stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Olga Tokarczuk
Az Őskönyv nyomában

Véronique kilépett az ebédlőből és továbbindult a képekkel teli, tágas folyosón. Egy helyen üveges vitrinek álltak a fal mellett, bennük sok-sok rajz. Kis papírfecnik voltak itt, mintha egy ismeretlen mester vázlatfüzetéből tépték volna ki őket. Tanulmány egy kézfejről, fél emberek, fél állatok feje, gyümölcsök minden elképzelhető oldalról, korsók és edények. Chevillon úr egyszer összetalálkozott vele az egyik galérián, és elvezette ahhoz a vitrinhez, ahol több Uccello-metszetet őrzött. Látta, milyen hatást tett Véronique-ra a sárkányos kép. Vázlatok voltak itt mindenféle tárgyakról, ruhákról, fejfedőkről, növényekről és fantasztikus állatokról. De Véronique a többféle nézőpontból ábrázolt csúcsos sipkák iránt lelkesedett. Lenyűgözte a konok művész, akit nem elégített ki az, ha úgy rajzol le egy tárgyat, hogy precizitása ejtse ámulatba a nézőt. Még csak nem is a tárgy és a kép hasonlóságára törekedett. Sokszor lerajzolt egy-egy tárgyat, mintha megsejtette volna, hogy a lényeg, a lefestett tárgy mélyén rejlő mag más, mint a tárgy ábrázolása. Lerajzolta alulról, fölülről, oldalról, rézsútosan, manipulált a látószöggel, és amikor kiábrándult a mesterkélt rajzból, már be sem akarta fejezni.

Véronique kérésére aznap este a különös művészről beszélt de Chevillon.

Uccello olyan festő, akiben elegendő tehetség és szorgalom lett volna ahhoz, hogy igazi mester váljék belőle, ha nincs az eszme, amire egész életét áldozta, és ami végül teljesen hatalmába kerítette. Elhatározta ugyanis, hogy kikutatja a látás törvényeit, annak a valaminek a törvényeit, amit a festészetben perspektívának hívnak. Az ő idejében merőben intuitív alapon kezelték ezeket a dolgokat. A festő azt festette, amit látott és ahogyan látta, nem törődött az optika törvényszerűségeivel. Tulajdonképpen ez a művészet lényege. Ha meggyőzte a többieket, ha érzelmeket ébresztett vagy ámulatba ejtette az embereket, akkor jó volt a kép. Ha nem, akkor a festő nekilátott, hogy lefesse a fehérneműs szekrényt.

Paolo Uccello, más néven a Madár a lefestett tárgyak titkát akarta kifürkészni. Miért kisebb az a fa, amelyik távolabb áll? Miért látszik rövidebbnek, zsugorítottnak Krisztus keze, ha a kép hátteréből nyújtja elő? Az út mentén álló fák miért állnak úgy, mintha fölfelé tartanának, miért ágaskodnak a horizont felé, amikor a valóságban az út sík, nem emelkedik és nem is lejt? És hogyan kell festeni? Úgy, ahogy látjuk, hogy van, vagy úgy, ahogy tudjuk, hogy van?

Akárhány képet festett, nem volt velük megelégedve. Mindig hamisnak, a valóságtól idegennek érezte a lefestett tárgyak közötti viszonyt. Ezért először magukat a tárgyakat kezdte tanulmányozni. Egész éjszakákat töltött el azzal, hogy a lehető legtökéletesebben adja vissza az edényeket, a gyümölcsös tálat, a gondos kézzel összeráncolt kabátszárnyakat. Hamar rájött, hogy a színek zavarják a kutatásban, ezért csak rajzokat készített. A vonal vastagításával érzékeltette az árnyékokat és a mélységeket, míg a világosságot és a fényt tiszta, jelöletlen felülettel. De még ezzel sem volt megelégedve. Alkalmazni kezdte a rajzolásnál az algebrát és a geometriát. Most a szélek, távolságok, egyes felületek közti bonyolult viszonyokat ábrázolta. És mert régről maradtak még megrendelései, ezeken kellett dolgoznia napközben, nappali fényben, csak az éjszakáit szentelte tanulmányainak. Éjszakákon át gubbasztott gyertyafény mellett a lerajzolt ujj parányi hajlata, egy sipka kicsiny részlete, a tájképen álló fa árnyéka fölött. Nappal festett képeiből hiányozni kezdett lassacskán az élet, amit a festő ecsetje visz a képbe. A kitalált alakok álomszerűek lettek, mintha holdfény vezetné őket. Nem keltette életre őket az a belső erő, ami művész-teremtőjük meggyőződéséből származik, mely szerint a bennünket körülvevő világ elejétől a végéig valóságos. Uccellóban csalódtak a megrendelők, jó híre szertefoszlani látszott. "Túlbonyolítod, ami egyszerű", mondták festőbarátai. Meg ezt is: "Le akarod egyszerűsíteni azt, ami végtelenül bonyolult". De ő úgy érezte, már nem sok hiányzik ahhoz, hogy eljusson az egyedüli képlethez. Ebben az időben nagyon elszegényedett, valósággal nyomorgott. A valódi éhhaláltól barátai mentették meg és az, hogy megrendelést kapott bizonyos szerzetesektől egy templomi freskóra. Úgy döntött, ennél a freskónál hasznosítja mindazt, amit fölfedezett a hosszú évekig tartó kísérletezés során, míg a rajzok fölött görnyedezett: hogyan működik az emberi szem, és milyennek látszik a való világ, amit az optika és a perspektíva törvényei határoznak meg. A freskót állványzatról festette, amelyre szorosan ráerősített egy függönyt. Nem akarta megmutatni másoknak, hogyan készül a remekmű. Mérőeszközökkel és számításokkal bástyázta körül magát, hetekig le sem tette az ecsetet. Kizárólag túróval táplálkozott, hiszen a szerzetesek meglehetősen szegények, vagy talán csak fösvények voltak. Még jobban legyöngült, de nem törődött vele. Tudta, hogy ha eljön a nap, és leleplezi a freskót, a világ fölfedezi és tisztelni fogja benne a lángészt. Csakhogy másképp történt. A kész freskó az özönvizet ábrázolta. Noé bárkája roskadásig megtelt a legkülönfélébb állatokkal: elefántokkal, oroszlánokkal, hüllőkkel és madarakkal. A hajó egyik árbocán pedig egyenesen egy kaméleon ült, amely miniatűr tevére emlékeztetett, Uccello mester ugyanis sosem látott igazi kaméleont, és egyszerűen a neve alapján - kaméleon és camel - társította a tevével. Ezt az apró tévedést még megúszta volna, ha nem merül föl kifogás a kompozíció ellen. A nézők azonban csalódottak voltak, mind a festő-barátok, mind a szerzetes-ügyfelek. "Amit most el kellene takarni, azt fölfeded" - mondták neki. Egybehangzóan különcködőnek és sikerületlennek ítélték a freskót mindannyian. A bárka fafalai furcsán deformálódtak, a fák, melyeket kidöntött a vihar, egy béna kicsavarodott végtagjaira emlékeztettek. A kép háttere szertelen volt, hiányzott belőle az egység, szétesett több, elszigetelt térre, nem keltett valósághű benyomást. A viharos égbolt rázúdult a nézőkre, kellemetlen, fenyegető érzést keltve bennük.

Megbukott. A mesternek kifizették ugyan a munkát, de nem tudták leplezni csalódásukat. A kísérlet nem sikerült.

A legcsalódottabb maga Uccello volt. Nem tudta megérteni, hogy a bolondját járatta vele a világ. Újra megmutatta gonosz módon, hogy nem lehet őt egyszerű matematikai képletekkel és modellekkel megragadni. Így, majdnem megnevezve, majdnem körülírva kisurrant valahol, csúfot űzve az ősz festőből.

A történtek után Paolo Uccello, akit Madárnak neveztek, nem festett már semmilyen képet. Csak ellenőrizgette a számításait a végtelenségig, és nem talált bennük hibát továbbra sem. Mégis kárba vesztek az erőfeszítései. Végül megértette, hogy jól festeni annyi, mint sokszorosítani a hamisítást és a csalást, másolni a délibábot, amivel a világ ámít bennünket. Megértette, hogy a festés nem más, mint egy olyan folyamat, melynek során kifejezést nyer értelmünk és fölfogásunk, ha rábízzuk magunkat a szeszélyes és homályos intuícióra. Megértette, hogy minden műalkotás - hiába bizonyítja, milyen közeli rokonai vagyunk Istennek - valójában véletlenszerű eredménye annak, hogy kimondani próbáljuk a kimondhatatlant, és végeredményben nem lesz más, mint a teremtés isteni művének gyermeteg majmolása.

Mihályi Zsuzsa fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret