stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Pier Vittorio Tondelli
Budapest, 1989

(RÖMA) A hegyeshalmi határállomás a Bécset Budapesttel összekötő országúton található. Többnyire eléggé zsúfolt: kisbuszok, megrakott járművek, motorbiciklik, turistabuszok hosszú sora. Magányos utazók is vannak, talán menekültek, vagy egyszerűen fiatalok kevés pénzzel a zsebükben, hátizsákkal, gondozatlan hajjal és szakállal, turistabakancsban. Egy határállomás, amely nem sokban különbözik ama sok-sok határállomástól Európában, az állam zászlói, amelyek fönt a póznákon lobognak a szélben, a vasból vagy fából összetákolt őrbódék, a tüskés elválasztó drótok, a kerítések, a panellaktanyák. Ott vannak még a szokásos határ menti ingázók, akik telepakolják a kocsijukat mosóporral, nylonharisnyával, vagy más holmival, amelyekhez a függönyön innen nem lehet hozzájutni. Mert ezen a ponton halad át a választóvonal két világ között; az egyik szabadnak, a másik igazságosnak és egyenlőnek mondja magát; az egyik a gazdagságot kínálja, a másik a peremre sodródás hiányát.

Ám 1989 forradalmi eseményeivel ezek az általánosítások elavulnak: a vasfüggöny Ausztria és Magyarország között megszűnt létezni. A berlini fal 28 év után leomlott a nép tiltakozásai révén. A lengyel kormányfő egy katolikus antikommunista. A Szovjetunióról nem is beszélve. És mikor átlépjük a határt, azt várhatnánk, hogy egy forradalom peremén álló országba lépünk be éppen, hogy a zűrzavar, a fejetlenség, és az elnyomó rendőri ellenőrzés világába zuhantunk bele. Csakhogy a határállomás magyar rendőrei nagyon fiatalok, szalutálnak nekem, "arrivederci"-t köszönnek, és nem kérik sem a zöld kártyát, sem az általam behozott valutamennyiséget; nem úgy, mint Tarvisiónál. És alig pár kilométerrel később, a Danubius Rádió hirdetését olvasva, kicsit izgatottan áttekerek a megadott frekvenciahullámra, és egy ismerős hang ezt gurgulázza: "Egy éjszakán, ha nosztalgiám támad, már tárcsázom is, életem, a számod." Ki is énekel? Egy féktelen Raffaella Carrŕ.

Ezt a zenés köszöntőt Magyarország földjén Elvis Presley követi, majd Rod Stewart, Some Guys Have All The Luck, végül Joe Cocker, aki emlékezetes koncertet adott Budapesten, az egész város ki volt tapétázva a posztereivel. De hol marad a forradalom? Az út hátralevő részében ezt mondogatom magamban: "Olyan országban vagyok, amelynek történelme fordulóponthoz érkezett, most minden változik, és én nem veszek észre semmit." Mert, ha nem is vagyok nagy világutazó, sem pedig frontra küldött katona, volt már alkalmam belevetni magam egy sötét és a rendőröktől ostromlott Milánóba, ahol még érezni lehetett a könnygáz szagát, amikor megérkeztem; és láttam Bologna egyetemi negyedét körbezárva a fenyegető páncélautóktól, amelyek tankokra emlékeztettek; és átléptem a Német Demokratikus Köztársaság határát, és közben olyan érzésem volt, mintha egy háborús filmbe csöppentem volna bele: az a sok rendőr és a Vörös Hadsereg katonái, meg az engedélyek és vízumok és kötelező útirányok folytonos ellenőrzése. Ezek a helyzetek már a múlthoz tartoznak, persze, de mély és szorongást keltő nyomot hagytak az emlékezetemben.

De Budapest, ma? Egyáltalán nem kelti ostromlott vagy rendőröktől nyüzsgő város benyomását. Most éjjel-nappal úgy járkálok majd a városban, hogy nem tudok megszabadulni e rögeszmémtől. És végül, amikor elolvasom a jegyzeteimet, fel sem tűnik majd, hogy azok csak néhány benyomás vázlatai. És hogy a forradalom-érzetet, amit a többi turistához hasonlóan én sem látok, éppen azon okoknak a mindennapos áramlása adja, amelyek miatt érdemes élni: a találkozás, a szerelembe esés, a szórakozás, a vásárlás, az utazás, az imádkozás, az olvasás, a zenehallgatás.

Este érkezem a városba, a kényelmes országúton, amely a perem közelében a történelmi városrészbe vezető nagy sugárutakba torkollik. Váratlanul egy hídon találom magam, a Petőfi hídon, az egyiken a sok-sok átkelőhely között, amelyek összekötik a Duna egyik partját a másikkal. És már nappali megvilágításban rendkívüli a nevezetességek látványa: a királyi palota, Buda tornyai, a tetők és a parlament kupolája, a Lánchíd. A folyó menti nagyváros csáberejét Budapest a királyi városéval egyesíti, mely a dombokon terül el. A forgalom nagy, csúcsidőben akár kaotikus is néha. És ez már egy olyan sajátosság, amely megkülönbözteti a magyar fővárost Kelet-Európa sok más városától. Daciák, Skodák, Ladák egész garmadája vonul az utakon, és a közlekedési lámpa jelzésére úgy hajráznak, mintha autóversenyen lennének. Füstfelhők, a kipufogók hangtompítójának állandó zörgése, olajszag. Minden oldalról jönnek. Eléd vágnak, beállnak egy villamos és egy távolsági busz közé, befurakodnak az első helyekre, járatják a motort, és még át sem váltott a lámpa, de már kitörnek, mint a rakéták. Az elkövetkező éjszakákon nagyon jól szórakoztam a budapestiek vezetési stílusán. A gyanútlan turista éppen át akar kelni - gyalogosan - egy úttesten, amikor hirtelen egy fenyegetően közeledő robajra lesz figyelmes: egyszercsak kilencvennel elhúz egy járgány, ugrálva, mint a bakkecske, csikorognak a kerekek, majd egy ügyes farolással bekanyarodik az egyik mellékutcába. Mint a rajzfilmekben. Megkapó sebességgel tűnnek tova. Felbukkannak a hidakon, a vasúti aluljárókból, a tömegközlekedésnek fenntartott sávokban, és ha nem igazodsz ehhez a sebességhez, ha lassítasz, hogy ellenőrizd, jó utcába fordultál-e be, máris működésbe lépnek a dudák, meg a villogók, hogy - amint az jól látható a visszapillantó tükörben - a morgásokról és szitkozódásokról ne is ejtsünk szót.

Az állami utazási iroda (IBUSZ) a nap huszonnégy órájában van nyitva, hozzájuk fordulok elszállásolásért. A nagy, Duna-parti szállodák tele vannak. Kongresszusok, üzletemberek, szervezett városnézések, turistacsoportok, főleg osztrákok, németek és amerikaiak. Vannak japánok is, akik a többieknél jobban látszanak odafigyelni az új magyar politikai kurzus gazdasági intézkedéseire. Máris jó néhány Toyota terepjárót lehet látni az utcákon, és nemcsak a városban, hanem, sőt, elsősorban vidéken. A tömeg az utazási iroda ablakai előtt pont olyan, mint amilyenbe a jugoszláv partokon való kikötéskor is belekeveredik az ember: lármás asszonyok, akik állhatatosan kínálgatják saját szobáikat, középkorú férfiak, akik feketén szeretnének és javasolnak váltani, mások az autójukat kínálgatják, amely szemben parkol, hogy megmutatnák a várost, megint mások night clubot reklámoznak.

Az utazási iroda ügyfelei főként vonattal vagy stoppal jött fiatalok, holtfáradtak és nem veti fel őket a pénz. Ezért bizalmatlanok. Egy spanyol fiú meg a barátnője élénk társalgást folytat az ablak mögött ülő hölggyel, és egy férfival, akinek egy térképvázlat van a kezében, rajta a város nagyobb útvonalai. A fiatalok azt mondják, látni szeretnék a szobát, mielőtt fizetnének. A hölgy emlékezteti őket, hogy rá kell írnia a vízumra a szálláshelyüket, és ezt nem teheti meg, ha nem fizetnek előre. A tulajdonos kicsit elszontyolodva ismételgeti, hogy az ő lakása szép, és a belvárosban van. A fiú elszédül, leül a hátizsákjára, és karjait a fejére szorítja. A barátnője tovább tárgyal, és én másik ablakhoz megyek, míg végül, az előre leperkált dollárok, valamint számos telefon, pecsét, voucher és űrlap és nyugta után sem kapom meg az előre lefoglalt szobámat a mesés Gellért szállóban.

Budapest most már megerősítetten és igazoltan örvendhet az éjszakai város hírnévnek. A nem kevés számú söröző majdnem reggelig nyitva tart, a diszkók, a night clubok, a mulatók, a sztriptízbárok, a rock- és komolyzenei koncertek, a kaszinók a csillogó, élénk éjszakai élet benyomását keltik. Mint egy vámmentes övezet a kelet-európai éjszaka sivatagában. Itt épp úgy lehet valutában fizetni, mint forintban, vagy bármilyen hitelkártyával. A budai Hilton szálló kaszinójába való belépéskor, ahol a liftajtónál álldogáló alkalmazottak ellenőrzik, hogy van-e rajtad nyakkendő, sötét zakó, fekete cipő, és kiszúrják, ha neadjisten farmert vagy pulóvert mertél magadra venni, német márkában kérik a belépti díjat. A szállodák dollárban. Az éttermek a helyi valutában. Egyfajta közös piac ez, bárhol és bármilyen napszakban lehet váltani, az utcán néhány lírával megtoldva persze a hivatalos vételárat.

A budapesti dolce vita egyik temploma, feltűnő turisztikai kliséi ellenére, a Maxim Varieté, ahol három műsort adnak naponta, látványos koreográfiával, félmeztelen táncosnőkkel, bűvészmutatványokkal, mérsékelten erotikus szórakozás, tárgyak szemmel történő felemelése, mint a nagy Las Vegasi parádékon, és egy másik érdekesség, amely a Pigalle-i show-k másolata. A közönség asztaloknál fogyasztja a vacsoráját és élvezi az előadást. A Maximhoz hasonló helyek még a Moulin Rouge, amely egy igazi kis színház páholyokkal, a Pigalle, a Casanova, és a nagy szállodák night clubjai, köztük a csodálatosan szép Orfeum a Béke Szállóban. Üzletemberek, kevés fiatal, meg valamivel több hölgy népesíti be ezeket a lokálokat, amelyekben a színpad pár méteres pódiumból igazi rivaldává alakítható át.

A műsor mindenütt nagyjából egyforma, egyik sem hagy nyomot a nézőben. Viszonylag soft erotika, mellbimbók és fenekek, csípőriszálás, mosolyok, kacsintások az első sorokban ülő uraknak, egészében azonban visszafogott az összhatás. Ez az erotikus szolgáltatóipar a budapesti éjszakai életben nem helyi sajátosság, és még csak nem is csupán a turizmusra van hatással. A házak tele vannak jobbára meztelen lányok fényképeivel. Ezek viszonylag ártatlan kinézetűek, mármint ha összehasonlítjuk az olasz címlapokkal, és igen távol állnak az észak-európai pornócenterek ideáljaitól, de itt senki sem tesz úgy, mintha elrejtené őket.

Ha arra gondolunk, hogy Kelet-Európában, ha szívességet akarunk kérni egy őrtől, elég átnyújtanunk neki egy pornóújságot; ha eszembe jut, hogy mi történt velem Kelet-Berlinben, nevezetesen, hogy egy középkorú úr a Check Point Charlie-ig követett, és mindenáron rá akart venni, hogy vásároljak tőle néhány szexújságot - és végül ott hagytam az utca közepén, teljesen lehangoltan, és elindultam egy rendőrőrs felé - akkor talán más színben tűnhet fel a szexipar, amely keresztbe-kasul behálózza a budapesti éjszakát, akár a turizmus az oka, akár a rossz ízlés. És ha nem is hisszük, hogy a forradalmak arra valók, hogy egy sztriptízszám kellékei legyenek, egyvalamit el kell fogadnunk: a szexuális felszabadultság, noha Nyugaton sok helyütt már csak tragédiaként emlegetik, a civilizáció és a tolerancia mérlege. Azt hiszem, Budapest az egyetlen város a most már egykorinak nevezhető szovjet tömbből, amelyben a változások nemcsak a politikai vagy a gazdasági szinten zajlanak, hanem a mindennapi életben is. A fent említett okok, amelyekért érdemes élni.

Nézzük most Budapest egy érdekes, élénk, sőt sajátos oldalát, a könnyűzenei életet. Már említettem, milyen esetlegesnek tűnik, undergroundnak, a szó legszorosabb értelmében: kérdezek egy hely létezéséről, és senki sem tudja, hol találhatók; klubok, amiket csak a törzsvendégek ismernek, és az információ szóban terjed, esetleg ama különös, kézzel írt üzenetek révén, amelyek az utcasarkokon vannak kifüggesztve. És aztán ott van a Petőfi Csarnok, művelődési központ és gigantikus diszkó, a Városliget hatalmas és csendes parkja mélyén. Kívülről olyan, mint egy sportcsarnok. Vagy mint egy színes paralelepipedon; a külső szerkezetek, a pallók, az átjárók, a csővezetékek amúgy Beaubourg-módra gyűrűznek az épület körül. A park sétányain csoportosan érkeznek a fiatalok. Rengetegen jönnek gyalog, busszal vagy villamoson. Legtöbbjük már túl van a kamaszkoron, a lányok kézen fogva jönnek, némelyik énekel: "Ciao Marina, trallala...", és a sötétből valaki ugyanazon a hangon felel. Tán csak nem a mi Raffaellánk egy dallama ez is, kérdezem magamtól.

Néhány párocska joggingban sétáltatja kutyáját. Mások összekapaszkodva sétálnak a tó partján, amely fölött egy borzalmas építmény magasodik, a Vajdahunyad vára, melyet a nemzet összes millenniumi stílusában építettek egyszerre: erdélyi tornyok gótikus csúcsokkal, barokk kupolákkal. Disneyland ehhez képest építészeti műremek: mindjárt a vámpírokat meg a gulasht képzeli hozzá az ember, a cigányzenéről nem is beszélve. Az eldugottabb szögletekben autók parkolnak; szélvédőjük bepárásodott, és idehallatszik az árulkodó recsegés. Minden nagyon nyugodt, még csak meg sem fordul a fejedben a veszély lehetősége; és ekkor a sötétben zajokra leszel figyelmes, kiáltozásra, elnyújtott sóhajokra. Szellemjárás volna netán? Elindulsz a hang irányába. Egy maroknyi fiú futballozik. Mások az alacsony kőfalakon ülnek. A sportcsarnok körül hömpölyög a tömeg, némileg titokzatos szabályokat követve: az egyedek mennek, jönnek, várakoznak egy fa mögött, hirtelen nekiiramodnak, visszatérnek a többiekhez, majd megint eltávolodnak. Az az állatfajta ez, amelyik beözönlik minden sportcsarnokba vagy stadionba, ha koncert van. Itt, azt hiszem, nincs szó drogokról, viszont nem értem, miről lehet szó, mert kétségkívül létezik valamiféle adásvétel a fiatalok között. Amikor megkérdezem az egyiket, egy hosszú hajú, hórihorgas suhancot, aki az épület egyik sarkától a másik felé tart éppen, bizalmatlan morgást kapok válaszul.

A bejáratnál mindenkit akkurátusan megmotoznak. A biztonsági szolgálat olyan körültekintő, és oly kitűnően van álcázva, hogy amint rágyújtok a diszkóhelyiségben, rögvest megjelenik egy szakadt külsejű alak, és rám parancsol, hogy nyomjam el, miután a Petőfi Csarnok tágas gyomrában - ahol a fiatalok ezrei egy emberként vonaglanak egy színpad előtt, melyen félmeztelen táncosnők breakelnek, dübörgő diszkózene, ide-oda ugráló fények, villogó reflektorok, a DJ-k parancsnoki hídja - nem szabad dohányozni. A táncparkett mellett büfépult található, ahol kolbász-, virsli-, savanyúkáposzta-, puding-, tűzdelt pecsenye-, sült krumpli-, sonkás szendvics-, paradicsom-, saláta- és pattogatottkukorica-hegyek tornyosulnak. Alkohol semmi. Van céllövölde, meg flipperjátékok és csocsópályák hosszú sorokban, tévéképernyők, melyek Asterix-filmeket sugároznak, rögtön mellettük még egy, az előzőnél jóval szűkebbre szabott diszkóhelyiség, mely a dark zenére van specializálva. Itt a Siouxie and the Banshees és Nick Cave zenéje dívik. A táncoló fiatalok legtöbbje lány; ruházatuk megszólalásig hasonlít a néhány évvel ezelőtti londoni - vagy észak-olasz - ifjak viseletére. Hollófekete hajukból elővillan egy-egy halványrózsaszín tincs, szegecses derékszíj, a nadrág fölött miniszoknya, sötét ujjatlan póló.

Az előtérben további punkok ácsorognak: kifestett fiúk, kilónyi sötét festék a szemük alatt. Egy gyönyörű és magányos punk gyengédséget ébreszt bennem: égnek meredő, lenszőke haj és ciklámen száj, mint Robert Smith-é a Cure-ból, és ehhez pasztellszínű nadrág. Olyan, mint egy kísértet: valaki más szomorú, tévelygő lelke.

Zajlik az éjszakai élet a Duna két partján, számtalan módot kínálva az álmatlanság óráinak eltöltésére, s egyik szertelenebb, mint a másik: csak úgy nyüzsögnek itt a különös személyiségek, érzések, szagok, a kastélyok titkai. Rémületes éjszakák, különösképpen ami a gulyást illeti. Hatalmas, tök nagyságú fokhagymafejek lógnak mindenütt, vámpírok frakkban, cseresznyepaprika-fürtök, kárminvörös szőnyegek, sárga, piros, zöld, húsos paprikák halomban, üldöznek, mint egy videójátékban, szét akarnak tépni, és te, aki menekülsz a vöröses festékkel telefröcskölt szobákból, a hegedűsök elől, akik ama rengeteg cigánypolkát és -valcert nyekergik. Mindenhol éles berregés, olyan, mint a szúnyog zümmögése. Elég, elég! A magyar konyhát edzett ízlelőbimbóknak találták ki. A bor kitűnő, a desszertek, az édességek, a gyümölcskompótok, a barack- és cseresznyepálinka egyaránt fejedelmi. De a húsételek - még a híres balatoni csuka is - a havasalföldi lidércnyomásra emlékeztetnek.

A turisták által frekventált éttermekben elsőrendű a kiszolgálás, csak a hagyományos kis együttesekkel van baj, amelyek egy adott időpontban elkezdenek cirkálni az asztalok körül, és nincs menekvés. A hihetetlen Hungária kávéház - nemrég teljesen felújították - egyike a legismertebb irodalmi kávéházaknak Budapesten, a régi, császári város légköre itt érezhetően jelen van. De nem egy népiesebb étterem is található a belvárosban, ahol a folklór nem csupán díszlet a turistáknak, hanem valódi kulturális érték.

És vasárnap reggel felkapaszkodhatunk az öreg budai dombra, hogy letelepedjünk a Corvin Mátyásról elnevezett katedrális egyik hajójában, ahol latinul miséznek, és az ünnepélyes istentiszteletet felkavaró zene és kórusdalok kísérik. A hajót még mindig azok a zászlók díszítik, amelyek Ferenc Józsefnek, és feleségének, a Sissi néven ismertté vált Erzsébetnek megkoronázása alkalmából készültek. Az istentisztelet végén eléneklik a Mária-himnuszt, majd a nemzeti himnuszt. Megrendítő és ünnepélyes pillanat. Sok asszony sír, mások zsebkendőt tartanak az arcukhoz. Az embernek az az érzése támad, hogy ez a szertartás több a vallásos ceremóniánál: olyasvalami ez, ami a nemzet és a nép identitását tükrözi, mert ami énekel itt a katedrális gótikus hajói között, az nem csupán hívek közössége, hanem egy nép. S ez a felemelő dal a közös történelmet fejezi ki, egy olyan nemzet történelmét, amely napjainkban ismét keresi függetlenségét.

De Budapest a víz városa is. Nemcsak a Duna miatt, hanem elsősorban a megszámlálhatatlan termálforrás és a rengeteg ásványi anyagokban gazdag, melegvizű forrás miatt. A fürdők a város egyik legfőbb jellegzetességei. Van, aki kúrálja magát, vagy terápián vesz részt, mások egyszerűen azért jönnek, hogy lazítsanak a gőz és a harmincnyolc fokos medencék között. Így azután a mitteleurópai, kastélyos, gótikus templomos Budapest mögött-alatt egy keleti, török város húzódik meg, a fürdőhelyek és gőzfürdők szertartásaival. Különös, föld alatti város ez, amelyet kupolák, kék és türkizszínű csempék, a fény játékai tarkítanak. A Gellért Szálló fürdője az egyik legszebb és leghíresebb mind közül. A nagy, fedett úszómedence koedukált, a szaunát és a gyógyfürdőket viszont szigorúan külön-külön használhatják a férfiak és a nők. A gyógyfürdőkben szinte kizárólag idős emberek tartózkodnak. Fiatalok elenyésző kisebbségben vannak jelen, igaz, van egy kisfiú is a papájával; a húsz év alattiak túlnyomórészt németek. A fürdő valódi törzsközönségét az öregek alkotják száraz, sápatag, megereszkedett tagjaikkal, sebhelyeikkel, lassú mozdulataikkal, átható és arisztokratikus tekintetükkel. Félórákon át szappanozzák magukat, reszelgetik a körmüket, vagy dörzsölgetik a hajukat, fárasztó és szinte mániákus műgonddal. Csöndben vannak, nem néznek semerre, mosakodnak és törülköznek. Aztán ott vannak a hájas és potrohos és felpuffadt testek, azok a törökös tekintetek, a nagy fekete bajuszok, ázsiai és közel-keleti arcvonások. Fénylő tomporukon, rengő pocakjukon és hegyes, szúrós vállukon lötyög a bőr. Itt nem a tökéletes test diadalmaskodnak - ahogy a mi sportcsarnokainkban -, hanem a történelmi, amelyet kikezdtek az évek, a kalandok, az élet, a betegségek, az ételek. A testtájak fonnyadtsága egész más színben tűnik fel: mintha a tagjaik teljes mértékben elváltoztak volna. Senki sem hasonlít senkire. A rendszeresen tornászóknál más a helyzet: egyik olyan, mint a másik. De itt a test egyéniségének soha nem látott diadala mutatkozik meg.

A két nagy medencében, amelyekbe szökőkutak és hatalmas, meleg vízsugarak ömlenek bele, le lehet ülni, mondjuk elhelyezkedni az egyik forró vízsugár alatt, és élvezni a hidromasszázst. A gőzfürdőben elviselhetetlen a hőség. Valami gaz lehet bent, mert az illata erős és átható. Talán kamillás borogatás. De nem lehet itt kibírni néhány percnél tovább. Kint van egy kisebb, jeges vízzel teli medence. Be kellene menni. Mindenki belemegy, kijönnek a gőzből, a bőrük füstölög, és egy pillanatra megmártóznak a medencében. Összeszorított foggal én is belelépek. Egy másodperc töredékéig azt érzem, hogy most meghalok. Amikor viszont kijövök, nagyon furcsán érzem magam, feszült vagyok és fegyelmezett. Izgalmas, de nem csinálnám újra. Legalábbis ennyi elég volt mára. (1989)

EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu
 


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret