stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KÁLMÁN BARSY
A BENEDEK-KINCS

Attila méregbe gurult, valahányszor azt mondták neki, hogy a magyarok cigányok: ezzel lehetett a legjobban felhúzni őt. Egyébként sem volt új hazája, Ituzaingó ellen semmi kifogása.
 Lacit ezek a dolgok nem érdekelték. Az iskolában mindjárt első nap megkérdezték tőle a nagyok:
- Kinek drukkolsz? A Rivernek vagy a Bokának?
- A Bokának.
 Még alig beszélt spanyolul, a csapat nevét csak emlékezetből ismételte meg.
 Így is, úgy is meg kellett velük verekednie. Az egyik a kisujjával benyálazta a fülét, amint az Argentínában szokás. Kicsöngetés után a sekrestyés kertje mögött találkoztak, a grundon. Lacinak kemény az ökle,  a Boca Juniorsnak szurkol, mi más kell egy pocoktól? Azonnal befogadták a többiek.
 Attila annál jobban szenvedett, ha lecigányozták a magyarokat. Márpedig errefelé az embereknek az a mániájuk, hogy összekeverik a nemzetiségeket. A sovány libanonit, Galibót, töröknek hívták, Groszinskit orosznak, hiába volt lengyel zsidó.  Másrészt viszont egy argentinról, aki tangókat énekelt a rádióban, azt mondták, lengyel. Goyneche, a polyák.
- Na és? - nevetett az apró Ferrer. Nekem azt mondják, a Gall, pedig mindenki tudja rólam, hogy katalán vagyok! Az ilyesmiért csak az apukám dühöng!
 A tano, a pékinas, aki a változatosság kedvéért tényleg olasz volt, ráhibázott Attila gyenge pontjára, és rendszeresen bosszantotta őt:
- Kérdezd meg az anyukádat, hogy jósolna-e nekem! Az éjjel megálmodtam a lottó nyerőszámait.
 Attila a haja tövéig elvörösödött:
- Menj a francba! - felelte. - Bah!
 Csak úgy, mint a farkas. Bah! Színes gyerekújságokból tanult spanyolul, ezekben beszéltek így Walt Disney állatai. De ettől a pékségben csak még jobban nevettek az emberek.
 Benedek papa olimposzi nyugalommal intézte el Attila szenvedéseit:
- Műveletlenek! - jelentette ki. - Sok buta bennszülött!
 Neki nincsen szüksége rá, hogy befogadják; a kagylójában minden szeretet és gyűlölet ellen védve van.
 De a fiának nincsen ilyen védőpáncélzata. Ő, Attila, védtelen. A bátyja rosszul beszél spanyolul, de Boca-szurkoló, mintha itt született volna. És micsoda piszok szerencséje van! Akárhová kerül, feltalálja magát. Olyan, mint egy ... cigány. Attilának még az anyja se fogja pártját. Igaz, próbálja vigasztalni őt:
- Ne törődj velük - mondja - Öcsike! Menj, adj kukoricát a tyúkoknak, játssz a csibékkel, na jó?
 Ő maga piacra jár, alkudozik a zöldségessel, vitatkozik a hentessel, csak úgy, kézzel-lábbal mutogatva. Egy szót se beszél spanyolul, de már nevetgél a szomszédasszonyokkal; olyan, mint Laci, vagy Laci, mint ő, egyre megy. Csak Attila maradt így, félúton: sem apa kagylója, sem anya lágy szíve. Egy se cigány, se magyar - se magyar, se argentin gyerek.
 Felmászik a ház tetejére; ott végre egyedül van. Akár egy másik világból, felhallatszanak hozzá a szomszéd házakból szivárgó zajok; konyhaillat, kutyaugatás, a távolban egy vonat . Anya hangja: Gyere ebédelni, Attila! - de ő nem válaszol. Innen, a tetőről nézve, a falu egy nagy lepény. Valahol messze, egy liget valószínűtlenül kék körvonalai: igazi erdő ilyen messziről. Attila maga elé képzeli azt a másik erdőt, menekülés közben, Ausztriában. Farkasszemet néz a két délibáb.
- Majd csak visszamégy egyszer! - vigasztalja sóhajtva anya.
- De akkor már nem leszek gyerek!
- Na menj játszani.
 Hirtelen minden hiányozni kezd: az erdő, a hó, a szavak, a szamárköhögés négy éves korában, a cipő, amit elveszített éjjel, a határon, háromévesen. Mérföldköveket rakna le az idő folyamában, még a hadihajó is hiányzik neki, ami áthozta őket a tengeren. Ezt a "Langfitt General"-t legalább már megtorpedózták Koreában, és lent van az óceán fenekén.
- A magyarok végül is olyanok, mint a cigányok, nem igaz? A kettő egy és ugyanaz.
 És hogy ezt maga a tanítónéni mondja, Tintó kisasszony! Attila majd felrobban a dühtől. "Buta bennszülött!" - sziszegi, mint apa, de hiába. Be kell bizonyítania Ituzaingónak, hogy a magyarok nem cigányok, még akkor is, ha ő maga sem tudja, hogy mik a cigányok, és mik a magyarok.
 Sok idő elmúlt, mióta Párizsban a magyarok kis híján megverték az olaszokat, és még sok idő volt hátra az 1956-os forradalomig. Ez a két esemény jól jött volna neki, hiszen köztudott, hogy a cigányok nem fociznak, és nem robbantanak ki forradalmakat. De ahhoz, hogy meggyőzze Tintó kisasszonyt, történetünk idején Attilának valami kézzelfoghatóra volt szüksége. Az elveszett hazának valami olyan jelképére, mint a tégla, amit Bertold Brecht hőse hurcol magával, hogy megmutassa a világnak, milyen volt a ház, amiben lakott.
 Így jutott eszébe, hogy kölcsönvegye a Benedek-kincset.
 A Benedekek kincse az apa egyik régi szarkazmusa volt: egyetlen ezüstpénzből állt, és Szent István arcképe díszítette. Csodával határos módon nem cserélték el tojásért vagy krumpliért a háborút követő éhínség idején.
 Egyetlen egy ezüstpénz. Volt hét másik is, ami kis híján megmenekült. Az egyik eljutott a Cabo Verde szigetekig, ahol maga Benedek papa dobta a tengerbe, tévedésből, miközben a csónakon érkező félmeztelen négerekkel csereberélték a vesztes országok aprópénzét zöldbanánért és csigákból készült nyakláncokért. A "Langfitt Generális" körül nyüzsögtek a csónakok, Szent István pedig - maroknyi alumíniumpengő kíséretében - a vízbe zuhant. Vele a családi vagyon egyharmada.
 A másik érme eljutott Argentínába, ahol egy határőr zsebében kötött ki. A helyi törvények tiltották az idegen keresztnevek használatát, és Zoltánt, az apa nevét nehéz lett volna lefordítani. Fordítás nélkül nincsen dokumentum, és dokumentum nélkül nincsen bevándorlási engedély. A rémült anya odaadta az utolsóelőtti Szent Istvánt, ők pedig partra szálltak, a család és az újdonsült Zoilo Benedek.
 A kincs tehát egyetlen érméből állt; az viszont nagyon szép volt, nem vitás. Az egyik oldalán István király arcvonásai, a másikon a magyar korona, a kajla kereszttel, ami még akkor dőlt meg, amikor elásták, hogy megmentsék a tatár rokonság karmaiból.
 Ártatlan gyermeklogikával, anélkül, hogy olvasta volna Brechtet, Attila úgy okoskodott, hogy ebből az érméből Tintó kisasszony egy pénzrendszerre fog következtetni, egy államra és a hozzá tartozó nemzeti történelemre, olyan dolgokra, amelyek az Argentínában ócskavasat áruló vándorcigányokkal összeegyeztethetetlenek.
 A tanítónő valóban mohón nézegette Szent István domborművét, szeme felcsillant az éles orrán lovagoló szemüveg mögött.
- Milyen kedves! Nem kellett volna, Attilio...
 Vértelen ujjai között forgatta a pénzdarabot. A keze olyan fehér volt, mint az arca, veszedelmes karmait reszelővel élesítgette az írásbeli dolgozatok alatt.
- Mondd meg az anyukádnak, hogy izé, nagyon köszönöm.
 És ezzel retiküljébe tette a pénzt. Attila kis híján elájult: Tintó kisasszony azt hitte, hogy ajándékba kapa!
- Csak azért hoztam hogy lássa - dadogta - megmutatni, hogy nem vagyunk cigányok, kisasszony...
 Többet nem tudott kinyögni: lesütött szemmel nyújtotta a kezét az érem után. Kis csend állt be, majd, mint vércsevijjogás, hallatszott Tintó kisasszony kacagása.
- Ja úgy! Azt hittem... a cigányoknak annyi csecsebecséjük van. Nesze! Ne fakadj itt most sírva nekem!
 És vértelen karmaival megvakarta a fiú fejét.
- Menj a helyedre Atilio!
 Tintó kisasszony belevág az argentin történelembe: a San Lorenzói csatába és Cabral őrmester kalandjaiba.
 A Benedek-kincs pedig nő, nő Attila zsebében, ólomsúllyal, mint egy fémballaszt.
 

FERDINANDY GYÖRGY FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány       LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret