stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Margaret E. Kenna
A görög vendégszeretetről

A Görögországról szóló utazási brosúrák és (turistáknak készült) hirdetések nagyra vannak azzal a ténnyel, hogy az újgörög xenosz szó egyaránt jelent 'idegent' és 'vendéget', és hogy a filoxenia - szó szerint 'idegenek szeretete' - szót általában vendégszeretetként fordítják. A xenosz "külföldit, kívülállót, nem-közülünk-valót" is jelent, legyen az távoli rokon, nem rokon, nem helybéli vagy nem görög. Bármelyik kategóriába tartozik is a beszélő, a xeni  'ők'-et jelenti  'mi'-velünk szemben.
 Az 'idegen' azonosítása a 'vendéggel' egyértelműen kijelöl egy társadalmi szerepet, ugyanakkor tartalmazza azt a feltételezést is, hogy az idegen eleget tud ahhoz, hogy úgy tudjon viselkedni, ahogy egy vendégnek illik; ha a xenosz egy másik görög (egy idegen), ez a feltételezés igazolódik, bármik legyenek is a vendégszeretet helyi vagy regionális változatai. Azok, akik utazóként vagy turistaként jönnek Görögországba (külföldiek) - akiket az ókori görögök barbari-nak neveztek, akik érthetetlenül beszéltek és nem tudták, hogyan kell viselkedni - gyakran félreértik a görög vendégszeretetet, és véleményem szerint túl személyesnek veszik.
 A vendégszeretetet nemzeti és helyi jellegzetességként érzékelik. Minden falu lakói úgy írják le magukat, mint pio filoxeni, azaz vendégszeretőbbnek, mint a közeli falu vagy szomszédos sziget lakói. Hasonlóképpen bizonygatják, hogy a víz az ő falujukban jobb - tisztább, jobban oltja a szomjat -, mint akárhol máshol. A vendégszeretet ezen kívül vallásos erény és spirituális haszonnal jár. (Itt talán implicit módon megjelenik az elképzelés Krisztusról vagy a Panayiaról mint idegenről, épp úgy, mint az ókorban Zeusz Xenioszba, az istenek atyjába vetett hit, aki idegennek álcázza magát, hogy ellenőrizze, milyen vendégszeretetben részesülnek azok az utazók és idegenek, akiknek a pártfogója volt.)

Vendégszeretet Níszoszon
Bár a vendégszeretetet közösségi szokásként is definiálhatjuk, leggyakrabban egy család tagjai által nyilvánul meg saját házukban. Leghivatalosabb formájában  az elemi vendégszeretetbe tartozik, hogy az idegent a saloniba, egy kifejezetten ilyen alkalmakra szolgáló szobába viszik, vagy - egyszobás házban - a fő ebédlőasztal mellé ültetik egy szófára vagy székre, és felszolgálják a keraszmát, ami röviditalokból vagy likőrökből, édességből, vízből és kávéból áll. A részletek eltérőek Görögország térségeiben, valamint város és vidék között, bár akármelyik faluban vagy területen nagyfokú hasonlóság lehet abban, amit kínálnak.
A keraszmatához szükséges valamennyi összetevőt meg lehet ugyan vásárolni, a legtöbb háztartásban legalább egyet, ha nem többet készítenek: a férfiak szőlőpárlatot, a nők glykát (szirupos gyümölcsöt) csinálnak; bizonyos évszakokban vagy vallási ünnepekkor a házi specialitások helyettesíthetők. A keraszma nem csupán azt szimbolizálja, hogy a maguk számára van elegendő, hanem hogy a háztartás többlettel rendelkezik, és ezt a bőséget meg tudja osztani másokkal. Akkor is fontos, hogy valaki illően tudjon fogadni egy vendéget, ha nem otthon van. Amikor a belső migránsok /belföldi utazók/ szabadságra vagy ünnepekre visszatérnek Níszoszra, útközben loukoumiát vesznek Szíroszon - állítólag ott készítik a legjobbat -, és hoznak magukkal egy üveg likőrt és athéni csokoládét, hogy keraszmát tudjanak felszolgálni bármelyik szigetlakónak vagy belső emigránsnak, aki felkeresi őket ittlétük alatt. Azzal, hogy így felszerelik magukat a vendéglátásra, implicit módon elutasítják, hogy 'hazájukban' vendégként/idegenként definiálják magukat.
 A níszosziak hívatlanul csak névnapokon és halálesetekkor látogatnak egymáshoz, különben formálisan meghívott vendégként - kaleszmeni vagy mouszafiridhesz - keresztelők, esküvők vagy összejövetelek alkalmából. Ez utóbbi a glendi, amit Níszoszon a téli hónapokban tartanak, estétől reggelig; vagy a belső emigránsok tartják a nyári hónapokban egy estére kibérelt kávéházban. Nem hasonlít a 'vacsora adáshoz' (dinner party-hoz), mert a glendiken vagy az esküvőkön, amikor a hangsúly az étel mennyiségén és változatosságán van, nincs a fogásoknak szigorú sorrendje, és a jelenlevők férfi és női csoportokra oszlanak, nem pedig párban ülnek.
 Az étel, amit a níszosziak szerint illik felszolgálni a vendégeknek - például a nyári szünidőre hazaérkező rokonoknak - megegyezik azzal, amit az utazók számára is megfelelőnek tartanak, különösen miután huszonnégy órát utaztak a szigetre egy gőzössel. Csirkehúslével készült tojás- és citromleves némi rizzsel, ezt követi a főtt csirke, amiből a levest készítették. Ezt ugyanígy szolgálják fel Athénban az odalátogató szigetlakóknak. Háztáji csirkét és nyulat is kapnak a vendégek családi ünnepekkor (keresztelőkön, eljegyzéseken) és a téli összejöveteleken. Bárányt és kecskét csak húsvétkor és az augusztusi, szeptemberi vallási ünnepeken vágnak. Sertéshús csak egyszer van egy évben, és csak akkor szolgálható föl, ha novemberben volt a disznóölés. (A villamosítás, a hűtőszekrények és mélyfagyasztók nagyban befolyásolták a táplálkozás szezonális jellegét.)
 Az informális összejöveteleket, mint amilyen a nők délutáni vagy esti látogatása, mialatt a férfiak a kávéházban vannak, a ház nappali szobájában vagy az udvaron tartják (esetleg a ház előtt az utcán). Minthogy az érintett nők általában rokonok és szomszédok, a formális keraszmát illetlennek tartják, bár ha ugyanezek a nők névnapra jönnek látogatóba, formálisan látnák vendégül őket.
 Szintén a házon kívüli keraszmata az, amivel a férfiak kínálják egymást a kávéházban. Máshol Görögországban a férfiak a egyértelmű konvencióknak megfelelően kávét, ouzót/tsikouthiát /rakit, sört vagy bort vesznek egymásnak. Níszoszon az 1960-as években  a helybéli férfiak nem igen hívták meg egymást kávéra, vagy bármi másra, még akkor sem, ha együtt kártyáztak. Ez éles ellentétben volt a szigeten állomásozó krétai rendőrök viselkedésével, ami a níszoszi görög nyaralók szokásaitól is nagyon különbözött. Akkoriban ezt azzal indokoltam, hogy mivel Níszosz olyan távoli sziget, illetve politikai száműzetések színhelye is volt, olyan kevés xeni, idegen-vendég jött ide, hogy a vendéglátó-szerep nem fejlődött ki annyira. Minden idegennek, aki a szigetre jött, valami dolga volt, mint például tanfelügyelő vagy kormánytisztviselő, és könnyen azonosítható volt a megfelelő vendéglátó - az iskolaigazgató vagy a polgármester. Az 'átlagos' szigetlakónak soha nem volt dolga egy xenosszal. Nagy ritkán külföldi turisták jöttek a szigetre, ha ellen tudtak állni kiszálláskor annak az utasításnak, hogy térjenek vissza a gőzösre, mivel minden bizonnyal tévednek, és valójában a következő, nagyobb és turista-orientáltabb szigetre akarnak menni. Azok, akik maradtak, azt látták, hogy egyáltalán nem gondoskodnak róluk, a szó egyik értelmében sem; egy kávéház-tulajdonos csak akkor volt hajlandó főzni, ha egy nappal előbb értesítették, az egyetlen hely, ahol meg lehetett szállni, a helyhatóság egyszobás xenonája, vendégháza volt, amit egyébként csak húskereskedők használtak, akik bárányt és kecskét vásároltak húsvétra. Sem kenyeret, sem más friss dolgot nem lehetett vásárolni a falusi fűszereseknél, bár azok a turisták, akik a strandon aludtak, tudtak venni halat, amit megsüthettek tábori tűzhelyükön. Az ilyen utazók, bár kevesen voltak, általában nyáron érkeztek. Az egyik tavasszal mindazonáltal egy fiatal pár érkezett a Megali Evdhomadha, a nagyhét végén, és részt vett a húsvéti szertartáson, ami szombaton későn kezdődik, és vasárnap éjfélig tart. Egy belső migráns, aki a húsvétot idős szüleivel töltötte, észrevette, hogy a templomban egyik szigetlakó sem tett kísérletet, hogy meghívja a fiatal párt a háznál tartott húsvéti ünnepségekre; mint később elmondta nekem, nagyon szégyellte magát, és meghívta őket magához, hogy a 'külföldieknek' ne legyen rossz benyomása a szigetről. A történet hátterében egyértelműen a belső migráns saját véleménye áll, miszerint a szigetlakók nem tudják, hogyan kell vendégszeretően bánni a teljesen idegenekkel. Ezek után nem meglepő, hogy azt a néhány utazót, akik terepmunkám alatt érkeztek, hozzám hozták; nem egyszerűen mint tolmácshoz, vagy mint egy külön érdekességhez a kevés régészeti maradványon kívül; mint idegen, akinek van valamilyen bázisa a szigeten, nyilvánvalóan én voltam a legmegfelelőbb személy, hogy más idegenekkel foglalkozzam.

Vendéglátók és vendégek: elfogadás és visszautasítás
Az angol hospitality ('vendégszeretet, vendéglátás') szó a latin hospes szóból ered, ami 'vendéglátót' és 'vendéget' jelent, így hangsúlyozza a két szerep viszonyának kölcsönösségét, és mégis nagyon lényeges, hogy egyetlen alkalom kontextusában egyszer sem engedhető meg, hogy egyenlőek legyenek. A vendéglátó nem lehet vendéglátó anélkül, hogy adna, de ha a vendég nem fogadja el a kínált dolgot, nincs alapja a kapcsolatnak, és hasonlóképpen, egy vendég nem lehet vendég, hacsak nem kínálnak neki valamit, amit elfogadhat. A vendég nem bitorolhatja a vendéglátó szerepét azzal, hogy adni próbál, és nem léphet ki a vendég szerepéből azzal, hogy elveszi azt, amit nem kínáltak. Az Odüsszeiában Penelopé kérőinek szélsőséges esete - azaz olyan vendégeké, akik saját vendéglátóikká váltak - segít felismernünk, hogy azoknak a felszólításoknak, melyek szerint a vendég bánjon úgy a vendéglátó házával, mintha a sajátja lenne (mi casa, su casa Spanyolországban; szan szto dhiko szasz szpíti Görögországban; érezd magad otthon Magyarországon), nem kell engedelmeskedni. Amikor a vendég megpróbál köszönetet mondani a vendéglátónak, a köszönetet félresöprik a to Theo - (köszönet) Istennek - szavakkal, ami azt jelenti: 'köszönd az Istennek, aki lehetővé tette, hogy ezt tegyem érted'. Ennek ellenére - bár a köszönetet elhárítják, és nem veszik személyesnek - mégis udvariasnak számít megpróbálni köszönetet mondani és elegánsan bókolni a vendéglátónak.
 Görögországban az is udvariasságnak számít, hogy az ember először vagy akár másodszor is visszautasítsa az ajánlott vagy kínált dolgot; a visszautasítást tehát kezdetben mindig úgy értelmezik, hogy az ember azt akarja, bíztassák, hogy igent mondjon. Azok, akiknek könyörögni kell, nem csupán udvariasak, hanem arra is várnak, hogy a vendéglátó mutassa meg, mennyi energiát hajlandó fordítani rábeszélésükre. Az akaratok csatája értékrendet mutat.
 A vendég nemet mondhat azért, hogy tisztázzon egy bizonytalan helyzetet: a kínálás vajon merőben formális vagy valódi? A vendéglátó ismételt kínálásának intenzitása és szavai feloldhatják a vendég bizonytalanságát, bár az értelmezés lehet helytelen, és akkor a vendéglátó, aki csak a forma kedvéért kínál valamit, meglepődik, hogy elfogadták. De az elfogadás lekötelezettséget von maga után - ipochreosi -, aminek a vendégek nem akarják kitenni magukat, ha tudják, hogy a körülmények nem teszik lehetővé, hogy megfelelően teljesítsék ezeket az elvárásokat, és társadalmi ellenszolgáltatást nyújtsanak. Ennek ellenére a makacs visszautasítással kockáztatják a sértés és arrogancia vádját, amire a vendéglátó érintőlegesen utalhat is a meggyőzési kísérletek közben.
 Itt elkerülhetetlenül felmerül a nemek kérdése. Az erélyességet, az akarat ráerőltetésének képességét Görögországban meghatározóan férfi attribútumnak tekintik, míg a rábeszélhetőséget (a férfiak mindenképpen, és alkalmanként a nők is) női tulajdonságként definiálják. A négy lehetséges kombináció - vendéglátó/vendég, férfi/nő vizsgálatakor a helyzet és nem különböző aspektusai válnak problematikussá. Ha a vendéglátó és a vendég is férfi, a vendég nem engedheti meg magának az egyszerű passzív elfogadást. Hacsak nem akarja megsérteni a vendéglátót, kis rábeszélés után elfogadja a kezdeti kínálást, de azután vagy visszautasít, vagy olyan módon viselkedik, ami ugyanolyan fontossá teszi, mint amilyen a vendéglátója - például előad egy anekdotát, amivel mindenki figyelmét magára vonja. Ha egy férfi a vendéglátó, általában segítik a nők a házban, elkészítik és tálalják az ételt-italt, végrehajtják az utasításait. Ha egyedül van, igyekszik elkerülni azt a látszatot, mely szerint a vendéglátó - mint egy nő - a férfivendég szolgálatára áll. A magányos vendéglátó elkerüli, hogy szabályos keraszmát szolgáljon fel (és így nem kell kimennie a konyhába, hogy kávét készítsen, vagy megkeresse a glykot). Ehelyett házi párolású alkoholt és némi olajbogyót ad, ami mindkét fél számára illendő, 'férfias' kínálat. Ha egy nő lát vendégül egy férfit, mindkét fél ügyelni fog a formalitásra és rövidségre, mivel nagyon kevés olyan alkalom van, amikor az ellenkező nem tagjainak okuk van egyedül találkozni a nem kívánt megszólás kockázata nélkül. A nő nem fogja marasztalni a férfit azzal, hogy mondjuk, még kávét kínál neki, hacsak nem kapott üzenetet az apjától, fivérétől vagy férjétől, hogy az hazajön találkozni a látogatóval. A férfi ügyelni fog, hogy kint, vagy egy jól látható helyen üljön, amíg gyerekeket vagy szomszédokat lehet behívni felvigyázónak.
 Amikor egy nő formálisan nem pedig bizalmasan lát vendégül egy másik nőt, nem probléma,  hogy összekösse háztartása vendégszerető hírnevét saját erkölcsös hírnevével, de itt nem erélyességről és rábeszélhetőségről van szó, hanem sokkal inkább az elkötelezettségről. Egy nő vendége nem azért fogja visszautasítani, mert nem éhes vagy szomjas, hanem hogy elkerülje, hogy ő és családja belebonyolódjon a szívességek és szolgálatok hosszadalmas cserének rendszerébe.
 A férfi vendéglátó és nő vendég kombinációja valószínűleg nem fordul elő a níszoszi falu életének normális menetében. Ez még jobban megnehezíti egy külföldi nő helyzetét, amint alább látni fogjuk.
 A vendéget, akit bíztatnak, hogy egyen, úgy is láthatjuk, mint akit a gyermek pozíciójába helyeznek, s a vendéglátó megpróbál egy szülői típusú erőltetést és dominanciát szerezni magának. Az étel milyensége, beszerezhetősége, választéka és az alkalmazkodás az egyéni ízléshez a családon belüli hatalom és kontroll számos kérdését felveti. Egy görög nő úgy jellemezte magát nekem, mint akinek "szíjjal kell állnia az asztalnál", hogy a gyerekei megigyák a tejet; ugyanakkor arról is beszélt, hogyan kutat a piacokon férje kedvenc csemegéi után. Ami a külföldi vendégeket illeti, úgy tűnik, a vendéglátó gyermeknek tekinti őket, akik iránt teljes felelősséget kell vállalnia egészen odáig, hogy dönteni is kell helyettük. Ebben a kontextusban egy visszautasítás kétségbe vonja a vendéglátó akaratát és uralmát - ez az önállóság gesztusa, a szabad választást, a kontrol alóli szabadságot nyilvánítja ki. Ha a vendég komolyan nemet mond, a visszautasítás, legalábbis egy brit fülében, udvariatlan, erőszakos és követelő; megfordítva, a külföldi visszautasítása egy görög fülében elég gyengének tűnhet, hogy azt jelentse: amikor újra megkérdezik, a válasz igen lesz. Ha a vendég saját kultúrájának udvariassági formái ismeretlenek számára, a vendéglátó nem tehet mást, feltételezi, hogy még a leghatározottabb 'nem' is az 'igen' egy formája. Az érintettek nemi hovatartozása tovább bonyolítja a dolgokat.

Vendéglátás és a nemi szerepek
Akkoriban, amikor a terepmunkámat végeztem, rendkívül ritka volt, hogy egy görög nő egyedül utazzon, és a társ és társaság - parea - fontosságáról való görög nézet miatt minden magányos utazó szánakozás és csodálkozás tárgyává vált. A níszosziak nagyon nehezen értették meg, hogy valaki egyedül akarjon utazni, és hogy a szülők vagy rokonok ezt megengedik, különösen egy fiatal nőnek, mivel már maga a tény, hogy társaság vagy kíséret nélkül utazik, rossz fényt vet a görögök szemében az egész családra. A testbeszéd aspektusai tovább bonyolították a viselkedés kultúrák közötti értelmezését. Amikor a terhességgel kapcsolatos elképzelésekről beszélgettünk, a níszoszi nők elmondták, hogy ha egy nő a térdénél keresztbe tett lábbal ül, az megcsavarja a méhet, és - akkor vagy később - megakadályozza a fogamzást. Ezt a testhelyzetet csak prostituáltak veszik föl, és ha egy nő így ült - különösen, ha egyedül volt -, számíthatott rá, hogy a férfiak közelednek hozzá és ajánlatokat tesznek neki, mivel így 'olvasták' a testbeszédét, és azt, hogy kíséret nélkül van. Néhány férfi számára érthetetlen volt, hogy az ilyen nők nemet mondanak, és érthetetlen, hogy ennyire mélyen megbántódnak és feldühödnek, amikor pedig viselkedésük azt jelezte, hogy olyan nők, akik nem mondanak nemet. A níszosziak ezt úgy látták, hogy egy férfi természetéhez hozzátartozik, hogy próbára tegye egy helyzet határait és mások tulajdonságait. A níszoszi nők nem voltak tartózkodóak a nyilvánosság előtt, ha más nőkkel voltak, de amikor a különböző nemek egyes tagjai találkoznak egymással - ami elkerülhetetlen, bár nem gyakori a falu mindennapi életében, mint  a vásárlás a zöldségesnél vagy a molnárnál -, és senki más nincs a közelben, mindkét fél röviddé és formálissá tette az interakciót, mintha be akarná bizonyítani egy láthatatlan közönségnek, hogy tisztességesen viselkednek az adott helyzetben. Hasonló formalitás jellemző az olyan helyzetre is, amikor a ház asszonyának - akinek a férjét foglalkozása általában távol tartja otthonról (földműves, pásztor, halász Níszoszon) - váratlanul férfilátogatót kell fogadnia. Nagyon kevés precedens volt - ha volt egyáltalán - a szigeten arra, hogy egy idegen nőt fogadjon egy férfi vendéglátó. Ebben az esetben a vendéglátónak meg kellett próbálnia kisilabizálni a külföldi udvariasság módjainak nemi dimenzióit, felerősítve a visszautasításnak azon értelmezését, miszerint az felhívás a további erőltetésre; azzal a szemlélettel, hogy a nő 'természete' szerint enged a rábeszélésnek és a férfi erősködésének. Ha egy darab húst villára szúrva az ember szájába erőltetnek, az a vendégszeretet egy olyan formája nemi dimenzióinak élénk fel/elismerését jelenti, ami  nem tűr nemleges választ.

Reciprocitás vagy aszimmetria?
Bármely görög faluban számos különböző 'alkalom' van arra, hogy akik vendéglátók voltak a névnapjukon, vendégek legyenek valaki másén; s az évek során felváltva mindenki lesz főszereplő vagy tanú keresztelőkön, esküvőkön, temetéseken, stb. Így tehát, azt mondják, a házak és vidékek között kiegyenlítődik a vendéglátás.
 Néha természetesen adódnak olyan körülmények, amelyek nem teszik lehetővé a vendégszeretet 'illő' felajánlását - vagy azért, mert a ház asszonya, aki tudja, hol tartanak mindent, nincs otthon; vagy nagy szegénység miatt; vagy mert a 'vendég' a falun kívül bukkan föl - egy külföldi kiránduló átvág egy mezőn, vagy úszni induló nyaralók haladnak el egy juhakol mellett. Amivel lehet, azzal kínálják őket: egy marék olajbogyóval vagy egy pohár meleg tejjel - a 'helytelen' tartalom mögötti formális struktúra implicit ismeretével és annak nagyra értékelésével, ha valaki ügyesen birkózik meg a váratlannal helyzetekkel. Egy vendéglátó nem-anyagi készletei - mint az információ, bemutatások, személyes kapcsolatok -   természetesen éppolyan fontosak, mint a fizikai táplálék, fedél és pihenés, amire a vendégnek szüksége lehet.
 Ha a vendég tényleg idegen vagy külföldi, a vendéglátás "tiszta" formájában részesítik, mint olyasvalakit, aki keveset vagy semmit sem tud a helyi viszonyokról. A vendégül látott idegen "különleges" lény, mivel jelenlétével a házban áthidalja a szakadékot a "kinti" és "benti" világok között. A külföldi-vendég "ügyetlenségét", hogy folyamatosan elfogad, gyakran ellensúlyozzák a házigazda olyan megjegyzései, hogy a jövőben majd szerepet cserélnek, a házigazda lesz vendég a külföldi falujában vagy országában, s a vendégnek akkor alkalma lesz a viszonzásra. Vagy ha felismerik, hogy valószínűtlen, hogy egy adott házigazda és egy távoli helyről származó vendég között hosszú távú kölcsönösség alakuljon ki, elfogadják azt a lehetőséget, hogy a jövőben az illető családoknak, helyi közösségeknek, vidékeknek vagy országoknak más tagjai fognak részt venni az eredeti vendéglátás viszonzásában. A majdani viszonzás ilyen elismerése - azaz hogy nem az eredeti házigazdák fognak részesülni benne - véleményem szerint segít megérteni, hogy a vendégszeretet nem egy család bizonyos tagja, vagy egy bizonyos idegen illetve vendég iránti személyes érzelmek kifejezése. Sokkal inkább egy formális mechanizmus, amely során egy család vagy közösség képviselője viszonyul valakihez, aki valamennyi kívülállót képviseli a számukra, hogy megmutasson nekik valamit saját természetéből és értékeiből. Nem tagadom annak lehetőségét, hogy az egyének között valóságos barátság jöjjön létre, akár idegenek eredetileg, akár rokonok, vagy egy faluban lakók. De hangsúlyozom, hogy a filoxenia szó szerint 'idegenszeretet'. Honnan tudhatná bárki is egy találkozás első pillanataiban, milyen a másik jelleme, személyisége, erkölcsi hozzáállása? Az természetesen igaz, hogy az egyének "megtetszhetnek" egymásnak, mint ahogy egymásba szerethetnek első látásra, de a vendégszeretet alapja nem az érzelmek véletlen fellángolása, hanem a másik következetes elfogadása - az idegené a vendég szerepében, bárki vagy bármi legyen is. Az, hogy majdnem mindenkinek, aki járt Görögországban, van egy története a váratlan vendégszeretetről - ami meleg, nagylelkű és bőkezű -, semmiképpen sem mond ellen az állításomnak. Pontosan azért bántak velük vendégkként, mert xeni, azaz idegenek voltak.
 Az "idegenek szeretete" - ahhoz hasonlóan, ahogy bizonyos kultúrákban a "szeretet" különböző fajtáit gyakran definiálják és kifejezik - nagyon pontosan meghatározott kulturális kifejezések, szófordulatok és cselekvések formális keretein belül közvetítődik  és manifesztálódik. De a görög kulturális előfeltevéseknek van két sajátos aspektusa, amelyek fontosak a vendégszeretet megértéséhez: az egyiknek a külső forma és belső jelentés kapcsolatához van köze, a cselekvés vagy gyakorlat és hiedelem közötti kapcsolathoz; a másik a személyes lelkiismeretet és a köztudatot érinti.
 Ha az ortodox kereszténységről kérdezik őket, sok görög hangsúlyozza - a gyereknevelést említve példaként -, hogy ha követik a külsődleges formaságokat, mint amilyen a keresztvetés vagy az ikonok tisztelete, az idővel magával hozza a hitet. Úgy tűnik, itt az az érvelés logikája, hogy a szimbolikus cselekvés valódi ereje átformálja a személyiség
benső lényegét is. Hasonlóképpen a formák és cselekvések bevett módjainak betartása magával hozza a megfelelő érzéseket és kapcsolatokat - ahogy a spontán és individuális viselkedés soha nem teheti. Minthogy senki nem ismerhet meg soha ténylegesen egy másik embert, csak a külső viselkedésre és saját óvatosságára támaszkodhat; és csak úgy győzhet meg másokat saját értékéről, hogy alkalmazkodik az elfogadott szabályokhoz. Ezeknek a hagyományos formuláknak a követése ad egy keretet, amelyben az előidézés különböző fogalmaival  próbálnak eljutni a belső igazsághoz való helyes viszonyhoz.

Szégyen-kultúrák és bűntudat-kultúrák
Ezeket az elképzeléseket  könnyebb megérteni azon a megkülönböztetésen keresztül, amit eredetileg Benedict tett a "szégyen" és "bűntudat" kultúrák között. A "szégyen" kultúrákban az számít, hogy a közvélemény tud-e egy egyén viselkedéséről és körülményeiről . Ezt illusztrálja egy görög népmese, ami arról szól, hogy a moirák azt a visszavonhatatlan sorsot adják egy újszülött kislánynak, hogy felnő, megházasodik és hűtlen lesz férjéhez. Az egyik moira megenyhül, de minthogy a kislány sorsát nem tudja megváltoztatni, eléri, hogy a házasságtörésről csak a férj szerezzen tudomást, aki úgy dönt, hogy megtartja magának. Minthogy a közösség nem tud róla, a nőnek "megmarad a becsülete". Bármilyen hallgatónak, aki az internalizált lelkiismeret  "bűntudat" hagyományában nőtt föl, majdnem lehetetlen elfogadni vagy megérteni a mese happy-endjét. A görögök számára azonban ez happy-end: ami lényeges és fontos, az a közvélemény és értékelése.
 A szégyen kultúrák körében végzett vizsgálatainak vitájában Epstein nemrégiben úgy érvelt, hogy a korábbi írók által tett megkülönböztetés a külső szankciókkal jellemzett szégyen  és a belsőkkel jellemzett bűntudat között ellehetetlenül, ha felismerjük, hogy a "szégyen centruma" az öntudatban rejlik. Mind a szégyen, mind a bűntudat nagyon intim, belső, személyes érzelem; ami szégyenként internalizálódik, az a szokások által meghatározott közösségi előírások elismerése. A megszégyenülés mások vagy az ember saját szemében csak akkor büntetés és gyalázat, ha az embert érinti/érdekli a közösség helyeslése vagy helytelenítése. A szégyen internalizálódását mutatja, hogy képes elrettentő, tekintélyes belátásként működni valakinek a saját cselekedeteit  és tapintatként a másokét illetően.
 Heller Ágnes valami hasonlóról szólva inkább szégyen és lelkiismeret között tesz különbséget azzal az indoklással, hogy a bűntudat mindkettőből származik; "egy visszafizetendő erkölcsi kötelezettség tudata". A szégyen esetében mindenesetre a bűntudat járhat megbízhatósággal, de felelősséggel nem, mivel ez utóbbi a lelkiismeret belső önállóságának jellemzője, ami akkor bukkan föl és helyettesíti a szégyent, amikor új társadalmi helyzetek jelennek meg, amelyek megkövetelik, hogy a normák absztraktabbá, kevésbé homogénná és vitathatóbbá váljanak. A normák szabályainak elfogadása vagy visszautasítása megfontolást követel: "A jó cselekvés egyre inkább a jó indoklástól függ". ..
 A fenti érvelés szerint, Görögországot tekintve, a szégyen olyan érzés, ami a helyesről, jóról és megfelelőről alkotott közfelfogás megsértésével függ össze. Ezek közül az axiomatikus értékek közül a vendégszeretet központi az én és a család mint egy meghatározott közösség és nemzet tagjaként való definiálásában. Szégyen, ha nem tudnak megfelelni a vendégszeretet normáinak, azaz annak, hogy megpróbálják betartani a közösség által illendőnek tartott szavakat, cselekvéseket és egyéb dolgokat. Itt fontos a "megpróbálás" fogalma, mivel a motivációknak és szándékoknak nagy jelentőséget tulajdonítanak. A "dinner of herbs where love is"*  bibliai gondolata összefoglalja azt a nézetet, hogy az ideális vendéglátás az, amit szívből ajánlanak föl, ha az ember mindent megtesz a vendégéért, amit tud, ezzel tapintatos és figyelmes közössége iránt is. Bár a fő viszonyítási pont a közösség, az önbecsülés alapja az ideálisként definiált közösségi értékek betartani tudásában rejlik. A szégyen és becsület fogalmai tehát döntő fontosságúak a vendégszeretet vizsgálatában.

Vendégszeretet, étel és szemmel verés
A vendégszeretet nem egyszerűen egy háztartás anyagi készleteit mutatja meg, hanem találékonyságát is. Mindkettő kiválthatja a vendég csodálatát. Görögországban más mediterrán országokban és a Közel-Keleten elterjedt hiedelem, hogy a csodálat ártalmas lehet. A dicsérő szavak vagy akár csak egy pillantás is elapaszthat egy forrást, üszkössé teheti a gabonát, megsavanyíthatja a tejet, elronthatja a gépeket, megbéníthatja vagy megölheti az állatokat, és megmagyarázhatatlan betegségeket okozhat a felnőtteknek; a csecsemők és kisgyermekek pedig különösen érzékenyek erre az ártalmas csodálatra. Bizonyos emberek állítólag birtokolják és szándékosan használják is ezt az erőt, amit örökölni is lehet; de általában önkéntelennek, sőt véletlennek tartják. Görögországban to matit, a (rontó) Szemet - minthogy ilyen kiszámíthatatlan - folyamatosan meg kell akadályozni a működésben. Ezért annak, aki bárkit vagy bármit megdicsér, először mondania vagy csinálnia kell valamit, ami szerintük megvéd a rontástól: az általános "cselekvés" a köpés, vagy egy elhárító gesztus a kéz szétterpesztett ujjaival, a "mondás" pedig az elhárító szólások közül valamelyik használata (mint például "köpök" a cselekedet helyett vagy azzal együtt). Miért tartják a csodálatot károsnak? Bizonyára a vendégszeretet felajánlásával azt kockáztatják, hogy a vendégben éppen azt az érzés keltik, amit ártalmasnak vélnek? A keraszma egységessége talán az egyik módja, hogy a vendégszeretet ne legyen "szembeszökő". A szándékosan más és nem-konvencionális vendégszeretet egyszerre jelentené a szomszédok hallgatólagos lekicsinylését és az öntúlértékelés gesztusát, ami a nevetségesség és a "szégyentelenség" vádjának kockázatával jár. Csak azok engedhették meg maguknak az ilyen viselkedést, akiket nem érdekelte (vagy megtehette, hogy nem érdekli), mit gondolnak mások. De az étel adása és elfogadása nem csak az ételről szól, mivel a vendégszeretet olyan kibogozhatatlanul összefonódik az ön-prezentálással, a család jó hírével és görög mivoltával, hogy majdnem lehetetlen nem felajánlani: mivel azzal  társadalmi meghatározottságuk egyik axiomatikus formájának gyakorlását tagadnák meg. Ha ez így van, akkor a vendéglátás éppannyira történik a vendéglátó, mint a vendég kedvéért; a köszönet és csodálat nem csak a kapcsolat kontextuális aszimmetriáját fenyegeti, hanem a mögötte húzódó struktúrát is veszélyesen közel viszi a lelepleződéshez. Így tehát nem meglepő, hogy a házgazda a vendégszeretetért érzett csodálat és hála bármilyen kifejezését Istenre hárítja, neki köszönhető nemcsak az, hogy a házigazda ilyen csodálatra méltóan tudta szórakoztatni vendégét, de ő az, aki képes hatékonyan fellépni a csodálatot megrontó féltékenység és irigység ellen is.
Görögországban nem könnyű nemet mondani.
 

VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA



Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány       LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret