stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Anthony Barnett
Házatlan lordok

LONDON - 1999. november 11-én véget ért egy évszázados hagyomány. Sok évszázados - mennyi is volt valójában? A Guardian 600 évről beszélt, egy kormányképviselő 200-ról. Ezek a számok önkényesnek tűnnek, azt sejtetik, mintha kiveszőben volna a saját történelem ismeretének angol hagyománya is. 800 év azok számára, akik a lordok hatalmát az 1215-ös évig vezetik vissza, amikor a bárók János királyt rávették a Magna Charta aláírására. 300 év az olyan alkotmány-specialisták számára, akik az 1688-as "dicsőséges forradalomban" látják az öröklött és a világi hatalom közti kompromisszum kezdetét, amely most, úgy látszik, a végéhez ért. Még realisztikusabb felfogás szerint csupán 88 évről volt szó, - na jó, egy évszázadról - , mióta az 1911-es parlamenti törvény a választott alsóháznak biztosította a mérvadó elsőbbséget, a felsőházbeli lordoknak csupán azt a jogot hagyta meg, hogy elnyújtsák a törvényhozás folyamatát. Preambulumában átmeneti intézkedésként szerepel ez a törvény. Egy második "kamarát" ígért nyilvános, nem pedig öröklött alapon. Ettől kezdve az örökös lordok többé-kevésbé becsülettel, de minden legitim alap nélkül ragaszkodtak a hivatalukhoz.
Most távoztak.
De szellemük még itt kísért. A mintegy 750 örökös honatya elvesztette születés révén szerzett jogát egy helyre a törvényhozásban minden ezzel járó szubvencionált járandósággal együtt. Nagy-Britannia még messze van egy olyan második kamarától, amely - ahogy 1911-ben tervezték - általános egyetértésre támaszkodhatna. Ehelyett az átmeneti felsőház témájának egy újabb változata virul. Ezúttal túlnyomórészt ún. életre szóló honatyaságra épül. Többnyire kiszolgált politikusokról van szó, akik életük végéig viselhetik a lord címet. Az alsóházbeli intézményesült kellemes frusztráció hosszú évei alatt már úgyis odaszoktak a felsőház kedvezményes büféibe, amelyek olyanok, mint egy viktoriánus luxusmenedékhely nagyzási hóbortban szenvedő öregurak számára.
Amikor tíz évvel ezelőtt először tértem be a felsőházba egy teára, olyan volt nekem, mintha a Styxet léptem volna át - rég halottnak hitt fél-hírességek törékeny, megroggyant maradványai támolyogtak körülöttem.

Kétes kompromisszum
Az életfogytos honatyák maradnak. A miniszterelnök nevezte ki őket, ezzel feltehetőleg ők a világ legantidemokratikusabb törvényhozó testülete - a kommunista rezsimek rohamosan csökkenő univerzumán kívül, mint Kína vagy Észak-Korea. De modernizálják őket, Tony Blairnek sikerült egy sereg ifjú újlabouristát toboroznia, akik most élvezhetik a vörös bársonyszékek kényelmét. A filmes David Putnam, az építész Richard Rogers, a tévé-színész Melvyn Bragg - csupa jó demokrata és privát republikánus, aki számos barátjával együtt a szavazatát adja a kormány hívó szavára.
Alig több, mint 2 év alatt Blair több, mint 170 életreszóló honatyát nevezett ki, többségükben Labour-párttagokat. Ezzel elérte majdnem azt a számot a kinevezésekben, mint Margaret Thatcher, hivatalának 9 éve alatt. Ugyanakkor egy még sosem látott számú magas miniszteri posztot osztott ki ugyanezeknek a nem választott személyeknek.
 És ezen kívül mintegy ódon bukénak megmaradnak még 92-en a született lordok. Mert Blair belement egy kétes kompromisszumba. Ha az örökösök úgy  nyilatkoznak, hogy egyetértenek a törvénnyel, amely szerint a Munkáspárt választási ígéretének megfelelően le kéne építeni őket, akkor nem építik le őket egészen. Kiválaszthatnak huszonkettőt maguk közül, akik továbbcsinálhatják, amíg nem alakul  ki teljes egyetértés az új felsőházról. És ez mikor volna? Erre mondják, hogy "jó kérdés". A kormány létrehozott egy királyi bizottságot, egy notóriusan konzervatív machinátor, az életfogytos honatya, Lord Wakeham elnökletével, hogy megvizsgálják a lehetőségeket, és 1999 decemberéig jelentést készítsenek. A bizottságot telerakták régiekkel és töltelék emberekkel. Azt rebesgetik, azt fogják javasolni, hogy az új felsőház négyötöde legyen kinevezett, egy ötöde választott. Már ezt is úgy állítják be, mint a demokrácia dacos védelmezését a miniszterelnök óhaja ellenében, aki állítólag teljes egészében kinevezett második kamarát akar. Valójában egy ilyen eredmény, ha a bizottság valóban ezzel állna elő, nagyon jól jönne Tony Blairnek; különben is nagyon sokáig tartana, míg megvalósul. Ha egyáltalán.

A demokratikus opció
Én már hosszú ideje ellene vagyok a felsőház létének. Úgy gondolom, hogy a Munkáspártnak igaza volt a két szakaszos módszerrel, először megszabadulni az örökös honatyáktól, még mielőtt végső döntés születik az új felsőház formájáról. Mert a döntő többségében csontreakciós örökösöknek nem volna szabad részt venni az arra vonatkozó törvény meghozásában, hogy hogyan kellene őket felváltani. Ugyanakkor azonban hamarabb kellett volna tisztázni leváltásuk alapelveit. Lelépésük történelmi novemberét úgy ünnepelhettük volna, mint egy lépést egy demokratikusabb Anglia felé, ahol végre a parlamentben is érvényre jut, ahogy 1911-ben megígérték, a nyilvánosság szuverenitása. Ehelyett azonban a távozó örökösöket - és ezt újra meg újra végeérhetetlen, képmutató élvezettel hangoztatják (amit nem is lehet tőlük rossznéven venni) - még kevésbé demokratikus eljárással helyettesítik be. Mert ők legalább bizonyos mértékig függetlenek voltak a kormányzattól.
 Amikor a királyi bizottság júliusban megtartotta hivatalos meghallgatásait, az első nap kifejtettem ott az álláspontomat. Egy olyan javaslatot képviseltem, amelyet Peter Carty szerzőtársammal együtt egy Demos-brosúrában ismertettünk. Azt javasoltuk, hogy egy demokratikus második kamarába fel kéne venni néhány embert, akiket esetlegesen válogatnának össze a választók közül - mint egy angol esküdtszékbe. 50%-ban nőkből kellene állnia, egyébként arányosan volnának összeválogatva a különböző régiókból. Ezt neveztük az "athéni változatnak', mert amikor a régi athéniek választották ki azokat a férfi esküdteket, akik a város kormányzásában voltak hivatva segédkezni, a véletlen kiválasztást kombinálták az arányosság elvével. Ezzel biztosították, hogy a sorshúzással kiválasztottak egyenlő arányban kerüljenek ki mind a tizenkét törzsből. Nem azt javasoltuk, hogy a mai esküdtek legyenek egy modern állam törvényhozói. Ez végül is választott képviselőinek feladata. Csak azt, hogy hozzájárulhatnának a törvényhozás ellenőrzéséhez világos kritériumok alapján. Ki tudna például ennél jobban gondoskodni arról, hogy a törvényeket a nagyközönség számára érthető nyelven fogalmazzák meg? Nagy-Britannia számára ez kimondottan radikális indítvány, mert a törvényeket olyan homályosan szövegezik, hogy még a képviselők számára is érthetetlenek maradnak. A polgári esküdtszékekkel és tanácsadó testületekkel kapcsolatos kísérletek megmutatták, hogy ha elég idő és segítség áll rendelkezésre, a nagyközönség képviselői vannak olyan okosak, mint a politikusok. A nagyközönség rendszeres bevonása ahhoz is hozzájárulna javaslatunk szerint, hogy áthidalja a választók és a politikusok közti távolságot.
 A felsőház szimbolikus intézmény. Ez azt jelenti, hogy szerepe gyakorlatilag nem igazán jelentős. A legfontosabb funkciója pillanatnyilag abban áll, hogy felülvizsgálja azokat a törvényeket, amelyeket a kormány maga is korrigálásra szorulóknak talál. De éppen mivel szimbolikus a jelentősége, annál fontosabb a felsőház. Mert a hatalom és a nép közti viszony jelképe. Mert Nagy-Britanniában nagyobb dicsőségünkre vagy szégyenszemre még mindig a korona alattvalói vagyunk, nem egy modern alkotmányos állam teljes jogú polgárai. A felsőház átalakítása alkalmat kínált az 1688-as régi helyett egy újabb, demokratikusabb szabályozás bevezetésére. Ez valóban "radikális", "új" és "modern" lehetett volna, hogy a Labour (a Munkáspárt) fordulatait használjuk.
 Ehelyett a bizottság feladatait úgy jelölték ki, hogy az csak a technikai részletekre figyelhessen. "Az alkotmányos szabályozás jelenlegi állapotát" kellett "szem előtt tartania". Ez annyit jelent, hogy indítványában semmi lényegeset nem kérdőjelezhetett meg. Kétségtelenül olyan mechanizmust fog javasolni, amely lehetővé teszi, hogy a jelenleg túlnyomórészt fehér férfiak által dominált kamarában biztosítsák az etnikai kisebbségek jobb képviseletét. De majdnem biztosan azt fogják indítványozni, hogy egy ilyen korrekciót felülről hajtsanak végre. És ezzel fennmarad a régi rendszer szelleme.
 A meghallgatás a bizottság előtt kellemetlen élmény volt. A bizottság tagjai kénytelenek voltak úgy tenni, mintha figyelnének. Hiszen később nyilatkozniuk kell, hogy meghallgattak minden felet. Naiv módon azt hittem, hogy nehéz és félelmetes lesz kilenc férfi és három nő előtt beszélni, akik mérlegelik az érveimet, megpróbálják megérteni az álláspontomat. Csak különös volt. Peter Carty-val 30 percig ültünk egy nyilvános színpadon, velünk szemben tizenketten, mereven, részvétlenül és komoran , anélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést mutatnák fejtegetéseink iránt. (Hogy milyen kevéssé érdeklődtek, meg lehet nézni a  www. lord-reform címszó alatt.) Tony Blair kihasználta az elhalálozó alkotmány gyengéit. A felsőház ügyében felállított Királyi Bizottság volt a jelek szerint a kirendelt sírásó.
 Mi lép majd a felsőház helyére? A brit birodalmi állam társadalmi kapcsolatrendszere az elmúlt ötven évben annyira kiüresedett, hogy Blairnek nem esett nehezére lebontani az egykori nagyság homlokzatát. Nem volt többé ellenállás, ahogy az örökös lordok is csak az ingyen pezsgőjüket nyakalták azon a csütörtökön, november 11-én, mielőtt szépen elvonultak volna amaz éjszakába. De én, aki régen vártam erre a pillanatra, megszégyenültnek éreztem magam. Miért csak ők kaptak pezsgőt? Nem volt nyilvános ünneplés. A miniszterelnök nem mondott beszédet ezen a történelmi napon. Még csak nem is emelte poharát a dicső múltra és arra az egy-két lordra, aki valaha megpróbálta a köz érdekét a saját osztályának érdekei fölé helyezni. Nem akarta megosztani velünk az elképzeléseit a jobb korról, amely a lordok távoztával köszönt be. Ehelyett úgy hatott az egész, mint a miniszterelnök önkényével szembeni amúgy is szánalmas ellenállás durva legázolása. Nagy-Britannia volt az első európai ország, ahol az uralkodásra való isteni jogot parlamenti kormányzás váltotta fel. Most a parlamenti rendszer düledékeiből egy ismerős rémalak száll fel, s szól: L'Etat, c'est Blair. (Az állam én, Blair vagyok.)

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

 



Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret