stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Mészáros Sándor
Vignetták
- december, készülődés, New York -

Lyukas cipőben mégsem mehetek. Tegnap vettem észre, hogy levált az egyik cipőm talpa. Csak kicsit, nem nagyon. Nem baj, ez elég jó motív, kis ká-európás, pompás szimbóleum, lyukas cipővel nekivágni. Mondom I-nek, milyen remek ötlet, lyukas cipővel átkelni az óceánon. Ne hülyéskedjek, majd befolyik a víz, azután nézhetek a szimbóleumaimmal vagy mivel. Ott ilyenkor nagyon hideg van, mínusz tíz is lehet, mostanában mindenhol szélsőséges az időjárás. ["Már az időben sem lehet bízni?"] Egyébként is náthásan repülni a legrosszabb, mert kifakad az ember füle. Ettől megijedek, elcipelem őt a Délibáb Áruházba, segítsen választani. Nehéz elhatározás. A cipő a legfontosabb, mondja I., mindig azt nézik meg először az emberen. A pénztárosnő hevesen bólogat. "Maga csak ne bólogasson!" "Igaza van a barátjának, mindenhol azt nézik meg legelőször..." "Jó, akkor elmegyek ebben a príma, fekete félcipőben, és vissza sem jövök!" "Soha?" "Soha." "Nem mondja komolyan?!" "De komolyan mondom." "Így görbüljek meg?" "Így..." "Nem baj, én akkor is várni fogom magát..." "Komolyan mondja?!" "Komolyan."

Azzal bíztat, hogy mégsem omlik össze a világ. Talán vagy biztos? Semmi sem biztos, de úgy néz ki, nem lesz világvége. ["Egy értelmiségi rendre meglepődik, hogy nem dől össze a világ. Lehetőleg még abban a szent minutumban. De legkésőbb holnap."] Elhalasztották. Nem is világvége, csak Y2K-probléma. Ezt viszont megoldották, mert a problémákat meg lehet oldani. Úgy hallotta, hogy a bolgár matematikusok oldották meg először, azok meglepően okosak. Van is egy ilyen kifejezés: okos bolgár. Persze, Soros pénzelte őket, különben lemehettek volna a Földről az okos bolgárok. De akár így lesz, akár úgy, ahova én megyek, ott nem lesz probléma. Azt az amik megoldják semmi perc alatt. Nagy, dolgos és tehetséges nép, nekik molyfing egy ilyen világvége-probléma. [A higgadt kormánybiztos: "Semmi pánik. Mintha egy hosszú tél közepi, hideg hétvégére készülődnénk..."] Ott Hollywood lesz és görögtűz és mosoly országa, kicsit giccses, mert szeretik eltúlozni a dolgokat. Ebben hasonlítanak a magyarokra, csak ők vidámak. Egyébként, ezt megsúgja, ott is mindent a magyarok találtak fel. "Na ja, a magyarok zsenik."

Nirvána bár. Betty (alighanem művésznév!), aki alig múlt tizennyolc éves, és akinek az anyja neveli a kétéves kislányát Hejőbábonyban, büszkén mutatja a Pistitől kapott fehér tangáját és magassarkú cipőjét ("Lehet, hogy egy rohadt strigó, de azért rendes!"). Valami irtózatos tájszólásban beszél, de hibátlan kiejtéssel énekli: "New York City boys... A New York City boys..." Egész este ezt ismételgeti, majd váratlanul megkérdezi, hogy Olaszországtól messze van-e New York.

Kivilágították a főutcát. A lehető legízléstelenebbre sikerült, még a fákon is kis, színes égők: puccosan csillog-villog minden. Talán ha a Kossuth-szoborba is bevezetnék az áramot, úgy még szebb lenne. Állítólag a városvezetők amerikai tanulmányútja segített hozzá e pompás díszkivilágításhoz. "Mér', jó ez, parasztnak tanyára!"

Már nem kell elrejteni a százdollárt a büdös zokniban, mint a Tiszta Amerikában. Egyesek szerint így hordtak el mindent Kelet-Európából, százdolláronként - kalucsniban. ["Nézd meg jól, fiam! Hiába, százdollár az száz dollár... Az mindenhol megoldja az életet!"] Ez az izgalom már megszűnt: ennyivel is jobb. Igaz, erről az izgalomról korábban is lemondtam volna. "Nem kell annyit óberkodni, lényegében minden hülye utazhat!" - hallottam még augusztusban a rendőrségen. Szóval, minden hülye. Nem árt ismételgetni.

Hortobágy-mellyéki számadó tekintet - "Ekkor láttam először határozottan, hogy mindaz, amiről a polgári sajtó és a nyugatrajongó irodalom beszél: a technikai haladás, a nemzetközi politika apró taktikázásai, az Óceán átrepülése, Einstein felfedezése, Freud lélekbelátása, Proust mélysége, Claudel katolicizmusa, Shaw színdarabjai, Jeritza Mária hisztériája, a modern mozdulatművészet, a kubista festészet, a jazzband és Josephine Baker néger táncai mind kicsinységek amellett, hogy Kínában rablóvezérből lett tábornokok öletik halomra a népet, Egyiptomban a fellahokat korbácsolják, Szicíliában a kén megeszi az embereket, Csehországban a bánya ráomlik a bányászokra, és a magyar Alföldön a földmunkások, osztályostársaim, akik évente és egyenként 60-80 lélek számára termelnek kenyeret (minden nyáron 140-160 mázsa gabonát takarítottunk be), önmaguk málén és puliszkán élnek. Mindig társadalmias látásom ekkor kezdett 'szociocentrikussá', vagyis olyanná válni, amelynek látási központjában mindig legelöl az ember, a társadalmi ember, a dolgozó áll."

Nem bírálom Amerikát, sem a "rothadt és rohadó imperialistákat", ezt előre elhatározom. Én ugyan nem, meghagyom ezt másnak: minek, aki odamegy, az perceken belül hivatásos Amerika-szakértőnek és/vagy -bírálónak képzi át magát - nem beszélve az itthon-maradókról. Felfedezni pedig végképp nem, ahhoz korábban kellett volna felkelni. ["Nem vagyok annyira hülye, mint amennyinek látszom. Én is tudom, hogy ott nagy a munkanélküliség, óriási limuzinok vannak, és verik a négereket. A dollárt meg dezsőnek hívják. Ennyi elég, hogy nagyon ne tévedj el..."] Majd figyelek, mintha egy Baudrillard-ba oltott szakszervezeti bizalmi lennék a nyolcvanas években, aki számítógép-alkatrészeket csempészne be, mert úgy hallotta, ez a nagy bolt. De hasonlatokban nem lehet élni, mondta egy lány ugyanebben az időben.

Annyiban talán mégiscsak bírálnám vagy bírálnék vagy bírálok, csak egy kicsit, mert erről nehéz leszokni: ugyan minden van ott, mint a mesében, csak nincs rágó. Bár ők találták fel, minden "harcos-baszós-partraszállós" filmben osztogatja az amcsi katona a rágógumit, de momentán kifogyott. Egyszerűen nincs. Vagyis van, de az ehetetlen szar, elmondhatatlan-borzalmas ízű. "Fahéjas, ha ez mond neked valamit". El tudom-e képzelni a fahéjas rágót, hogy van-e annál rosszabb a világon?! A drazsés, kék Orbittal semmi nem versenyezhet! És Delikát és tésztaszűrő és halászlé-kocka és Negro és mézes müzli és sertés- vagy marha-májkrém és szájkenőcs és egy vagon tampon. ["Jó, akkor éjszaka majd kirablok egy tampon-gyárat. Mér' az amerikai nőknek milyen flancos pinája van?" "Hát mit tudom én?? Különben is ez nem píszi kérdés."] Hegyre halom, és másfél bőrönd hiány.

E-mail. "Azok a büdös amerikaiak azt sem tudják, hogy mi az a karácsony, fogalmuk sincs semmiről, csak a pénz meg a minél nagyobb autók, meg persze a drog és a kizsákmányolás, úgyhogy aki náluk tölti a szent ünnepet, az magára vessen. Mindenkit ölel: Betlehem Zoltán"

Mindenki vadul fajizik, mondja G., nagyon megváltozott Amerika. Nincs már pc, összeomlott, bárkivel beszélsz, a harmadik mondat után már teliszájjal szidja a fekákat, vagy az ázsiaikat, vagy a hispanic-eket, vagy az indiaikat. Sam, az autóskereskedő az indiaikat utálja a legjobban, azok a legbénábbak és pucér-seggűek, a múlt héten is három kocsiját törték össze. Fucking blacks and fucking Indians! - szigorúan magunk közt szólva. A business miatt nem teheti meg, hogy nem adja ki neki, de már eszébe jutott ez is. Nem is tudnak ezek vezetni, tegnap jöttek le a fáról, vagy honnan az anyjuk valagából másztak elő. Jaj, az egyik béna indiai még kitolatni sem tudott az udvaráról, mivel csak előrefelé tudja vezetni az autót! Bejött, hogy tolasson ki valaki, mert ő nem tud hátrafelé vezetni! Mégis van pofája idejönni ebbe az országba! És ezek aztán szaporák, mint a nyüvek, mind idejönnek, mégiscsak egymilliárd ember, elárasztják Amerikát, jönnek, mint a sáskák, lelegelnek mindent. Közben mindenki a kínaiaktól fél, pedig azok az indaiakhoz képest smafu. És akkor még egy szót sem szólt a mexikóiakról!

Graffiti. "A Gonosz neve: Bill Gates."

Azt mondja, menjek el a Wall Streetre, mert ott van a világ szíve. ["Jaj, édesem, ezek a hanyag és szirupos mondataid! Mintha a világnak lenne szíve?! Akkor már régen nem itt tartanánk!"] És ha majd arra járok, figyeljem meg, hogy mi a gazdagság titka. "Gondolod, hogy elárulják?" "Nem árulják el, de meg lehet figyelni." "Ha csak ezen múlna..." "Ezen múlik, hidd el!" "Jó, akkor megmondom." "Tényleg?" "Akinek besszben nincs búzája, annak hosszban sem lesz!" ['Ezt csak a régi, pesti gabonakereskedők gondolták ilyen szépen. Ott viszont folyton azt kérdezik, hol a teteje, és hol az alja. Érted, hol a teteje, hol az alja. Ez nekem is naponta eszembe jut.'] "Szerinted csak ennyi?" "Ennyi." "Szóval, minden csak kitartás?!" "Persze..." "Oké, de azért menj el oda, hátha mondanak mást is..." Rendben van, majd fülelek - gondolom, de már nem mondom neki. A restiben még összefutok egy pillanatra Shortoló Bélával, aki rendszerint egy rossz kontraktusért összetörné a világgazdaságot. "Á, lufi ez! Túl jól mennek a dolgok, nem szabad bedőlni nekik. Elég egy tűszúrás és szétpukkan ez az egész! Én időben figyelmeztetek mindenkit: a Kondratyev-ciklus végén járunk! Ez az utolsó utáni pillanat." Éppen ezért most műanyag pohárból issza az Unicumot.

Dallamtapadás, indulás előtt. "I'm an alien, I'm a legal alien, / I'm an Englishman in New York."

Még egy tőzsdecápa. "Most már tuti, hogy nem lesz világvége. Októberben még úgy nézett ki, beüt a krach, de azóta mindenki bullish ágon van. Kivéve a remegő-kezűeket, akik már rég kiszálltak az első zakkanásnál. Ők majd a tetején fognak beszállni, amikor végre elhiszik, minden oké. Azóta DJ szárnyal, a Nasdaq meg egyenesen fantasztikus! Azok a hamburger-zabálók halálpontosan tudják! Ők nem tévedhetnek, nekik a zsebükre megy. Ott tudják a legpontosabban, hogy nincs a dolgoknak vége. Egyébként megsúgom, soha nincs... Erről szól a történet. Amikor a világ arra volt kíváncsi, hogy annak a Bill gyereknek benne volt-e avagy sem, akkor is a tőzsde pontosan tudta, mi az igazság. ['Milyen ország ez, ahol ennyire rá lehet izgulni egy kis orál-szexre?!'] Na jó, meglesz ennek a böjtje, mert azért az mégiscsak túlzás, hogy ezres P/E forogjanak papírok, ennyire nem happy a helyzet. Jövőre lesz egy tizenöt-húsz százalékos korrekció, az hazavág bennünket is, de addig nagykanállal esszük a velős-pacalt! Szilveszterre pedig irány a Bahamák! Mindenesetre, sziget, csak nem Kuba, abból elég volt! Francia pezsgő és néger pincérnő rendel! Ez a minimum."

A repülőtéren és a gépeken is állítólag a NASA-tól kapott radarokkal figyelik, hogy ki mer rágyújtani. Van-e olyan élő ember. Elég a gázöngyújtó lángja vagy egy rossz mozdulat, és máris lézer-fegyverekkel lelövik őt. Vagyis előszörre nem lövik le, az talán túl szigorú büntetés lenne, csak megdumdumozzák. A visszaesőkkel más a helyzet. A peleskei nótárius csak ül, zordan, ám fegyelmezetten hallgat. Egyetlen egyszer sem áll föl: bosszúból nem pisil.

Kalapot visel. Van egy másik is, "Life is good" felirattal. És kissé keményebb az arca. Mi változott még?

Azt mondja, hogy örül. Mennyire. Megismétli, hogy nagyon örül. Most pedig mérges, húh de-nagyon mérges. Vagy bánatos, nem nagyon, de bánatos. De leginkább örül, azt szokott, a legtöbbször örülni szokott. Úgy a legjobb, ha örül. Nem látszik semmi az arcán, mégis azt mondja, hogy mennyire örül. És rögtön kimondja, mert mindent kimond. ["Ezek mindent verbalizálnak, és ettől boldogok. A szótól."] És minden nagyon. Nem, a bánat az nem nagyon. Az kivétel, tévedés vagy raritás, mint a búbánatos úttörő. Kimondja, és azt hiszi, hogy ez a bánat. Vagy az öröm. Így néz ki, így halad belül és így tűnik el.

Itt nagyon jól el lehet tűnni. Ha beengednek, vagyis ha rendben találja a papírokat a kedves, de azért szigorú tekintetű hivatalnok, aki a biztonság kedvéért még egyszer kitölteti a formanyomtatványt, másodjára már oké, tehát tűnés. Nem így mondja, kicsit szaval, mert az állam nevében beszél, a keresztnevemen szólít, ami elég murisan hangzik, de ennyi személyesség kijár. Utána már csak mindenhol regisztrálnak, és akinek van hitelkártyája, az embernek érezheti magát. Addig is, utána viszont nagyon. Például, hogy csak egy példát mondjak - á, hagyjuk. De alapvetően minden jó. Sőt a legjobb. Csupa felsőfok. "Akinek ez a fokozás nem teccik, az húzzon innen!" Best of America. ["Ami ellen tiltakozom, az valamely eszményi pontosság fogalma, amivel úgyszólván a priori rendelkeznénk. Különböző időkben a pontosságot illető eszményeink is különbözők; és nincs köztük legkülönb."] Miért tűnnék el, amikor nekem alapjában véve jó. Talán ha rágyújthatnék, az még jobb lenne.

Minden jobb itt. Ez fölfoghatatlan és aránytalan. Az első csodálkozó és rémült pillantás ugyanarra az eredményre vezet, mint a hosszas összehasonlító latolgatás: minden jobb itt, a pályaudvari márvány váróteremtől a taxikig, a parkolóházaktól a kevésbé lestrapált anyákig, a műfüves focipályáktól a cipőpucoló automatákig, a narancslétől a könyvtári katalógusig és tovább! És egy váróterem csodája, ezt ki ne felejtse! ["A vágy, a gyermekkor, a süketduma, egy vödör cola, várakozás a mozi büdös előcsarnokában, a Hold túlsó fele, a Marlboro íze."] Jobb, de nem jó. Mégis, azt nem érti, hogy mi az az ötszázalék, ami belekerül ebbe az oldatba, és ami végül is elrontja, hogy nem százszázalékig jó. Mert olyan nincs, hogy annyi legyen, maximum kilencvenöt, ennyit elismer és megenged. A tömérdek idő alatt, amit itt töltött, erre az eredményre jutott: arra kér, ha nekem más végösszeg jönne ki, hívjam fel telefonon, és mondjam meg neki, mennyi az annyi. Főleg az érdekelné, mi az az ötszázalék. Ha nekem több jön ki, az sem baj, csak nevezzem meg, mi az.

Imádom az amerikai reggelit, lelkendezik Fefe, a gourmand. "Olyan, mint maga az ország. Virsli, reggelire! Fantasztikus! Sokszor mondom magamban, persze nem fennhangon, hogy ha hazamegyek Rómába, mindennap virslit eszem reggelire. De soha nem teszem meg, még egyetlen egyszer se volt rá példa. Az Oscart követő reggelen azonban valahogy nem kívántam azt a csodás virslit, mert még aznap repülőre kellett ülnöm, és a gyomrom máris 'átutazóban' volt."

Ó, emigráció: ó, laudáció! - "Ő és nemzedékének jelesei nem lettek a jóléti olvasztótégely prédái. Nem herdálták el a forradalom tananyagát. Maguk fölé emelték. Életének, gondolkodásának forrásvidékévé vált 1956. Mélységgé és magassággá. Amerika nemcsak kenyeret adott: gerjesztette a magyar szabadságvágyat, a magyar demokráciaéhséget is."

Nagyképűség. "Én egész életemben keményen dolgoztam. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy identitás-problémáim legyenek!"

Elfelejtettem éjszakára bezárni az ajtót. Napközben pedig egyáltalán nem zárjuk be. Nyugodtan nyitva maradhat. Talán ez a legváratlanabb: otthonról ezt nem tudtam volna elgondolni. Sőt, inkább az ellenkezőjét! Akkor tehát nem kell félni, gondolom elbizakodottan. Vagy nem így.

Zakóvásárlás. Azért könnyű itt, úgy értve, sehol sem könnyű, de itt könnyebb, mégpedig jóval, mert olyan lehetsz, amilyennek látszani akarsz. Nem kell annyit faksznizni, nem kell senkinek és semminek a mélyére látni: az vagy, aminek látszol. Többre egyszerűen nincs idő. A lehető legfelületesebb pillantással néznek meg, de rögtön elfogadnak annak, ami vagy. És ez jó. Ezért lehetsz itt szabad. Mindent összevetve: a legszabadabb. Inkább a divattervezőkre hallgass, mint a filozófusokra! Zsíros haj, vasalatlan ing, melankólia, túlzott Schopenhauer olvasás, nőknél az erős rúzs - kifejezetten ciki. ["A fogaimat is meg kellene csináltatni!"] A bonyolult lelki mintázatodat pedig kiakaszthatod az előszobában a fogasra! Nem érdekes. Vagy érdekes, de nem nagyon számít. A felületen viszont könnyű berendezkedni. ["A legnagyobb bűn: felületesnek lenni." Ennek a mondatnak itt semmi értelme.] Keep smiling. Vagy nem sokkal több.

*Tomy Hilfiger? Rosszul írom, rosszul mondom. A márkaneveket - amit Ellis az unalomig parodizál - nem jegyzem meg. Elfelejtem. Vagy eleve kihullik a fejemből. Na és, kérdezem ilyenkor, de elég bamba képet vághatok, mert rendszerint bosszankodnak. Bosszantja őket, hogy nem tudom. Ez engem is zavar, nem kellene ennyire nem tudni valamit. "Ne égess, apa! Akkora paraszt vagy, hogy a vásárban bicskával eszed a vattacukrot!" Nevetek, mégsem látom be, miért kéne tudnom, ki vagy mi ez a Hilfiger. Mindegy, ez nagyon megéri, potom ötvendolláros zakó! Igen, de kockás. Az nem számít. Ilyen olcsón nincs még egy a földön! Direkt rám várt eddig. Nehéz elképzelni, hogy senkinek sem kellett, ő meg várta, hogy megérkezzek. Ide, erre az első osztályú helyre. Álmélkodom, és ekkor talán még bambább képet vághatok.

Elvegyülni a boldog vásárlók között. Persze, nem tudom, hogy boldogok-e, az nincs kiírva rájuk, de rém-elégedettek. A lehető legelégedettebb arccal tologatják a kocsikat, nem sietnek, és mindenből egy kicsivel többet vesznek. Tíz évvel ezelőtt mindez sokkolt volna: a csillogás, a roskadozó polcok, a mű, a márványlépcsők, a szökőkutak. A Niagara kicsiben, mindjárt a bejáratnál. Az, hogy rögtön eltévedek, és nem találom a kijáratot. Húsz évvel ezelőtt pedig kibírhatatlan lett volna, hogy nem merek megkockáztatni még egy cipőtalp-ízű szendvicset sem. Ettől visszafelé megsajnálom magam, ahogy ott állok a sorban. Nem akarok felnézni, zavartan gyűrögetem a papírpénzt. "In God We Trust."

János úr: Király hely, nem? Úgy értve, nem a legjobb, de nem is a legvacakabb.

Ízlésük - az nincs. Ne kérd tőlük számon ezt, mondja G. Talán az ízlés hiánya itt a legfeltűnőbb. Ezért is van az újnak ilyen erős kultusza. Minden a legnagyobb és a legújabb. Persze, van ízlésük, mert mindenkinek van valamilyen, ezt senki nem viseli el, ha ezt mondják róla, hogy nincs. De akkor az övék rossz. Kifejezetten pocsék ízlésük van. Annyira pocsék, mintha marhapörköltet ennél eper-tortával. Én azt szeretem, vetem közbe. Akkor neked szerencséd van, mondja G., akkor jól fogod érezni itt magad. Ha eltekintesz az ízlés hiányától, akkor remek ország ez. ["A sötétség diszkrét bája. Érdekes, hogy mindenki csak finom iróniával kezeli Amerikát. Semmi nagy kiakadás, a butaság rezignált tudomásulvétele jellemzi az idelátogató európai értelmiségit. Pedig tapasztalataink egybevágnak, az anyakoca-méretű háziasszonyoktól kezdve a 25&-os mosolyú, fogkrém-reklám embereken át az ízléstelenségig, és valahogy mégsem..."] Mindenesetre, a giccsel nem spórolnak, nagy szívlapáttal adagolják. De azt a torta-dolgot továbbra sem érti. Nem magyarázom el neki, hogy félreértettem őt. Egyébként is, miért ne szerethetném. A kulináris hasonlatokkal néha bajban vagyok.

Hív a barátom, aki egykor a legjobb barátom volt, és aki - ha szabad eztet a népies hasonlatot mondani - úgy hagyott itt, mint Szent Pál az oláhokat, mivel szerinte Kelet- vagy Közép-Európában nem lehet. Erre a prágai Vencel tér közelében lévő kocsma előtti padon jött rá, ezért nem volt hajlandó felállni, és továbbmenni, lófrálni a városban, hiszen mit nézzen, eléggé unja, húszévesen megunt itt mindent. ["Miért úszkál a lazac ide meg oda."] Most viszont sürget, siessek NY-ba, ne nézzem a vidéket, negyven évig volt időm nézelődni, nincs azon néznivaló, az mindenhol egyforma, még az amcsi vidék is csak vidék, tehát fel NY-ra, az a világ koszos közepe! Ilyen ergya metaforáért miért siessek, írom neki, egy vidéki ember ráér, még itt sem ismerem ki magam. Alighogy kiérünk a faluból, máris ott a másik falu vagy város, nincs határ, bármerre indulok, nem találom a szélét. Nincs különbség, ez elég érdekes tapasztalat, hogy még nem veszem észre a különbséget.

A könyveket kidobják. Azt mondja, hogy ezt tíz év alatt sem bírta megszokni. Valahogy nem. Ez újra és újra megdöbbenti, ahogy a könyvekkel bánnak. Ne vonjak le ebből messzemenő következtetéseket, mert ennél semmit sem utál jobban, ha a Gutenberg-galaxis végéről hablatyolnak este tíz után a tévében. Bár annyi pénzért, amit ott fizetnek, ő is szívesen elsiratná az egész könyvkultúrát, Homérosztól Pynchonig, sőt tovább, nem kerül az semmibe. Nem könyvbuzi ő, sokat olvas a neten is, emiatt évente fél dioptriát romlik a szeme. Ha eljönnek hozzá az amerikai barátai, akkor még az értelmiségiek is, ha megállnak a könyvespolc előtt, úgy néznek rá, mint egy reménytelen, európai hülyére. Ne reménykedj, te is az vagy! Pedig nincs benne, higgyem el, ez a Thomas Mannon edzett kultúr-hübrisz. Ők viszont nem értik, egyszerűen nem fér a fejükbe, miért gyűjti valaki a könyveket. És miért ragaszkodik hozzájuk. "Te dobtál már ki könyvet?" "Kettőt vagy hármat, ha jól emlékszem. Szerencsére nekünk nagy lakásunk van." Itt ez a költözésnél csak gond, inkább kidobják a kukába. Vagy eladják a garage sale-en. Legutóbb tíz centért vett Beckettet. De bármit lehet ott találni.

Kelet-Európa Tanszék - lelkes, harmadéves bölcsészlány. "A Mandelstamról már hallottam, sőt talán olvastam is tőle valamit, de mi lehetett az? Ám ki a többi??"

Megint hív a barátom, hogy mi a túró van. Mit ücsörgök itt a vidéki unalomban, amikor vár NY. Siessek, amíg nincs hideg! Karácsonykor kicsit kiürül a város, ilyenkor szellősebb és elviselhetőbb. Találkozhatnánk valahol, és kosarazhatnánk is. Húsz év után? "Csak azt nem értem, hogy ha ebben az országban mindenki ilyen veszettül sportol, akkor honnan van az a rengeteg kövér ember? Különösen a nők dupla-kufferjét nehezményezem..." Ez van. Egyébként nem kell beszarni, mi csak harminchármaznánk, amit itt lovacskának hívnak. "Szerinted Szenteste lovacskázzak?" Miért ne. Jó az idő, tegnap az apósával golfozott. "Én még soha nem golfoztam." ["A golf közvetlen bizonyíték Isten létéről. A nagy Jordan is imád golfozni. Ezt szereti a legjobban - természetesen a kosárlabda után."] Ideje kipróbálni. Mindent ki kell próbálni legalább egyszer az életben. A dohányzásról meg szokjak le. Életforma-ajánlataim nekem is lennének, de inkább megtartom magamnak. "Tudod mit, szopjál hanyatt, ahogy a gyerekek mondanák!" Minél hamarabb szokjak le. "Nyasgem." Ő már boncolt, és látta, milyen a dohányos ember tüdeje. Itt nincs ellenérv. "Mondom, tudnám ajánlani a cukrász faszát, mint karácsonyi édességet!" Akkor mikor találkozunk?!

Biztosan más ember lett volna, ha a The New York Times szombati számait olvassa és nem a Népszabit. Ez talán túlzás, mert nem így változik az ember, szombatról vasárnapra, tehát nem biztos, hogy jobb vagy rosszabb, de több esélye lett volna. Mire? Azt nem tudja, vagy csak közhelyeket lehet erre mondani. Nem is a válasz az érdekes, hanem az, hogy nem fért hozzá. És ezt magában elfogadta, vagy ha nem is fogadta el, de így-úgy beletörődött azokba a klozett-papír újságokba, a rossz-ízű cigarettákba, a lepattant éttermekbe, a rettenetes italokba. Például abba, hogy külön engedéllyel olvashatta az Új Symposion számait az egyetemen, és erre még büszke is volt! A kisírt külön-engedélyre! Próbálta egyszer elmesélni ezt Tolnai Ottónak, aki csak szárazan és bölcsen nevetett. ["Ki nem állhatom ezt a bennfenteskedést. Ez ilyen speciálisan magyar dolog. A világon sehol sem értenék..." "Na és?!"] Ez akkor jutott az eszébe, amikor leült az egyetemi könyvtár olvasótermébe, és percekig ült és ámuldozott. Azután arra gondolt, megnézi a katalógust, benne vannak-e az Új Symposion régi számai.

*Másnap panaszkodik, hogy ilyen az ő formája. Alighogy megdicséri a NY Times-t, hát nem fikázzák benne a drága nemzetünket. Bár ő nem kiköpött Stefi gróf, felőle nyugodtan bírálhatnák, mert nincs ország, amit nem lehetne bírálni egy-két kolumnán, akár az úgynevezett világlapokban is, de ilyen nívótlanul és ostobán akkor sem lehet. Mellesleg, ha még egyszer dicsérné a világlapokat, akkor azonnal rakassak rá hidegvizes borogatást, mert ezeknek csak az emléke él. Meg a dizájn. Igen, talán ez működteti az egészet, a fontosság emléke. Nem is érti, miért háborítja föl annyira ez az írás, aminek még az ellenkezője sem igaz. A butaság mindig fölháborítja, és ez a legundorítóbb változata ennek a világot elrendező ostobaságnak. Ezért fölösleges volt nyolcezer kilométert utaznia, ilyen laposságokat minden kávéházban mondanak, de egy jobb budai vendéglőben igenis kitiltják azt, aki ekkora marhaságokat mond. Nem akar túlozni, ám ez a lefitymáló yuppie butaság terjedése a legaggasztóbb az egészben: az, hogy komoly emberek órákat töltenek ennek értelmezésével és cáfolatával, mikor egy fáradt kézlegyintéssel kellene elintézni az egészet. Lám, ő is csak pöfög, mint a gőzmozdony, pedig jól tudja, hogy a The New York Times-ból is lassan kivesznek az összetett mondatok. A bonyolultabb, alárendelői mondatokat a szerkesztők nagy szakértelemmel kihúzzák. ["Mondd azt a szövegre, hogy ritmus-problémáid vannak vele! Erre még élő ember nem mert visszakérdezni, beleérve a Nobel-díjasokat is."] Már csak roppant demokratikus, egyszerű, kijelentő mondatok vannak.

Azért jó itt, mondja J., mert nem kell állandóan hallgatnia az értelmiségi sipákolást. Ettől Amerika némileg megszabadította. Egy értelmiségi nehezen tudja elviselni, ahogyan a költő mondta, hogy "nem ő a hőmérőben a higany". Meg a folytonos katasztrófa-várás, a sötét jóslatok, a fárasztó próféciák. Szinte naponta megsértődnek a világra, ha az mégsem hajlandó összeomlani, noha ennek már régen meg kellett volna történnie a dolgok állása szerint. Pofázni azt igen, hihetetlenül unja ezt a szolidaritás-retorikát, minden változatban, de segíteni egyikük sem hajlandó, a legtöbbjük csak bekkel. ["Volt benne némi részem nekem is, elhiheted!"] Sokkal többre becsüli az úgynevezett egyszerű embereket, akik korántsem annyira egyszerűek, ők viszont legalább segítenek. Ezért is állt be munka után melózni Samhez, mert ők melegszívű, segítőkész emberek. ["Ne légy már ennyire Rousseau!"] Lehet, hogy kisképernyősök, ahogy Szisi mondaná, ám nem ez érdekli bennük. "We are real people..." És jövőre el fog költözni a campusról, be a faluba vagy a városba. Valahova, ahol emberek élnek.

Váratlan megfutamodás. Mit keresek én itt? Vagy ezt a kérdést nem szabad feltenni éjjel negyed egykor?! "Ha én nem szólok hozzájuk, akkor ők biztosan nem fognak. Amit viszont mondani tudok, az néhány közhely, a nyelvleckék hiányosan bemagolt fejezete. És egyáltalán... Semmit sem értek: minden idegen. Csupa se hal, se hús fazon. Tíz év múlva sem tudom meg a szomszédom nevét. És még a déli harangszó is hiányzik. ["Szerencsére ezt a társadalmat az egészséges emberi önzésre alapították, s nem valami magasztosabbra! Ettől működképes.'] Holnap felülök a repülőre!" Nem tudom, valami elmozdít. Azután reggel lesz, akkor már némileg másképp látszanak a dolgok.

Jólét. "Pontyot vagy harcsát macerás beszerezni. Akkor majd lazacot teszünk a halászlébe. Otthon viszont panaszkodva adjuk elő: képzeljétek, így nem az igazi!" Plusz az irigység mint folklór. (Utólagos megjegyzés: Nem is értem, hogy Szeged környékén miért nem ezzel próbálkoztak elsőre!)

Készüljek fel, hogy New York félelmetes lesz. Agyon fog nyomni. Nincs ebben semmi különös, előszörre mindenki így van ezzel. Ez a NY-feeling. "Majd kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, ahogyan kilépsz az aluljáróból az utcára. Nem szabad felnézni. Mégis felnézel, nem tudsz ellenállni, és úgy érzed, azok a hatalmas üvegépületek mind rád akarnak dőlni. Alig látod mögöttük az eget." Nem kellene ennek az egésznek akkora feneket keríteni: fölülök a vonatra és kész! Ahhoz, hogy jelentéktelennek érezzem magam, nem kell annyit utazni. "Jó-jó, de majd el fogsz halkulni..."

*Na, ne szopjuk egymás faszát!, ahogyan abban a zseniális Tarantino-filmben mondják. "Ez azért túlzás!" "Mi?!" "Hát hogy zseniális..." "Miért, szerinted nem az? Akkor te nem vagy normális!" "Jó, elismerem. De a zsenitől messze van... Vagy nem kell ennyire felvágni! Tíz évenként csináltok egy filmet, aztán már nagy az arcotok!" "Mi az, hogy tízévenként? Minden filmet itt csinálnak. A többiek csak nem tudnak leszokni a hobbijukról!" "Majd ezt is megbeszéljük. Drága lesz a telefonszámla!" "Á, nem. Az kifejezetten olcsó. Csak akkor tedd le, ha unod..." "Olyan a hangod, mint egy könyvelőé. Természetesen, mérlegképes." "Mi az, hogy mérlegképes?" "A könyvelő..." "Ja. Csak ne lennél ilyen kedves!" "Miért, milyen legyek, bazmeg! Meg sem foglak ismerni ennyi év után. Tényleg, miről ismerlek meg?!" "Rövid a hajam, kerek fejem van és egy The Wall Street Journal lesz a kezemben. Egyébként nemrég voltam negyvenéves felülvizsgálaton: a szemhéjaim lógnak, térdem, bokám meszesedik, a nők már vagy hat éve észre sem vesznek..." "A kerek-fejűeket bírom. Jó érzelmes fazonok." "Egy kicsit híztam is." "Én is, azt hiszem."

A Times Square-re ne menjünk! Meg vagyunk őrülve?! Ez a legveszélyesebb hely terrortámadás esetén. Vagy netán azt hisszük, hogy a halálbrigádok alszanak ilyenkor?! Pont erre várnak, hogy összecsődüljön ennyi ember, ennyi balfasz, mert nem tud mást mondani erre, aztán aláfűtenek nektek! Éppen most mondta be a tévé, hogy Seattle-ben elkapták az arab terroristákat, akik robbantásra készültek! És még hányan, de hányan készülnek erre! Jó, hát könnyű halál egy pillanat alatt a levegőbe repülni, de muszáj cafatokra széthullani?! Ez az egy, amivel nem érdemes viccelődni, a halállal! ["Az emberekben van valami ijesztő prédikáló hajlam, minden emberben, érti?"] Különben is elég zselés ötlet kétmillió ember között ünnepelni. Gondoljatok bele, kétmillió ember - az micsoda tömeg! Tizennégy tonna konfettit szórnak a fejetekre! És agyon fognak taposni titeket, legjobb esetben! Már bemondták, hogy vészhelyzet esetén mit kell tenni. A falhoz lapulni, egymásba vagy a lámpavasba kapaszkodni! Amit elértek! Üveg mellé ne álljatok! Ha villanást láttok, azonnal lehasalni!

P. megérkezik. "Lerobbant utakon és szárnyaló utakon futunk. A levegő, akár egy poros üvegablak; mögötte marhavérvörös házak derekának és tetejének magasában süllyedünk, emelkedünk és toporgunk. Dante még körökben gondolkodott, Manhattan kockás irkalap. De mivel New York bibliai város, minden pontján ugyanaz a sugárhatás ér. New York mindaz, ami eszedbe jut. A felhőkarcolók mint óriások: flamingóknál is törékenyebb lények. Hajnalban kékek, napszálltakor rózsaszínűek. Méretüktől legfeljebb az utcák intimek. Szállodai szobámat sárga szőnyeg borítja, amit a naplemente még sárgábbá tesz. Jó rajta mezítláb járkálni. Mégis pár forduló után reflexek nélkül sietni kezdek, ahogy füvön soha. Minden munkám hiábavaló volt! Ennek a városnak nincsen, nem lehet története. Előzmények nélkül, a föld alól, a semmiből nőtt ki. Elalszom és fölriadok."

Azután semmi különös vagy félelmetes nem volt. Jöttem ki az aluljáróból, de először nem találtam a kijáratot. Ezen aggódtam, hogy hány emelet vagy szint van még, amikor kiléptem. "Mintha egy képeslapon sétálgatnánk." Minden úgy van, ahogy a képeken látszik. Könnyűség, váratlan lebegés. Néha elég egy mondat, és rögtön visszatalálsz. Már nem tudom, mi volt ez a mondat vagy mozdulat. Húsz év, nem számít. Nem láttam semmit, vagy csak annyit, amennyit bárki láthat, ha errefelé sétálgat. Fel és le, keresztül-kasul, amerre éppen az eszünk viszi. Minden jó, minden irány. De akármennyire is jó, mindig elérkezik az az idő, amikor nem ártana már ebédelni. Vagy ez inkább már vacsora?! Kínai vagy japán? ["Ahhoz, hogy minden este a Savoyban vacsorázzunk, nem kell tehetség, arisztokratizmus, csak pénz."] Stílusosan kínai taxissal megyünk, aki az első kereszteződésnél férfiasan bevallja, nem tudja, hogy most éppen merre menjünk. Ő majd segít, ő van otthon.

Az Idők Tere. Azt hiszem, főként a név miatt: milyen idő és mekkora tér! És "mitől messze, doamna?" - ez a régi kérdés, ami itt váratlanul megint eszembe jut. "Nem tudom, tényleg nem tudom." Gabo az üres whiskysüveget ledobja a földre. A térre azért beengednek, másodjára, de előtte még nyolc-tíz rendőr megmotoz. "Don't touch me!" Velük nem lehet viccelődni, mintha az életük múlna azon, hogy van-e nálunk alkohol. Mike persze szerez ("Az ilyenekben forgok, mint kulcs a zárban."). Ki nincs itt? - megpróbálom összeszámolni, amikor elsodor egy rokonszenvesen részeg, éneklő ír különítmény, akik közvetlen járattal érkeztek ide Dublinból, hogy velünk hullámozzanak. Egy tinilány alig leplezett áhítattal figyeli Davidet, aki személyesen ismeri a Boyzone két énekesét is. A többiekkel az ún. végső kérdéseket szinte azonnal tisztázzuk, nincs vita köztünk: az ír sörök egyszerűen a legjobbak a világon (Guiness!), a Liverpool pedig fantasztikus, jövőre viszont még jobbak lesznek. És csak az európaik tudják, mi az élet, a többieknek erről fogalmuk sincs.
 

Bibliográfia

MÉSZÁROS Sándor
A kék hegyeken túl
JAK - Magvető, 1987

(KERESZTURY Tiborral)
Szövegkijáratok
Széphalom, 1992

"Az izlandi és más érdeklődők.
Futó pillantás a kortárs magyar irodalomra"
Magyar Lettre Internationale, 34
 

Amerika zenéje
Magyar Lettre Internationale, 25


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret