stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Dubravka UgreŠic
A fényképalbum poétikája

Jelenleg nosztalgikus időket élünk, a fényképek pedig erősen táplálják a nosztalgiát. A fényképezés elégikus művészet, az alkony művészete (...) A fénykép: memento mori. Fényképezni annyi, mint részt venni egy másik személy (vagy tárgy) halandóságában, sérülékenységében, változékonyságában. Éppen e pillanat kivágásával és lefagyasztásával tanúskodik minden fénykép az idő kérlelhetetlen olvadásáról.

(Susan Sontag: A fényképezésről)
- Mit keres itt Slavica meg Branko!? - kérdezi csodálkozva, kikapja a kezemből az albumot, és sokáig fürkészi az ifjú pár mosolygós fényképét.

- Ki ez a Slavica meg Branko?

- Á, te nem emlékszel rájuk... Kicsi voltál... - legyint. - Ha tudnám, őket mért raktam be az albumba... - dünnyögi magában, kihangsúlyozva, hogy őket , és olyan figyelmesen nézegeti a fényképet, mint valami herbáriumi ritkaságot.

Hirtelen - mint aki ragtapaszt ránt le a bőrről - felszakítja a celofán borítót, kiszedi a fotót, és apró darabokra tépi. A papiros-kivégzés száraz zaja belenyes a levegőbe.

- Na - mondja. - Amúgy is rég halottak - teszi hozzá békülékeny-emlékező hangon, és visszaadja az albumot.

A történet kezdete egy disznóbőr retikülben rejtőzik, melyet egy szerény tartalmú bőrönddel együtt hozott magával a távoli negyvenhatos esztendőben. Amikor az első adandó (háború utáni) alkalommal új retikült vásárolt, a régi beköltözött a szekrény sarkába, és ettől kezdve házi emléktárként szolgált.

Később újabb retikülök tűntek fel, de az az első továbbra is a szekrény sarkában maradt. Új bútorok is megjelennek később: új szekrények, komódok, kredencek, még megfelelőbb kisebb és nagyobb bőröndök, de az a barna, disznóbőr táska, mely emléktárként szolgált, nem adja fel a szekrény sarkában elfoglalt helyét.

Az ínséges, háború utáni gyerekkorban, melyből hiányoznak a tárgyak, ez a disznóbőr táska pótolja majd a nemlétező pincét és padlást, a babaházat, a játékokat. Elragadtatva rakosgatom a tartalmát, s úgy érzem majd, mintha valami Titok beavatott részese lennék. Sejtelmem sincs, hogy voltaképpen az is vagyok. Az élet egyszerű titkának részese.

A táska kezdetben fényképeket rejtett (főleg anyáméit), néhány levelet (apáméit), egy aranytallért, egy ezüst cigarettatárcát, egy tiszta selyem sálat és - egy hajtincset.

Anyám fényképei izgalmasak voltak: egyeseken különös kalapokat hordott, másokon matrózruhát és diáksapkát, némelyiken fürdődresszben volt (anyám ladikban, a háttérben ott ring az ismeretlen tenger, amit majd csak később ismerek meg). Anyám minden fényképén rendkívül szép volt. Akadtak ott fotók egy idősebb házaspárról, akik nyilván a nagyszüleim; fiatal nőkről, nyilván a nagynénémről, meg a kislányairól, tehát az unokatestvéreimről. Ezek a fényképek nem jelentettek sokat, mert egyiküket sem ismertem.

Anyám (szalaggal szépen átkötött) fényképei mellett ott volt apám néhány fényképe is; közös fotókat is találtam: anyám, apám meg én, idillikus játék-jelenetek a hóban. A levelek negyvennyolcból származtak, apám keze írása a tébécés szanatóriumból (akkor még meg sem születtél, a hasamban voltál , mondja anyám). Amikor megtanultam olvasni, titokban rögtön átböngésztem ezeket a leveleket. Teljesen érthetetlen dolgokról szóltak: bonokról( van-e elegendő bonod ?), sztreptomicinről (valaki beszerezte az életmentő sztreptomicint), szalonnáról (valaki beszerzett egy darab szalonnát , élelem dolgában most sokkal jobban állunk ), meg a szerelemről ( szüntelen előttem lebeg az arcod).

Az aranytallér anyám családjáé volt, s ő egész életében őrizni fogja. Később a házi kincstár egy mogyoróforma aranygyűrűvel (apám ajándéka) és egy műfoghoz való aranylemezkével gyarapodik. Más értékes holmival anyám nem rendelkezett.

Az ezüst cigarettatárca az anyai nagyapámé volt. A fedőlapjára egy ügető ló fejét gravírozták. ( Ez egy ügető ló , magyarázta anyám). Az ujjbegyeimmel végigszántottam az ezüst felületen, letapogatva az ügető ló körvonalát, felpattintottam a cigarettatárcát, beszívtam az ismeretlen nagyapa dohányszagát.

A tiszta selyem sálacskát (anyám mindig kihangsúlyozta a tiszta szót) a nagymama küldte levélben. Ez a közönséges levélben átcsempészett selyem lehelet résre nyitotta az ismeretlen csábító ajtaját. A tiszta selyem szó mágnesként vonzott más, homályos jelentésű szavakat: szőrme, gyöngy, ékszerek és - smaragd. A különös smaragd szón később is szívesen törtem a nyelvem, mintha szó helyett kemény, zöld, mentol ízű bonbont forgatnák a számban.

S ott volt még a selymes farkinca, celofán csapdába fogva, mint egy rovar - az én hajtincsem. Közömbös voltam iránta. A celofánt viszont gyakran a fény felé fordítottam, szívesen vadásztam vele napsugarakra.

A táska idővel megöregedett, megfakult, szétfeslett a széle. Többé nem lehetett becsukni, kipotyogtak, kiömlöttek belőle a képek, sétaútra keltek a szekrényben. Összeszedtük őket, szalagokkal átkötöztük és visszadugtuk a táskába, megpróbáltunk rendet csinálni. A szekrény sarkában a táska mellett megjelentek a cipősdobozok. A fényképeket ezekbe a kartondobozokba dobáltuk, vagy könyvekbe meg ládikókba dugtuk őket. Azonban továbbra is a táska maradt a központi emléktár.

Anyám gyakran morgott, hogy rendet kell csinálni, hogy egyszer az összes fényképet kidobja a szemétbe, hogy minden rendes embernek vannak fotóalbumai, hogy egyébként is szégyen a szekrényben tartani ezt az egész szemetet, hogy a szekrény egyébként is a ruhák helye, nem pedig holmiféle képeké, ám hiába morgott, a szekrény sarka nem változott meg, sem a táska a sarokban, sem a táska szerepe.

Hetvenháromban meghalt apám. Szerettem, de a halálát valahogy nyugodtan fogadtam, és vádoltam magam, amiért ilyen tompa vagyok.

Halála után egy hónappal valahonnan előkúszott és a lábam elé pottyant a fényképe, egy kis igazolványkép. E csöpp képre, erre a kis, hallgatag tényre vetett pillantás megrántott bennem bizonyos szálakat, hirtelen erős, fullasztó zokogás tört rám. Bezárkóztam a szobába és sokáig sírtam, úgy éreztem, soha nem tudom abbahagyni.

Amikor végre lecsillapodtam, belépett anyám és kimondott egy mondatot, melynek valódi értelmét sokkal később értem majd meg:

- Vennünk kéne néhány albumot - mondta.

Vettünk. A barna, disznóbőr táska, az, amelyet egy szerény tartalmú bőrönddel együtt a távoli negyvenhatos esztendőben hozott magával, kirepült a szekrényből. A táskából napvilágra került egy halom kócos, rendetlen élet. Elnéztem az arcokat, a mosolyokat, a testeket, ezeket a sárgásbarna, fekete-fehér és színes látványokat, a fényfoltokat a négyszögletes papírdarabokon - és olyan feszengés jött rám, mint amikor illetlen jelenet szemtanúja az ember.

Egy nap fényképek halmai közt találtam anyámat, arcán a tragikus tehetetlenség kifejezésével.

- Segítsek? - kérdeztem.

- Nem - mondta - ezek az én albumaim.

A táska csöndesen eltűnt. Eltűntek a kartondobozok is, a fényképek többé nem kandikáltak ki a ládikókból és nem potyogtak ki a könyvekből, biztos helyre kerültek - az album vászonborítói közé. Vagy tíz rendesen összerakott album állt anyám éjjeliszekrényén - a mennyiség és a külalak komoly életdosszié benyomását keltette.

- Hát a táska? - kérdeztem.

- Nincs többé táska. Kidobtam a szemétbe - mondta.

Átlapoztam az albumokat. A táskára emlékeztettek: a képek ugyan rendesen sorakoztak, de nyoma sem volt semmiféle "anyagszervezési" elvnek. Még a saját fényképei is - melyeket addig egy féltékeny szalag választott külön - összekeveredtek a többivel.

Vagy albumból volt túl kevés, vagy fényképből túl sok. Nem bírt vagy nem tudott dönteni... Már a kezdet kezdetén föladta a műfajjal való csatát.

Egy napon átrendezte az albumokat, megpróbálta megállapítani az események kronológiáját, de ismeretlen okokból ez az elv is csütörtököt mondott. Végül az egyetemista koromból való fényképem Slavica és Branko, az ismeretlen fiatal pár mellé került.

Az ingatag kronológián belül megpróbált fölállítani valamiféle hierarchiát, ám hiába döntött úgy, hogy életének dossziéjából törli a lényegtelen Slavicát és Brankót, ismeretlen okokból továbbra is megmaradtak a csakúgy lényegtelen Branka és Slavko mosolygós arcai.

Az események kronológiájának és az életében játszott szerepüknek az elvét úgy látszik megbontották a benső élményei. Így például rendkívül sok helyet szentelt távoli unokaöccsei esküvői fényképeinek, habár alig tartotta velük a kapcsolatot. Úgy tűnik, egyszerűen csak szerette az esküvői fényképeket.

Egyszer felfigyeltem az albumban egy kis triptichonra: anyám három fényképe, egymás mellé helyezve. Az elsőn úgy húsz lehetett, a másodikon harminc, a harmadikon negyven. A triptichonon kívül, az album alján, valami miatt különválasztva, a legfrissebb fényképe volt látható.

- Szörnyen megöregedtem, ugye?

- Nem - mondtam, és figyelmesen szemügyre vettem a képeket.

Mindannyiszor tíz év távolságot legyűrve valóban megváltozott az arca. Megnyúlt, nagy, barna szeme összeszűkült s valami miatt elferdült, telt ajkai vesztettek bájos duzzadtságukból és ellapultak; a szája melletti két ránc harminc éves korában elkezdett lefelé csorogni, negyven évesen már látni arca mindkét felén a kis, alig észrevehető megereszkedést. A legújabb fényképen világosan látszottak a szomorú redők.

- Nem - ismételtem meg, és becsuktam az albumot.

Amikor legközelebb a kezembe vettem ugyanezt az albumot, a triptichon eltűnt, a képeket átrakta, azt a legújabbat pedig, a redőkkel, örökre eltüntette valahová.

Anyámnak idővel mégiscsak sikerült "rendet rakni" az albumokban. Nekem az az album tetszett legjobban, mely a távoli negyvenhatos esztendőben magával hozott fényképeket tartalmazta. Miután lelökte magáról a szalagot, a sárgásbarna fényképek kötege most a maga patinás szépségében terült szét az albumban. A fiatal nagyapa és nagyanya markáns arcú barátaikkal (családi barátok, örmények, mondja anyu) egy gramofon körül, melynek hangszórója óriás tavirózsára emlékeztet; itt éppen piknikeznek, leültek a fűbe, előttük fehér terítő, rajta szőlővel megrakott kosárkák; itt vannak anyám bájos lánykori fényképei is: strandon, ladikban, a barátnőivel sétálva, fák árnyékában, gimnazista egyenruhában, kiránduláson... Fiatal lányok selyemruhában, köztük Eli, az anyukám, fiatalemberek fehér nadrágban és sötét zakóban...

- Látod - mondja, és rámutat egy mosolygós fiatalemberre, akinek olyan az arca, mint egy fiatal agáré -ez volt az én első szerelmem...

Ismerem ezt az arcot, gyakran mutatott rá erre a fényképre, s mindig ugyanezeket a szavakat ismételte - az én első szerelmem ...

- Ki tudja, él-e egyáltalán... - mondja, és ujjbegyeivel tűnődve simogatja a celofán borítót, mint jósnő az üveggömböt.

Amikor nyolcvankilenc júliusában kijött a kórházból, és kétségek gyötörték, hogy túléli-e, megkért, hogy fényképezzem le. A kis automata Canon apró ablakán át láttam, amint tehetetlenül próbál olyan kifejezést adni ijedt arcának, melyet, utolsóként, ránk hagyhat, ránk, a gyerekeire. Meggyőződésem, hogy abban a pillanatban biztos volt ebben. Néztem azt a rettenetes belső erőfeszítést, amellyel felemelte szomorú, ernyedt arcát és mosolyt erőltetett rá, az erőfeszítés azonban (ezt ő nem láthatta, nem tudhatta) mindannyiszor egyugyanazon egyértelmű kifejezésbe torkollt - a félelem csupasz arcát mutatta.

Összeszorult torokkal bújtam meg a fényképezőgép mögött, s a vágy, hogy eleget tegyek neki, csatát vívott a szorongással, hogy ha eleget teszek, akkor valóban ez lesz az utolsó felvétel.

- Kész! - mondtam, amikor elkattintottam a gépet.

A véletlen döntött. Valami nem volt rendben a filmmel. És anyám felépült.

*

Anyám albumai - a mód, ahogy az "élettényeket" összerakta - mégis megelevenítik előttem azokat a hétköznapokat, amelyeket elfeledtem. Ezek a hétköznapi pillanatok eleve "megrendezettek" (a pózolás teszi őket azzá), majd "átrendezettekké" válnak (a fényképek válogatása révén), mégis megrendítően hitelesen és elevenen serkennek fel (főleg a résekből, a hibákból, magából a módszerből), talán épp annak az amatőr művészi szándéknak köszönhetően, hogy az (eleve megrendezett) élettények szépenlegyenek összerendezve.

Az egyik fénykép árulón felfedi levágott orrú cipőcskémet, és megnyitja a háború utáni ínség világát, amikor a lábujjak gyorsabban nőttek, mint az új cipő vásárlásának lehetősége; a munkás-szakszervezeti tengerparti kirándulások, a beszédek és zászlók, a pioníravatás, a miniatűr szocialista spektákulumok korát, melyek annak a vidéki városnak a mértékére és lehetőségeire voltak szabva, amelyben éltünk; a május elsejei ünnepségek, a "virágos korzónak" nevezett, jelmezes gyerekfelvonulások korát (a fénykép a bizonyság rá, hogy én - mák voltam!), a barátság sután bájos piramisainak, a stafétáknak, a futóversenyeknek, az első ruháknak, cipőknek, az első külföldi utazásoknak a korát... Megelevenedik a mindennapi élet megíratlan történelme, mely, miként a sok ártatlan és műfajilag közhelyes fénykép mutatja, bárhol lejátszódhatott volna, ám mégis itt játszódott le.

Kilencvenegyben, amikor végképp összetört az eszme, melyet apám (aki nem érte meg az összeomlást, erről a halál gondoskodott gyengéden) valóságnak fogott fel, amikor szétesett az ország, amelyet ugyanez az eszme tartott össze - anyám halomba gyűjtötte apám régi kitüntetéseit (a bátorságért , a munkáért , a testvériség-egységért , a szocializmus építésében tanúsított lankadatlan munkáért ), belesöpörte egy áttetsző nájlonzacskóba - mintha valaki földi maradványairól lenne szó -, és így szólt bánatosan:

- Nem tudom, mit csináljak ezzel...

- Hát hagyd ott, ahol voltak...

- És ha valaki megtalálja?!

Hallgattam.

- Vidd el te... - javasolta kérlelőn.

Mégis, ugyanebben az esztendőben - amikor megváltoztak az utcanevek, amikor megváltozott a nyelv és az ország és a zászlók és a szimbólumok; amikor megváltozott az intézmények, az iskolák, a vonatok és a repülők neve; amikor a téves oldalból helyes oldal lett, a helyesből pedig hirtelen téves; amikor egyesek megrémültek a tulajdon nevüktől, mások meg, állítólag, végre nem féltek tőle; amikor egymást mészárolták az emberek, egyik a másikat mészárolta; amikor előtódultak a különféle felségjelet viselő katonák, amikor kitódult a legerősebb hadsereg, hogy mindet letiporja a sajátországában; amikor szörnyű hőségek pusztítottak az országban; amikor a hazugság törvénnyé, a törvény pedig hazugsággá vált; amikor az újságok ugyanarról különbözőképpen írtak, amikor az emberek ugyanarról különbözőképpen beszéltek, amikor csupa egy szótagú szó hagyta el az ajkakat: krv, rat, noz, strah, amikor a kis balkáni országok ráncigálták Európát, joggal állítva, hogy ők is törvényes gyermekei; amikor valahonnan elősereglettek a hangyák, hogy felfalják és elvonszolják az elátkozott törzsek utolsó utódjának irháját is; amikor szétestek a régi mítoszok és lázasan gyártották az újakat; amikor szétesett az ország, melyet a sajátjának tekintett, a régit pedig rég elvesztette és elfeledte; amikor újzágrábi lakásában égette az izzó betonból és a beton égből pörkölő hőség; amikor éjjel-nappal vibrált a televízió páni fénye; amikor a félelem hidege rázta - az én anyukám mindennek ellenére kitartott a temetőbe járás senkinek sem szükséges rituáléja mellett. Meggyőződésem, hogy a verejtékező sírkőre bámulva akkor pillantotta meg először az ötágú csillagot (habár kezdettől ott volt, mégpedig az ő kívánságára), és talán akkor ötlött eszébe először a gyönge, ernyedt gondolat - mely olyan volt, mint ő maga -, hogy tudniillik retusálható-e a kőbe vésett ötágú csillag, aztán szégyenkezve elhessegette e gondolatot, és megtartotta az albumban a régi helyén apám partizánruhás fényképét, miként a senkinek sem kellő érdemrendekkel teli zacskót is megtartotta magának. Mintha akkor, hirtelen szembesülve az apám neve fölött álló kis csillaggal, végre elfogadta volna a saját életrajzát is.

Hazatérve magányosan üldögélt izzó újzágrábi lakásában - mint egy vonatban -, csak ült védtelenül, zászló és haza nélkül, szinte névtelenül, sajátútlevél és személyigazolvány nélkül. Időnként felállt és kilesett az ablakon, arra várva, hogy elé tárul a háború sújtotta ország látványa, mert egyszer már látott olyat. Üldögélt így a lakásában, mint egy vonatban, sehova sem utazva, nem is volt hova, térdén egyetlen vagyonával, az albumaival, élete szerény dossziéjával.

Volt egy barátom, aki sohasem ismerte az apját. Az anyja szerint eltűnt a háború viharában . A háború viharát csupán apjának egy kicsiny, megsárgult fényképe élte túl. Így a barátom számára az apa szó örökre az eltűnt a háború viharában frázisának foglya maradt.

Később meghalt az anyja is, később maga is családot alapított. Egy napon teljesen véletlenül megtudta, hogy az apját a háború után ölték meg; ugyanis a "téves oldalon" állt. Előkereste a kicsiny, megsárgult fényképet, és észrevette, ami eddig nem tűnt fel neki, hogy a fénykép nem csak régi, hanem figyelmesen retusált is (a retus minden bizonnyal az anyai kéz műve). Itt egy kis karcolás, ott egy kis folt - és az apa gyűlölt katonai egyenruhája lassan meghatározatlan öltözetté folyt szét.

Negyvenöt évvel a háború után - amikor a "téves oldal" megérte a történelmi retust, s az új idők fényképészi világítása a "helyes oldal" felé terelte - a barátom így válaszolt mosolyogva a fiának, amikor az a nagyapja felől érdeklődött:

- Eltűnt a háború viharában.

És megmutatta a fiának a kicsiny, megsárgult fényképet.

Sohasem szerettem a fényképezést. Visszataszítónak láttam a fényképezőgépekkel felfegyverkezett turistákat; mások albumait untam lapozgatni, a diáikat pedig kínos volt nézni. ( Mindig úgy gondoltam a fényképezésre, mint valami szemtelenségre, s amikor először fotóztam, perverznek éreztem magam , írja Diane Arbus amerikai fotográfusnő.)

Egy külföldi tartózkodásom alkalmával vettem egy olcsó, automata fényképezőgépet, s ha már megvolt, kilőttem néhány filmet. Egy idő után átnéztem a fényképeket, és megállapítottam, hogy abból az utazásból csak a lencsevégre kapott jelenetekre emlékszem. Megpróbáltam visszaemlékezni valami másra, de az emlékezet szívósan a fényképek tartalmához kötötte magát.

Azon tanakodtam, hogy mi mindenre emlékeznék, ha nem fényképeztem volna...

Nagyanyám temetéséről anyám egy köteg családi fényképünkkel tért haza, azokkal, amelyeket évekig küldözgetett a nagymamának. Köztük volt az enyém is. Vízparti felvétel, úgy tizenhárom éves koromból. A fénykép hátoldalán felfedeztem egy bolgár nyelvű szöveget, melyet távoli unokatestvérem gyakorlatlan keze vetett oda: Ez én vagyok a strandon, az új fürdőruhámban . A szöveg alatt az ő ugyancsak gyakorlatlan aláírása.

Most az én birtokomban van ez a fénykép. Sohasem fogom megtudni, miért tette ezt a távoli unokatestvérem. Zavarba hoz ez a részlet, néha azt gondolom, talán mégis én tettem, egyébként is nehéz bebizonyítani, hogy nem én voltam, hisz a fényképen nyilvánvalóan én vagyok. Aztán hirtelen rémülten megrázkódom a gondolattól, hogy netalán én írtam rá a saját fényképemre az ő nyelvén, az ő betűivel és keze írásával - az ő nevét.

A kezdeti káosz, a rendteremtés, az események kronológiájának és fontosságának elvei szerinti szervezés, a retus (a csúnya fényképek kidobálása), a fölösleges Slavicák és Brankók kihajítása után anyám albumának fényképei már jó ideje meglelték a maguk, úgy látszik, állandó helyét.

Észreveszem azonban, hogy a szigorú albumokba csöndesen besettenkednek az új élet áramai: kitépett cetli valami arckrém nevével, egy telefonszám, újságkivágás arról, hogy hol szerezhetők be a speciális zárak és riasztóberendezések, vagy egy kis cikk a paradicsom ártalmasságáról, egy képeslap valami nyaralásról... Mintha a kidobott fényképek megürült helyei láthatatlan mágnesekkel vonzanák a pótlást.

Amikor felüti a fejét a veszély, hogy az album műfaja átcsúszik a kollázs műfajába (ebben az értelemben műfajilag szubverzív elem csak egy van, az első fényképem mellé helyezett hajtincsem), anyám rendet csinál, kidobja a "szemetet", ami ellenőrzését kijátszva bekúszik az ő albumaiba, és megbontja a személyes történelmi konstrukciót.

Néha az albumai fölé hajolva találom. Becsukja az albumot, leveszi, félreteszi a szemüvegét, és így szól:

- Néha úgy tűnik, hogy nem is éltem...

- Nem más az élet, csak egy fotóalbum. Csak az létezik, ami benne van az albumban. Ami nincs benne, soha nem is létezett - mondja a barátom.

*

Mikor egészen kicsi voltam, a tenyeremmel eltakartam a szemem és azt mondtam : nemvagyok , aztán levettem a tenyeremet, és azt mondtam: vagyok . Ez utóbbit környezetem örömteli ujjongással fogadta. Megvaaagy!

E legelemibb gyerekjátéknak, mely olyan alapfogalmakat ültetett a tudatomba, mint a vagyok, létezem (tehát látok), és a nem vagyok, nem létezem (tehát nem látok), volt egy valamivel felnőttebb verziója is. Emlékszem, hogy gyerekkorunkban "messzelátót" csináltunk a kezünkből, a szemünkhöz illesztettük, és sajátságos tréfás-fenyegető tónusban kinyilvánítottuk a játszótársunknak vagy a környezetünknek: Látlak ! Később kis papírtölcsérekkel helyettesítettük az öklünket. A kis tölcsér behatárolt, uralható világdarabkára, köröcskére, képkockára redukálta a végtelen és uralhatatlan világot. Feltételezte a választást (ezt vagy azt vehetem szemügyre). A fehér papíralagúton át a köröcskékre tört világ különös, élesen körvonalazott szépségében tündökölt fel. A tréfás-fenyegető kiáltásnak - Látlak! - megvolt a maga jelentése. A kis tölcséren keresztül valóban látni lehetett, a tölcsér nélkül viszont csak - nézni . Egy egyszerű papírtölcsér segítségével meglett a világ vágyott mértéke, a "fénykép".

Amikor először jártam New York-ban (eleve izgatott voltam, hogy végre meglátom ezt a várost), zavarba estem: egyáltalán nem tudtam átérezni a tényt, hogy New York utcáit járom. Gondolatban belecsíptem a saját arcomba, megmasszíroztam a tulajdon szívem, de a szívósan tompa közömbösségen túl nem voltam képes semmiféle, de épp semmiféle érzelemre.

Aztán egyszer taxiba szálltam (hangosan szólt az autórádió), és az előttem lévő szélvédő üvegen felismertem (!) a képernyőt, és elállt a lélegzetem a képek meglóduló özönétől. Tehát a mozinak köszönhetően - amit egy közönséges taxiút varázsolt elém (mozgás, zene, képernyőre hasonlító szélvédő üveg), én végre felismertem a várost és benne magam. Volt tölcsérem ( Látlaaaak). A mágikus alagúton keresztül New York teljes szépségében rohant a szemem felé.

A fénykép kis négyzetre redukálja a végtelen és legyőzhetetlen világot. A fénykép a mi mértékünkre vett világ. A fénykép ezen kívül emlék. Az emlékezet kis négyzetekre redukálja a világot. A kis négyeztek albumba rendezése - önéletrajz.

E két műfaj, a családi album és az önéletrajz között kétségtelen a kapcsolat: az album materiális önéletrajz, az önéletrajz - verbális album.

A családi album rendezgetése mélységesen amatőr tevékenység ( amatőr, mivel nincs művészi igények híján). Az önéletrajzírás is (tekintet nélkül esetleges művészi kvalitásaira) voltaképpen az amatőr tevékenységek körébe tartozik.

Az "amatőrizmus" előnyét a "professzionalizmussal" szemben (jobb szó híján nevezzük így), illetve a kettő közti különbséget valami homályos fájdalom homályos pontja tartalmazza. Ezt a homályos fájdalmat az amatőr mű (mint valami különleges szenzor) el tudja találni, és láncreakcióként ugyanezt az érzést hívhatja elő a szemlélőben/olvasóban is. Az ún. művészi alkotás pompás stratégiái ritkán találnak bele ebbe a pontba. A fájdalom pontja az áldott amatőröknek megőrzött véletlen célpont, melyet ők, akik tulajdonképpen nem is tudják, miről van szó, csakis ők tudhatnak eltalálni.

Emlékszem a reggeli jelenetre, melyet véletlenül vett fel a tekintetem a villamosból. Egy kapualjból kilépett egy aprócska pár; a férfi rendetlen postásuniformisban, postás sapkával a fején; a nő piciny, ázott veréb. A városi kapualj a szürke reggeli fényben úszó utcára köpte ezt a szegény párocskát.

Ahogy az asszonyka lábujjhegyre állt (régi, kitaposott magas sarkú cipő volt rajta), kinyújtotta a nyakát és hátrahajtotta a fejét; ahogy a férfi gyöngéden átkarolta a derekát, kicsit hátrahajtva őt, mint egy babát; ahogy szenvedélyesen megcsókolta, postás sapkáját kissé hátrabillentve; ahogy az asszonyka, átadva magát a csóknak, megemelte az egyik lábát - ezt, azt hiszem, a legprofibb filmszínészek is nehezen tudnák eljátszani (a pár "amatőr" csókja szemlátomást a filmszínészekét utánozta). Ez a reggeli fénykép, melyet mosolyogva vett fel a tekintetem, s lám, el is raktározta, mélységes, tévedhetetlen, homályos fájdalmat, a különbség fájdalmát hívta elő bennem.

Az album meg az önéletrajz már természetüknél fogva is amatőr tevékenységek, és eleve sikertelenségre, másodrangú teljesítményre ítéltetnek. Ugyanis a fényképek albumba rendezését az a tudattalan vágyunk irányítja, hogy a maga tarkaságában mutassuk be az életet, a végeredmény viszont (tehát az album) halott fragmentumokká redukált élet lesz. Az önéletrajz is hasonló problémával küszködik, mely az emlékezet technológiájában rejlik: azzal foglalkozik, ami egyszer volt - ami tehát egyszer volt, azt az veti papírra, aki most van.

Egyvalamire számíthat mindkét műfaj (ámbár sohasem számítanak rá, mert műfaji természetük híján van a "számítgatásnak"): a vak véletlenre, hogy kitapintják a fájdalom pontját. Amikor ez megtörténik (és ritkán történik meg), akkor a közönséges amatőr csinálmány egy másik, esztétikán kívüli síkon diadalmaskodik, és porrá zúzza a ragyogó művészi alkotást.

Az irodalomban az ilyen műveket csak az igazi írók irigylik (veszteségérzetük folytán). Az ilyen mű ugyanis isteni könnyedséggel érte el azt, amit ők minden erőfeszítésük ellenére sohasem fognak elérni.

Egyszer megismerkedtem egy férfivel, aki a kora kommunista időkben valamiféle "szerkesztőként" dolgozott egy fontos intézményben. Pontosabban szólva rövid önéletrajzokat rendezett sajtó alá, azoknak az embereknek az önéletrajzait, akiket az intézmény vagy a "munkaszervezet", ahol dolgoztak, kitüntetésre terjesztett elő. A "szerkesztőnek" volt egy fölérendelt "főszerkesztője", aki fölfelé közvetítette az önéletrajzokat. Azok döntötték el, hogy ki kap kitüntetést.

Habár a szerzők többé-kevésbé ismerték a műfajt, a "szerkesztőnek" az volt a feladata, hogy összehangolja az önéletrajzokat. Nemcsak a kötelező műfaji és nyelvi klisék szerint; a személyes adatokat is klisékbe kellett önteni.

- De hát ez nem szegény munkáscsaládban született! Szépen írja egyébként, hogy... - lázadozott a "szerkesztő".

- Írja csak le - mondta a főnöke.

- De hát így minden önéletrajz egyforma! Honnan tudják akkor, hogy kit kell kitüntetni?!

- Épp azt keresik. Csak két sornyi különbség van megengedve. Mindössze két sor különbség! - mondta a főnök szigorúan.

Az album is meg az önéletrajz is tisztelik a tárgyat, amellyel foglalkoznak (hisz annyira személyes, hogyne kellene tisztelni?!). Az album és az önéletrajz készítését a nosztalgia láthatatlan angyalának keze vezérli. Súlyos, bánatos szárnyaival a nosztalgia angyala széthessenti az irónia ördögeit. Úgyhogy alig vannak komikus albumok, csúnya fényképek, nevetséges önéletrajzok. A műfajok két legőszintébb és legszemélyesebb hajtása - az album meg az önéletrajz - használja legszorgalmasabban a cenzúra ollóját. Ha a nevetséges (komikus, ironikus) átszövi az önéletrajzi szöveget, akkor az olvasó átteszi azt a valótlan (professzionális, irodalmi) kategóriájába, egy másik nembe és fajba.

Az önéletrajz komoly és szomorú műfaj. Mintha valahova a lelkünk mélyébe eleve be lennének kódolva a műfaji előítéletek, a szerző és az olvasó is engedelmeskednek nekik: összehangolják pulzusaik ritmusát, szívveréseiket, lelassítják a légzést, együtt csökkentik a vérnyomást...

Az önéletrajz és az album ugyanis az első műfajok, amelyeket együtt tanultunk meg , s amelyeket együtt ismételtünk át. Az album csupán az óvodáskori, mindenféle képecskékkel teleragasztott albumok variánsa, meg a későbbi iskolás technikáké: a herbáriumé, a kollázsé, a mappáké...

Az album is meg az önéletrajz is mint amatőr tevékenységek, mint valamiféle háziipari tevékenység termékei , szépek akarnak lenni. Az album és az önéletrajz olyasmi, mint a csillagos ötösre törekvő fogalmazás (az albumot is meg fogjuk mutatni valakinek, az önéletrajzot is el fogja olvasni valaki egy napon). A műfajnak és fogyasztójának is közös képzete van a szépről. Olvastad X könyvét? Olvastam, semmi különös, végig stílusbravúrokat sorjáz... És Y könyvét olvastad-e? Igen, szép, igaz könyv...

Szépés igaz - íme az olvasók legszélesebb körének tudatába tartósan befészkelt két esztétikai kritérium. Az író meg az olvasó édesdeden engedelmeskedik a műfaj ritmusának: összehangolják pulzusaik ritmusát, a szívveréseiket, közös erővel csökkentik a vérnyomást, együtt lélegeznek...

*

A közelmúltban én is vásároltam egy albumot. Elegáns, barna disznóbőrbe kötött albumot, amilyet már régóta kerestem.

Nemrégiben kézbe vettem. Lapozgatás közben megtorpantam egyik saját fényképemnél. Jól szemügyre vettem, és észrevettem két kis ráncot a szám körül. Lefelé csorogtak, az arc mindkét oldalára egészen kicsi, alig észrevehető redőket gyűrve. Határozott mozdulattal - mint aki ragtapaszt ránt le a bőrről - felszakítottam a celofán borítót (a kivégzés kurta papírzaja felkavarta a csendet), kiszedtem a fényképet, apró darabokra téptem, és átengedtem a feledés tartós sötétségének.

Íróasztalom legmélyén, egy ládikóban fényképek kavarognak. Amikor felnyitom a ládikót, elősereglenek az arcok, a mosolyok, a testek - ezek a fényfoltok a négyszögletes papírdarabokon. Egy köteg fényképet borítékba tettem, a borítékot leragasztottam, átkötöttem egy szalaggal és a szekrény aljára löktem. Időnként a holmik közt turkálva ráakadok, megérintem, ujjbegyeim fájdalmat érzékelnek, és tudom, hogy még mindig nem jött el a boríték felnyitásának ideje. De egy napon, ha majd eltűnik a fájdalom, fel fogom nyitni, átnézem a fényképeket, és beillesztem őket az albumba. Figyelmesen fogom válogatni őket, óvatosan rakosgatni, vigyázva, nehogy becsússzon valami... hiba. Eközben az ablak előtt ülök, melyen a őszi, persze, hogy őszi eső első cseppjei dobolnak...

Radics Viktória fordítása

Bibliográfia

UGREŠ IC, Dubravka

"Zágráb - Amsszterdam - New York"

Magyar Lettre Internationale, 6

"Tiszta Horvát Levegőt!"

Magyar Lettre Internationale, 8

"Papok és papagájok"

Magyar Lettre Internationale, 10

"A próza fekvése"

Pompeji, 1993. 3-4.

"Az ábécéskönyv"

Átváltozások, 1995. 5

"Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek"

Magyar Lettre Internationale, 27

"Legények a gáton"

Ex-Symposion, 1998. 21-22

"Bolgár-török nagyanyám"

Magyar Lettre Internationale, 31

"Csoportkép"

Magyar Lettre Internationale, 33
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret