stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Láng Zsolt
Az időlátó

Mindig is gyermekded ötletnek tartottam, amikor az író azzal áll elő, hogy birtokába jutott egy rej-télyes kézirat (az utcán találta, postán kapta egy ismeretlentől, öreg barátja hagyta rá stb.), és most elérkezettnek látja az időt, hogy a nyilvánosság elé lépjen vele. Fáradt éca, gondoltam. Most mégis előhozakodom a magam kéziratával. Aki idegenkedik az ilyesmitől, hát, ne olvassa el. Nem fogom bizonygatni, hogy nem én írtam. Nem én. Két dolog vezetett. Az egyikről majd később. A másik a nosz-talgia volt, amely túl erős volt bennem a nosztalgia, ahhoz, hogy elvessem a kézirat "kézirat" formáját (jóllehet akár a sajátoménak is mondhatnám). Aki járt már a bécsi Strudlhof-lépcsőnél a petúniáktól illatozó júniusi éjszakában, és alkalma volt szóba elegyedni egy homályba burkolózó titokzatos ismeretlennel, az bizonyára hasonlóképp cselekedne a rábízott füzet tartalmával.

   "Anyám, a dárisi Meropé volt, akinek népe különleges tiszteletben részesítette Mnémosynét, az Emlékezet istennőjét. Anyám maga is az istennőtől kapta második nevét, mint sokan mások honá-nak leányai közül. Gyermekkorom boldogan telt apám, a korinthosi Polybos király fényes udvará-ban, anyám édesgetései közepette. Ha sírtam, ölbe kapott, és puha hasához szorított. Idős asszony lévén, emlői elasztak, ezért mézbe mártogatott ujját szopogatva aludtam el. Legszebb meséi Mnémosyné lányairól szóltak, a Múzsákról, akiknek megvolt az az adományuk, hogy a Feledés édes dalaival vigasztalják a gyászolókat.
   Apám palotájában a tengerről érkező idegenek miatt örökös volt a nyüzsgés. Gazdag város volt Korinthos, a tenger többnyire nyugodt, a széljárás kedvező, senkinek nem kellett vesztegelnie, a kocsmákból hiányoztak az ingerült, morózus tengerészek, akiknek már se pénzük, se reményük, hogy valaha is vízre szállhatnak. A kocsmai viadalok arra szorítkoztak, hogy eldöntsék, kicsoda aznap a legjobb mesélő. Én szájtátva hallgattam a történeteket. Anyám azt mondta: életünk száma megsokszorozódik, ha megismerkedünk mások életével. A legyőzhetetlen lantostól, Daphnostól hallottam Laios királyról is: miként rabolta el, hogyan tartotta nőként maga mellett, és miért kerget-te ezzel öngyilkosságba Pelops fiát, az ifjú Kryssiphost, nem félve Héra istennő bosszújától sem. Korinthosban mindenki irigyelte azt, aki győzött ezeken a viadalokon.
   Később én is versenyre keltem, és győzelmeim emlékét életem későbbi gyötrelmei sem tudták elhalványítani. Egyik legfényesebb diadalomat akkor arattam, amikor egy Biótiából jött hírneves mesélőt, immár kifogyva valamennyi regémből, végül úgy sikerült legyűrnöm, hogy előadtam leg-frissebb álmomat, a maga valódi borzalmaival. A kocsma népe megéljenzett, de a biótiai azt kiál-totta, ilyen rege nem létezik, ezt én találtam ki. Arcul csaptam. Nem merte a király fiát megütni, vagy másképp vélt fájóbban megsebezni: azt sziszegte, te fattyú!, majd a többiek felé fordulva, gú-nyosan kifejtette, nem kellett volna viadalra kelnie velem, mert az efféle fattyúpalánták nem isme-rik a tisztességet. Elöntött a düh, kirántottam késemet, és ha apám emberei nem fognak le, bizonyá-ra elmetszem a nyakát. Apám, amikor fülébe jutott a jelenet, elkomorult, fel-alá járkálva, hosszan ecsetelte, mennyire nem illik hozzám az ilyen viselkedés, majd intett, hogy többé ne forduljon elő.
   Bocsánatot kértem tőle, mire békével elengedett. De a dolog nem hagyott nyugodni. Kétség éb-redt bennem: vajon nem azért lettem annyira dühös, mert nap, mint nap magam is szembekerülök a mély és széles szakadékkal, amely apám s az én természetem között tátong: én a legkisebb dologra is fölpaprikázódom, ő mindig hűvös és megfontolt marad.
   Titokban, kíséret nélkül Delphoiba indultam, jóllehet esős napok voltak, alkalmatlan idő az uta-zásra. Nem búcsúztam sem apámtól, sem anyámtól. Nem sejtettem, hogy többé nem látom őket. A mindentudó Apollón istenhez fohászkodtam az igazságért. Amit hallottam, lesújtó volt. Apám gyil-kosa leszek, és anyámmal fogok együtt hálni, szólt a jós.
   Életem egyik pillanatról a másikra megváltozott. Miért e fenyegető jóslat? Miért épp engem sújt? Mit tegyek? Szívembe markol, hogy többé ne lássam szüleimet és szülőföldemet, és iszonyú a gon-dolata is, hogy apámat fellobbanó indulatomban megölöm, de annál is hátborzongatóbbnak, hogy öreg, jóságos anyám gyalázatos megbecstelenítője leszek.
   Három alakja és három neve van a Sors istenének: Fonó, Kiosztó és Elháríthatatlan. Még Zeusnak, a legnagyobbnak sincs hatalma fölötte. Csakhogy az istenek sorstalanok, mert életük örök. Az örök élet kelyhéből kortyolni... De Iasont, aki ezt megtette, az örök haldoklás kínjaival büntették! Zeus Zeus marad fában, sasban vagy szőlővenyigében, de egyetlen halandó sem tudja magát felismerni testének szétszóródó anyagában, a porban és a sárban, vagy a testéből táplálkozó füvek levelében.
   Így tépelődtem magamban a sors elkerülhetetlenségéről, miközben lábam egyre messzebb vitt hazámtól. A jóslat megrontotta boldogságomat, és tudtam, ameddig fennáll, sem én, sem apám, sem anyám nem lehetünk boldogak, mi több, az egész világ, a csillagoktól az alvilág mélységes mélyéig, a legtágasabb kozmosz lesz boldogtalan.
 
Talán a bennem hánykolódó gondolatok miatt nem vettem észre: bent járok egy szűk hegyszoros-ban, szemből pedig hintó közeledik. Indokolt lett volna, hogy visszaforduljak, utat engedve a me-netnek, de  háborgó indulataim alig várták, hogy sisteregve kitörjenek mellkasomból. Megvetett lábbal jeleztem, nincs szándékomban félre állni. Olaj volt a tűzre, hogy az utas odakiáltotta nekem: Térj ki, te lókötő! A hintó ablakához ugrottam, követelve, ismételje meg, minek nevezett. Válasz helyett botjával istenesen kupán vágott. Dühtől elvakulva, az ablakon keresztül rántottam ki ülésé-ről, és még ott, félig-meddig a levegőben tartva beleharaptam karjába. Nyekkenni sem volt ideje. Akkorát lódítottam rajta, hogy rámrohanó kísérői közül kettőt levert lábáról, és magával sodorta őket a szakadékba. A harmadik szolga, látva őrjöngésemet, sarkon fordult, és futásnak eredt.
   Némiképp lecsillapodva, jó két óra gyaloglás után érkeztem meg a fennsíkra. Lentről, a völgyből kakaskukorékolás hallatszott. Éreztem, valami egészen más kezdődik életemben. Szólalj meg is-mét!, kiáltottam, és erre újra felhangzott a kakasszó. Azt is előre megéreztem, hogy hamarosan emberek érkeznek hozzám. És valóban, négyes csoport bukkant fel, lassú léptekkel közeledtek az emelkedőn felfelé.
   Olyan alázattal sorakoztak elém, mintha földre szállt isten volnék. Mi járatban?, kérdeztem tőlük. Sírni kezdtek. A Fojtogató pusztítja a várost. A legdélcegebb ifjak odavesztek. Most épp Tekhoson, Kreon legkisebb fián a sor. Még csak tizenkét éves. De Haimónt, a bátyját, Thébai sudár liliomszá-lát már felfalta a szörny. És van egyéb baj is: királyukra rablók támadtak, és kegyetlenül meggyil-kolták, vezető nélkül maradt a nép. El fog pusztulni a város. Az anyák nem akarnak többé gyereket szülni, és senki sem vállalja a királyságot. Nincs remény... És zokogtak, férfihoz méltatlan köny-nyekkel.
   Ne sírjatok, én majd megvívok a Szörnnyel, nyugtattam meg őket. Lábamhoz borultak, és hálál-kodni kezdtek, de én intettem, térjenek haza.
   Ha figyelemmel követitek szavaimat, emlékeztek, esős időszakban indultam Delphoiba. Napokig esett. De ahogy a lépcsőkön, amelyeket Kadmos népe vájt a sziklákba, midőn Kadmos még élvezte az istenek bizalmát, és nem az Alvilágba, hanem az égbe készülődött, elindultam a hegytetőre, a felhők mögül előbukkant a nap, és fénypászmája súlyosan hullott rám, aranyvértként. Így álltam a Fojtogató elé. Sfinx, ez volt a neve. Azt jövendölték, hogy tízezernegyvenhat évet él. Ez az idő most letelt, a négy legfényesebb csillag egyetlen pontban ragyogott az éjszakai égbolton, véget ért egy kozmikus esztendő. De ezt csak én tudtam.
   »Van egy kétlábú a földön, és egy négylábú, ugyanazzal a szóval nevezett, és háromlábú is. Min-den élőlény közül, a földön, a levegőben és a tengerben, egyedül ő változtatja az alakját. Akkor halad a leggyorsabban, amikor a legtöbb lábán jár.«
   Gyermekkorom óta tudtam a választ. És már majdnem kimondtam, ám mielőtt kevélyen beleköp-tem volna a Szörny ábrázatába, megtorpantam. Megéreztem, nem szabad elsietnem. Nem, nem az ember! A Sfinx háta mögött, lent a messzeségben kitárulkozó nőként terült el Thébai, és engem hívott. A végsőkig fokozott feszültség remegett a levegőben. Mindenki rám várt. Eljövetelemet sóvárogták hónapok óta. Az alant elterülő város szinte sistergett a vágytól, és utánam epekedett, hogy hűs nedveimmel oltalmat hozzak. Én vagyok a vágy enyhítője. Én vagyok a rend forrása. Én vagyok az, aki nevet ad életüknek. Tudtam már, mi a helyes válasz. Nevemet kell a Sfinxnek ki-mondanom; a nevet, ahogyan a kocsmában szólítottak! (Szüleim Istenadományának hívtak, mert anyám szégyellni valónak tartotta a másikat.) Én voltam az a négylábú, aki fürge, mint egy gyík, én voltam a kétlábú, dicső és délceg király, és én vagyok e somfabotos, görnyedt és vak koldus is, aki most szavakba önti történetét, mielőtt megkapná az istenek legnagyobb ajándékát, hogy beléphes-sen az alvilág lakói közé.
   Bevallom, akkor a háromlábút másra értettem. Hímvesszőm dagadozni kezdett. A királyságra gondoltam, amely hamarosan rám száll, és a szépnek lefestett királynéra. Dagadtlábú. Jól hallottad, én vagyok az, Dagadtlábú! Ez volt a név, aminek hallatán a Sfinx szeméből kivillant a fény, ő pe-dig, mint egy kőszikla, oldalra bukva zuhant a mélyben csillogó tengerbe. Thébai megszabadult, én pedig a város királya lettem; egyben Iokasté, a megözvegyült királyné fáradhatatlan ágyasa.
   Egymás után születtek a gyerekeink, mert a nász édes volt, mint a legédesebb méz, amelyet az Olympos lábainál nyíló zsályamezőkről gyűjtenek a méhek.

Midőn az íráshoz lassítva beszédemet, hűséges Antigonémnak tollba mondom levelemet, folyton kínoz valami. Hiába látom múlt és jövő titkait, mit érek vele! Szegény Antigoném, csak egyetlen nyelvet ismer... Ahogy bölcs szólásunk kérdezi: megértenétek-e az oroszlánokat, ha képesek volná-tok beszélni velük?
   Görögül szólok tehát, az istenek szeszélyének kiszolgáltatott thébai nép nyelvén. Ami túlontúl az időhöz láncol. Ha egyszer valakinek kedve támadna, hogy más népek nyelvére fordítsa fogalmaz-ványomat, azt tanácsolom, ha tud, szakadjon el saját korának nyelvétől. Szakadjon el az időtől. Régi mondásunk azt tartja, a folyó: víz és idő. Vegyük ki az időt belőle. Nem a folyóra, hanem a tengerre van nagyobb szükségünk. Az ég kékjével egybeolvadó ősi tenger, amelynek mámorosan merülünk mélyébe, és olyan észrevétlenül oldódunk fel benne, mintha vize testünk anyaga volna...
 Tudósaink nagy része hajlott arra, hogy az esőtáplálta Aigyptos hordalékából előkotort kőtáblák ábráiban keresse a megvilágosodást. És volt, amikor közel jártak az igazsághoz. Ám nem a titok nyílt meg előttük, hanem másvalami. Mert az ábrák rakosgatása során olyan jártasságra tettek szert, amely a tökély káprázatával jutalmazta őket, és végül megnyitotta előttük az utat a költészet biro-dalmába. Az idő kanyargó folyóiról a hatalmas tengerre jutottak.
   Egyetlen valóság érvényes: a költészet valósága. Egyetlen dolog van, ami kapcsolatot tud terem-teni különböző nyelvek és különböző kultúrák között: a szavak olthatatlan szerelme. Egyetlen do-log hivatott arra, hogy megértessen egymással olyan embereket, akik más-más időben élnek: a köl-tészet.
 
A szerelemről kell beszélnem, ezért torpantam meg. Vajon van-e elegendő bölcsesség és vakmerő-ség bennem? Nem véletlenül mondják a szerelmesről: a Beavatott, a Filozófus, az Őrjöngő, a Meg-szállott. Bár tudom, hűséges Antigoném szűz lelkét felkavarják szavaim, szólnom kell. Elétek kell rajzolnom Iokastét, szeméremtestének telt görbületét, örökké duzzadt és tejszagú emlőit, fonottkalács köldökét, remegő ajkait. Jártatok-e a szamárfejű Dionysos orgiáin, vagy a fiú-lány Oineus titkos összejövetelein? Ha jártatok is, a bor és a mámorító gombák bódulata elhomályosítja emlékezeteteket. Bódulattal takarjátok el szemeteket. Mi nappal szerelmeskedtünk, éjszaka alud-tunk. Tiszta tekintettel néztünk egymás szemébe, mert úgy tartottuk, bűneinket, miképpen testün-ket, felfedtük egymás előtt. Egyik regénk úgy meséli, hogy a Föld meg a Víz képtelen volt egye-sülni. Végül addig-addig gyötörték egymást, míg tökéletlen nászukból egy sárkány született, az Idő, amelynek három feje van: elöl egy bikáé, hátul egy oroszláné, középen pedig egy istené. A Föld és a Víz sóvárogva leshette a mi nászunkat. Testünk úgy tapadt egymásra, hogy nem maradt rés köz-tünk; születő gyerekeink szépségét mindenki csodálta. Úgy tűnt, új rege íródik. Iokasté ajtókat tárt ki, amidőn újra meg újra kimondta a nevemet. Hol Oineus voltam, aki az első szőlővenyigét hozta Aitoliába, hol Syleus, mielőtt agyonsújtja Herakles buzogánya, hol Kadmos, amikor a kígyókkal viaskodik, hol Meleagros, amint gyermekeit keresi. És én voltam Ikaros, a zuhanás pillanatában, Théseus, amikor átszúrja Skiron szívét, Iasón, amint kiokádja a sárkány. És én voltam a legnagyobb hős, Héraklés. Tudtam minden pillanatban, ki vagyok.
   De egy ajtó zárva maradt...

Történetemnek ez a része, ne higgyétek, hogy balzsam volna öreg szívemre. Bűnöm és gyötrelmeim forrása fakad itt... Bűnömé, de bölcsességemé is. Sok hellén város kocsmájában jártam bolyongása-im során, és a regélőktől gyakran hallottam saját történetemet. És bár nevet nem ferdítettek, ese-ményt ritkán módosítottak, a szerelemről alig szóltak, s ha mégis, üresen és dagályosan tették. A szerelem, ó ti tudatlanok, a szerelem, amit Iokastéval felfakasztottunk: elmét és szívet megrázó állapot, amely valószerűtlenségével rémületet szül a földi halandókban, mert ha nem riasztaná el őket, maga volna a világ kioltója, és úgy teremtene egy örökkön fennmaradó új világot, hogy a ré-givel az elmúlást is eltemetné. Azt is mondhatom, a vezeklés indokolt volt...
   Pestis ütötte fel fejét a városban, és a nép haragja a nép legostobább és legrongyosabb tagjainak képviseletében megjelent palotám lépcsőin. Arcuk tenyérnyi volt a félelemtől és a gyűlölettől. Megijedtem, mert bennük magamra ismertem, vak és gátlástalan indulataimra. Kreont az istenek-hez küldtem, és a balga hozta a hírt: meg kell találnunk Laios gyilkosát. Addig a Sfinxnél is vér-szomjasabb Pestis fojtogatja a várost. Az asszonyok nem szültek, de nem azért, mert nem akartak, hanem mert a halál méhükben rohasztotta el magzatjukat.
   Sebesen a végére járni! Nyomozni, vagyis megmutatni a népnek, mire képes az ész és a hatalom. Fellobbant bennem egy minden addiginál erősebb szenvedély, hogy kinyissam a zárva maradt ajtót: a múltét.
   De előbb váratlanul a jövő lépett elém. A jövőmből: én magam. A tükrök a múltat mutatják: tü-körképünk valójában múlt idejű arcunkkal néz reánk. Ezeknél sokkal kegyetlenebbek a jövőidejű tükrök. Ott állt előttem a vak koldus, a látnokok somfa botját markolva, és a szemembe mondta, hogy én vagyok az, akit keresek, én vagyok az, akit keresek, én vagyok a gyilkos, és a bűnök mo-csarában olyan mélyre jutottam, hogy tovább már nem süllyedhetek.
   Nappal aludtam, éjszaka tépelődve járkáltam a palota kertjében. Az emlékezet birodalmában bo-lyongtam. Beláthatatlan volt ez a birodalom, és percről-percre tágasabb, mert miközben a csillagos ég alatt kutattam a múltamat, minden lépésem a következő léptem emléke lett.
   Egyik reggel hírnök érkezett Korinthosból: apád halott, közölte velem. Beszámoltam neki a jós-latról: míg anyám él, nem térhetek haza. Ó, igen, efféle szörnyűségek megesnek, mondta a hírnök. Az ember bortól megrészegedve gyűlöletes dolgokra ragadtatja magát. De ez esetben nincs mitől tartanod. Anyádnak nem vagy édes gyermeke. Itt áll személyemben az igazságszájú tanú: én vitte-lek neki, amikor még párnapos csecsemő voltál...
   A te fiad vagyok?
   Ne higgy ilyen arcátlannak... Egy pásztortól kaptalak, Laios pásztorától, ő hozott föl Kitharion hegyére, amikor...
   Egyetlen láncszem kellett, hogy összeálljon minden. A koronatanúért küldettem, Laios pásztorá-ért. Hozzátok elém, de azonnal! Elég ebből!, kiáltotta Iokasté, és elszaladt. Azt hittem, gőgje tom-bol, királyi gőgje, amiért egy fattyú ágyasa lett. Hozták a pásztort, aki vonakodva állt elém. Igaz-e, ami ez az ember állít? Mondd, igaz-e? Torkának estem, fojtogatni kezdtem: beszélj, parancsolom, hogy beszélj!
 
Bűntelennek hittem magamat. Azt hittem, mindent kiterítettem a napvilágra, egyetlen szó, egyetlen gondolat, egyetlen borzasztó vagy hívságos tett, egyetlen mozdulat, a vágy egyetlen rezdülése nem maradt rejtve. De a múltat az emlékek végtelen nyelve sem képes leírni. Csakis sorsunkban válik láthatóvá. Mert a múlt úgy sugarazza át életünket, ahogy mágneskő irányítja a tű hegyét.
   Amikor berohantam Iokasté után a palotába, sejtettem, feltárul az utolsó ajtó is. Rettegve léptem be ágyasházunkba. Iokasté vértócsában hevert széles ágyunk előtt. Halott volt. Ölembe emeltem, mintha gyermekem volna. Súlyos, termékeny teste most könnyű volt, mint delfinek partra vetett, kiszáradt teteme. Tavaszi földillata megmaradt, és feltartóztathatatlanul áradt belőle. Behunytam szememet, és soha többé nem akartam kinyitni.
   Iokasté felpattintotta az utolsó ajtót. Megtudtam igazi nevemet. Ezt a nevet még soha senki nem mondta ki, jóllehet születésemtől létezett: a Vesztes; másképpen mondva: a Halandó.

Miután Iokastét eltemettük és Kreon lett a király, a jóslatnak be kellett teljesednie: száműzött let-tem. Kreon megengedte, hogy Antigoné vezessen bolyongásaimon.
   Áthajóztam a tengereken, Afrika és Ázsia népei között tévelyegtem. Találkoztam egy királlyal, aki ugyanolyan szerencsétlen volt, mint én, és története hasonlított az enyémhez. Éltem egy nép között, az önmagukat pharsidoknak nevező emberek városában; ők is szüntelenül vártak valakit, aki megszabadítja őket a Fojtogatótól. Azt terjesztették, hogy aki eljön, a jövőből érkezik, ezért képes lesz arra, hogy megoldja az idő talányát.
   Egyik este kikötöttünk a városban, amelyet Amrnak hívtak az ottlakók; alig időztünk néhány órá-nyit, miközben a város szennyes utcáin kóborolva kutattunk élelem után, amikor értünk jött néhány fegyveres, és elvezetett egy hatalmas palotába.
   Betereltek egy terembe, és odaállítottak valaki elé, aki magasan ült előttem. Azt kérdezte (ha fi-gyeltetek, talán most meglepődtök), azt kérdezte, tudom-e, hol keresse a gyilkost? Mert addig bűn-hődniük kell, amíg elődje gyilkosát meg nem találják.
   Ebben a pillanatban megtudtam, az istenek végül könyörülettel vannak irántam, és hamarosan szenvedéseim is véget érnek, miként minden ezen a földön.
   Vágytam rá, hogy megpihenhessek. A városok szennye, az emberek durvasága, ostobasága, a fér-fiak és a nők állati viselkedése, a reménytelenség és a kiábrándultság gyötrelmesebb tud lenni, mint a kínok őrjítő örvénylése.
   Hamarosan lezárul történetem. Zeus megadta mennydörgésével az első jelet. Úgy dörgött, mint szűnni nem akaró zivatar idején. Hamarosan felkelek innen, és elindulok az Eumenisek ligetébe, hogy a Lélek Vezetőjét követve, átjussak az Alvilágba. Odysseusnak Kyrké árulta el a mozgó szik-lák titkát; csakis e tudással jöhetett vissza az Alvilágból. Én Démétér oltalmát elnyerve léphetek az alvilág ösvényére. Mindent láttam, ami látszat, és ami látva elenyészik.
   Történetemet újra meg újra elmesélik. Emlékezzetek rám. Ha nem emlékeztek, akkor is veletek leszek."

A fenti kézirat eredetije közönséges, barna borítójú iskolás füzetben található, angolul. A magyarí-tás során jócskán átírtam... (Itt jegyzem meg, hogy a tulajdonnevek átírásánál, főképp a nevek ké-sőbb még szóba kerülő szerepe miatt, a régiesebb és az angolhoz közelebb álló latinos, a Kerényi-féle Görög mitológia magyar kiadásából ismert írásmódot használtam.) A szerző maga is elég bi-zonytalan volt. Az eredeti írás egy utólag áthúzott mottóval kezdődik. "No longer shall it be so. For their Sfinx / We have found an Oedipus, doth solve the links / Of chayn'd mysterious emblemes, holy rites, / Close riddles other darkenesse. Dr. Freud's he." Egészen véletlenül ismerem a forráshe-lyet. Athanasius Kircher, 17. századi tudós Oedipus Aegyptiacus című nevezetes könyvének angol nyelvű ajánlásából valók (tizenhét nyelven ajánlja művét Ferdinánd császárnak, köztük magyarul is, arabul is, még kínaiul is). Annyi a különbség, hogy a Kircher féle eredetiben Dr. Freud helyett Kircher neve áll (elvégre ő volt az, aki megfejteni vélte a titokzatos írásjeleket).
   Sigmund Freud megidézése sok mindent elárul a kézirat keletkezésének körülményeiről. Szerzője alkalmasint elhívatott freudista volt... Mért vetette el mégis a mottót?
   Talán rájött arra, hogy Freud sokkal termékenyebben benne van a mondatokban, semhogy szük-ség volna efféle nyomatékra. Könnyen ellenőrizhető, hogy az itt elmesélt történet a Szophoklész-verziót tekinti alapnak. Freud is ehhez a drámához kötötte felfedezését. A szövegről az is kimutat-ható, hogy a történet elbeszélője a cselekményhez fűzött kommentárjaiban ugyancsak Freud elmé-letéhez igazodik: a tudatalattink a múlt hiteles krónikája, mert manipulálhatatlanul őrzi a múlt minden eseményét, és nehezen megfejthető impulzusokkal befolyásolja döntéseinket, vezérli csele-kedeteinket, alakítja érzelmeinket, irányítja életünket.
   Freud, megengedhető költői túlzással fogalmazva, a tudatalatti működésének szakavatott leírását látta a Szophoklész-tragédiában: a sors kényszerítő hatalmának mibenlétét, a múlt és a jövő össze-függéseinek pontos megfogalmazását fedezte fel benne. Az idő tiszta képletét. És talán ez a másik oka a mottó elhagyásának. Az a szerzői szándék, hogy a Freud nevével szorosabban összeforrott Oidipusz-komplexus általános tézisei helyett "az idő-formulára" irányítsa a figyelmet.
   A kusza, rosszul olvasható betoldásokra most nem térek ki külön-külön. Ám egy sajátos termé-szetű javítást nem hallgathatok el. A szereplők nevét a kéziratban vaskos fekete vonallal áthúzták, mind egy szálig. Fölébük nyomtatott betűkkel beírták a klasszikus tragédiából jól ismert neveket. Itt-ott azonban kivehető, mit húztak át: bármilyen meglepő, Oidipusz történetét először ősi sinto istennevekkel mesélték el: Amateraszuval és a többi mitologikus figurával, Nobukoval és O-Tamival, a sinto mítoszvilág ismert hőseivel. (Áthúzták..., azért használtam a többes számot, mert a kézírás alapján eldönthetetlen, hogy az eredeti szerző és az átjavító egyazon személy volna.)
   Kísértést éreztem, hogy visszaállítsam az eredeti neveket. Talán sokkal egyetemesebbé válna a történet, gondoltam. Ám szerencsére megsejtettem, mire valók a javítások. Érteni vélem, mi volt az indok. A kézirat szerzője (feltételezzük, hogy mégiscsak ő volt a javítások végrehajtója is) ugyanazt gondolhatta, mint amit Freud is: nem más, hanem maga az Oidipusz-tragédia őrzi az idő képletét; ezt kívánta tudtunkra adni, és úgy tűnik, ismételten óvakodott másfelé terelni figyelmünket. Hiszen amennyiben éppenséggel japán környezetbe helyezi, kihangsúlyozza ugyan a történet egyetemessé-gét, ám mégiscsak elhalványítja az eredeti szándékot: múlt, jelen, jövő természetének leírását.
   Oidipusz megrendítő sorsát természetesen bárki szimbólummá emelheti. Története rávehet bár-mely népet arra, hogy múltjával szembenézzen. De nem a nép emlékezik, hanem Oidipusz.
   Oidipusz története akkor záródik, amikor Thészeusz elkíséri őt az Erünniszek, más néven a Jó-akarók ligetébe, és átadja Hermésznek, a Lélek Vezetőjének.
   A görögök szerint az Alvilág lakója akkor maradhatott meg a földi halandók emlékezetében, ha az Alvilágba érkezvén, Mnémoszüné, az Emlékezet forrásából ivott. Aki visszaemlékszik saját ma-gára, életben tartja a róla való emlékezést is, amelyben tovább él. Ebben a pontosan feltárt viszony-ban kapcsolódik össze egyéni és kollektív emlékezet.
   Végül nevezzem meg, mi volt másik oka annak, hogy a "talált-kézirat" fáradtnak tartott ötletét nem vetettem el. Oidipusz sorsát első személyben mesélik el nekünk. Ki az, aki mesél? Oidipusz. Igen, ő mesél, egyes szám első személyben, a jelen időben. Oidipusz, a Halhatatlan. Mi más volna ez, mint a legteljesebb emlékezés?! A múlt jelenné tétele. Mindazonáltal olyan formában, amely mégiscsak egyetlen lehetőséget mutat, vagyis mint eljövendő létezik.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret