stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jurij Andruhovics
ERC-HERC-PERC

1
A családi legendák közül azok maradnak fenn legtovább, amelyek a legkevésbé tűnnek valószerűnek.
Nagyanyám, Irena Szkocsdopol, tizenkét éves kislány volt, amikor látta Ferenc Ferdinánd főherceget egy nyitott autóban. Az osztrák-dunai trón örökösét lovaseszkort és a Romanowski utcán avagy Romanowskigassén kétoldalt felsorakozó sztanyiszlaviviak feszült-kíváncsi tekintete kísérte, miközben hitvesével és néhány alörökössel saját, mondjuk, Lorraine-Dietriche hátsó ülésén a vasútállomásra hajtott, ahonnét az esti expresszel továbbutazott Csernyivcibe. Mellesleg, miért pont Csernyivcibe? Ha szabad percünkben tanulmányozzuk kicsit a császári és királyi vasutak megfakult térképét, arra a józan megállapításra juthatunk, hogy legkevésbé sem volt célszerű Csernyivci felé menni. Gyanítom: a főherceg és családja másfele vette az irányt - az olajlelőhelyek és kénhidrogénes gyógyvizek mentén, a Fekete-erdő esőáztatta, gombaszagú sűrűjén át Sztrij, Morsin és Hrebenyiv felé, aztán meg egyenesen délnek, hogy miután szürkületkor elnyelte őket a Gorganok (Beszkidek) ősi, éji zúgása, másnap hajnalban már az Alföldön, a nagy magyar rónaságon, vagyis hát a Koronában bukkanjanak ki, ahol már várta őket Pest, Buda és Óbuda végzetes borozóival, tüzes ételeivel és érzéki muzsikájával. Folyt az élet. Az út végállomása Szarajevó volt.
De térjünk vissza tizenkét éves, a baziliánus nővéreknél nevelkedő nagyanyámhoz, egy elruténesedett szudétanémet-félcseh lányához (voltak ilyenek is), aki legszívesebben fotoplasztikonba járt, kis kereszteket hímzett, és Camille Flammarion népszerű csillagászat-tankönyvét olvasta. Emlékei, melyeket az apuka verandájának ablakából megpillantott Erzherzogról, vagyis a főhercegről őrzött, meglehetősen vázlatosak voltak.
Júliusi késődélután, öt óra, az iménti eső körös-körül leverte a port, felfrissültek a növények és kövek. Az utca két oldalán a járda tömve helyi polgárokkal, akik keszkenőket és zászlókat lobogtatva üdvözlik a család tagjait. A lovasok sisakja kisuvikszolva (akár a tűzoltóké), a lovak is ragyognak, jól tápláltak, szinte idomítottak. Ferdinánd ernyedt (miért ernyedt?) karja a kocsi ajtaján csüng, külön életet él, mintha nem is tartozna a testéhez, időnként meglódul, hogy visszaintegessen. A főhercegné malomkerék nagyságú, szecessziós bécsi kalapban, arcát fátyol takarja, mégis mindenki észreveszi anyai mosolyát. Különös - nagyanyám, holott gyerek volt, Ferdinánd gyermekeivel kapcsolatban semmi lényegesre nem emlékezett. Néha homályosan említést tett egyikőjük tengerészruhácskájáról, de ezt már, azt hiszem, ama bizonyos fotoplasztikon vagy későbbi moziélmények hatására...
A többit már én gondolom hozzá. Elképzelésemben kitüntetett szerepet játszik a szellő, a koraesti fuvallat, a halk angyalok repülése, mely mindennek valamilyen mozgalmas, kicsit zilált külsőt kölcsönöz; minden lengedezik és csattog a szélben - a dragonyosok tollforgói, a csendőrtollak, a buzogányok bojtja, a lófarkak és sörények, a keresztények fedetlen üstöke és a zsidók pajesza, a hímzett kendők, sőt egy kék-sárga pántlika is, meg egy csomó másmilyen pántlika, és, amint már említettem, zászló és keszkenő. Mindenki részt vehet a mulatságban: még a kapitányné is, akit tisztaságmániásként tartott számon az egész város, ésaki lépten-nyomon, megállás nélkül és nyilvánosan mosta megszámlálhatatlan rongyaiát, még az öreg Olijnik is, aki száz éven keresztül javította az esernyőket és itta a söröket, még Dutka gimnáziumi tanár is, aki tizenkilenc nyelven beszélt - mind-mind részesei lehetnek e koraesti idillnek a birodalom láthatatlan szárnyai alatt. És sehol egy anarchista, egy államcsíny-kísérlet, öngyilkos merénylő vagy lövöldözés, semmi titkos csoport vagy földalatti klán - az egyedül lehetséges világrend biztos és megingathatatlan, a birodalom örök, a terrorista Szicsinszkij pedig már pár éve valahol Amerikában él - ahol az efféle terroristák és bajkeverők élni szoktak.
A korabeli fényképészek, úgy tudom, nem hagytak tanúságot, amely pontosíthatná vagy igazolhatná az általam ábrázolt képet. Ferdinánd látogatása és elutazása így hát egyszerű epizód marad, minden tanulság vagy legalább csattanó nélkül. Csupán hangulat, futó benyomás, impresszió, utóíz - ezek meg olyan szubjektív dolgok, hogy nehéz lenne általános következtetéseket levonni belőlük.
Nézzünk valami megfoghatót.

2.
A galíciai ukránok viszonya a hajdani dunai monarchiához nem volt sem ellenséges, sem idilli. Inkább ironikusnak nevezném. Ez az irónia az ukrán tisztaszobákban kirakott császárportréval kezdődött (melyet természetesen hagyományos, hímzett terítővel díszítettek, hasonlóan a mellette lógó Sevcsenko-képhez), és a teljesen értelmetlen, ennélfogva veszedelmes oroszbarátsággal végződött.
A jövőbeli elkerülhetetlen robbanás összes eleme közül, amely tagoltsága és belső ellentétei folytán feszítette a Monarchiát, az ukrán volt a legkevésbé robbanékony. Ez nem azt jelenti, hogy kicsit sem volt az - az előbb említett Szicsinszkij nevű diák példája, aki elég határozottan és különösebb raszkolnyikovi teketóriázás nélkül végzett Galícia kormányzójával, Potocki gróffal, utóbbi úr kilenc gyermekét juttatva árvaságra, arról tanúskodik, hogy azért "minket is kemény fából faragtak". De végül is ez a bűntény sem annyira az osztrákok, mint inkább a lengyelek ellen irányult (az örökös és mindkét fél erejét kimerítő, ukrán-lengyel "szemet szemért, fogat fogért" jegyében).
A megboldogult Ausztria apológiáját ("Ausztria-anyácskáét" - ahogyan tréfásan emlegették ama bizonyos ironikus galíciaiak) azzal kezdeném, hogy éppen végtelen nyelvi-nemzetiségi sokszínűségének köszönhetően megőrződött benne az ukrán elem. Lehet persze, hogy akarata ellenére, mindenesetre ha nem lett volna, ma mi sem lennénk. Az emberiség szegényebb lenne egy kultúrával, egy mentalitással, egy nyelvvel. Azt hiszem, a felséges Prohászka, I. Ferenc József császár már csak ezért is Nobel-díjat érdemelne a nooszféra területén, amennyiben posztumusz adományoznának ilyesmit, egyáltalán, adományoznának.
Másodszor, az e könnyelmű birodalomnak köszönhetően fennmaradt nyelvben megőrződött egy dialektus, amelynek különös jellegzetessége az ízes, kifejező germanizmusok használata, az olyanoktól kezdve, mint "fándli", "fertig", "früstük" "fecni", egészen a már-már szakrális "törjön ki a frász"-ig. Hát mihez kezdenék, én, ukrán író, ezek nélkül a germanizmusok nélkül?
Harmadszor, neki, e megboldogult anyácskának köszönhető, hogy sikerült összebékíteni és összekapcsolni korábban összebékíthetetlen és összekapcsolhatatlan dolgokat. Minthogy tagoltsága és sokszínűsége miatt a világon mindenhez és mindenkihez biológiai és történelmi szálak fűzték, igazi "anomália-cirkusz" volt, egzotikus állatok és szörnyetegek utazó kiállítása. Kénytelen volt a szabadságot és pluralizmust választani, menedéket nyújtani gyakorlatilag mindenkinek - a haszidoktól az óhitűekig, a titokzatos karaimoktól az egyszerű máramarosi cigányokig -, talán elsőként kezdett felhagyni a faji, nemzetiségi vagy vallási üldözéssel.
Negyedszer, Ausztria ránk hagyta építészetét - egy másfajta építészetet, másmilyen városokat, ránk hagyta a maradandóság jogát ezekben a városokban, aminek következtében minden ellentétes törekvés dacára sehogyan sem akarnak elpusztulni. Így hát az én Sztanyiszlavivom (a mai  Ivano-Frankivszk) Istennek hála! mégiscsak különbözik Dnyepropetrivszktől, Krivij Rihtől vagy Zaporizzsjától, melyek egyébként semmiben sem különböznek egymástól.
Végül ötödször, új földrajzi távlatokat nyitott előttünk: megtanított szeretettel figyelni a Nyugat finom alkonyát. Ha belegondolok, hogy voltak olyan idők, amikor városom nem Tambovval és Taskenttal tartozott egységes államalakulatba, hanem Velencével és Béccsel! Toscanát és Lombardiát ugyanazok a határok vették körül, mint Galíciát és Erdélyt. A századelőn nem lett volna szükségem vízumra, hogy találkozhassam Rainer Maria Rilkével vagy mondjuk Gustav Klimttel, ahhoz pedig, hogy Krakkóban, Prágában, Salzburgban vagy Triesztben szálljak le a vonatról, elég volt jegyet váltani a megfelelő vonatra. Akik kételkednek ebben, azoknak ajánlom, vessenek egy pillantást a császári és királyi vasutak már említett térképére.
Ez tehát az öt, szerintem legfontosabb érv a mi osztrák-magyar történelmünk védelmében. Valójában sokkal több is, más is felsorolható lenne - csak örülök, ha valaki kiegészíti vagy pontosítja őket. Vagy akár megcáfolja.

3.
Van egy régi galíciai anekdota (a puskini "múlt idők anekdotái" értelmében, ahogy költőbarátom, Olegkszandr Irvanec használja). Az osztrák seregbe hadkiegészítés címén galíciai rekruták érkeznek. A katonai mesterség okítása azzal kezdődik, hogy a sorozottaknak megtanítják a parancsnokok nevét és rangját. A nagyszájú tizedes közli a "ruténrekrutákkal", hogy az ő ezredük vezetője a toscanai lovag, főherceg, németül "Erzherzog Ritter von Toscana". Aztán egy Zsabijba vagy Prokuravába valósi, megtermett legényhez fordul - akkora, mint egy medve -, és ráparancsol, hogy ismételje el. Az szemrebbenés nélkül kivágja: "Erc-herc-perc, ripa z motuzkami!" (Erc-herc-perc, pántlikás répa).
Most nem szeretnék belemenni olyan részletekbe, mint hogy hucul nyelvjárásban a "ripa" nem répát, hanem valami egészen mást, történetesen krumplit jelent. Azt sem kívánom elemezni, hogy a tizedes tanítási módszere következtében mennyire nőtt az osztrák hadsereg hadrafoghatósága. Néhány általános megállapítást azonban tennék. Ebben az "erc-herc-perc"-ben, akár egy varázsigében, sok minden benne van: a már említett irónia és jellegzetes ukrán falusiasság, az idegennel és idegen-nyelvűvel szembeni paraszti agyafúrtság éppúgy, mint a tréfás engedetlenség, afféle "svejkség". Számomra azonban látlelet is. Látlelet, amiben ott a mi egész megnyomorítottságunk, végzetes egy helyben toporgásunk Európa küszöbén, képtelenül arra, hogy továbblépjünk, belépjünk, a jövendölés mindannak a karikatúraszerűségéről és paródiaszerűségéről, amit a művészetben, politikában, gazdaságban művelünk. Általános "erc-herc-perc", és kész.
Betudhatjuk ezt elhúzódó gyermekkorunknak. Vagy aggkori végelgyengülésünknek. Vagy gyarmati múltunknak. "Ukrajnának még meg kell telepednie városaiban" - írtam 1991-ben, azt gondolva akkor, hogy kartávolságnyira a cél. Ma sokkal pesszimistábban látom az egészet. Még afelől is komoly kétségeim vannak, hogy a gyerekeim gyerekei lakói lesznek-e az ukrán városoknak.

4
Sztanyiszlaviv a Tiszmenicja folyó közelében. Lemberg és Krakkó után Galícia harmadik városa, az Arany és Fekete Bisztrica közén, vagyis - ahogy Babilon - Mezopotámiában. Óváros és (főleg) egyemeletes házakkal szegélyezett, széles utcák, sétányok, kaszinó, gyarmatáruboltok, kolumbiai kávét mérő kávézók, kandírozott gyümölcsöt meg piskótát árusító cukrászdák. Templomok: görög-katolikus katedrális, római katolikus plébániatemplom, örmény templom, evangélikus templom, négy kupolás, mór stílusú zsinagóga. Szentséges Szűzmária és Keresztelő Szent János szobra az 1742-es orosz visszavonulás tiszteletére. Megváltó Krisztus szobra az 1730-as nagy pestis emlékére. I. Ferenc császár bronzszobra. Városi könyvtár több mint 8 ezer történelmi művel. Szállodák: "Union", "Central", "Európa", "Habsburg", "Imperial". Földszintes villák, körülöttük virágágyások. A legkedveltebb utca - Lindengasse, más néven Lipowa - az Erzsébet királynéról elnevezett városi parkba vezet.
Puszta tényeket sorolok. Az adatok egy közel száz éves vasúti zsebkönyvből származnak. Lényegre törőek, de annál többet elárulnak. Teljes a kép.
Város, mint a többi. Valahol a "város" és a "kisváros" között. Joseph Roth hősei útban New York felé csak azért szálltak meg itt, hogy felszedjék a következő szobalányt.
Ma már szinte nincs is. Ebből a "szinté"-ből nem enged, még mindig gyanús hajlandóságot mutatva a szívósságra és maradandóságra. Ezért vannak még a rések a falakon, a beomlott tetők, a lépcsőházban nőtt fák, a vitrázs- és márványdarabok a lábunk alatt.
A mi városunk apokalipszise nem is olyan régen kezdődött - harminckilenc szeptemberében, amikor a prédául maradt "úri" lakásokba mások költöztek, távoli síkságok szülöttei, ahol nyolcujjú, egyszemű óriások élnek, a vodkát úgy isszák, mint a vizet, sőt víz helyett, ahol nyers húst esznek, a táncoló medvéket pedig templomban mutogatják...
Beköltözni könnyű volt. Betörni a szecessziós villákba, az ápolt konstruktivista luxusházakba, a földszintes eklektikus épületekbe. Könnyű volt lenyúlni a bútorokat, a porcelánt, a köntösökkel, cilinderekkel és papucsokkal teli diófa gardróbot, a gramofonokat és lemezeket, a zsebórákat, a kifogástalan, finom papírborítású, érthetetlen, de veszedelmes könyveket, az olajképeket és rövidáruboltban vásárolt gipszszobrocskákat - egyszóval ezt az egész kultúrát, a sok polgári vackot, amire a jövevények enyhe proletár megvetéssel tekintettek, lebecsülve a formát mint olyat - csak épp valamilyen okból az eltulajdonítással fejezték ki megvetésüket.
Azzal azonban nem számoltak, hogy a házak megszerzésével egyszersmind bizonyos kötelezettségek is hárultak rájuk. Hogy ezek a falak, ajtók és manzárdok állandó törődést igényelnek. Hogy a kertben és a tornácon talált ismeretlen növényeket gondozni kell, hogy a ritka madarakra nem érdemes légfegyverrel lövöldözni, amiképp a filozófusokra és költőkre sem lángszóróval.
Ez a teljes funkcionális-egzisztenciális idegenség nemcsak házak pusztításához vezetett. Egész szerelvényekkel szállították a várost keletre. Ehhez vegyük még hozzá a náci megszállást, amikor a várost teljesen "megtisztították" egyik legfontosabb etnikai alkotóelemétől - a zsidóktól. A haszidizmus kifinomult és művészi, ábrándos és melankolikus hívei helyére a háború után igazi szovjetizált "zsidók" jöttek - orosz anyanyelvűek, uniformizáltak, akik szégyellték "zsidóságukat".
Végül még egy, végképp "hazafiatlan" momentum: a környező falvak ukránsága. Az ötvenes évek végétől kezdődően tömegesen áramlottak az akkori külvárosokba - hogy beköltözzenek a szűk, lélektelen lakótelepekre, és szélsebesen lumpenizálódjanak, megőrizve a paraszti természet minden rossz vonását, és elveszítve mindaztent, ami értékes benne. A megszállásnak ez a legújabb hulláma mintha csak manapság fékeződött volna le, amikor a városi élet drága és kilátástalan lett. Másrészt viszont őáltaluk - a falusi hódítók által - teremtődött teljesen új nyelvi helyzet. Szándékosan nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, pedig azt kellene mondanom, hogy jó. Csak hát túl sok halott fekszik alattunk.
Hiszen ha így viselkedtek a házakkal, el lehet képzelni, mit műveltek a templomokkal és temetőkkel. A családi sírboltok és névtelen közös sírok ugyanúgy alkalmasnak bizonyultak a "határok eltörlésére". Néhány idős ember még emlékszik arra, amikor a negyvenes évek végén a plébániatemplom pincéjéből kivitték a bebalzsamozott, sötétvörös zsupánba és aranyhímzéses, tollbokrétás magyar sapkába öltöztetett Józef Potocki grófot. A múmiát a rengeteg régi, egyházi értékkel együtt féltonnás teherautókra pakolták, és ismeretlen helyre szállították.
Ami az utóbbi ötven évben a városunkkal történt, még olyan katasztrófákhoz sem hasonlítható, mint a híres 1868-as "lekvártűz", amikor egy álmodozó háziasszony figyelmetlensége miatt, aki egy udvarban a Báthori utca elején nyílt tűzön lekvárt főzött, leégett a fél város...
Ma is: szinte nincsen. De mindennek ellenére létezik.

5
Lengyel barátom, egy tehetséges fiatal költő küldött egy elég jó művészeti folyóiratot, amelyben publikálta Feledés című versem fordítását a Júliusi útivázlatok ciklusból. Amikor végigolvastam, rájöttem, miért ezt a verset választotta. Teljes terjedelmében idézem, remélve, hogy nem tekintik puszta nárcizmusnak. Íme:

Igen, kapuféle - bejárat.

Vannak városok, ahova
kapun nem lehet belépni.
Vannak városok, ahova nem lehet belépni.

Hát hatalmas kulcsot hoznak, keresik
hova illeszthetnék, de hiába,
kapu sehol, az őrfal
szétporlott. Hét szél hancúrozik
a tereken, termeken.

Mindenfelé nyílt külvárosok,
zöld őrfal burjánzik.

"Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv" -
sorolod szinte hangosan,
de sehogy sem emlékszel, hogy hívják a fát,
ahova az a lány többé nem jön el.

A lengyel fordítás megtartott mindent, kivéve az utolsó sort. A tisztán személyes és elég konkrét erotikus motívummal (pedig csak arra gondoltam, hogy fiatal koromban valóban egy lembergi fához jártam találkozóra egy hölggyel) - szóval ezzel a személyes motívummal nyilván elégedetlen volt a fordítóm, aki mellesleg régi lembergi családból származik, vagyis olyan lembergi lengyelektől, akiket a II. világháború után Lengyelországba telepítettek. Az ő utolsó strófája így hangzik - ezúttal az én visszafordításomban:

"Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv" -
sorolod szinte hangosan,
de sehogy sem emlékszel,
hogy hívják a fát,
amelyből kinőttek...

Ifjúkorom hölgye hipp-hopp elszállt. Nyoma sem maradt, helyette megszületett valami más, súlyosabb és nehezebb: a személyes emlékezet, pontosabban ennek hiánya átalakult történelmi, hadd mondjam ki: sértett történelmi emlékezetté. Hiszen barátom számára Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv (hasonlóan Majorivkához és Levangyivkához) azoknak az ukrán külvárosoknak az ágai, amelyek kétségtelenül abból a bizonyos történelmi fából nőttek, amely a jó csengésű "semper fidelis" nevet viseli.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész mögött nem áll semmiféle lengyel területi követelés. Legfeljebb valamiféle költői értelemben. Ugyanakkor őszintén hálás vagyok barátomnak: ismét megmutatta, hogy a költészet esély lehet ebben a törékeny világban.
A mai Lembergről vagy Sztanyiszlavivról (vagy Sztrijről, Drohobicsról, Bucsacsról) valóban lehet úgy írni, mint romhalmazról, a halál királyságáról, a feledésről, a mindent legyőző Hámról. De másról is lehet írni: az életről, a pusztulással való mindennapos küzdelemről, a szerelemről a csupasz vakolatok és szétmállott freskók alatt, a hangos ivászatokról és éjjeli kalandokról az ódon erőd sikátorainak mélyedéseiben, a rég elzengett szavakról, melyeket még mindig hallani, tisztán, kivehetően: "erc-herc-perc". Arról meg nem én tehetek, hogy Lembergről vagy Sztanyiszlavivról ilyen, eleven verset manapság ukránul írnak.
A kultúra oszthatatlan - nem én vagyok az első, és talán nem is az utolsó, aki ezt mondja. A század elején az Ifjú Lengyelország extravagáns vezére, Przybyszewski, egy krakkói borozóban térdre esett Vaszil Sztefanik előtt, és megcsókolta a lábát. Most tekintsünk el azt ezt megelőzően elfogyasztott tekintélyes mennyiségű itókától, lényeges momentum, de nem a lényeg. Nézzük magát a gesztust - mely egyszerre művészi és emberi. Ritkán sikerül összekapcsolni a kettőt.
Lehet, hogy ebben az "ütközőzónában", a Kelet- és Nyugat-Európa közti lerombolt folyosóban egyre gyakrabban sikerül majd?

KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA


Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK  Műfordító füzetek Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

"Carpathologia cosmophilica"
Magyar Lettre Internationale, 24.
 
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret