stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Lothar Baier
Felügyelni, megbüntetni, hebegni
- Haider és Európa -

(ZÜRICH) - "Felügyelet és szigorú ellenőrzés alá kell helyezni az európailag nem kívánatos ÖVP-FPÖ-kormányzat által kormányzott Ausztriát"- jelentette ki a francia külügyminiszter, Hubert Védrine a kormányalakítás hetében adott rádiónyilatkozatában. A surveiller et controller francia kifejezés egy híres könyv címét idézi az emlékezetbe: Michel Foucault Felügyelet és büntetés (Surveller et punir). Foucault eredetileg 1975-ben publikált könyvét annak idején lelkesen olvasták és idézték mint a polgári társadalom újfajta radikális kritikáját: a filozófus kutatásai arra a felismerésre futottak ki, hogy a büntetés és elzárás humanizált és tudományossá vált technikái, amelyeket a felvilágosodás folyományaként alakítottak ki, és amely vívmányokra a polgári társadalmak büszkék voltak, egyáltalán nem szabad társadalmakat hoztak létre. Ellenkezőleg, a kifinomult, humánusabb technikák produkálták csak igazán a társadalmi devianciák egész sokaságát, amelyek aztán a lakosság egyre átfogóbb ellenőrzését és megrendszabályozását tették szükségessé.
 Ma azonban, a 2000. évben, az ilyen kritikai gondolkodás már idejét múlta, a múlt század 70-es éveinek gondolkodásmódja. A felügyelet gondolata, ami Foucault és olvasói számára a fegyelmező társadalmak szörnyűségét idézte fel, egy negyedszázaddal később majdnem meghitt, otthonos csengést kap, ami jótékonyan megnyugtatja a nagyközönséget. Ahol felügyelet van és ellenőrzés, legyen ez a Haider-féle Ausztria vagy egy koszovói albánok vezette vöröslámpás negyed, gondtalanul hajthatjuk álomra a fejünket. Ami Foucault számára a mindenütt jelenlévő kontroll látványos szimbóluma volt, Jeremy Benhtam Panopticonnak  nevezett szuperfogháza, amelynek építménye lehetővé tette a (börtön)felügyelők számára, hogy egy központi helyről bármikor ellenőrizzék, mit csinálnak a rabok, az ma, az általános közbiztonsági hisztéria jegyében igencsak barátságos pillantásokra számíthat.
 Egy európai panoptikum, ahonnan a politikai bűnösség gyanúja alatt álló alpesi köztársaságot felügyelni és kontrollálni lehetne, még nem épült meg. De már rendelkezésre állnak az építési terveket felvázoló elméletek, amelyek sokféle igazolást kínálnak arra, hogy egy az Európai Unióba felvett, de egyébként szuverén európai államot adott esetben felügyelni, kontrollálni és büntetni is lehessen. Védrine külügyminiszter szavai szerint az EU kiépítésével véget ért a külpolitika és belpolitika szigorú elválasztásának korszaka, ami az unió egy tagállamában történik, állapítja meg az új uniós elmélet, most az európai belpolitika eseményének számít, ami az összes többi tagországot épp úgy érinti, mint a saját államunk területén folyó történéseket. Az unió centrális országainak polgárai, ez a belső külügyminiszter olvasata, épp oly lázasan érdeklődnek az iránt, ami Portugáliában, Írországban vagy Finnországban játszódik, mint ami náluk otthon történik.
 Míg az Európán belüli korlátozott szuverenitás elméletéről lehet vitatkozni - és vitatkoznak is róla (miközben fölmerül a kérdés, hogy az egyes politikusok itt nem arra használják-e ki az alkalmat, hogy az egykor titokban jóváhagyott, a keleti blokk országainak megfegyelmezését szolgáló Brezsnyev-doktrína demokratikus reciklálásával próbálkozzunk), az ezt alátámasztó tézis az egyetemes európai érdeklődésről minden kritikán túl van: gyerekes fikció. Ha nem egy véres ámokfutást, a gyermekgyalázás valami különösen undorító esetét vagy éppen egy háborút jelentenek valahonnan, akkor az, ami különösen a kisebb európai országok színpadán játszódik, a többi európai ország polgárai számára tökéletesen mindegy. Hogy is lehetne másként, ha a kormányok is rossz példával járnak elöl: Schröder német kancellár sajtóhivatala 1999 őszén képtelen volt egy a berni munkatalálkozó előtt kiadott kommünikében helyesen leírni az akkori svájci szövetségi elnöknő, Ruth Dreifuss nevét és hivatalát.
 Mi sem hozhatná drasztikusabban felszínre az európaiasan fölényes ignoranciát, mint azoknak az ellenvetéseknek  a siralmassága, amelyekbe a karintiai Belzebub, Jörg Haider röviddel a német tévében való fellépése előtt ütközött. Emiatt Haiderre ott még külön is haragudni fognak. Meg akarták egyszer jól mutatni a jobboldali szélsőséges bajkeverőnek és egyúttal a publikumnak is, miben áll a harcos demokrácia: a nem kívánt személyt egyrészt a távolból elszántan támadni, másrészt azonban nem visszarettenni attól, hogy vele szemtől szemben üljenek, és a demokratikus információszabadság nevében időnként még szóhoz is juttassák. A jobb, a racionálisabb, a demokratikus érv, amit a gonosztevőnek a szemébe vágnának, magától is megtenné a magáét az uralommentes kommunikáció reflektorfényes birodalmában. És a bekapcsolási mutatóknak sem ártana.
 De aztán minden egész másképp alakult, és nem az FPÖ-főnök ördögi kvalitásai miatt. A moderátorok és beszélgetőpartnerek siralmasan felkészületlennek bizonyultak, úgyhogy Haidernek, akinek "dicsfénytől való megfosztását" nagyhangúan beharangozták a közvéleménynek, még csak nem is kellett különösebben megerőltetnie magát, hogy minden gyengeséget kihasználjon, és retorikus győztesként álljon ott a végén. Médiáktól túltámogatott mindenhatóságuk áldozataként a német tévécsinálók nem látták szükségesnek, hogy kikérjék szakértők tanácsait, adott esetben akár osztrák szakértőkét is, és a Haider orra alá tartani szándékozott bűnlajstromot német házi feladatként készítették el. Amit benyújtottak, tele volt hiányos információkkal, hiányzó tényfeltárással.
 És ami még rosszabb: senki sem volt intellektuálisan felkészülve az olyanfajta nyilvános fellépésre, amilyenhez a médiaszereplésben tapasztalt Haider ért. Freimut Duve, akit vendégként hívtak meg az ntv-be, az OSZE médiamegbízottja, volt szociáldemokrata német Bundestag-képviselő, arra utalva, hogy éppen most érkezett Pristinából, imponáló világjártságról tett tanúságot, de amint az adott témához hozzászólt, elárulta, hogy a Haider-jelenséggel nem tud mit kezdeni, nem nőtt fel ehhez a feladathoz. Hogy a közelgő kudarccal ne kelljen szembenézni, a stúdióban merészen elnéztek Haider mellett. Mediális csúcsteljesítménye volt ez a "berlini köztársaságnak", amely kezd még annál is provinciálisabb lenni, amilyen a régi bonni köztársaság volt még jóval az euro feltalálása előtt.
 Láthatólag az, amit Haider a kamera és a mikrofon előtt előad, teljesen új a német kommentátorok számára, bár Európában nem annyira új. Ha az újságírók egyszer ahelyett, hogy rendes, európai konszenzusukban emelkedett érzéseik teljes élvezetében sütkéreznek, és közben a szemüket rontják, átnéznének az országhatáron, és tanulmányoznák kicsit a médiatechnikát, amit a szintén jobboldali extremistának és jobboldali populistának elkönyvelt Jean-Marie Le Pen Franciaországban a 80-as években figyelemre méltó politikai pályája kiépítése során sikeresen alkalmazott, akkor a mostani blamázst megspórolhatták volna. Azoknak a siker-recepteknek a tanulmányozása sem ártott volna, amelyeket a svájci populista milliárdos, Christoph Blocher követ felívelő pályáján.
 Franciaországban annak idején szintén eltartott egy darabig, amíg az újságírók megértették, hogy a Nemzeti Front az egyrészt politikailag utált, másrészt médiaobjektumként rendkívül vonzó, a kedvező bekapcsolási index mutatókról gondoskodó vezetője a felháborodott náci-leleplezés módszerével nem intézhető el. Le Pen számára az ilyen gyanú légköre ugyanis egyáltalán nem volt kellemetlen, inkább épp ebből élt: egyrészt jól jött neki arra, hogy szélső jobboldali hívei kemény magjának egyetértő jelzéseket adjon, - másrészt a nem valódiság szféráját alakítsa ki, ahol elmosódnak a különbségek a náci-tabuk megtörése és a szórakoztató provokáció között. Ily módon sikerülhetett Le Pennek egy szélesebb közönség érdeklődését felkelteni, mint akit ártatlanul üldöz a helyesen gondolkodók hatalmas kartellje. Jörg Haider is remekül ért ahhoz, hogy ezen a klaviatúrán játsszon, csak az volt a baj, hogy derék német ellenfelei nem ismertek rá a dallamra.
 Le Pen ideje mára lejárt, de a mozgalmáé még nem feltétlenül. Az algériai háborúnak és egyik-másik teremcsatának ez a veteránja nevetségessé tette volna magát idősebb vagy ifjabb hívei szemében, ha arra az elhatározásra jut, hogy az utolsó pillanatban még valami időszerű csatlakozást keres, és azzal áll elő, hogy öreg napjaira internet-szörfözőként mutatkozik be. Haider megteheti ezt, a kamera jelenlétében képes jókedvűen felavatni a website-ját, pózolhat a harvardi diákok trikójában, felléphet mint karintiai parasztgyerek  és sportoló, játszhatja Bécsben az államférfit, és közben kikacsinthat a náci-nosztalgiázókra: a ma főleg a sportteljesítmények és nem a politikai irányzatok iránt érdeklődő sok ember ilyenkor nem szereptévesztést vet a szemére, inkább csodálják átváltozó művészetének és a mindenkori hallgatóságnak megfelelően változtatott replikáinak sportteljesítményét. Ha csak Haider maga el nem gáncsolja magát, a fennálló zavart gátlástalanul kihasználó és tovább fokozó modern politikai szórakoztatóművészként nagyon kedvező karrierkilátásoknak néz elébe.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

BAIER, Lothar
"Németek és osztrákok:
ami elválaszt, a közös nyelv"
Magyar Lettre Internationale, 34

TODOROV, Tzvetan
"Az új moralizmus"
Magyar Lettre Internationale, 35


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret