Napi munkám végeztével rászánom magamat,
hogy ma este mindenképpen átmegyek a szomszédba, mert
elkorhadt a kútfedél, ki kellene cserélni. Szomszéd
úr és Szomszédasszony előző nap megerőltető
kiránduláson vett részt: Ópusztaszeren jártak
a nyugdíjasbusszal. Még tele vannak a tegnapi élményekkel:
egészen fel vannak villanyozva. Tőlük szokatlan lelkesedéssel
magyarázzák (bár izomlázuk van, és fáj
a lábuk a sok gyaloglástól), mi mindent láttak,
és úgy vélekednek az emlékhelyről, hogy
arra bármelyik európai ország büszke lehet.
Miután elképzelhető, hogy rögtönzött
elmélkedésemnek nemcsak magyar olvasói lesznek, röviden
el kell magyaráznom, miről híres az Ópusztaszer
nevű település Magyarország délkeleti részén.
Nos, egy régi magyar krónika szerint az úgynevezett
honfoglalás után itt tartották az első magyar
országgyűlést. Azt elmagyarázni, hogy mi a honfoglalás,
már gyerekjáték: a szótár szerint az
a cselekvés, hogy valamely vándorló nép egy
területet elfoglal, és ott hazát alapít. A honfoglaló
magyar vezérek Ópusztaszeren alapítottak hazát,
és osztották fel egymás közt annak területét
ezerszáz évvel ezelőtt. Egyébként az
„ó” azt jelenti, hogy régi, tehát ugyanezt a helyet
legalább egyszer felépítették máshol
is, vagyis előzőleg lerombolták; és csakugyan,
a helynévben szereplő „puszta” szó nem a füves
rónaságot jelenti, hanem azt, hogy a Szer nevű középkori
város elpusztult. A tulajdonnév nemcsak elkülöníti
a helyet vagy a személyt a többitől, hanem tartalmazza
annak eseménytörténetét is. A nyelv a megtestesült
emlékezet, és mindenekelőtt a nevekben képes
emlékezni.
Szomszédaimat azonban ez a tény nem hozza lázba,
nem lelkesednek a középkori romok iránt. Még
kevésbé érdekli őket, hogy ötvenöt
évvel ezelőtt a kommunisták taktikai okokból
itt kezdték meg a földosztást, ami csupán előjátéka
volt a téeszesítésnek, vagyis a parasztság
földtől való megfosztásának. Szomszédaim
nemzedékét már nem érdekli a föld. Apáik
beletörődtek, ők már belenőttek a hiányába,
s az önállóságot más módon próbálgatják.
Különben is, az ötvenöt évvel ezelőtti
dolgok nagyon régen voltak, majdnem olyan régen, mint a középkor.
A második világháborúnál vagy az 1956-os
forradalomnál már csak a tíz-tizenkét évvel
ezelőtti események régebbiek.
Szomszédaim érdeklődését az
ezredéves régmúlt kelti fel. Ami nem is csoda, mert
a régmúlt vadonatúj. Frissen van restaurálva,
sőt rekonstruálva. Sajnos nem tudok beszámolni a történelmi
emlékpark látványosságairól, ám
szomszédaim tudósításából egyértelműen
kiderült, hogy ezek minden kíváncsiságot kielégítenek.
Meg lehet ismerni belőlük a múltat, és megfordítva:
a múltról alkotott ismeretek alapján meg lehet alkotni
a történelmi emlékhely látványosságait.
A legfőbb látványosság, a Feszty-körkép
is vadonatúj. Feszty Árpád (1856-1914) a 19. század
kilencvenes éveiben, a honfoglalás ezredik évfordulóján
alkotta meg Magyarok bejövetele című monumentális
panorámaképét. Ennek 1800 négyzetméterén
össze volt sűrítve mindaz, amit akkortájt illett
gondolni Magyarországon a történelemről és
az emlékezetről. Ennek lényege, hogy emlékezni
egy emlékezői közösség részeként
lehet, vagyis a privát emlékezés is publikus normákhoz
igazodik, az olyan intim emlékezés pedig, amely nem szorítható
publikus normák közé, nem is artikulálható.
A Feszty-körkép eredetileg Budapesten volt kiállítva,
majd a második világháborúban súlyosan
megsérült, aztán évtizedekig raktárban
hevert. Most azonban vadonatúj és hiánytalan, mert
a restaurátorok annak alapján, amit tudni lehetett róla
(például fényképekből), újjáalkották
magát az ismeretek forrását. Jelenleg ugyanazt láthatjuk
Ópusztaszeren, amit száz évvel ezelőtt láthattunk
volna Budapesten, és száz évvel ezelőtt azt
láthattuk Budapesten, ami ezer évvel korábban Ópusztaszeren
történt. Világosan emlékszünk, hogy az történt
és úgy, hiszen le is van festve.
A második világháború utáni
újjáépítések még az Internacionálé
programját mozdították elő: a múltat
végképp eltörölni. (Vannak persze historizálva
újjáépített óvárosok is, ezek
láttán tanulmányt lehetne írni a traumatizált
emlékezet építészeti formáiról.)
Az utóbbi tíz év tapasztalatai másra tanítanak:
arra, hogy csak az régi, ami vadonatúj. Jusson eszünkbe
a Dubrovnikot lövető szerb tábornok, aki TV-kamerák
előtt ígérte: ha majd elfoglaljuk a várost,
újra felépítjük, úgyhogy még szebb
és még régibb lesz, mint volt.
Ez a kijelentés a megtestesült jelen pillanat, és
úgy tapadnak egymáshoz a jelen pillanatok, mint a habzó
folyadék buborékjai. Foglalj helyet a képernyő
előtt, és hörpöld a habkönnyű jelenidőt!
Mosolygós fiatalok színes folyadékot szürcsölnek.
Eltorzult arcú fiatal színésznők rikácsolnak
egy szappanoperában. Fiatal rendőrtisztek nyilatkoznak egy
különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság
ügyében. Egy középkorú fiatalember betűkirakós
vetélkedőt vezet, és fiatalos jópofaságokat
mond az ügyetlenkedő fiatal résztvevőnek. Valamit
üzennek ezek a zűrzavaros képek. Arra tanítanak
mindannyian, a visítozó színésznőktől
a pufók magyarnóta-énekesekig, hogy a jelen pillanatból
többé nem lehet kilépni. Eddig lehetett, most már
nem; de mivel nem lehet, nincs olyan, hogy „eddig”, tehát eddig
sem lehetett.
Sajnálom, de nem látom értelmét az
utóvédharcnak. (És még csak nem is sajnálom.)
Nem látom értelmét, és nincs is kedvem együtt
kiáltani aggódó barátaimmal, hogy mentsük,
ami még menthető.
Miközben persze menteni kell, mind az értékrend
folyamatosságát, mind a kézzelfogható értékeket;
végtére is az emlékezés erről szól.
Csakhogy Ariadné fonala végtelen számú diszkrét
pontra hull szét, ezek buborékokká fúvódnak
fel: a labirintusból söröspohár lesz, az örök
visszatérésből és az üdvtörténetből
a jelenidő sörhabjai, az apokalipszisből ökológiai
katasztrófa.
A képernyőn kosztümös történelmi
sorozat sokadik része villódzik; Szomszéd úr
és Szomszédasszony elégedetten vetnek egy-egy pillantást
a fodros gallérokra és csipkés főkötőkre,
most már legalább tudják, hogy éltek régen
az emberek. Szomszéd úr és Szomszédasszony
erős, egészséges felnőtt fia belép a
szobába, és csatornát vált, merthogy ideje
volna már ezt az egészet végképp elfelejteni.
Szomszédfiú vélekedése nem áll távol
Friedrich Nietzsche álláspontjától; nagyon
csodálkozna, ha erről valaki felvilágosítaná.
Csakhogy a jelenidő buborékjaiban éppúgy nem
lehet csodálkozni, ahogy emlékezni sem, és éppúgy
nincsenek megtűrve a bolondok, ahogy a bölcsek sem nyernek meghallgatást.
Testi funkcióinkról nyíltan beszélhetünk,
bölcsességünkről (ha csakugyan bölcsesség)
hallgatni ajánlatos.
Más példázatokat is mondhatok az emlékezésre.
Van egy gombolyag terepszínű cérnám, ez lett
életem cérnája. 1977-ben vettem egy Ópusztaszerhez
közel eső intézményben, ahol egy évet
töltöttem. Ekkor próbáltam először
regényt írni; ahogy ilyenkor szokás, vécépapírra.
(Halk sóhajjal helyénvaló megemlékezni a régi,
lapozható egészségügyi papírról.)
Ez a regény az emlékezet elvesztéséről
szólt volna; nyilván a Száz év magány
egyik epizódja adta az ötletet. Csakhogy az én vécépapírregényem
szereplői nem a tárgyak, hanem kizárólag az
emberek nevét felejtették volna el: egyik az apját,
másik a legjobb barátját, harmadik a szerelmét
nem hajlandó többé felismerni, miközben az újságok
a személyiség felszámolásáról
írnak vezércikkeket. (Akkoriban, tizennyolc évesen
Orwellt még nem olvastam, Musilt már igen.) Azt gondoltam,
hogy ez lesz életem regénye, de nem készült el,
tehát nincs meg. Életem cérnájából
viszont még mindig megvan legalább a fele. Ha ilyen ütemben
használom, még legalább huszonöt évig
tartani fog. Vajon melyik lesz hosszabb: az életem vagy a cérnája?
Vagy éppen egyforma hosszúra fog nyúlni mind a kettő?
S hová lettek azok a gombok, amelyeket felvarrtam, azok a szakadt
ingek és ruhák, amelyeket összeöltöttem vele?
Olyan országban nőttem fel, ahol, kisebb szigorításokat
leszámítva, évről évre puhult a diktatúra
és keményedett a hallgatás. Erre a létállapotra
meglepően pontosan rímeltek privát életkörülményeim:
olyan családban nevelkedtem, amely évről évre
szintén puhult, és amelyben a hallgatás évről
évre szintén keményedett. Egy idő múlva
már hazudozni sem lehetett, pontosabban: a hazugságokat sem
lehetett összefüggésekben ábrázolva, érvekkel
alátámasztva, részletesen kifejteni. Már csak
jelzésszerűen lehetett utalni az egyezményesen elfogadottként
beállított fontosabb hazugságokra; utóbb aztán
elegendő volt a jelzések jelzéseinek jelzése.
Ennek a beszéd- és gondolkodásmódnak évszázados
hagyományai (és kimeríthetetlen tartalékai)
vannak Magyarországon, de az én fiatalkoromban érte
el soha nem látott virágkorát.
Nem lehetett beszélni a halottakról, ezért
nem lehetett beszélni az élőkről sem. Nem lehetett
emlékezni, ezért észlelni sem lehetett, hiszen az
észlelés önmagában is állásfoglalás.
S ami a legszörnyűbb: nemcsak a szabad nyilvánosság
hánya volt okolható mindezért, ahogy nem is pusztán
a szív restsége, hanem leginkább az a körülmény,
hogy nem volt miről beszélni, s nem volt kinek.
És ez ma sincs másképp, amikor többé-kevésbé
szabad a nyilvánosság, és nem kötelező
sem hallgatni, sem hazudni. Az, hogy egyszerre többféle hazugság
mondható, nem visz közelebb az igazsághoz. Az egyik
hazugság le tudja leplezni a másikat, egyszersmind önmagát
is, de a leleplezés nem megtisztulás. Minél inkább
keresztüllátunk valakin, annál kevésbé
fogjuk megismerni.
Magyarország és a környező többi
ország ma is tele van lyukakkal. A lyuk a buborék inverze,
s éppúgy telítődik metaforikus jelentéssel,
mint a buborék. Ahogy a buborék tartalmát nem lehet
megsemmisíteni, úgy a lyukat is csak betömni lehet,
üressége nem pusztítható el. Gyermekkorom első
mondata, amelyre vissza tudok emlékezni, egy óvónő
vezényszava volt, nyilván egy homokozónál,
és így hangzott: „Lyukakat betömni! Sorakozó!”
Gyermekkoromban a budapesti házfalak szinte egyöntetűen
szitává voltak lyuggatva (1959-ben születtem), s a felnőttek
közül senki sem adott magyarázatot erre. Később
egy kiránduláson egy elhagyott kőfejtő mészkőfalán
találtam fejmagasságban sok száz apró lyukat.
A könyvekben a cenzúrának köszönhetően
ki volt lyuggatva a szöveg; s ha valaki Isten felől érdeklődött,
úgy vagy lyukas közhelyeket súgtak a fülébe
körültekintő óvatossággal, vagy az égre
mutattak, amelyet akkor még csak jelképesen lyuggattak ki
az űrhajók, az ózonlyuk a korszak legvégén
mutatkozott először.
A házakat azóta renoválták, a lyukakat
betömték, a sorakozó megvolt, sőt az oszlást
is levezényelték már. De azért a lyukak üressége
fennáll, és a sokszólamú, lágy fecsegés
is gyakran csak reciprok hallgatás. Így hát ma is
jelentőségteljesen hallgatnak a vasútállomások,
a téglagyárak, a kórházudvarok, a tan- és
előadótermek, a kísérleti vegyiüzemek,
a lebontott betonpalánkok, a kiselejtezett írógépek
és telefonkészülékek. Tudhatjuk, miről
hallgatnak, de nem hallhatunk mást, mint hallgatásukat.
Azt is tudhatjuk, mi volt az előttünk élt
nemzedékek képviselőinek homlokára írva,
de a homlokra írt láthatatlan szavak soha nem szólalnak
meg. Volt nem egy kegyetlen és érzelgős nagyanyám,
aki le tudta olvasni a homlokról a kimondatlan gondolatokat; ebből
a képességéből, amellyel ő gyakran élt
és nem ritkán visszaélt, egy keveset én is
örököltem. Pontosan emlékszem első ilyen élményemre,
amikor vonaton ülve beszélgettem egy kedves idős férfival,
és iszonyodva kaptam félre a fejemet, amikor egyszerre csak
megpillantottam a homlokán kirajzolódó láthatatlan
feliratot. A vele egyívásúak közül azóta
tízezrek vitték magukkal a sírba förtelmes titkaikat;
százezrek és milliók pedig úgy temették
(vagy hamvasztották) magukkal együtt az apró örömöket,
bosszúságokat, bűnöket és szóra
nem érdemes cinkosságot, mint Attila király kincsét
rejtenék el - és örökségül hagyták
a
hallgatást. Így viszont az sem volt elmondható, amire
büszkének lehetett volna lenni, vagy aminek örülni
lehetett.
A kút, amelyen ki kellene cserélni a fedelet (ezzel
kezdtem írásomat, ha még emlékszik rá
az olvasó), szintén csak egy földbe ásott lyuk;
vize már sok éve nem iható. Metaforikus telítettsége
azonban ettől csak még töményebb lett. Thomas
Mann óta tudjuk, hogy mélységes mély, és
tapasztalatból tudjuk, hogy ki kell cserélni a fedelet, mert
a korhadt lécek beszakadnak a rájuk mászó macskák
alatt. És hát miféle találkozás lesz
az, ha a macska egyre mélyebbre merül a letűnt idők
árnyai közé?
(A cím, ahogy az birtokos szerkezetekkel gyakran megesik,
ezúttal is kétértelmű. Ha az emlékezet
fogsága azt jelenti, hogy az emlékezet fogságban tartja
és megköti a tetterőt, úgy büszkén
állapíthatjuk meg, hogy a 20. század felszámolta
ezt a fajta fogságot. Olyannyira, hogy a szüntelen visszatekintést
kívánó, bénító emlékezéssel
együtt az egyéni cselekvésnek is nagyrészt befellegzett.
Ha viszont azt jelenti, hogy maga az emlékezés van foglyul
ejtve a lyukakban és a buborékokban, úgy az emberi
élet legfőbb értelme - és legmaradandóbb
anyaga - azt onnét kiszabadítani.)
Bibliográfia
MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992
A nagyratörő
Jelenkor, 1994
A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995
Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997
Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999
Árnyas főutca
Jelenkor, 1999
„Faust a műfordító”
Magyar Lettre Internationale, 19
„Az elbeszélő hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale, 29
„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale, 34
„Zoli és az emberi nagyság”
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu