Beatrice Töttössy: Nádas és Calvino
- részlet egy monográfiából -
A magyar posztmodern írásmódban sajátos esztétikai egzaktság jön létre a látszólag szemantikailag pontatlan nyelvjátékokból. A magyar posztmodern kontextus egy a két Európát egyesítő laikus re-ligio, egy posztmodern sorsközösség hátterébe épül bele. Erről van szó az Annales-iskola utódainak egy mikrohistorikus elemzésében: „’a másik rész’, amelynek háborgásai úgy jelennek meg a szemünkben, mint egy felgyorsult film képei, nem egy másik Történelem függvénye, inkább... a mi saját modernitásunk az ikerpár ja", hiszen „a mi Európánk és a másik Európa osztozik... a modernitás válságában, vagyis a homogén történelem eróziójában és a prométeuszi vagy messianisztikus teleológia domináns formáinak eróziójában, az utópia szétmorzsolódásában ha nem egyenesen magának ‘a nagy elbeszélésnek’ a leomlásában".
Érdekes példa az absztrakt racionalitás meghaladásának már érett és mély közös vágyára és a pontosság igényére (amely pontosságnak semmi köze a természeti tény egyértelmű igazságához és pozitivista egységéhez való pedáns igazodáshoz) a posztmodern irodalom egyik legintenzívebb alakja, Italo Calvino. „ Amerikai előadásainak " egyike éppen a pontosság fogalmát fejti ki, s ezzel egyszersmind átvezeti Calvinot a másik Európába, az intertextualitás terébe és egy virtuális dialógus közegébe (virtuális) alteregójával, Nádas Péterrel.
Úgy 1985 nyarán, abban az időszakban, amikor a magyar író Hazatérés című szövegén dolgozott, Calvino ezt írja: „Az én pontosságra irányuló kutatásom két irányba ágazott el. Egyrészt ott volt az esetleges események absztrakt képletekre redukálása, hogy velük műveleteket lehessen végrehajtani, és teorémákat bizonyítani; a másik oldalon a szavak megfeszített munkája, hogy a lehető legnagyobb precizitással beszámoljanak a dolgok érzéki aspektusáról. Valójában az én írásmódom mindig két olyan szétváló úttal találta szembe magát, amelyek két különböző megismeréstípusnak felelnek meg: egyikük egy testiségétől megfosztott racionalitás szellemi terében mozog, ahol tehát lehet pontokat összekötő vonalakat, vektorokat, ábrákat húzni; a másik egy tárgyaktól zsúfolt térben mozog, és megpróbálja ennek a térnek valamilyen verbális megfelelőjét létrehozni, úgy, hogy a papírt szavakkal tölti tele, miközben minden erejével azon van, hogy a legapróbb részletekig megfeleltesse a megírtat a meg nem írttal, a mondható és a nem mondható teljességével. A pontosságra irányuló két különböző ösztönről van itt szó, amelyek azonban sosem juthatnak el az abszolút kielégülés fokára." ( Amerikai előadások. Ajánlások a következő évezredre )
Míg Magyarországon Nádas Péter erőfeszítése arra irányult, hogy hangot adjon az elhallgatottnak, tendenciájában harmóniát teremtett a képzelet és a tapasztalat feszültségében,
és egy olyan irodalmi diskurzust próbált létrehozni, amely kizárja, hogy vele szemben erőfölényt lehessen érvényesíteni, addig Calvino ajánlata a természetes nyelvek ill. a formalizált nyelvek kutatása közötti oszcilláció volt. És éppen ez által az oszcilláció által kellene Calvino szerint garantálni, „a nyelv helyes használatát", vagyis egy olyan használatot, amely lehetővé teszi „(a jelenlévő vagy hiányzó) dolgokhoz való diszkrét, figyelmes és óvatos közeledést, egy olyan közeledést, amely tiszteletben tartja mindazt, amit (a jelenlévő vagy hiányzó) dogok szavak nélkül kommunikálnak."
Az irodalmi írás mesterséges természetére vonatkozó reflexió és a mindennapok egy etikájának kidolgozása különleges szövegminőségek formájában, ez az, ami a két írót összeköti. Az is érdekes, hogy valamikor a 80-as évek első felében mindkettejük írói szemléletében a napló formája kerül kiemelt helyre, az a forma, amelyet mindketten a legadekvátabbnak tartanak arra, hogy - Calvino szavaival - „az elbeszélés struktúrájára vonatkozó gyakorlatokat a leírásra vonatkozó gyakorlatokkal váltogassák."
A kérdés az, hogy vajon miért kutatott olyan intenzíven mindkét író a kreatív írásban valamifajta mérték után? Mi késztette őket arra, hogy keressenek és fenntartsanak valami egyensúlyt a leírás és az elbeszélés között illetve a kifejezés és a formális mozzanat között? Miért akarták az emlékezést az irodalmi szöveg szerkezeti mozzanatává tenni? Miért akarták befogadni saját irodalmi világukba a rendetlenséget - rendezetlenséget és a töredezettséget? Miért akarták folyamatosan a mese csődjét, sőt egyenesen lehetetlenségét kockáztatni?
Tény, hogy mind Nádas Emlékiratok könyvé t (1986), mind Calvino Palomar -ját(1983) lehet a maguk napló-struktúrájában úgy olvasni, mint a művészet koncepciójában a posztmodern korban végbemenő metamorfózis pontos példáit. A posztmodern napló nak van ereje arra, hogy meghiúsítsa azt a modern elgondolást, miszerint az esztétikai közösség minden további nélkül beazonosítható volna az emberi közösséggel mint olyannal . Vagyis mindazoknak az elgondolását, akik az esztétikai utópiát mint metafizikus élményt értelmezik és élik meg. Az „objektív", egy világ szétesik világok sokaságára: a művészetben ugyanúgy, mint a tudományban.
bibl
TÖTTÖSSY, Beatrice
„A magyar irodalmi posztmodern nyelvi realizmusa"
Magyar Lettre Internationale, 29
NÁDAS Péter
„Hazatérés"
in: Esszék
Jelenkor, 1995
CALVINO, Italo
Amerikai elődások
Európa, 1998