stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Márton László
Az emlékezet fogságában

Napi munkám végeztével rászánom magamat, hogy ma este mindenképpen átmegyek a szomszédba, mert elkorhadt a kútfedél, ki kellene cserélni. Szomszéd úr és Szomszédasszony előző nap megerőltető kiránduláson vett részt: Ópusztaszeren jártak a nyugdíjasbusszal. Még tele vannak a tegnapi élményekkel: egészen fel vannak villanyozva. Tőlük szokatlan lelkesedéssel magyarázzák (bár izomlázuk van, és fáj a lábuk a sok gyaloglástól), mi mindent láttak, és úgy vélekednek az emlékhelyről, hogy arra bármelyik európai ország büszke lehet.
 Miután elképzelhető, hogy rögtönzött elmélkedésemnek nemcsak magyar olvasói lesznek, röviden el kell magyaráznom, miről híres az Ópusztaszer nevű település Magyarország délkeleti részén. Nos, egy régi magyar krónika szerint az úgynevezett honfoglalás után itt tartották az első magyar országgyűlést. Azt elmagyarázni, hogy mi a honfoglalás, már gyerekjáték: a szótár szerint az a cselekvés, hogy valamely vándorló nép egy területet elfoglal, és ott hazát alapít. A honfoglaló magyar vezérek Ópusztaszeren alapítottak hazát, és osztották fel egymás közt annak területét ezerszáz évvel ezelőtt. Egyébként az „ó” azt jelenti, hogy régi, tehát ugyanezt a helyet legalább egyszer felépítették máshol is, vagyis előzőleg lerombolták; és csakugyan, a helynévben szereplő „puszta” szó nem a füves rónaságot jelenti, hanem azt, hogy a Szer nevű középkori város elpusztult. A tulajdonnév nemcsak elkülöníti a helyet vagy a személyt a többitől, hanem tartalmazza annak eseménytörténetét is. A nyelv a megtestesült emlékezet, és mindenekelőtt a nevekben képes emlékezni.
 Szomszédaimat azonban ez a tény nem hozza lázba, nem lelkesednek a középkori romok iránt. Még kevésbé érdekli őket, hogy ötvenöt évvel ezelőtt a kommunisták taktikai okokból itt kezdték meg a földosztást, ami csupán előjátéka volt a téeszesítésnek, vagyis a parasztság földtől való megfosztásának. Szomszédaim nemzedékét már nem érdekli a föld. Apáik beletörődtek, ők már belenőttek a hiányába, s az önállóságot más módon próbálgatják. Különben is, az ötvenöt évvel ezelőtti dolgok nagyon régen voltak, majdnem olyan régen, mint a középkor. A második világháborúnál vagy az 1956-os forradalomnál már csak a tíz-tizenkét évvel ezelőtti események régebbiek.
 Szomszédaim érdeklődését az ezredéves régmúlt kelti fel. Ami nem is csoda, mert a régmúlt vadonatúj. Frissen van restaurálva, sőt rekonstruálva. Sajnos nem tudok beszámolni a történelmi emlékpark látványosságairól, ám szomszédaim tudósításából egyértelműen kiderült, hogy ezek minden kíváncsiságot kielégítenek. Meg lehet ismerni belőlük a múltat, és megfordítva: a múltról alkotott ismeretek alapján meg lehet alkotni a történelmi emlékhely látványosságait. A legfőbb látványosság, a Feszty-körkép is vadonatúj. Feszty Árpád (1856-1914) a 19. század kilencvenes éveiben, a honfoglalás ezredik évfordulóján alkotta meg Magyarok bejövetele című monumentális panorámaképét. Ennek 1800 négyzetméterén össze volt sűrítve mindaz, amit akkortájt illett gondolni Magyarországon a történelemről és az emlékezetről. Ennek lényege, hogy emlékezni egy emlékezői közösség részeként lehet, vagyis a privát emlékezés is publikus normákhoz igazodik, az olyan intim emlékezés pedig, amely nem szorítható publikus normák közé, nem is artikulálható.
 A Feszty-körkép eredetileg Budapesten volt kiállítva, majd a második világháborúban súlyosan megsérült, aztán évtizedekig raktárban hevert. Most azonban vadonatúj és hiánytalan, mert a restaurátorok annak alapján, amit tudni lehetett róla (például fényképekből), újjáalkották magát az ismeretek forrását. Jelenleg ugyanazt láthatjuk Ópusztaszeren, amit száz évvel ezelőtt láthattunk volna Budapesten, és száz évvel ezelőtt azt láthattuk Budapesten, ami ezer évvel korábban Ópusztaszeren történt. Világosan emlékszünk, hogy az történt és úgy, hiszen le is van festve.
 A második világháború utáni újjáépítések még az Internacionálé programját mozdították elő: a múltat végképp eltörölni. (Vannak persze historizálva újjáépített óvárosok is, ezek láttán tanulmányt lehetne írni a traumatizált emlékezet építészeti formáiról.) Az utóbbi tíz év tapasztalatai másra tanítanak: arra, hogy csak az régi, ami vadonatúj. Jusson eszünkbe a Dubrovnikot lövető szerb tábornok, aki TV-kamerák előtt ígérte: ha majd elfoglaljuk a várost, újra felépítjük, úgyhogy még szebb és még régibb lesz, mint volt.
 Ez a kijelentés a megtestesült jelen pillanat, és úgy tapadnak egymáshoz a jelen pillanatok, mint a habzó folyadék buborékjai. Foglalj helyet a képernyő előtt, és hörpöld a habkönnyű jelenidőt! Mosolygós fiatalok színes folyadékot szürcsölnek. Eltorzult arcú fiatal színésznők rikácsolnak egy szappanoperában. Fiatal rendőrtisztek nyilatkoznak egy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság ügyében. Egy középkorú fiatalember betűkirakós vetélkedőt vezet, és fiatalos jópofaságokat mond az ügyetlenkedő fiatal résztvevőnek. Valamit üzennek ezek a zűrzavaros képek. Arra tanítanak mindannyian, a visítozó színésznőktől a pufók magyarnóta-énekesekig, hogy a jelen pillanatból többé nem lehet kilépni. Eddig lehetett, most már nem; de mivel nem lehet, nincs olyan, hogy „eddig”, tehát eddig sem lehetett.
 Sajnálom, de nem látom értelmét az utóvédharcnak. (És még csak nem is sajnálom.) Nem látom értelmét, és nincs is kedvem együtt kiáltani aggódó barátaimmal, hogy mentsük, ami még menthető.
 Miközben persze menteni kell, mind az értékrend folyamatosságát, mind a kézzelfogható értékeket; végtére is az emlékezés erről szól. Csakhogy Ariadné fonala végtelen számú diszkrét pontra hull szét, ezek buborékokká fúvódnak fel: a labirintusból söröspohár lesz, az örök visszatérésből és az üdvtörténetből a jelenidő sörhabjai, az apokalipszisből ökológiai katasztrófa.
 A képernyőn kosztümös történelmi sorozat sokadik része villódzik; Szomszéd úr és Szomszédasszony elégedetten vetnek egy-egy pillantást a fodros gallérokra és csipkés főkötőkre, most már legalább tudják, hogy éltek régen az emberek. Szomszéd úr és Szomszédasszony erős, egészséges felnőtt fia belép a szobába, és csatornát vált, merthogy ideje volna már ezt az egészet végképp elfelejteni. Szomszédfiú vélekedése nem áll távol Friedrich Nietzsche álláspontjától; nagyon csodálkozna, ha erről valaki felvilágosítaná. Csakhogy a jelenidő buborékjaiban éppúgy nem lehet csodálkozni, ahogy emlékezni sem, és éppúgy nincsenek megtűrve a bolondok, ahogy a bölcsek sem nyernek meghallgatást. Testi funkcióinkról nyíltan beszélhetünk, bölcsességünkről (ha csakugyan bölcsesség) hallgatni ajánlatos.
 Más példázatokat is mondhatok az emlékezésre. Van egy gombolyag terepszínű cérnám, ez lett életem cérnája. 1977-ben vettem egy Ópusztaszerhez közel eső intézményben, ahol egy évet töltöttem. Ekkor próbáltam először regényt írni; ahogy ilyenkor szokás, vécépapírra. (Halk sóhajjal helyénvaló megemlékezni a régi, lapozható egészségügyi papírról.) Ez a regény az emlékezet elvesztéséről szólt volna; nyilván a Száz év magány egyik epizódja adta az ötletet. Csakhogy az én vécépapírregényem szereplői nem a tárgyak, hanem kizárólag az emberek nevét felejtették volna el: egyik az apját, másik a legjobb barátját, harmadik a szerelmét nem hajlandó többé felismerni, miközben az újságok a személyiség felszámolásáról írnak vezércikkeket. (Akkoriban, tizennyolc évesen Orwellt még nem olvastam, Musilt már igen.) Azt gondoltam, hogy ez lesz életem regénye, de nem készült el, tehát nincs meg. Életem cérnájából viszont még mindig megvan legalább a fele. Ha ilyen ütemben használom, még legalább huszonöt évig tartani fog. Vajon melyik lesz hosszabb: az életem vagy a cérnája? Vagy éppen egyforma hosszúra fog nyúlni mind a kettő? S hová lettek azok a gombok, amelyeket felvarrtam, azok a szakadt ingek és ruhák, amelyeket összeöltöttem vele?
 Olyan országban nőttem fel, ahol, kisebb szigorításokat leszámítva, évről évre puhult a diktatúra és keményedett a hallgatás. Erre a létállapotra meglepően pontosan rímeltek privát életkörülményeim: olyan családban nevelkedtem, amely évről évre szintén puhult, és amelyben a hallgatás évről évre szintén keményedett. Egy idő múlva már hazudozni sem lehetett, pontosabban: a hazugságokat sem lehetett összefüggésekben ábrázolva, érvekkel alátámasztva, részletesen kifejteni. Már csak jelzésszerűen lehetett utalni az egyezményesen elfogadottként beállított fontosabb hazugságokra; utóbb aztán elegendő volt a jelzések jelzéseinek jelzése. Ennek a beszéd- és gondolkodásmódnak évszázados hagyományai (és kimeríthetetlen tartalékai) vannak Magyarországon, de az én fiatalkoromban érte el soha nem látott virágkorát.
 Nem lehetett beszélni a halottakról, ezért nem lehetett beszélni az élőkről sem. Nem lehetett emlékezni, ezért észlelni sem lehetett, hiszen az észlelés önmagában is állásfoglalás. S ami a legszörnyűbb: nemcsak a szabad nyilvánosság hánya volt okolható mindezért, ahogy nem is pusztán a szív restsége, hanem leginkább az a körülmény, hogy nem volt miről beszélni, s nem volt kinek.
 És ez ma sincs másképp, amikor többé-kevésbé szabad a nyilvánosság, és nem kötelező sem hallgatni, sem hazudni. Az, hogy egyszerre többféle hazugság mondható, nem visz közelebb az igazsághoz. Az egyik hazugság le tudja leplezni a másikat, egyszersmind önmagát is, de a leleplezés nem megtisztulás. Minél inkább keresztüllátunk valakin, annál kevésbé fogjuk megismerni.
 Magyarország és a környező többi ország ma is tele van lyukakkal. A lyuk a buborék inverze, s éppúgy telítődik metaforikus jelentéssel, mint a buborék. Ahogy a buborék tartalmát nem lehet megsemmisíteni, úgy a lyukat is csak betömni lehet, üressége nem pusztítható el. Gyermekkorom első mondata, amelyre vissza tudok emlékezni, egy óvónő vezényszava volt, nyilván egy homokozónál, és így hangzott: „Lyukakat betömni! Sorakozó!” Gyermekkoromban a budapesti házfalak szinte egyöntetűen szitává voltak lyuggatva (1959-ben születtem), s a felnőttek közül senki sem adott magyarázatot erre. Később egy kiránduláson egy elhagyott kőfejtő mészkőfalán találtam fejmagasságban sok száz apró lyukat. A könyvekben a cenzúrának köszönhetően ki volt lyuggatva a szöveg; s ha valaki Isten felől érdeklődött, úgy vagy lyukas közhelyeket súgtak a fülébe körültekintő óvatossággal, vagy az égre mutattak, amelyet akkor még csak jelképesen lyuggattak ki az űrhajók, az ózonlyuk a korszak legvégén mutatkozott először.
 A házakat azóta renoválták, a lyukakat betömték, a sorakozó megvolt, sőt az oszlást is levezényelték már. De azért a lyukak üressége fennáll, és a sokszólamú, lágy fecsegés is gyakran csak reciprok hallgatás. Így hát ma is jelentőségteljesen hallgatnak a vasútállomások, a téglagyárak, a kórházudvarok, a tan- és előadótermek, a kísérleti vegyiüzemek, a lebontott betonpalánkok, a kiselejtezett írógépek és telefonkészülékek. Tudhatjuk, miről hallgatnak, de nem hallhatunk mást, mint hallgatásukat.
 Azt is tudhatjuk, mi volt az előttünk élt nemzedékek képviselőinek homlokára írva, de a homlokra írt láthatatlan szavak soha nem szólalnak meg. Volt nem egy kegyetlen és érzelgős nagyanyám, aki le tudta olvasni a homlokról a kimondatlan gondolatokat; ebből a képességéből, amellyel ő gyakran élt és nem ritkán visszaélt, egy keveset én is örököltem. Pontosan emlékszem első ilyen élményemre, amikor vonaton ülve beszélgettem egy kedves idős férfival, és iszonyodva kaptam félre a fejemet, amikor egyszerre csak megpillantottam a homlokán kirajzolódó láthatatlan feliratot. A vele egyívásúak közül azóta tízezrek vitték magukkal a sírba förtelmes titkaikat; százezrek és milliók pedig úgy temették (vagy hamvasztották) magukkal együtt az apró örömöket, bosszúságokat, bűnöket és szóra nem érdemes cinkosságot, mint Attila király kincsét rejtenék el - és örökségül hagyták a hallgatást. Így viszont az sem volt elmondható, amire büszkének lehetett volna lenni, vagy aminek örülni lehetett.
 A kút, amelyen ki kellene cserélni a fedelet (ezzel kezdtem írásomat, ha még emlékszik rá az olvasó), szintén csak egy földbe ásott lyuk; vize már sok éve nem iható. Metaforikus telítettsége azonban ettől csak még töményebb lett. Thomas Mann óta tudjuk, hogy mélységes mély, és tapasztalatból tudjuk, hogy ki kell cserélni a fedelet, mert a korhadt lécek beszakadnak a rájuk mászó macskák alatt. És hát miféle találkozás lesz az, ha a macska egyre mélyebbre merül a letűnt idők árnyai közé?
 (A cím, ahogy az birtokos szerkezetekkel gyakran megesik, ezúttal is kétértelmű. Ha az emlékezet fogsága azt jelenti, hogy az emlékezet fogságban tartja és megköti a tetterőt, úgy büszkén állapíthatjuk meg, hogy a 20. század felszámolta ezt a fajta fogságot. Olyannyira, hogy a szüntelen visszatekintést kívánó, bénító emlékezéssel együtt az egyéni cselekvésnek is nagyrészt befellegzett. Ha viszont azt jelenti, hogy maga az emlékezés van foglyul ejtve a lyukakban és a buborékokban, úgy az emberi élet legfőbb értelme - és legmaradandóbb anyaga - azt onnét kiszabadítani.)

Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörő
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas főutca
Jelenkor, 1999

„Faust a műfordító”
Magyar Lettre Internationale, 19

„Az elbeszélő hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale, 29

„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Zoli és az emberi nagyság”
Magyar Lettre Internationale, 35


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány   c3.hu/scripta/

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret