stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Xi Chuan
Jövőmúlt

Szüleink és nagyszüleink árnyai váltják egymást tudatunk keskeny ösvényein. Egy hirtelen széllökés letaszítja őket, majd csendesen újra előlépnek. Az emlékezet: elmúlt korok húsa és formája. Az idő családfájára már fel van írva jelen és jövő. Az elmúlt kor és az eljövendő kor mind megteszi a hatását az emberre. Talán egy közös jövő felé tartanak az emberek, legyen ez egy jobb valóság, a high-tech etikája, a nagy harmónia világa, legyen ez a kommunizmus, a pusztulás vagy a paradicsom. A van li su jing (a három tiszta ország szutrája) a muhayama-buddhizmusban azt mondja, a boldog paradicsomban még az emberek arcvonásai is teljesen egyformák. Ezért aztán az emberek a mi világunkban nem a jövőjük, hanem a múltjuk alapján különböznek egymástól. Két kultúra különbsége is, amelyekből antagonizmusok és konfliktusok, de cserék és érintkezési pontok is adódnak, a mai érdekviszonyok felől követhető vissza a távoli múltba.

Az emlékezés, ellenállva az erőszaknak, hogyan szerzi meg mitikus igazolását és válik ennek során maga is erővé

Mi az, ami a múlt és a jelen között voltaképpen történt? A "halál". De a "halál" fogalma túl fekete, túl súlyos, túl végérvényes. Hajlok arra, hogy inkább búcsúról beszéljek visszatérés nélkül. "Búcsú visszatérés nélkül" nem utal közvetlenül a halálra, mégis végérvényes. Fájdalmas érzéseket ébreszt. A végérvényes búcsú véget vet a múlttal való érdekkonfliktusunknak, esztétikai és morális értelmet ad neki. Búcsú közben a múlt elveszíti alakját, egyúttal tudássá alakul és olyan koordinátákká, amelyek vigaszt nyújtanak. Kínában a múltra való visszatekintés fontos út a bölcsességhez. A múltra tekintésben látta Konfuciusz a csillagok rendjét, az emberséget és a rituálékat, amelyeket beragyognak. Nem olyan ember volt, aki könnyen megelégszik, ezért kereste az élet és a morál transzcendenciáját a múltban. A későbbi Quin Shihuang császártól eltérően nem adta át magát az illúziónak, hogy egy felületes győzelem feljogosíthatja arra, hogy új nevet adjon a világnak. Az éppen megalapított állam jövője érdekében, nehogy az emlékezetre támaszkodva megdöntsék, hogy megerősítse legitimációját, Quin Shihuang i.e. 213-ban megparancsolta, hogy égessék el a palotája mellett az emlékezet minden versét és könyvét. A következő évben elevenen eltemettetett több, mint 450 írástudót, akik az emlékezetet őrizték. Ez a két esemény szállóigeként került be a történelembe ( fen shu keng ru ), elégetni a könyveket és elevenen eltemetni a kofuciánus tudósokat. Ha Konfuciuszt és Quin Shihuangot úgy tekintjük, mint két szélsőség megtestesítőit az emlékezethez való viszonyban, akkor láthatjuk, hogy Konfuciusz, aki a múlt felé fordult, "tanító és példakép lett minden időkre", míg Quin Shihuang minden időkre túlcsordította a vétek poharát. Quin Shihuang jövőre irányultságában önmagában nincs semmi rossz, de a szörnyű eseményben elgondolkodtató kulturális epizódot kell látnunk.

Quin Shihuang a politikai hatalom erejével emlékeket rombolt le, de az ő romboló munkája nem hasonlítható az özönvízhez és azoknak a meteoritoknak a becsapódásához, amelyek a dinoszauruszok kihalásához vezettek. Ez a belső ellenmondásoktól feszített ember még arra sem volt képes, hogy saját emlékét eltörölje. Azzal, hogy mindenütt emlékműveket emeltetett kőbe vésett feliratokkal, az emlékezés iránti kiapadhatatlan igényét tanúsította, és azt a vágyát, hogy bekerüljön a történelmi emlékezetbe. Ugyanakkor azon igyekezett, hogy a történelembe való bekerülését minden eszközzel halogassa, alkimistákat küldött a tengeren túlra, hogy olyan szereket hozzanak, amelyek hozzásegítenek az örök élethez. A mesterek magukkal vitték minden aranyát, és az udvarából minden érintetlen fiút és lányt, de nem tértek vissza hozzá soha. Végül őt magát és a birodalmát is az emlékek győzték le. Az emlékezet mindenkié. Ha nem ütközik ellenerőbe, idővel elhalványul. Ez a mechanika törvénye: ha a folyóvíz akadályba ütközik, tomboló áradattá válik, és a papírsárkány csak ellenszélben száll fel. Quin Shihuang cselekedete: "elégetni a könyveket, elevenen eltemetni a konfuciánus tudósokat", egy dolgot világosan megmutat: az emlékezetet politikai diktatúrákkal, erőszakkal le lehet rombolni és törvénytelennek lehet nyilvánítani, de az ilyen törvénytelen emlékezet mitikus síkra emelkedik, és így nyeri vissza legitimitását. Időszámításunk előtt 201-ben alapították a Han-diansztiát. Az alapító császár olyan volt, mint egy kamasz. Úgy vélte, kénytelen a politikai rendszert az emlékezetben valamelyest helyreállítani ahhoz, hogy elnyerje legitimitását a valóságban. A Quin-dinasztiának a Han-dinasztiával való felváltása egyszerre volt politikai és kulturális esemény: új irányt szabtak a morálnak, a gondolkodásnak és a tudásnak. A kínai írástudók legfontosabb feladata lett, hogy szóról-szóra, minden részletében tanulmányozzák a betiltott klasszikus hagyományt, hogy rejtett összefüggések után kutassanak, minden jelet legmélyebb jelentésében megértsenek, és felelevenítsék a klasszikusok emlékét. Az irodalmárok az emlékezés előkelő fegyverével állnak ellen a politikai hatalomnak: képzeletben állandóan visszatérnek a múlthoz. Bár a történelem könyörtelen óraként halad tovább, az írástudó körök sosem adták fel, hogy visszatekintsenek a múltba. Morális és taoista szempontból nézve a kínaiak a történelmet "visszafelé irányuló" folyamatként fogják fel. Amikor az "előrehaladó" történelem felfogása, amelynek az ész és a tudomány a magva, a technikával együtt elérte Kínát, és a társadalmi változások folyamán egyre inkább eluralkodott, Vang Gnovei, a nagy tudós inkább az emlékezet vándorló lelkévé akart válni, semmint hogy elváljon a múlttól. A pekingi palota Konming tavába ölte magát. Ez az 1927-es évben történt.

Ettől kezdve a forradalom és a modernizálás a felismerhetetlenségig felforgatta a világot a Kunming tó körül - még az ég is mintha más volna, mint azelőtt. De még ha ez így van is: Vajon gyökerestül kiirtották-e az emlékezetet? A császári palota változatlanul pompázik, bár már nem lakik benne senki - most az emlékezés szelleme lakja. Ezt a szellemet nem lehet elűzni, és a mélyen a bensőnkben lakozó múlt sokkal erősebb, mint a növekedési képességeink. Az emlékezés szelleme behatol majd abba a jövőbe is, amelyet mi már nem érünk meg.

Az építési stílus megváltozásával a haladás égisze alatt megváltozik az ember életstílusa, és ennek következtében megváltoznak a világfelfogások is. Nincs természetes haladás. A haladás az emberi természet leküzdését feltételezi. Ez ellentmond annak a metafizikának, amelyre a "visszaforduló" történelemfelfogás támaszkodik. Mióta azonban az európai ipari forradalom de facto egy domináns és egy alárendelt kultúrát teremtett, a haladás megfelelő ürügy lett a társadalmi fejlődésre. Ezzel az alibivel és reális érdekektől vezettetve az ipar hatalma, a tőke hatalma, a technika hatalma és a fogyasztás hatalma egy olyan haladás megtestesülésévé tudott válni, amely minden emlékezetet kitöröl. A haladás mögött álló modern erőszak semmivel nem marad el a Quin Shihuang-féle politikai erőszaktól. Ezért kell az emlékezetnek újra védelmeznie mitikus legitimációját, és ugyanakkor erőteljesebben a gondolkodás középpontjába tolni emlékezés és létezés, emlékezés és jövő viszonyát.

Ha a múltbeli és a jelenbeli erőszakot valamint a jelen egyedülálló modernizációs hatalmát végső soron politikai és társadalmi kérdésnek nyilvánítjuk, alábecsüljük messzemenő ideológiai jelentőségét. Az emlékezethez való viszonya olyan kérdéseket is érint, hogy szükségünk van-e egy egységes jövőre, hogy készek vagyunk-e elviselni ennek a jövőnek az elnyomását, és hogy hogyan áll szemben az egyén ezzel a jövővel. A modern civilizáció elvei szerint az erőszak kiküszöbölendő. Azt jelenti-e ez, hogy meg kell adnunk magunkat az emlékezetnek? Az emlékezet, amelyet mindig is korlátozott a hatalom, szellemünk számos aspektusát átjárta. Része kulturális önmeghatározásunknak, földi létezésünk oka és bizonyítéka. De amilyen kevéssé fordulhat az ember a saját háta felé, éppoly kevéssé képes az emlékezet korrigálni a benne lakozó abszurditást. Ha az emlékezés önálló státushoz tud jutni, és ez a státus képes joggá alakulni, akkor ez a jog jellemzi a kultúrát. Az emlékezés szelleme azzal kérkedik, hogy az igazság az ő kiváltsága, és hogy része a műveltségnek. Egyre egyszerűsödő lépései az emlékezet védelmében és ezzel a hatalom megtartására mostanában erőszakos, csúf arcát mutatják; mindent, ami valószínű, jogellenesnek minősítenek. Az emlékezés hatalma, a politikai hatalom és a modernitás hatalma mindenkor kitart saját pozíciója mellett, és ezzel hozzájárul az emberiség önellentmondásaihoz.

Az emlékezés szelleme nem ismeri el, hogy saját csapdájában vergődik, és a jövő ellen fordul

Semmi kifogásom az emlékezés ellen. Mint eddig kifejtettem, létezésünk oka és bizonysága. Ami az emlékezet és a jövő közti viszonyt illeti, ez minden, csak nem világos. Ki hallott már olyat, hogy az emlékezés szelleme önnön csapdájába essen és a jövő ellen forduljon? Valójában a múltban a jövő csírázik, benne csíráznak az erkölcsi célok és értékek. És az ember szakadatlanul e kettős cél megvalósítására törekszik. Ezért aki a múlttal foglalkozik, ezzel még nem fordul el a jövőtől. Inkább egy süllyedő, a múltban prognosztizált jövőhöz igazodik, amely azonban mitikus legitimációra tett szert. Az ilyen jövőszemlélet egyáltalán nem korlátozódik konfuciánus kultúrkörökre. Konfuciánus kultúrkörökben Quin Shihuang másként gondolkodóként vált hírhedtté: Arra kényszerítette az embereket, hogy az ő jövőjét fogadják el, ugyanakkor nem volt elég fantáziája ahhoz, hogy világosan felvázolja ezt a jövőt. Ehelyett úgy tett, mintha ő maga volna a jövő. Obskurantizmusa és az általa meghatározott politikai realitás a jövő még láthatatlan terveként a későbbi évek során minőségi változáson ment át, és kulturális örökséggé vált. A jövőnek a múltból való ilyen megtervezése nem egyedi eset: a nyelvtől az életstílusig, a vallástól a társadalmi szokásokig, az ismeretelmélettől a pragmatikáig, a morális elvektől az esztétikáig - ezeknek az értékeknek a múltbeli összegzése az eljövendő társadalmi formáció előképe. Ebben láthatjuk az emberi ész lélegzetelállító megnyilvánulását. Quin Shihuang csak egy speciális eset, de még neki sem sikerült politikai erőszakkal eltemettetni a múlt minden jövőelképzelését. A történelem végül megbosszulta magát a maga módján, és az ő dicsőséges jelenét csak egyik történeti lehetőséggé tette a többi közt.

Ha az emberi történelmi gondolkodást divattervezőkhöz hasonlítjuk, és két csoportra osztjuk őket, az egyik alkotja a progresszív divattervezők csoportját. Ők a jövő közelképével törődnek, nem a madártávlatával. Azt kérdezik, vajon egy az észhez igazodó elképzelés megvalósítható-e. A tervezők másik csoportja óriási fantáziával rendelkezik, és a költői szépségben és az igazságosságban hisz. Nem bánják, hogy van-e valaki, aki hordani tudná különleges űrruha-költeményüket. Számukra a jövő valami túlvilágit rejt, mintegy teleobjektíven át szemlélik. Itt most nem a "divattervezők" második fajtájára szeretném terelni a figyelmet. Félreérthetetlenebbek, szélsőségesebbek, több költői tehetségről tesznek tanúságot, és jövőterveikbe ott fognak bele, azoknál a nehézségeknél, amelyekbe a "divattervezők" első fajtája ütközik bele.

A világ kultúrtörténetének archívumaiból a távoli jövő négyféle elképzelése különíthető el:

Az első típus t Vergilius Eclogái nak Árkádiájában ismerhetjük fel. A kínaiaknál ez Tao Quian (365-427) Barackvirágos Kert - jövőjének felel meg. Ez a falusi-paraszti jellegű jövő egyszerű, kötetlen, csupa szabadidő. Árkádiában és a Barackvirágos Kertben jóformán nem is létezik az idő.

A második típus olyan, mint mondjuk Morus Tamás Utópiá ja, amelyet a kapitalista kizsákmányolás bírálatával a háttérben vázoltak fel. Ez a jövő a tengerre vagy hegycsúcsokra van telepítve, kegyetlen rendje az elitizmus szépségének felel meg, a szocialisták paradicsommá emelik, a liberálisok lenézik mint autokráciát.

A harmadik típus egy olyan elképzelésből származik, ahogyan az a bibliai kinyilatkoztatásban Ezeréves Birodalomként le van írva; ennek a jövőnek van valami gnosztikus színezete. Az "ezeréves birodalomra" hivatkozó világvége-diskurzus egy valóságos és egy gondolkodásbeli forradalomra utal. A Távol-Kelet dokumentumai között az Ezeréves Birodalom elmélete a Maitreya Nirvana-Szutrájában található meg. A szövegkritika szerint a Maitreya a Messiás.

A negyedik elképzelés, a Nagy Harmónia világa a Quin Shihuang előtti kor szellemi javai közül való, a Rítusok könyvé ből, és később Kang Yonwei (1858-1927) elevenítette fel. Ennek a Nagy Harmóniának semmi köze egy magányos szigethez vagy egy városhoz a hegytetőn, de épp ilyen kevéssé jelent egy paraszti társadalmat vagy egy Ezeréves Birodalmat. Ez az érett, telt gyümölcs, amelyről a kínaiak ősei szilárdan hitték, hogy a jó ember leszüretelheti. A Nagy Harmónia világában politikai demokrácia uralkodik, a társadalomban rend, kölcsönös tisztelet és igazságosság. Az az érdekes, hogy ez a jövő egy mitikus múlton alapul, Konfuciusz erre vágyott, Quin Shihuang azonban elvetette.

Bizonyos értelemben mind a négy jövőképnek van mitikus legitimációja. Valamennyiükben közös, hogy elképzeléseiket bizonyos fokig ki akarják kényszeríteni, és tagadják az ember testi énjét, bár nem ez az, ami akadályozza érvényre jutásukat.

Az említett négy jövőterv mindeddig nem tudott valóra válni, de különböző korokban és különböző helyeken mindig nagyra tartották, továbbfejlesztették és aktivizálták őket. Nemeslelkű emberek, akik vissza akarnak vonulni, kivétel nélkül egy olyan falusias társadalomba igyekeznek, mint Árkádia vagy a Barackvirágos Kert: a világi, elvárosiasodott élet láttán az erkölcsök bírálói lesznek. Míg a nem olyan nemeslelkű emberek is, akiket nem lehet előkelőknek nevezni, helyeslik az élet sokszínűsége kedvéért egy Barackvirágos Kert vagy Árkádia megőrzését vagy megteremtését. Ebben a tekintetben a hollywoodi álomgyár és a Chilisote kormánynegyedben építkező Mao Ce-tung nem is állt olyan távol egymástól.

Ehhez képest a 20. századi Oroszország és Kína városaiban és falvaiban lejátszódott romantikus történetek jóval véresebbnek bizonyultak. Az Ezeréves Birodalomba vetett hittel alkalmazták először a radikális társadalmi elitek a végítélet elméletet mint forradalmi eszmék előfutárát: miután a mindenekelőtt az alsóbb társadalmi osztályokból kiinduló forradalmi akciók lezárultak, új jövőre orientált uralkodók, akik nem tudták túllépni az isteni hatalom hatáskörét, az embereket újabb Ezeréves Birodalom felé vezették, és az Utópia és a Nagy Harmónia felé kényszerítették őket. Mivel a jövő behatol a jelenbe, a racionalitás középszerűnek számít. Következésképpen mind az igazságos mind az igazságtalan karnevál során számtalan cipőt, sapkát, karórát és kerékpárt hajítanak el, amelyekre egyetlen ember sem tart igényt. Érdemes megemlíteni, hogy bár Mao Ce-tung tettekben nagyon is támaszkodik az emlékezetre, de túl sok gondolatot pazarolt a jövőre, és végül is

Quin Shihuanghoz hasonlóan viselkedett: "elégetni a könyveket, elevenen eltemetni a konfuciánus tudósokat".

A 20. század embereinek volt szerencséjük vagy szerencsétlenségük megélni két végítéletszerű megrázkódtatást, egyet az évszázad kezdetén, egyet a végén. A régi végítélet-elmélet által kiváltott hullám kultiválta és merésznek állította be az olyan gondolkodókat, mint George Orwell, Aldous Huxley és J. J. Zamjatyin, akik az utópiák kitalálóit csalóknak bélyegezték. Az ész fegyverével lerombolták a "múltjövő" szentségét és legitimációját, de az ő motívumaik nem voltak elég konstruktívak. A politikai fordulatok városában, ahol egy felhőszakadást a tücskök ciripelése követ, világossá válik előttem, hogy felismerik a jót, de a rosszat nem, a helyeset igen, de a hibát nem, nem fogják fel azt sem, hogy az életben (nem úgy, mint a matematikában), ami helyes, az nem tökéletesen helyes. Ennek megfelelően semmi helytelen nem teljesen helytelen. Röviden: hiányzik náluk az ember bonyolult lelkének mély ismerete és az együttérzés.

Ha a testen és a húson túlmenő Ént "Nagy-Én"-nek nevezzük, a "Nagy-Én" segítségével lőnek a "Nagy-Én"-re, és azt remélik, hogy az egyik ideológiát felválthatják egy másikkal. Ezeknek az ideológiáknak a konfliktusa azonban nem múlt és jövő, hanem múlt és múlt közti konfliktus. Tény, hogy az életben minden elképzelés és minden terv, amely az észnek és a logikának engedelmeskedik, fallibilis, tévedéseknek van kitéve.

..Emiatt nem jelenthetjük ki jó lelkiismerettel, hogy meg tudjuk jósolni a jövőt, amely átfogja az ideológia, az érzések, a morál területét, létezésünket, a technika szintjét és a természetes környezetet; még azt sem tudjuk eldönteni, hogy egy középszerű, az emlékezet bélyegét magán viselő társadalom mellett foglaljunk-e állást, vagy pedig a kreatív munka mellett, amely romboló, sokszor nagyszabású, és nagy árat követel tőlünk. Ezt a problémát még sosem oldották meg a történelemben, és talán teljességgel megoldhatatlan is. Az ember sorsa egyrészt megköveteli, hogy az egyéni szempontok a társadalmi szempontoknak rendelődjenek alá, és a társadalmi szempontok ellentmondásossága miatt az egyéni szempontok feláldozása feleslegesnek tűnhet.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy minden történelmi katasztrófa lényegi oka az ember önellentmondásaiban keresendő. Ezért az emberek a valósággal, a jövővel való összeütközés során nem merik megmutatni zavarukat, ezért aztán az élet bonyolult ellentmondásait a-ra és b-re, a dolgok színére és visszájára, igazra és hamisra redukálják

Talán el kell hagynunk a lejárt világnézetek és morális felfogások ösvényeit, el kell feledkeznünk a tekintélyről, amit az idő kölcsönzött a Konfúciuszoknak és Quin Shihuangoknak, és újra kell értékelnünk önellentmondásainkat...

Ha a jövőben gépekkel kell együtt élnünk, nem kéne velük szemben megőriznünk az emberiség néhány titkát?

IV. A jövő létkérdés, a létezésből kiindulva kellene a múlt felszabadításával a jövőt felszabadítani

A határ a most-idő és a jövőbeli idő között (akár csak az elmúlt idő) sosem előre felé halad. A jövő üres, nem tudjuk birtokolni, de velünk szemben folyik, felfogjuk, birtokba vesszük, és ezáltal nyer értelmet.

De miért próbálkozik az ember egyre-másra jövőtervekkel, nem tartva attól, hogy az utókor egyik melléfogást leplezheti le a másik után? Vajon ösztönös ez az embernél? Valójában az embernek lelki vigasznak kell a jövő, de ez nem jelenti azt, hogy valamilyen eltervezett jövő képes volna a világon minden léleknek vigaszt nyújtani. Egy ilyen jövő a hús-vér individuumot megfosztja attól a jogától, hogy megérezze a jövőt. Valójában az emberek nagyon nehezen szabadulnak meg egy elképzelt jövőtől, és a jövőbe vetett hit feltárja magának a létezésnek az értelmetlenségét. Ez nem jelenti azt, hogy a jövőtervek örökre megtartják vonzerejüket, csak hogy a mitikus legitimáció, amelyet a jövő-elképzelések a történelem során nyertek, enyhíteni tudja az ember ismeretlentől való szorongását.

Akik jövőképekben hisznek, még nem vették észre, hogy ezek megváltoztatják az idő alakját, azaz meg tudják fordítani az idő megszokott rendjét. A legtöbb ember általában kétféle módon méri az időt, és nem érzi, milyen veszély rejlik abban, ha visszafelé járnak az órák. És azt lehet mondani, hogy éppen ez a halállal, újjászületéssel, forradalommal és természeti csapásokkal összefüggő visszafelé járás az, ami súlyt kölcsönöz a gondolkodásunknak. De vajon engedhetünk emiatt egy adott időben a hallgatólagos idő-visszafordítás nyomásának, és megengedhetjük az emberi téboly ebből következő kirobbanását? Annyi a politikai üldözés, vallási mészárlás, a morál elárulása, társadalmi nyugtalanság - mennyit akarunk még látni?

Mi tehát a jövő? Mi határozza meg? Mi cáfolja? Ami meg nem történt, hogyan nyerhet jelentőséget történelmi létezésünk számára? Kínában öt millió boszorkány és varázsló állítja, hogy képes belelátni a jövőbe. Abból élnek, hogy mindazoknak, akik félnek a jövőtől vagy reménykednek benne, elmondják, hogy mi fog történni. De Kínában van egy közmondás: Minél gyakrabban jósoltat magának az ember, annál rosszabb lesz az élete. Ezért aztán az a legjobb, ha az emberek a saját tapasztalataikra, érzékeikre tudják bízni magukat a bizonytalan jövővel és a vak létezéssel szemben. Nem akarom együtt emlegetni a filozófusokat, természettudósokat és politikusokat a boszorkányokkal és a varázslókkal, akik megjósolják a jövőt, de ha meg akarjuk érteni a jövőképeiket, nem kerülhetjük meg azt a szempontot, hogy ez énjük melyik szeletéből fakad. Véleményem szerint a tapasztalati én felől nézve a jövő a halál fenyegető közeledése; az álom-én felől nézve a jövő feltételezésekből, elképzelésekből, szerencséből áll, és a kreativitás tere. Ami a jövőt illeti, a logikus én ég a vágytól, hogy belefogjon valamibe - hagyjuk hát dolgozni. Törekvései nagyon is épkézláb jellegűek, tudjuk, milyen jól össze tudja foglalni a múltat. Van itt mégis egy kis probléma: múlt és jövő arányait tekintve nem szimmetrikus és nem kompatibilis. Az ember véges múltja és mai szemszögből majdnem végtelen jövője nem igen látszik összehasonlíthatónak. Ki az, aki már járt a jövőben, és visszatért onnan hozzánk? És a visszatérés a jövőbe nem más, mint a múltba való visszatérés utánzata, ahogy azt elképzeljük. Az idők folyamán felfedeztük - vagy megalkottuk - a múltba tekintés szükségszerűségét, és megteremtettünk egy erre való külön diszciplínát is. A jövő és a jövőbe való behatolás ezzel szemben nem külön szakterület. Még ha hiszünk is Nostradamus jövendöléseiben, csak álmunkban. Még ha hiszünk is az izraeli matematikus Eliyahu Rips és a fizikus Doron Witztum által felfedezett titkos kódban a bibliához - minden előre megjósol valamit -, még mindig nem tudjuk, mit jelent a "továbbírás"-nak a titkos kódban állandóan megjelenő fogalma. A "jövő" titokzatos szó. Szembenézni vele szerénységet kíván. Nem a szerénység erénye miatt, hanem hogy felfogjuk saját korlátainkat.

Ez az írás nem akarja tagadni az emlékezés morális értékét és az emberi ítélőerőt, de ahhoz, hogy létezésünk még közelebb kerüljön az emberi létezéshez, fel kell tárnunk azt, ami félrevitt. A három én egyikének elégtelen ítéletét egy mindhárom által közösen hozott ítéletté kell alakítanunk, hogy létrejöjjön a legkisebb közös nevező az álom-én, tapasztalati én és logikai én között. Három én, három démon, amelyek mindegyike képes külön-külön az őrületbe kergetni. A három én legkisebb közös nevezője talán az az "intuitív megismerés" lehet, amelyről elődeink beszéltek. Ezt az intuitív megismerést úgy fogom fel, mint világi észt, amelynek az a feladata, hogy megakadályozza, hogy az egyik lehetőség elnyomja a másikat, és elérje, hogy az emlékezetben élő (múltbeli) jövőképeket többé ne úgy tekintsük, mint az igazságot, hanem mint az ideológia, az érzések, a morál és a képzelőerő működésének termékét.

Ily módon megszabadíthatjuk a jövőt a múltban eltervezett jövőtől.

Most hirtelen meg vagyok ijedve. Csak nem kapcsoltam össze a "két lehetőség művészetét" a Lao-ce féle vuvei -vel (a tartózkodással a dolgok természetes menetébe való beavatkozástól)? (A "két lehetőség művészete" azt jelenti, hogy egy különböző nézőpontból szemlélt dologról ellentétes nézetekre lehet jutni. Az indiai jainizmusban van egy hasonló fogalom, az anekantavada , a sokféle aspektusról szóló tanítás.) Olyan nehéz az emlékezetet elűzni! A Han-dinasztia megalapítása után, i.e. 201-ben az uralkodók azt a feladatot látták maguk előtt, hogy helyreállítsák a rendet és a termelést, hogy megnöveljék a népességet, hogy az állam új erőre kapjon. Néhány évvel az első császár halála után két császár kormányzott, Han Wendi és Han Jingdi. Kormányzásuk ideje i.e. 179-től 141-ig tartott. Ebben az időben a két császár a vuvei erzhi -t (a dolgok természetes menetébe való be nem avatkozást) érvényesítette a kormányzásban. Ez is egy módja a jövő szemléletének, ami erősen eltér a fen shu keng ru -tól (elégetni a könyveket, elevenen eltemetni a konfúciánus tudósokat). A wuwei erzhi lényege, hogy az emberi létezésben elég szabad teret kell hagyni a szellem és a munka számára, ami szelídebbé teszi a hatalom funkcióját. Ezért aztán a Qin-dinasztia erőszakos uralma és a háborús zűrzavar sok-sok éve után megélénkült a kínai társadalom. Még ha ez csak egy kis történelmi epizód volt is, érdemes ugyanúgy kezelni, mint a Qin Shihuang-féle könyvégetés korszakát, és olyan újabb történelmi példabeszédet látni benne, ami esetleg tanulságos és hasznos lehet a jövőre nézve.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia:

KRASZNAHORKAI László

"Csak a csillagos ég.

Li tai-po és az utolsó ókori birodalom nyomában"

Magyar Lettre Internationale , 31

kiemelés:

- mind az igazságos mind az igazságtalan karnevál során számtalan cipőt, sapkát, karórát és kerékpárt hajítanak el, amelyekre egyetlen ember sem tart igényt

- Kínában ötmillió boszorkány és varázsló állítja, hogy képes belelátni a jövőbe


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret