stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Maurice Halbwachs
A Szentföld legendás topográfiája

Jegyzetek

A keresztény helyszínekkel kapcsolatban a 4. század előtt csupán feltevésekkel élhetünk. Nagy kár, hiszen a később megtalált emlékek java része még fennállhatott, vagy ebben a korszakban alakulhatott ki. Mit közölhet velünk egy zarándok elbeszélése, aki a 2. században látogatja meg Palesztinát? Próbáljunk meg tehát először egy feltevésből kiindulni, próbáljuk meg elképzelni, mire emlékezhettek abban az időben, és milyen volt a helyekkel kapcsolatos első keresztény visszaemlékezés. Nem vagyunk tökéletesen adatok híján, mindenesetre rendelkezésünkre állnak az újtestamentumi szövegek és az evangéliumok a bennük foglalt szájhagyományokkal. A bordeaux-i zarándok olvasta. Azok is ismerték, akik őt vezették és tájékoztatták. Vajon ezek voltak-e az első feljegyzések, amelyek az első helymeghatározó kísérleteket irányították?
Az evangéliumokat minden jel szerint közösen dolgozták ki, és részben népi forrásból származnak. Feltehetően ebből következnek különbségeik, egyben hasonlóságuk. Észrevehetjük például, hogy János nem szól a Getszemániról, és máshová helyezi Jézus haláltusáját. Nem beszél Betlehemről. Ő az egyetlen, aki azt állítja, hogy Jézust először Annáshoz (vagy Hannanhoz), Kajafás apósához vezették1 . Egyedül ő beszéli el Lázár feltámadását. Ezzel szemben nem is említi, hogy Jézus megalapította az úrvacsora intézményét: "ez az én testem, stb.". Lukácsnál a bűnös asszony önt illatszert Jézus lábára egy farizeusnál. Jánosnál Mária teszi ugyanezt Betániában, Lázár házában. Márknál és Máténál pedig Simon házában egy asszony. Jézus Máténál a tizenegyeknek egyetlenegyszer jelenik meg a halála után egy hegyen Galileában. Márknál és Jánosnál először Mária-Magdolnának jelenik meg a sír mellett. Lukácsnál és Jánosnál első alkalommal Jeruzsálemben jelenik meg a tizenegyeknek, csupán Jánosnál jelenik meg másodszor, megint Jeruzsálemben. Azután János az egyetlen, aki később a Tibériás tó partján jelenteti meg (és nem mint Máté, egy galileai hegyen). Az emmauszi jelenés csak Márknál és Lukácsnál szerepel. Jézus csupán Lukácsnál megy a mennybe Betániában. Feltehetően sok, néhány részletben eltérő változat létezett, ám ezek nyilván jócskán kölcsönöztek egymástól. Ami a helyeket illeti, mégis az egyezés a törvényszerű. A négy evangéliumból, ha a beszédek tekintetében nem is (ebben János különösen elüt a többiektől), legalább a helyekre és az eseményekre nézve kibontakozik egy azonos általános környezet. Ez már csoport-emlék vagy a csoport közös emlékeinek együttese.
Véleményem szerint pusztán azért, mert valószínűleg kevés idő telt el az események és azon időpont közt, amikor először öltöttek kollektív formát az emlékek (még mielőtt leírták volna őket), nem számíthatunk csupán jelentéktelen mérvű torzulásra, tévedésre és felejtésre. Cseppet sem paradox, ha épp az ellenkezőjét állítjuk, hogy gyakran még a szemtanúk életében, az emlékezésre és beszámolásra méltó eset megtörténte után közvetlenül fenyeget a legjobban a veszély, hogy az esemény jellege megváltozik, és emiatt a legnehezebb megállapítani jellegzetességeit. Különösen az ember-csoportokat erősen lázba hozó és szenvedélyes vitákat kavaró események kapcsán következik be ilyesmi.
Mit ér a tanúk nyilatkozata, sőt mit érnek az élményeik, ha az esemény előtt, s főleg utána tagjai egy csoportnak, amely hiedelmeinek és vágyainak megfelelően szándékozik rekonstruálni az eseményt? Abban a pillanatban, amikor a tanúk elmondták, amit láttak, mellőzték a közösségüknek valószínűleg érdektelen részleteket. Emiatt aztán a részletek bizonyára el is sikkadtak számukra. Bármennyire készségesek és alkalmazkodóak is a tanúk, érintkezési pontot jelentenek a valóság és a szélesebb, esetleg ellenséges vagy közömbös társadalmi közegben kialakult kis gyülekezet közt. Mégis megrendülten, elkáprázva, magukon kívül honnan vették volna a tisztánlátáshoz és a helyzet áttekintéséhez szükséges nyugalmat? Felindult, homályos és rendezetlen nyelven fejezik ki magukat.
Csakugyan minden tanúságnak ellentmondó feltételeknek kellett megfelelnie, hiszen a tanú a jelentős események megfigyelésekor kilép a csoportból, majd oda tér vissza, hogy beszámoljon róluk. Egymás után, jóformán egyazon pillanatban fel kell adnia, majd vissza kell vennie a közösséggel való azonosságát.
Amikor Jézust elfogták, minden tanítványa elmenekült, szanaszét szóródtak. Csupán Péter kísérte távolról. A keresztény csoport e pillanatban talán teljes egészében Péterben összpontosult. Ám lehet, hogy Péter átmenetileg el is hagyta a keresztények csoportját. A rázuhanó erőszakos, váratlan képek tökéletesen ellentétesek a tanítványok gondolkodásával, azok pedig megmaradtak a tanítványok csoportjának, amely ebben a pillanatban mindezt sem befogadni, sem felfogni nem tudná. Természetes, hogy Péter ekkor elfelejtkezik arról, hogy tanítvány. Csakis ilyen körülmények között képes úgy látni és hallani, mint bármelyik résztvevő, nem pedig mint egy szemét-fülét befogó vagy valamilyen érzékcsalódás áldozatává lett tanítvány, aki látomásában Krisztus mögött és rajta túl természetfölötti, érzékfölötti lények egész világát pillantja meg.
Így értelmezhetjük szent Péter tagadását. Péter nem zavarában vagy szégyenében tagadta meg Krisztust, hanem hogy tanú lehessen, hogy láthasson és hallhasson, anélkül, hogy szorongása, fájdalma és felháborodása (amit kénytelen elfojtani, nehogy elzavarják) elhomályosítanák érzékeit, és meggátolnák, hogy emlékezetébe vésse az Annás vagy Kajafás házában elhangzottakat és történteket. Ez volt az egyetlen mozzanat, amikor Krisztust már nem hallhatták a tanítványai, mivel a zsidók kezén volt. A szanhedrin előtt elhangzott szavainak és viselkedésének pedig szerepelnie kellett az evangéliumokban.
Átvették-e egy az egyben Péter tanúságát? A tanítvánnyá visszavedlett Péter azonban talán csak képzelte, hogy azt látta és hallotta, amit a tanítványok kívántak és elvártak beszámolójától. Voltak-e más keresztény tanúk? Csupán a János szerinti evangéliumban szerepel, 18, 15, hogy egy másik tanítvány, a főpap ismerőse is bement annak házába, és követte Jézust. Mindenesetre az elbeszélés nem ugyanaz az egyik evangéliumban, mint a másikban. Előfordul, hogy Kajafás előtt azt adják Jézus szájába, amit egy másik szöveg szerint Pilátus előtt mondott. Vajon hallhatta-e Jézus szavait helyéről a sarokban rejtőző Péter? Talán csak annyit figyelhetett meg, hogy Jézussal rosszul bánnak. Érthető, ha bizonyos idő elteltével összekeveredett a fejében, amit Krisztus mondott az elkövetkezendő napokról, és maga a nap, mindenesetre ez a keveredés a többi tanítvány fejében azt idézte elő, hogy Péter tudósítását megváltoztatták, ő pedig hamarosan nem tudta többé megkülönböztetni, hogy mit mondott saját maga, és mit tettek hozzá a többiek.2
Az evangéliumok csupán az emlékek egy részét veszik át, amelyeket a tanítványok Jézus életéről és halálának körülményeiről bizonyára megőriztek. Mindenesetre ezek a leglényegesebbek a keresztény csoport közös emlékezetében megmaradt emlékekből. Amilyen mértékben távolodunk az eseményektől, a csoport kénytelen pontosítani, kijavítani és kiegészíteni a képet, amelyet igyekszik fenntartani. Tehát amíg az embereknek megfigyeléseik ellenőrzéséhez rendszerint arra van szükségük, hogy közelítsenek a tárgyhoz, a jelek szerint távolodniuk kell, hogy közös emlékeket őrizzenek meg róla.
Előfordulhat, hogy kezdetben, a Jézus halálát követő években, s még viszonylag hosszú ideig, az első század nagy részében egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy őrizzék és rögzítsék a kép vonásait. Az események akkor még elég közel voltak. Azt képzelték, hogy közvetlenül fenyeget a világ vége. Mindenesetre még ha az első tanítványok azonnal papírra vetik is a keresztény hagyományt, az utolsó napok eseményei vélhetően nem kerülnek úgy a középpontba, hogy később minden egyéb köréjük szerveződik, és az események nem válnak a figyelem döntő és szinte kizárólagos tárgyává, amelynek apránként árnyékba kell borítania mindent, ami nem kapcsolódik szorosan hozzá.
Krisztus erőszakos halálát társai inkább úgy ítélték meg, mint egy előre nem látható eseményt; a halál néhány vonással kiegészítette a megszokott képet, de alapvetően nem alakította át. Ki tudja, vajon nem az utolsó napok, az utolsó hetek epizódjainál időben is térben is távolabbi eseményeknél állapodott-e meg emlékezetük, amelyekre még nem vetett árnyékot a Kálvária - a siralmas és váratlan jelenetek helyett, amikor mesterük közönséges bűnözők közé keveredett, és a zsidó néphiedelem szemszögéből szinte azok szintjére süllyedt?
Galilea, a Genezáreti tó partja volt Jézus választott tartózkodási helye, tevékenységének környezete, ahol jó néhány év telt el életéből. Itt találkozott tanítványaival, itt választotta ki őket, csoportot gyűjtött maga köré. Kényelmetlenül és idegenül érezte magát Jeruzsálemben. Csupán a körülmények kényszere miatt indult el oda, hogy vallási kötelezettségeit vagy a küldetése által rámért feladatokat teljesítse, és még ekkor sem lakott a városfalakon belül, hanem barátainál vagy a tanítványoknál az Olajfák hegyének oldalán, Betániában. A tanítványok nyilván nem a szanhedrin törvényszékére, Pilátus törvényszékére, a bűnözők vesztőhelyére gondoltak vissza, ahová egyébként Krisztust talán el sem kísérték 3, ahol nem is látták, inkább más helyekre emlékeztek, a tópartra, ahol találkoztak vele, a falvakra, ahová elkísérték, amikor Jézus szabadon mozoghatott és hirdette igéit, mint más korabeli szekták vezetői, anélkül, hogy ő és tanítványai törvényen kívüli szerepbe kerültek volna.
Ha mindezeket a részleteket összegyűjtik és helyükre teszik, Krisztus életének képe - ekkor legalább is - kétségtelenül jobban egybecsengett volna a közösség emlékeivel vagy a tanítványok emlékezetében róla megmaradt emlékek összességével, mint a "szenvedéstörténetben" összpontosuló, később megjelenő hagyománnyal. Elvégre attól kezdve, hogy (akár önként, akár nem) arra az útra sodródott, amelynek a szanhedrintől, vagyis a törvényszéktől a Kálváriára, vagyis a vesztőhelyre kellett vezetnie, már nem tartozott a tanítványokhoz. Jézustól számon kérték, hogy mit mondott és mit csinált a mesterükként. Ekkor azonban tetteit és szavait közjogi és büntetőjogi kifejezésekkel határozták meg. Még alakjában is azonosult sok más igehirdetővel és lázítóval, akiknek végül ugyanazokon a megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük, és ugyanazt a kínhalált kellett elszenvedniük. Mennyivel közelebb állt a tanítványaihoz, és mennyivel jobban érezték magukat a tanítványok Jézussal való kapcsolatukban a fogság, a botrány gyalázata, a nyilvános elítélés és a megszégyenítő kivégzés előtt!
Az evangéliumok természetesen igyekeznek egészen más benyomást kelteni, mintha Jézus egész élete csupán erre a halálra való felkészülés lett volna, mintha halálát kezdettől fogva bejelentette volna nekik. Ám feltehetően a tanítványoknak nem az a csoportja ismerte őt és élt mellette, amelyik az evangéliumi elbeszélést alkotta, és az evangéliumokban később összegyűjtött hagyományokat kidolgozta. Kibővült keresztény közösségről van szó, amely Jézust nem ismerte. Előttünk ismeretlen okok és hatások következtében a közösség úgy mutatta be Jézus életét, mint előkészületet a halálra, és Jézus halálában természetfölötti eseményt látott, mivel élete csupán feltámadásának feltétele volt. Mit számít akkor azok tanúsága, akik az élő Jézust ismerték, hiszen a legtöbbjük nem is volt jelen a halálánál, és még az sem adatott meg nekik, hogy feltámadásáról meggyőződjenek? Szent Pál, aki nem látta Jézust, nagyobb fontosságot tulajdonít majd e kérdésben saját látomásának, mint az összes apostol tanúságának együttvéve. Pál úgy véli, hogy ő legalább olyan jogcímen apostol, mint a többiek.
Vagy a tanúságokat legfeljebb annyiban tartották fontosnak és megjegyezésre érdemesnek, amennyiben kiegészíthették és újjá értelmezhették őket azon az alapon, amit a keresztények kibővült csoportja csak jóval később ismert fel és értett meg. Az egyéni visszaemlékezések, egy ősi közös emlékezet töredékei ezentúl támasz nélkül maradtak, mivel a tanítványok csoportja eredeti teljességében többé nem létezett. Nagyon bizonytalan és homályos emlékezések voltak. Miután szétszóródtak, Jeruzsálemet pedig lerombolták, az emlékek hamarosan nem tudtak többé szembeállni a hiteles tárgyi maradványok új értelmezésével. Mindez abban az esetben igaz, ha a tényeknek volt némi valóságtartalmuk.
Kizárólag a tanítványok azonosíthatták azokat a helyeket, ahol összejöttek és találkoztak Krisztussal, ahol Krisztus beszélt és csodákat tett, akár a többi szekták vezetői. Mindezek az események akkoriban a szokásos hétköznapi élet részét képezték, és ha valaki megkéri a tanítványokat, hogy idézzék fel Krisztus életét, akkor valószínűleg megmutatják neki a különböző helyeket, mi azonban mégsem ismerjük, nem tudjuk azonosítani őket, mivel semmiféle hagyomány sem kapcsolódik hozzájuk. Érdemes odafigyelni arra, hogy a Jeruzsálemben mutogatott összes szent helyhez valamilyen kivételes, természetfölötti esemény kapcsolódik, méghozzá vallási jelentőséggel: a Getszemáni (Lukács szerint "És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt", vagy "és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek" 22, 43-44), a Szentsír, ahol feltámadt, az Olajfák hegye, ahol mennybe ment, az utolsó vacsora színhelye, ahol halála után megjelent az apostoloknak, Jézus színeváltozásának helye, stb. Halála után hosszú idővel, Jeruzsálem lerombolása és újjáépítése után, amikor a hosszú szétszóródást követően a keresztény közösség kezd átalakulni és kibővülni, akkor látogatják majd a hívők ezeket a helyeket. Ők a természetfölötti Krisztusra emlékeznek. Valószínű-e az, hogy a tanítványok csupán ezeken a helyeken próbálták megtalálni és felidézni őt? S vajon feltétlenül ők-e a legjobb és a legmegbízhatóbb tanúi az összes megtörtént eseménynek? Voltaképpen olyan dolgokról van szó, amelyeket többé már nem érzékelhetünk. Elsősorban az események természetfölötti jelentőségéről van szó. Egyikük sem látta elsőként az üres sírt. Nem nekik jelentette az angyal, vagy jelentették az angyalok a feltámadást. Krisztus csak néhányuknak jelent meg. Feltételezhetjük, hogy Krisztus halála utáni természetfölötti eseményekkel kapcsolatban bizonyára kételyek és ellentmondások voltak a tanítványok közt. Tanúságuk nem cáfolja és nem is erősíti meg teljesen a tényekre vonatkozó, körülöttük és utánuk kibontakozott hiedelmeket.
A szent helyek tehát nem a kortárs tanúk által hitelesített tényeket idézik fel, hanem az e helyektől esetleg nem messze létrejött hiedelmeket, amelyek itt gyökeret verve erősödtek meg. A hiedelmek tárgyai legtöbbször a természetfölötti jellegű esetek, melyeken a kereszténység számos alapvető dogmája alapul. Ha Krisztus életének és halálának a tanítványok által ismert korai történetéből bizonyos eseményeket megjegyeztek és kiemeltek, s csupán történésük színhelyét azonosították, akkor minden jel szerint inkább a dogmákból indultak ki, mint a tanúságokból. Mihelyt az első század végi vagy a második századi keresztények meggyőződtek, hogy az emberré vált Istennek meg kellett halnia az emberek bűneiért, majd feltámadt örök életre, bizonyára mindenekelőtt azokat a helyeket igyekeztek megtalálni, ahol Jézust elítélték, ahol keresztre feszítették, ahol eltemették és feltámadt, s ahol megjelent tanítványainak. Vajon azért-e, hogy a helyekkel kapcsolatosan felfrissítsék és felelevenítsék emlékeiket, amelyeket akkor még őriztek, még a tanítványok szájából vehették át őket, ahogy az ember visszatér azokra a helyekre, ahol élete bizonyos korszakait töltötte, hogy újra átélje és újra megtalálja az elhalványult emlékeket? A hívek számára egészen másról volt szó. A Kálváriát vagy a Szentsírt mint természetfölötti és a hatékony erőktől folyamatosan áldott helyeket látogatják, amelyek alkalmasak, hogy a hitet erősítsék, a dogmákat megelevenítsék, megtestesítsék és ábrázolják.
Persze nem közömbös a hívőnek meggyőződnie arról, hogy éppen azt a helyet látja és tapintja, ahol a mára már dogmává átalakult cselekedet végbement. A csoportok emlékezete jócskán megtart igazságokat, fogalmakat, eszméket, általános tételeket, és a vallási csoport emlékezete megőrzi a dogmatikus igazságok emlékét, amelyeket kezdetben nyilatkoztattak ki, s a hívek és a klerikusok egymásra következő nemzedékei fogalmaztak meg. Ám egy eseménynek, személynek vagy helynek érzéki-konkrét formájában kell megjelennie, hogy a csoport emlékezetében megszilárduljon egy igazság.
A tisztán elvont igazság valóban nem emlék. Hiszen az emlék visszavisz minket a múltba. Az elvont igazságnak ezzel szemben nincs kapcsolódási pontja az események menetével. Vággyal, törekvéssel elegy. A vezeklés eszméje, sőt, a vezeklő Isten szabatosabb eszméje, aki azért halt meg, hogy levezekelje híveinek magára vállalt vétkeit, csupán elvont eszme, levegőben lebegő jelkép. Ha ennek az első században, vagy még korábban a keleti világban létrejött gondolatnak sehol sem sikerült volna gyökeret vernie, sem pedig az idő bármely meghatározott részéhez kapcsolódnia, valószínűleg semmilyen emléket sem hagy maga után. Másrészt az első század első harmadának végén a galileai zsidók csoportja talán még elég elevenen őrizte az emlékét valakinek - mesterüknek és társuknak -, tanításainak, utazásainak, más zsidókkal való vitáinak és azon körülmények emlékeit, amelyek erőszakos halálát megelőzték vagy követték. Ezek az emlékek szorosan kötődtek a tanítványok alakjához, Galilea, Júdea, és Jeruzsálem látványához még Jézus életének idejéből. Mi maradt volna belőle, amikor tanítványai és akik ismerték őt mind eltűnnek, amikor romba dőlnek a házak, ahová járt, s a helyüket más házak foglalják el, amikor a város képe megváltozik, mert lerombolták és újjáépítették, és egyetlen ember sem lesz ott többé, hogy újra nyomon kövesse, hogy számtalan hajdan megszokott helyen felidézze arcát, mozdulatait, hanglejtését?
Krisztus életének és halálának, valamint az általa bejárt helyeknek emléke csak akkor maradhat fenn, ha egy doktrínához, vagyis egy ugyancsak fennmaradó és kiterjedt csoportban élő eszméhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy a bűnbánat elvont eszméje több legyen, mint puszta vágyakozás, hogy az ember úgy higgyen benne, mint a történeti igazságokban vagy a tapasztalati tényekben, szükség van arra, hogy az eszme az élő hagyományra és emberi tanúságokra hivatkozhasson. Egyfelől szent Pálra, aki elmerült metafizikus gondolataiba; másfelől az apostolok csoportjára, Jeruzsálem tanúira, azokra, akiket nem minden irónia nélkül főapostoloknak hívott. Ahhoz, hogy az eszme és az emlékek sikert arassanak, idővel sikeresen összekapcsolódjanak, az eszmének személyek és helyek képeire kell hivatkoznia, és az emlékre jellemző vonásokat magára kell öltenie, így válik lehetővé, hogy az emlékezetben fennmaradjon. A tények pedig elmélyülnek, egyesek pedig lényegesen kiemelkednek a többi közül. Sőt, talán arra irányulnak, hogy ha a térből és időből nem is, legalább az időnek és a térnek abból a lehatárolt darabjából kiszabaduljanak, ahová a tanítványok emlékezete helyezte el őket. Jóval korábbi tényekhez kötődnek ismét. Már benne rejlett előképük az Ótestamentumban szereplő más eseményekben, a próféták már megjövendölték őket.
Tehát amint távolodunk az eseményektől, a dogma alapvetően módosítja Jézus történetét. Nem meglepő, hogy a Jeruzsálemről alkotott képet is megváltoztatta. Már nemcsak Jézus cselekvéseinek színtere tartozott a szent helyek közé, hanem azok is megszentelődtek, ahová a kereszténység lényegi igazságai átvitték a hívek emlékezetét. Az átalakulás csupán apránként mehetett végbe. Egy ideig (mindig abból indulunk ki, hogy valamilyen alappal rendelkező történetről van szó) a tanítványok és akik ismerték Jézust, nem felejtették el teljesen emberi alakját, különböző helyekhez társították, ahol a leggyakrabban látták és hallották. De attól fogva, hogy gondolataikat megosztották a kibővült keresztény csoporttal, az első összejöveteleken, ahol a kultusz kialakult, kénytelenek voltak nagyobb fontosságot tulajdonítani azoknak a helyeknek, melyeket a hívek tiszteltek, mivel hittek benne, hogy Jézus isteni természete ott nyilatkozott meg.
Miután a keresztény emlékeket áttelepítették, és egy megnövekedett kollektív emlékezetté fejlesztették, azok mindinkább azokra a szent helyekre összpontosultak, amelyek a legjobban kedveztek a kultusz kialakulásának. A kultuszhely azon kívül, hogy szent jellegű, a föld egy térben meghatározott darabja is. Mint minden, ami anyagi jellegű, ez a térben meghatározott helyzet is arra irányul, hogy megmaradjon annak, ami. Van valami megfoghatatlan mechanizmus abban az erőben, ami az embereket egy felszentelt hely körül marasztalja.
Ám nem elegendő néhány egyéni emléknek fűződnie a helyhez, hogy eljátszhassa ezt a szerepet. Attól a naptól fogva, amikor a kultusz kialakult, és attól fogva, hogy a hely a hívek egész csoportjának gyülekezési pontja lesz, szent hellyé alakul át, és a benne rejlő tehetetlenségi erő rajta kívül, az emberi tudat világában nyilvánul meg. Ennél a kiindulópontnál korábbra nemigen lehet visszamenni. Mielőtt a keresztény kultuszt megalapították volna, a tanítványok csoportja meg tudta őrizni Krisztus tisztán emberi életének hagyományát, vagyis Krisztusét, aki tanítójuk, társuk és barátjuk volt. De azt nem tudjuk, mekkora időköz választja el az első hagyományt attól, amely a keresztény vallási közösségben öltött testet, milyen elemek tudtak áthatolni az egyikből a másikba, és milyen átalakulásoknak lettek kitéve.
Nyilván volt egy korszak a legkorábbi időkben, amikor nem ismerték el hivatalosan a keresztény közösséget, amikor küzdöttek ellene és üldözték. Minden más korszaknál fontosabb volt számára, hogy megőrizze története kezdeteinek emlékeit. Sem az akkori szabályozott zsidó társadalomban, sem pedig a törvényes római társadalomban nem volt helye a keresztény közösségnek. Kénytelen volt minden erejével a közelmúlthoz és azokhoz a helyekhez ragaszkodni, amelyek emlékeket hordoztak számára. Elsősorban a helyekhez ragaszkodott. A zsidó és pogány meggyőződéssel teljesen ellentétes hiedelmeinek, az életről és a társadalomról való felfogásának, apokaliptikus és természetfeletti vízióinak egész felépített világával a keresztény gondolat csakugyan éles ellentétet képviselt azon csoportok látásmódjával szemben, amelyek közegében igyekezett megszerveződni. Ez a kollektív reprezentáció a jeruzsálemi avagy pogány élet egyetlen más elemére sem támaszkodik. Hogyan tudott volna fennmaradni egy ilyen emlékezet, ha nem tapadt volna bizonyos pontokon a talajhoz? Ezek a helyek mind a jelenben, mind a múltban valóságosak voltak. Habár Jézus élete természetfölötti jellegű, a helyek miatt egyáltalán nem az érzékcsalódásból eredő képek világában jelenik meg, hanem éppen ellenkezőleg, e képeket mindenki ismerte, elfogadta, a kor szabályos életvitelébe tartoztak. Nem lehetetlen, hogy a születő kereszténység ellenségei erőszakosan kivetkőztették eredeti alakjukból a helyeket, és lerombolták a jegyeket, amelyek segítségével fel lehetett ismerni őket. Egy legenda szerint az egyik császár pogány isteneknek szentelt fát ültettetett egyszer a Kálvária helyére, hogy megakadályozza a keresztények ottani gyülekezését 4. A hatalmon lévő kormányzat hasonlóképpen rombolja le egy hajdan lázongó nagy városban azokat a negyedeket, melyek a lázadásnak avagy a forradalmi harcoknak lehetnek melegágyai, széles sugárutakat nyit rajtuk keresztül, terjedelmes középületeket épít, hogy eltörölje a hatalmat árnyékba borító emlékeket.
Tegyük fel, hogy a kereszténységet nem terjesztették volna eredeti helyén kívül. Akkor a keresztény szekta az marad, ami kezdetben volt, vagyis a zsidó társadalom parányi része. Az pedig kénytelen lett volna beolvasztani vagy megsemmisíteni. Krisztus történetét elég hamar elfelejtik, amint a kereszténység tényének kézzelfogható nyomai elhalványulnak. Ám egyrészt valószínű, hogy az evangéliumi események összes kézzelfogható nyomát nem lehetett e képen eltörölni (amennyiben az események valóban megtörténtek): a házakból megmaradtak a kövek, voltak lerombolt negyedek, az épületek alapépítményei, amelyeket nem lehetett sem felszámolni, sem áttelepíteni. A helyek és a romhelyek nevei is léteztek, nem változtathatták meg mindet. A csoport bizonyos értelemben felvette a helyek alakját, ahol élt, és amikor a hosszú távollét után visszatér (mint a zsidók, a zsidó keresztények Jeruzsálem újjáépítése után), még ha a helyek némileg megváltoztatták is alakjukat, ott kutatja, ott találja meg részleteiben a tapintható környezetet, amelynek megőrizte lenyomatát.
Másrészt, és ez a döntő, a kereszténység az apostolok és az első keresztények prédikációi által hamar univerzalista vallás alakját öltötte. A keresztény csoportok hiedelmeiben, amelyek a Kelet különböző városaiban jöttek létre, a szent helyek képe bizonyosan az előtérbe került. Például elfogadhatjuk, hogy szent Pál és az őt követő tanítványok hozzá hasonlóan gyakran távoli területeken terjesztették a keresztény hitet, valami módon képet adtak a helyek látványáról Jézus idejében, anélkül, hogy a szent várost és környékét teljesen leírták volna, és a közösségek ebből aztán megtartották azt, ami lényeges. Innen adódik a tökéletlen és kétségtelenül leegyszerűsített ábrázolás. Az a döntő, hogy a kép fennmarad a csoportok emlékezetében, és főleg a kiszélesedett egyházéban, amely szervezettebbé vált, ahogy növekedett, és szilárdabban megvetette lábát az akkori társadalomban. A kereszténység attól fogva valóban nem a szabályos társadalom keretéből kizárt helyi szekta hiedelme és hagyománya volt. Minél jobban elterjedt a térben, minél inkább magához vonzotta az összes társadalmi osztályból származó családokat, hivatalos személyeket, és megnyerte hitére a befolyásos embereket és csoportokat, annál jobban átalakította környezetét és szellemével áthatotta őket. Eljött egy pillanat, amikor a keresztény közösség, amelyet először üldöztek, majd megtűrtek, hivatalos szervezetté lett, és elvegyült a római renddel.
Hogyan merül fel akkor a szent helyek, és felszentelésük kérdése? Egyfelől ezeken a helyeken Jézus jelenlétéről és ténykedéséről fennmaradt néhány helyi hagyomány, de meglehetősen bizonytalanul, töredékesen és elmosódottan. Hiszen néhány évszázad eltelt. Jól meghatározott jelek hiányában bizonyára jócskán keletkeztek zavarok. Mennyi tévedés jöhetett létre, amikor vitázni kellett a szent helyekről! Az emlékek nem válnak pontosabbá nemzedékről nemzedékre. Éppen ellenkezőleg.
Másfelől viszont létezett a szent város képe, amelyet lassanként az egyetemes keresztény közösség kialakított. Természetesen nagyrészt felfedezték a helyi hagyományokat, a közösség önmagához hasonította miközben átalakította őket, ha ugyan fennmaradt még valami belőlük, amikor templomok és kápolnák épültek megemlékezésül a helyekről, ahová Jézus és a tanítványai valaha a lábukat letették. Ily módon a hagyományok egy része megmenekült a feledéstől. Mások végérvényesen a homályba vesztek.
De ugyanaz játszódik le minden alkalommal, ha a közös emléknek véletlenül kettős tárgya van, egyfelől egy térben létező anyagi valóság, alak, emlékmű, hely, másfelől pedig egy jelkép, vagyis vallási jelentés, amely a csoport szellemiségében ehhez a valósághoz kapcsolódik, és fölébe kerül. Tegyük fel, hogy a csoport megoszlik. Tagjai közül egyesek ott maradnak helyben, ahol az anyagi tárgy jelen van, és kapcsolatban maradnak vele. Mások eltávoznak, magukkal viszik a tárgy képét. A tárgy azonban mégis megváltozik. Még a hely sem marad ugyanaz, amelyet elfoglalt, mivel körülötte minden átalakul. Nincs többé azonos viszonyban az őt körülvevő anyagi világ különböző részeivel 5. Természetesen ha a Jeruzsálemben maradt keresztények gondolatvilágában a szent helyek jelképi jelentősége előtérbe került volna, akkor bizonyára pontosabb emléket őrizhettek volna meg róla, hiszen eredeténél jelen voltak. Számukra azonban Jeruzsálem elsősorban nem az ég és föld között függő híres város. Kövekből épült, házakból és utcákból álló város, az ott lakók szemében megszokott látvány. A dolgok állandósága magyarázza meg, hogy emlékük tartós. Márpedig ez az állandóság ki van szolgáltatva minden fizikai véletlennek, amely apránként éppúgy lerombolja és átalakítja a városokat, mint ahogyan a mellettünk élő személy emlékét is szüntelenül át- meg átalakítjuk, ez az emlék is ki van szolgáltatva a fiziológiai véletleneknek, amelyek lassan lerombolják és átalakítják a szervezetet. Olyan változás ez, amelyet még csak észre sem veszünk, mivel lassan és folyamatosan megy végbe, és a megszokás még nagy horderejű és váratlan változás esetén is hamar észrevétlenné teszi a helyszínen maradóknak.
Ami annak a csoportnak a tagjait illeti, akik elhagyták és nem látták többé viszont e helyeket, nem vettek részt átalakulásuk összes szakaszán, ők elég hamar jelképes képzetet alakítottak ki róluk. A felidézett helyekről alkotott képeik először nyilván magukból a helyekből nyerik tartalmukat (legalább közvetetten, ha a kép leírásokra támaszkodik). A jelképes gondolkodás azonban elszakítja a helyeket fizikai környezetüktől, és a csoport hiedelmeivel kapcsolja össze, csakis azokkal. Nyilvánvalóan a kép állandósága magyarázza meg, hogy a hiedelmek tartósak. Ez az állandóság azonban nincs kiszolgáltatva a tárgyukat átalakító anyagi véletleneknek, mivel a kép önmagától mint kép áll ellen, és a híveknek sejtelmük sincs a véletlenekről. A Palesztinából eltávozott keresztények szabadon fel tudták idézni Jeruzsálemet, nem kellett a valóság cáfolatától tartaniuk, hiszen bele sem ütköztek. A képnek nem a valóságos helyekhez, hanem a hiedelmekhez kell alkalmazkodnia. Miközben a jeruzsálemi keresztények önmagukra hagyatkozva, s a többi keresztény gyülekezet támogatása nélkül egyre keservesebben tudták az evangéliumi történetet a teljesen átalakult helyi környezetbe ismét beágyazni, és az események emlékét így az eltűnés veszélye fenyegette, az Egyház ugyanazt a történetet a saját mértéke szerint megalkotott dogmák keretébe helyezte vissza, melyben a korabeli társadalom legelevenebb hiedelmei fejeződtek ki. Ettől fogva nem meglepő, hogy miután a keresztények visszatértek Jeruzsálembe, azt hitték, hogy a Passió városát találják meg úgy, ahogy Jézus idejében fennállt.

LÓRÁNT ZSUZSA FORDÍTÁSA

(Maurice Halbwachs: La topographie légendaire des Évangiles en Terre Sainte Étude de mémoire collective, PUF, Paris 1941 )

Jegyzetek

1  "Ez a részlet, írja Renan, mely a többi evangéliumból hiányzik, nyomós bizonyíték a negyedik evangélium történeti hitelessége mellett." Jézus élete, 330. o., jegyzet

2  Renan írja: "A szanhedrin Kajafás házában ült össze. Megkezdődött a kihallgatás; a törvényszék előtt több tanú jelent meg, a végzetes kijelentést, ami csakugyan elhangzott Jézus szájából: 'Ha akarnám, három nap alatt le tudnám rontani ezt az emberkéz építette templomot, és három nap alatt újat tudnék emelni, amit nem emberkéz épít', két tanú is megerősítette. Isten templomát gyalázni a zsidó törvény szerint annyi volt, mint magát Istent gyalázni. Jézus hallgatott, megtagadta a vád alapjául szolgáló kijelentés magyarázatát. Ha hitelt adhatunk az egyik elbeszélésnek ( Márk, 14, 62), a főpap felszólította, mondja meg, hogy ő-e a Messiás; Jézus állítólag Messiásnak vallotta magát, sőt a törvényszék előtt kijelentette, hogy égi uralma hamarosan eljön. [A halálra szánt Jézus bátorsága ezt azonban nem kívánja meg) (toldalék a kéziratban). Valószínűbb, hogy itt is, akárcsak Hánánnál, hallgatott." XIX. fej. Alfaric, Les manuscrits de la "Vie de Jésus", 293. o. Magyarul Id. mű, 330. o.

3 "Az osztag útközben találkozott egy bizonyos Cyrénei Simonnal, aki éppen a mezőről igyekezett haza, és a katonák, durván, mint ahogy az idegenben állomásozó helyőrségek teszik, kényszerítették, hogy ő vigye a végzetes keresztet. Simon, úgy tűnik, később csatlakozott a keresztény gyülekezethez. Két fia a gyülekezet ismert tagja volt. Simon talán több részletét is elmesélte az eseménynek, amelynek tanúja volt. Erre az útjára már egyetlen tanítványa sem kísérte el Jézust." És a keresztre feszítéskor "a tanítványok elmenekültek. Egy hagyomány mégis azt állítja, hogy János állandóan a kereszt tövében állt." Igaz, Renan, hozzáteszi: "Nagyobb bizonyossággal állítható, hogy a hűséges galileai barátnők, akik követték Jeruzsálembe Jézust, és ott szolgáltak neki, nem hagyták el. Kleofás Mária, Magdalai Mária, Johanna, Khúza felesége, Salomé és még mások kissé távolabb álltak, és le nem vették róla szemüket." Renan, Jézus élete, XXV. fej. 346. és 349. o. Máté, Márk és János szerint. Csupán Lukács írja: Az ő ismerősei pedig mind, és az asszonyok, a kik Galileából követék őt, távol állának, nézvén ezeket. 23, 49.

4 Jeromos írta Paulinus-hoz szóló levelében: "Hadrianus idejétől Constantinus uralkodásáig, körülbelül száznyolcvan évig Jupiter bálványát imádták a feltámadás helyén." Abel és Vincent, 886. o. Ugyanezek a szerzők említik egyúttal: "tegyük föl, hogy egészen máshol állt a Kálvária, és ez akadályozhatta meg a zarándokokat, hogy felkeressék, hiszen az Olajfák hegyére felmásztak, elmentek Betlehembe is, amelynek barlangja elérhető maradt annak ellenére, hogy Adonis kultuszát bevezették. Tehát nem annyira a pogány oltárok jelenléte akadályozta meg őket, hogy ájtatosságuknak eleget tegyenek, mint inkább a teljes betemetés." 900. o. Feltevés marad, hogy a Kálvária helyén szent fa állott volna, amivel indokolni akarták, hogy a hely emléke eltűnt.

5  Jeruzsálem a helyreállítással ténylegesen megváltoztatta helyét. Észak felé terjeszkedett, miközben új falaival bekebelezte az egész észak-nyugati részt, ahová később a Golgotát és a Szentsírt teszik, evvel szemben a falakon kívül hagyja a délen elterülő negyedet, különösen a magasabb dombon fekvő részt, ahol később az utolsó vacsora termének helyszínét rögzítik. Ez magyarázza meg, hogy a Szentsír negyed, amely addig a városon kívül esett, ekkor szinte a központjába került.

Bibliográfia

HALBWACHS, Maurice
"Az emlékezet társadalmi keretei"
in: Francia szociológia
Közgazdasági, 1971


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret