stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Edward Said
Orientalizmus
- részlet a könyv bevezetéséből -

Egy francia újságíró, aki az 1975-76-os polgárháború szörnyűségei közepette látogatott Beirutba, a romokban heverő belváros láttán a következő szánakozó szavakat vetette papírra: "...pedig egykor Chateaubriand és Nerval keleti világát idézte." Ami a helyszínt illeti, természetesen - a nyugati ember szemszögéből nézve - igaza volt. A Kelet mintha az európai szellem édes gyermeke volna; az a világ, melyhez már az antikvitásban is a románc, a különleges lények, vissza-visszatérő emlékek és tájak, felejthetetlen kalandok képzete társult. S most mindez eltűnőfélben volt; bizonyos értelemben úgy adta át magát az enyészetnek, ahogy létrejött. Az talán már senkit sem érdekelt, hogy eközben a keletiek bőrére is ment a játék; hogy ők már Chateaubriand és Nerval idejében is itt éltek, és hogy most ők azok, akik a gyötrelmek szenvedő alanyai. Az ide látogató európai szemlélő számára csak és kizárólag a Keletről alkotott nyugati kép, s annak sorsa volt érdekes, ami nem csoda, hisz a francia újságíró és olvasóközönsége számára mindkettő különleges, össztársadalmi jelentőséggel bírt.

Az átlag amerikainak a Kelet fogalma egészen mást jelent, sokkal inkább a Távol-Keletben - ott is főként a kínai és a japán világban ölt testet. A franciák és a britek - némiképp hasonlóan, de jóval kisebb mértékben a németek, oroszok, spanyolok, portugálok, olaszok és svájciak - az amerikaiaktól eltérően egy nagy múltra visszatekintő hagyomány örökösei, mely a keletiekkel való bánásmódot foglalja rendszerbe a keletiekről kialakult nyugati kép alapján, és amelyet orientalizmusnak fogok nevezni. A Kelet Európa szomszédságában terül el, de sokkal több egyszerű szomszédnál. Itt jöttek létre az európai világ legnagyobb, leggazdagabb és legrégibb gyarmatai, itt ringott a nyugati civilizáció és nyelvei bölcsője; ez a vidék testesítette meg az európai kultúra legősibb vetélytársát, s a Másságról kialakított egyik legmélyebben gyökerező, egyik leggyakrabban felbukkanó elgondolás is a keletben öltött testet. Sőt, a Kelet mint a Nyugatról alkotott kép, a nyugati gondolkodásmód, a nyugati ember személyisége, a nyugati életérzés ellentettje nem kis szerepet játszott Európa (vagy a Nyugat) mibenlétének pontos meghatározásában. Ez a Kelet azonban mégsem csupán a képzelet szüleménye. A Kelet szervesen beépült a Nyugat anyagi civilizációjába, kultúrájába. Az orientalizmus ezt fejezi ki, ezt képviseli egyfajta olyan kulturális, ideológiai köntösbe öltöztetett diskurzus formájában, melynek az idők során létrejött a maga intézményi háttere, jól körülírható szókincse, tudományága, fogalomrendszere, doktrínái, s mely mögött ott áll a gyarmati közigazgatás s a gyarmatosítókat jellemző életfelfogás. Az amerikaiak Keletről alkotott fogalma evvel szemben sokkal kevésbé mellbevágó, bár napjaink Japánban, Korában vagy Indokínában lezajlott eseményei azt mutatják, hogy itt lenne végre az ideje egy még ennél is sokkal józanabb, a valósághoz sokkal inkább közelítő Kelet-felfogás kialakításának. S az az igen kiterjedt politikai, gazdasági hatalom, melyre az amerikaiak a Közel-Kelet térségében szert tettek, ugyancsak azt követeli, hogy megtanuljuk megérteni ezt a keleti világot.

Az olvasó hamarosan látni fogja - s a következő oldalakat olvasva egyre világosabbá válik majd számára -, hogy az orientalizmus fogalmán több mindent értek, ám ezek a jelenségek - véleményem szerint - szoros összefüggésben állnak egymással. Az orientalizmus fogalmának legáltalánosabban elfogadott meghatározása a tudomány világából származik, s az orientalizmus kifejezést a tudományos közéletben napjainkban is sok helyütt használják. Orientalistának számít mindenki - legyen antropológus, szociológus, történész vagy filológus -, aki egy-egy résztémában vagy nagy általánosságban a Kelettel (Orient) kapcsolatos tárgyakat oktat, a Kelettel foglalkozó írásokat tesz közzé, a Keletet kutatja. A tevékenység pedig, melyet végez: az orientalizmus. Az igazság az, hogy a szakemberek az orientalizmus helyett szívesebben használnak más megjelöléseket, elsősorban az orientalisztika vagy a regionális tanulmányok kifejezés tett szert nagy népszerűségre. Az orientalizmus megnevezés tehát háttérbe szorult, egyrészt mivel túlságosan is megfoghatatlan és általánosító, másrészt mivel a 19. és a kora 20. századi európai gyarmatosítók fensőbbsége sugárzik belőle. Mindezek ellenére könyvek, konferenciák tucatjai foglalkoznak továbbra is az Oriens-szel, a Kelettel, s régi-új szerepében, a szakértő képében felbukkan maga az orientalista is. A lényeg az, hogy bár az orientalizmus ma már közel sem ugyanaz, mint régen volt, ám a Kelettel, a keletiekkel kapcsolatos tézisei, doktrínái ma is fogva tartják a tudomány világát.

Szorosan kapcsolódva a tudományos hagyományhoz - melynek nagy pillanatai, formálódása, szakosodása és átadása képezi részben a jelen vizsgálódás tárgyát - létezik az orientalizmus fogalmának egy másik, jóval általánosabb jelentéstöltete is. E szerint az orientalizmus az Oriens, vagyis a Kelet, és az esetek többségében az Okcidens, vagyis a Nyugat közötti ontológiai és episztemológiai különbségeken alapuló világszemlélet. A Kelet és Nyugat közötti különbséget írók hada, közöttük költők, regényírók, filozófusok, politikai gondolkodók, közgazdászok és birodalmi bürokraták egész sora tette magáévá, s alapozta rá a Kelettel, népeivel, szokásaival, jövőjével kapcsolatos hangzatos elméleteit, eposzait, regényeit, tényfeltáró szociológiai írásait vagy politikai tanulmányait. Az orientalizmusnak ez a meghatározása magában foglalhatja például Aiszküloszt, Victor Hugot, Dantét de akár Karl Marxot is. A bevezetésben igyekszem megismertetni az olvasót mindazon módszertani nehézségek egész sorával, melyek az ilyen tág és képlékeny határok között elhelyezkedő "terület" vizsgálatával együtt járnak.

Az orientalizmus fogalmának a tudomány és a szellemtörténet világához kötődő tartalmai egymással folyamatos kölcsönhatásban állnak, s a 18. század vége óta meglehetősen nagy, viszonylag fegyelmezett - sőt talán irányított - forgalom zajlik közöttük. Ezen a ponton elérkeztünk az orientalizmus jelenségének egy, az előző kettőnél sokkal inkább történelmi, materiális szempontokat figyelembe vevő meghatározásához. Hozzávetőlegesen a 18. század végét véve kiindulási pontnak az orientalizmus jelenségét tárgyalhatjuk, értékelhetjük úgy, mint a Keletről való gondolkodás intézményesült formáját; a határozott kijelentésekben, a, a jelenségek leírásában, a Kelettel kapcsolatos stúdiumok oktatásában, a keleti világ pacifikálásában és leigázásában testet öltő megcáfolhatatlan gondolkodásét; az orientalizmus tehát nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom biztosítását célul kitűző nyugati viselkedésminta. Az orientalizmus mibenlétének vizsgálata során igen nagy hasznát vettem Michel Foucault diskurzus-koncepciójának A tudás archeológiája és a Fegyelmezés és büntetés című könyvei alapján. Meggyőződésem, hogy ha az orientalizmust nem úgy fogjuk fel, mint az ilyen diskurzusok egyik válfaját, képtelenség feltérképezni azt a szigorú rendszerbe foglalt módszert, mellyel az európai kultúra képes volt a felvilágosodást követő korokban politikailag, szociológiailag, katonailag, ideológiailag, tudományosan és szellemtörténetileg kézben tartani, mi több, létrehozni a Keletet. Az orientalizmus az idők során ráadásul akkora tekintélyre tett szert, hogy senki nem írhatott le egy sort sem, nem tehetett a Kelettel kapcsolatban egy szalmaszálat sem keresztbe anélkül, hogy figyelembe vette volna az orientalizmus kijelölte szellemi és fizikai korlátokat. Ez tehát azt jelenti, hogy az orientalizmus egyeduralma miatt a Keletet sem szellemi, sem fizikai értelemben nem lehetett szabadon megismerni, és ma sem lehet. Nem arról van itt szó, hogy az orientalizmus önmaga képes lenne megszabni, mit lehet a Keletről mondani, sokkal inkább arról, hogy az egymással szoros kapcsolatban álló érdekekből felépülő hálózat mindig érezteti jelenlétét - s éppen ezért lehetetlen nem tudomást venni róla - minden olyan ügyben, ahol a Keletnek nevezett különleges valamiről van szó. A könyv ennek a rendszernek a működését kívánja bemutatni. Igyekszik továbbá azt is bemutatni, hogy az európai kultúra megerősödése és identitás-tudatának kialakulása szempontjából mekkora jelentőséggel bírt az, ahogy a Kelettel mint valami pót-énnel, titkos ellentettel szemben megkísérelte megfogalmazni önmagát.

A Kelethez való francia-brit viszonyulás, majd a második világháború utáni amerikai felemelkedést követően kialakuló európai és atlanti hatalmak kapcsolata a Kelettel történetileg és kulturálisan is jelentős eltérést mutat mind mennyiségi mind minőségi szempontból. Amikor tehát orientalizmusról beszélünk, többnyire, de nem kizárólag azt a hatalmas, az emberi képzelet szárnyalásával vetekedő brit és francia civilizációs vállalkozást értjük ezen, mely oly távoli világokat, kérdéseket, témákat egyesít egy zászló alatt, mint India és a Mediterráneum, a bibliai szövegek és a bibliai tájak, a fűszerkereskedelem, a gyarmati hadsereg és a gyarmati közigazgatás több száz éves hagyománya, a bámulatra méltó tudományos teljesítmény, a megszámlálhatatlan "szakértő" és "segéderő", az orientalisztika professzorainak népes serege, a Kelethez társuló képzetek tárháza - keleti önkény, keleti pompa, kegyetlenség, érzékiség -, az európai ember számára fogyaszthatóvá szelídített keleti vallások, filozófiai és bölcseleti rendszerek egész sora. A listát bárki kénye-kedve szerint szinte a végtelenségig bővíthetné. Úgy vélem, az orientalizmus Nagy-Britannia, Franciaország valamint a 19. század elejéig még valban csak Indiát és a bibliai tájakat magába foglaló Kelet között kialakult szoros kapcsolatból táplálkozik.

Míg a 19. század eleje és a második világháború vége közötti időszakban a Kelet és az orientalizmus két vezető nagyhatalma Franciaország és Nagy-Britannia volt, addig a második világháború után az Egyesült Államok vette át ezt a szerepet a franciákra és a britekre jellemző Kelet-szemlélettel. Ebből a szoros kapcsolatból, a Nyugat viszonylagos túlsúlyával terhelt, mégis állandóan mozgásban lévő, termékeny kölcsönhatásból merít az a hatalmas irodalom, amelyet orientalistának nevezek.

Tagadhatatlan, hogy bár tekintélyes mennyiségű szöveget átnéztem, s vizsgálódásaimat számos szerző munkásságára kiterjesztettem, talán ennél is nagyobb az az anyag, amelyet egész egyszerűen ki kellett hagynom. Állításaimat nem az orientalizmussal foglalkozó szövegek teljességére alapoztam, s nem is az orientalizmus kánonját együttesen adó szövegek és szerzők jól behatárolható, leszűkített körének tanúságára. Vizsgálódásaimat egy egészen más módszertani lehetőségre építettem, melynek gerincét az olyanfajta történeti általánosítások adják, amilyenekkel bevezetésemben eddig is próbálkoztam. A következőkben ezek részletes elemzését fogom elvégezni.

**

Mondandómat azzal a feltételezéssel kezdtem, hogy az orientalizmus nem öröktől fogva létező jelenség. Nem magától létezik, mint ahogy a Kelet sem önmagától létező fogalom. Vegyük csak szemügyre Vico azon jelentős megállapítását, mely szerint az emberiség maga teremti meg történetét, s csak azt ismerheti meg, amit saját maga hozott létre. Terjesszük ezt most ki a földrajzi jelenségekre is. Geográfiai fogalomként, térségként, régióként ugyanis mindkét földrajzi és kulturális egység - a dolgok történeti vonatkozásait nem is említve - a Kelet, Orient és a Nyugat, Occident is az emberiség alkotása. A "Kelet" fogalmának - éppúgy, mint a "Nyugat" megjelölésnek - megvan tehát a maga története, szellemtörténeti háttere, fogalmi és képi világa, szókincse, mely a nyugati világban, a nyugati világ számára a Kelet jelenségét létrehozza és megjeleníti. A két földrajzi egység ily módon kiegészíti egymást, és bizonyos mértékig tükrözi a másik létét.

A fenti megállapítás elhangzása után következzék most egy sor ésszerű megszorítás. Először is helytelen volna arra a következtetésre jutnunk, hogy a Kelet alapjában nem több puszta fogalomnál vagy mögöttes emberi valóság nélküli, mesterségesen létrehozott emberi alkotásnál. Disraeli Tancred című regényében azt írja, hogy a Kelet karrier. Ezen nem azt érti, hogy a nyugati átlagpolgár számára a Kelet csak és kizárólag az érvényesülés egyik módozatát hordozza; ellenkezőleg, épp arra céloz, hogy a Kelet iránti érdeklődés egész életet betöltő szenvedéllyé, életformává válhat egy gondolkodó nyugati ifjú számára. A Kelet a múltban és a jelenben is kultúrák és népek egész sorának adott és ad otthont, melyek mindennapjainak, történelmének, szokásainak nyers valósága összehasonlíthatatlanul többet nyom a latban, mint bármi, amit róluk nyugaton el lehet mondani. Ehhez a felismeréshez az orientalizmus jelenségét feltérképezni igyekvő jelen tanulmány nem sokat tehet hozzá, csak a megállapítás igazságát nyugtázhatja csendben. Az orientalizmus fogalmának vizsgálata számomra elsősorban nem a Kelet, az "Oriens" és az orientalizmus kölcsönhatásait öleli fel, hanem az orientalizmus jelenségének belső tartalmát, felépítését, milyenségét firtatja, s a Keletről (a Keletről mint életformáról) kialakított álláspontját boncolgatja, nem nézve azt, hogy a górcső alá vett eszmerendszer és a valóság között van-e egyáltalán bármilyen összefüggés. Véleményem szerint Disraeli ominózus kijelentésével sokkal inkább erre a mesterségesen létrehozott gondolatvilágra, erre a rendszerbe foglalt eszmehalmazra célzott, a Keletről vallott nézetek minduntalan előtérbe kerülő képviselőjére, mintsem ezen fogalomrendszer puszta létezésére.

A második megszorító tétel szerint eszméket, kultúrákat vagy egyes népek történelmét nem érthetjük meg, sőt igazi mélységeiben nem is tanulmányozhatjuk anélkül, hogy erejüknek, vagy még pontosabban, hatalmi viszonyaiknak nem szentelnénk figyelmet. Hamis tehát az a feltételezés, mely szerint csak úgy hipp-hopp létre lehetett hozni - az én szóhasználatom szerint orientalizálni lehetett - a Keletet, s hogy az emberi képzelet szükségszerűen elindíthat efféle folyamatokat. A Kelet és a Nyugat kapcsolata a hatalom, az elnyomás, a másik fölötti befolyás különböző fokozatainak bonyolult rendszere, ahogy azt K. M. Panikkar klasszikussá vált kötetének címe is sugallja: Asia and Western Dominance (Ázsia és a nyugati uralom). A 19. századi európai átlagpolgár Kelet-tudatának eszmélése, a közhelynek számító keleti sajátosságok felfedezése - a folyamatot kikényszeríteni képes erőviszonyok nélkül - önmagában még kevés lett volna a Kelet orientalizálásához, elkeletiesítéséhez. A keletieknek vajmi kevés közük van például ahhoz a keleti nőkről kialakult, sokáig kísértő sztereotípiához, mely Flaubert és egy egyiptomi kurtizán találkozása nyomán született. A nő magáról sohasem beszél, érzelmeit, fizikai valóságát, múltját igyekszik láthatatlanná tenni, háttérbe szorítani. A férfi szólal meg helyette, csak és kizárólag a férfin keresztül van jelen. A férfi külföldi, viszonylag tehetős, hímnemű vagyis birtokában van a dominancia valamennyi olyan történelmileg hitelesített összetevőjének, melyek nemcsak a Kucsuk Hanem teste feletti uralmat teszik lehetővé a számára, de azt is, hogy az asszony nevében és helyette nyilatkozzék meg, s olvasóit rávezethesse, miért is tipikusan "keleti" ez a nő. Szerintem a Flaubert és Kucsuk Hanem kapcsolatát befolyásoló alá- és fölérendeltségi viszonyok nem tekinthetők egyedi, elszigetelt esetnek. Sőt, a fenti példa sokat elárul a Kelet és Nyugat között létrejött hatalmi helyzetről és arról a Kelet-szemléletről, mely ezeknek a viszonyoknak a produktuma.

Evvel elérkeztünk a harmadik megszorításhoz. Dőreség volna azt hinni, hogy az orientalizmus csúsztatások és mitikus magasságokba emelt tévedések olyan épülete, mely - ha kiderül az igazság - egy pillanat alatt képes romba dőlni. Véleményem szerint az orientalizmus a Kelet feletti euro-atlanti gyámkodás ékes bizonyítéka, nem pedig a Kelet valóágát felfedezni igyekvő törekvés, ahogy ezt tudományos irányzatáról állítják. Nem lehet azonban nem észre venni és egy egyszerű kézlegyintéssel elintézni az orientalizmusból sugárzó virulens erő jelenlétét, a fennálló gazdasági-társadalmi viszonyokhoz, a politikai intézményrendszerhez fűződő erős kötelékeit, eszmevilágának időtállóságát. Az olyan gondolatrendszer ugyanis, amely Ernest Renan működésétől, tehát az 1840-es évektől napjainkig képes arra, hogy szinte változatlan formában jelen legyen az Egyesült Államok szellemi életének mindennapjaiban érvényesülő eszmei áramlatok között (tudós intézményekben, könyvekben, kongresszusok programján, a külügyekben), sokkal több, mint átlátszó csúsztatások halmaza. Az orientalizmus tehát korántsem a Keletről kialakult hagymázas európai fantazmagória, hanem az idők során az "Oriens"-ről összegyűjtött elméleti és gyakorlati tudnivalók olyan, jól átgondolt módon felépített tárháza, melynek fenntartására, fejlesztésére az egymást követő generációk a pénzt sem sajnálták. A szakadatlanul érkező anyagi támogatás az orientalizmust mint a Keletről szerzett ismeretek halmazát egyfajta információs szűrővé emelte, s a Keletről szerzett tapasztalatok csak ezen keresztül juthattak el Nyugatra. A folyamatosan érkező támogatás megsokszorozta, sőt önálló létre is alkalmassá tette az orientalizmus rendszeréből a közéletbe, a mindennapok kultúrájába kiáramló közhelyeket. Gramsci vizsgálódásai során kiváló érzékkel tett különbséget a polgári és a politikai társadalom között. Nézetei szerint az előbbi önkéntes (vagy legalábbis racionális és semmiképpen sem egyeduralmi, elnyomó) szerveződésekből, iskolákból, családokból és különféle társulásokból épül fel, míg az utóbbit állami intézmények (a hadsereg, a rendőrség, a közigazgatás egyes szervei) alkotják, melyek feladata a társadalmi szerveződésen belüli közvetlen hatalomgyakorlás. A kultúra természetesen a civil társadalom sajátja, ahol az egyes eszmék, intézmények, személyiségek nem a kezükben összpontosuló hatalmon, hanem Gramsci szóhasználatával a közmegegyezésen keresztül fejtik ki hatásukat. A nem totalitárius államokban tehát a kultúra egyes ágai a többiek fölé kerekednek, s értelemszerűen bizonyos eszmei áramlatok is nagyobb befolyásra tesznek szert, mint mások; ez a Gramsci által hegemóniaként definiált kulturális vezető szerep nélkülözhetetlen fogalom a nyugati államok kultúrájának megértéséhez. A hegemónia vagy még inkább a hatását folyamatosan kifejtő kulturális egyeduralom adja az orientalizmusnak azt a fajta időtállóságot és erőt, amelyről eddig beszéltem. Az orientalizmus nem esik messze attól a "bennünket" európaiakat a "nem-európaiaktól" megkülönböztető érzülettől, melyet Denys Hay Európa eszmeiségének nevezett. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az európai kultúra talán leglényegibb összetevője éppen ez a nem-európai népekkel és civilizációkkal szemben megjelenő európaiság-tudat, mely az öreg földrész kultúráját Európán belül és kívül egyaránt más kultúrák fölé helyezi. A hatást csak tovább fokozzák a Keletről vallott, egyedül üdvözítőnek kikiáltott nyugati felfogások, melyek szeretik a Nyugat felsőbbrendűségét hangoztatni a keleti elmaradottsággal szemben, túlharsogva mindazon független, kételkedő gondolkodók hangját, akik a dolgokat kissé más színben látják.

Az orientalizmus stratégiája szinte mindig erre a rugalmasan alakítható, a felsőbbrendűség tudatából táplálkozó helyzeti előnyre épül, s így megteremti annak lehetőségét, hogy a nyugati ember és a Kelet találkozásakor felmerülő helyzetek sorozatában szinte mindig az előbbi állhasson az erdő felől. Miért is kellett volna, hogy különösen a késő reneszánsztól napjainkig tartó korszakban, melyre a nyugati világ gyeduralmi törekvései nyomták rá bélyegüket, az események más fordulatot vegyenek. A tudós, a kutató, a misszionároius, a kalmár vagy a katona azért volt jelen és foglalkozott a Kelettel, mert azt anélkül tehette, hogy a tevékenységébe a Keletnek akárcsak a legcsekélyebb beleszólása is lett volna. A 18. század végétől kezdődően keleti simeretek címszó alatt, a Kelet feletti nyugati hegemónia árnyékában lassan kirajzolódott egy olyan összetett Kelet-kép, amely már alkalmas volt arra, hogy tudós viták tárgyává emeljék, múzeumok tárlóiban közszemlére tegyék, gyarmati hivatalokban elemezzék, az emberiség és az univerzum titkait fürkésző antropológiai, biológiai, nyelvészeti, történeti dolgozatokban illusztrációként felidézzék; a fejlődés, a forradalom, a kultúra, a nemzet vagy vallás karakterét vizsgáló gazdasági és társadalmi elméletek megalkotásához példaként citálják.

Ráadásul az úgy nevezett "keleti" jelenségek vizsgálata jobbára abból a mindenhatónak érzett nyugatiság-tudatból indult ki, mely saját magát megcáfolhatatlanul középpontként definiálva lépésről-lépésre a Kelet világát is megteremtette, magának vindikálva azt a jogot, hogy először általános szempontok, majd pedig egy, nem pusztán az empirikus valóság, hanem vágyak, elfojtott érzelmek, kivetítések tömege által is befolyásolt logika alapján részleteiben is meghatározza, hogy ki és mi tekintendő "keleti"-nek. Amikor az olyan, igazi tudományos eredményekkel büszkélkedő munkákra hivatkozunk, mint Silvestre de Sacy Chrestomathie arabe -j vagy Edward William Lane Account of the Manners and Costums of the Modern Egyptians című kötete, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Renan vagy Gobineau rasszista gondolatai ugyanebben a szellemi termőföldben szökkentek szárba, a Viktória korabeli Angliában napvilágot látott pornográf regények egész sorához hasonlóan (ld pl. Steven Marcus elmzését a Kéjsóvár török címet viselő könyvről).

Az ember mégis időről-időre felteszi magának a kérdést, vajon az orientalizmus eszmevilágában mi érvényesül jobban: a rendelkezésre álló hatalmas ismeretanyagot elhomályosító elnagyolt és általánosító megállapítások nyomasztó tömege, melyet - kár is tagadni - áthatnak a "keletiről", az "orientálisról" mint egyfajta eszmei és örökké változatlan absztrakt valóságról alkotott, az európai felsőbbrendűség-tudattal, a rasszizmus és az imperializmus legváltozatosabb fajtáival fűszerezett dogmák, vagy azon szerzők hosszú sorának változatos munkássága, akiket az ember hajlamos a Kelettel foglalkozó írók egymástól elszigetelt példányainak tekinteni. A fenti két lehetőséget, az általánost és az egyedit, a konkrétat összevetve jól látszik, hogy a kérdés tulajdonképpen mindkét esetben ugyanaz, csak a megközelítés más: vizsgálódásainkat mindkét esetben az olyan úttörő személyiségek ténykedésén kell kezdenünk, mint William Jones vagy a művészek esetében Nerval és Flaubert. De miért is ne egyesíthetnénk ezt a két nézőpontot, vagy tárgyalhatnánk őket mondjuk egymás után? Fenyegeti-e vizsgálódásunkat bármiféle torzulással - olyasfélével, amelyre az orientalizmus tudományos válfaja mindig is hajlamos volt -, ha vizsgálataink során túl szigorúan ragaszkodunk csak az általános vagy csak a specifikus szempontokhoz?

Két dologtól tartok: a torzítástól és a pontatlanságtól, vagyis inkább attól a fajta pontatlanságtól, amelyet a túlságosan dogmatikus általánosítások és a vizsgált tárgy túlságosan is pozitivista megközelítése okozhat. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdése során saját jelenlegi lényem három fő vetületével kellett szembesülnöm, melyek talán fogódzópontokat adhatnak ahhoz, hogy kitaláljunk a módszertani és szemléleti nehézségek már említett útvesztőjéből. Az ilyesféle akadályok labirintusa egyfelől könnyen arra késztetheti az embert, hogy olyan, az általánosságok szintjén túllépni képtelen, felületes vitairatot tegyen közzé, mely nem éri meg a bele fektetett munkát; másfelől annak sem kisebb a veszélye, hogy a kutató feláldozza a kutatási területével kapcsolatos általános tudnivalók leírását az apró részletek feltérképezésének oltárán, s ettől oda lesz érvelésének meggyőző ereje.

PÉRI BENEDEK FORDÍTÁSA
Bibliográfia:

SAID, Edward

"A szöveg, a világ, a kritikus"

in: Testes könyv I-II.

Ictus-JATE, Szeged, 1996

"Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba"

Magyar Lettre Internationale, 28

"Világok között"

Magyar Lettre Internationale, 31

FOUCAULT, Michel

Felügyelet és büntetés

Gondolat, 1990

"A szubjektum és a hatalom"

in: Testes könyv I-II.

Ictus-JATE, Szeged, 1996

A fantasztkus könyvtár

Pallas Stúdió /Attraktor Kft 1998

Nyelv a végtelenhez

Latin betúk, Debrecen, 1999


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány          LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret