképesség, legalább olyan fontos, mint az igazságra való emberi igény.

Volt aztán olyan is, hogy a "másság" pozitív, érzéki élményként lett felkínálva, mellyel maga a tulajdonos operált: az általam szívesen látogatott bolhapiac környékén szokott csellengeni reklámcédulákat osztogatva egy tejeskávé színű, fekete szeplős, kissé nőies srác, mindenképpen átmeneti jellegű lény, aki úgy tűnt, valamennyi lehetséges irányba nyitott. Megszólított, és miután kiejtésemet hallván tisztázta, honnét vagyok, pár mondatnyi beszélgetés után kertelés nélkül ezt kérdezte: volt már fekete szeretőd? És miután nemmel válaszoltam, rám mosolygott: Hadd legyek én az első.

Ahogy észrevettem, minél fiatalabb generációról van szó, minél inkább beleszülettek a lányok és fiúk a "multikultúrába", annál inkább letisztulnak a viszonyok, annál inkább elveszítik a sokféle gyanús motivációt, megmaradnak annak, aminek indultak, szerelemnek... Az ún. "alternatív" kultúrában élők számára pedig már valóban természetes mindenféle közlekedés a különböző etnikumok között - ahogy a kultúrában általában is. Legkedvesebb történetem az, amelyet holland lakótársunk, Aryan, magas, csinos szőke gyerek mesélt el, egy új generáció szülötte, aki elmondta, hogy először gimnazistaként hallott tételesen, tananyagként a faji kérdésről, és egyáltalában nem értette, mi a probléma. Annyira nem, hogy hosszú töprengés után döbbent rá, hogy de hiszen az ő legkedvesebb barátja, akivel évek óta egy osztályba jár, tulajdonképpen feketebőrű! Addig ugyanis egyszerűen nem vette észre.

Nekem, mint kívülálló kalandornak, nem kellett szembesülnöm e kérdés teljes mélységével, noha készen álltam rá, sőt kívántam is. New York hatalmas emberanyagából valami ördögi véletlen folytán mégis egy rosszkedvű magyar bölcsész jutott nekem, és a multikultúrával való személyes találkozásom az esztétikum és érzékiség mezejében maradt. Ez pedig, lehet mondani, maga volt a tiszta gyönyörűség és a Paradicsom. New York, ahol legtöbb időmet töltöttem, elbűvölt az emberek sokféleségével, és mindennapi utcai zarándoklataim alatt nem győztem gyönyörködni az emberi arc és alak szépséges változatosságában. Magyarország ehhez képest rettentően egyhangúnak és zártnak tűnt. Boldog voltam attól, hogy mennyi mindenféle emberrel beszélhettem, hogy rajtuk és eredetükön keresztül az egész Földgolyóra láthattam testközelben, mindent megkóstolhattam, amit az emberek valahol a Földön esznek, és minden utcasarkon egy másik világba nyerhettem bepillantást. Voltak nagyon jó történetek, és szerettem az örökké lehetséges kommunikációt minden teremtménnyel, akibe belebotlottam. A metrón mellettem ülő fekete lány megkérdezte, nincs-e nálam valamiféle arckrém, adhatnék belőle, mert száraz a bőre, és a zöldségesnél, mikor a baseball-labda méretű avocadókat válogattam, termetes fekete asszonyság szólított meg, hogy e csodás gyümölcs elkészítési lehetőségeiről társalogjunk.  Lakótársaink többnyire keletiek voltak, kínai, koreai, japán fiúk-lányok, indiai barátainkkal azóta is tart a kapcsolat. Számomra ez lett a multikultúra, a tökéletesen szabad emberi beszélgetések színtere, szemet és szívet gyönyörködtető, kalandos, izgalmas és gazdagító.

Itthon: magyarságom evidencia, nem elv. Leginkább az általam legjobban használt, leginkább megszokott nyelv szempontjából létezik, bizonyos térbeli emlékekben, a gyerekkoromban, a nagymamám illatában és az állatkerti sétákban. Máshol nem tudnék huzamosabban élni, hacsak nem muszáj, és szeretném, ha idehaza temetnének el, a fene tudja, miért. És ezzel kész. Ezeken kívül, elnézést kérek, nem vagyok magyar. Világpolgár vagyok/szeretnék lenni, aki mindazzal, ami itthon legtöbbnyire a magyarságot jelenti, nem tud azonosulni. Merthogy a magyarság itthon többnyire azt jelenti, hogy mi nem: nem cigány, nem zsidó. Ez a negatív definíció pedig nekem kevés és ellenszenves. Igenis, cigány vagyok, zsidó, fekete és ázsiai, és még amit akartok. Pont.

Mindegy már nekem, hogy ilyen vagy olyan politikai és személyes okból létezik multikultúra, de biztos, hogy ez az a közeg, amelyben életemben leginkább otthon éreztem teljes mivoltomat: magamat.
 

Bibliográfia

ABODY Rita
"Démonikus levelek"
Nappali ház, 1990. 4.

"A kalandor"
Nappali ház, 1997. 3-4.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány      LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret