stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

Alberto Scarponi
Olasz irodalmi diskurzusok

Olaszországban "az író nem tudja kivonni magát a kettős sors alól: vagy árkádista vagy rebellis; vagy az udvaroknak, a felsőbb köröknek és az akadémiáknak az ékessége, vagy meg nem hallgatott próféta". (Francesco Jovine, Rinascita, 1948)

A Rinascita hasábjain 1948-ban folyó vitában Italo Calvino, aki ekkor 25 évesen, elhatározta, hogy még határozottabban részt vesz a politikai harcban, és ezért elvállalta az OKP napilapja l'Unitá torinói kiadásában az ún. 3. oldal, a kulturális oldal szerkesztését, (amit ugyan csak 1948 végéig csinált), közölt egy "irodalmi feljegyzést" "Mérnökök és bontómunkások" címen. Ebben az írásban felhasználva a metaforában rejlő lehetőséget, "az írók a lélek mérnökei" sztálini definícióból következő kultúrpolitikai program egyfajta svejki kritikáját adja. Vagyis, komolyan veszi a feladatot, és pontosan ezért érinti a baloldal - és nemcsak az akkori baloldal - egész kultúrpolitikájának egy fájó pontját. Bár Calvino irodalomról beszél, de rögtön, legalább is a mai olvasóban rögtön kivált egy közvetlen, általánosító asszociációt, vagyis arra hívja fel a figyelmet, hogy az értelmiségből, amelyhez ő is tartozik, hiányzik valami konstruktív mentalitás, éppen az, amivel a mérnök rendelkezik, (ma azt mondanánk, hiányzik belőle a kormányzás kultúrája) ugyanakkor túlárad benne a lebontás (a dekonstrukció) képessége. Úgyhogy a lelkek mérnökségére felszólított író valójában nem tud eleget tenni az ilyen elvárásnak, nem tud mást, mint leleplező (denunciáló) irodalmat produkálni, nem képes megalkotni az új kor kifejezésére hivatott "pozitív hőst". Lényegében, megint egy maibb, aktuálisabb nyelvet használva azt mondhatnánk, hogy a baloldali író bele van zárva egy ellenzéki kultúrába, amely képtelen kidolgozni az újat. Calvino - Svejk végül erre a konklúzióra jut: "Azt hiszem, hogy hosszú ideig kénytelenek leszünk harcolni az imperializmus kultúrájának még mindig bennünk élő extrém ellentmondásaival". Tehát nem lesz lehetséges azonnal operatívan megfelelni a zsdanovi kultúrpolitika követelményeinek. Idő kell, és közben kell majd "felkészülni és erőfeszítéseket tenni ezen az úton minden olyan ambiciózus képmutatás nélkül, ami már megoldottnak veszi a megoldatlant, minden kispolgári hisztéria és minden puritán mazochizmus nélkül (mentesen forradalmi nyelvvel álcázott hagyományos értelmiségi bűneinktől)".

A Rinascita egy következő számában Calvino visszatér a témára, de már önkéntelenül a személyes poétika területe felé mozdulva el: az értelmiségnek, ennek a viaskodó és ellentmondásos rétegnek gyakran különböző funkciói és kapcsolódási pontjai vannak a különböző társadalmak keretein belül, és a saját benső történetük ill. a saját társadalmi funkciójuk viszontagságain keresztül jut csak el az egész társadalom története a műveikig. Kivéve néhány olyan a társadalmi feltételrendszernek vagy a személyes zsenialitásnak köszönhetően beteljesült pillanatot, amelyben a költő 'közvetlen' énekese egy egész társadalomnak és egy egész kornak. Csak ezekben az esetekben lehetséges "ahhoz a 'totális' realizmushoz, ahhoz a homéroszi képességhez eljutni, amely majdnem közvetlenül a természetből és a történelemből keletkezteti a költészetet, 'mintha a szerző nem is lenne'". (Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a törekvés erre a közvetlen, látszólag szerző nélküli költészetre mindvégig jelen marad Calvino poétikájában.

És akkor időközben mi a teendő? A pártmunkának szentelni magunkat harcos aktivistaként átmenetileg lemondva az írásról? Igen ám, de az irodalmárok küzdőhelye nem másutt van, mint ott, a fehér papírlap előtt. Az autonómia és felelősségvállalás minden ezzel járó és ebből következő problémájával együtt. De mi lesz akkor a párt feladata az irodalommal kapcsolatban? A válasz erre a kérdésre (tekintettel a helyre és az időre: Rinascita 1948 vége) meglepő módon rendkívül explicit. A párt feladata nem az, hogy irodalmi reformokat tervezzen, hanem, hogy a már meglevő műalkotásokra vonatkozóan "kritikát" gyakoroljon, (vagyis azután, hogy a mű szerzője önállóan megmérkőzött a fehér papírral, önnön kreativitásával és saját invenciójának szabadságfokával); sőt, Calvino gondolatmenetében itt van még egy félreérthetetlen pontosítás: nem létezhet semmiféle "inspirációra vonatkozó 'pártutasítás'".

A hidegháború hidege

Az a tény, hogy az itt elmondott dolgokat az OKP havilapja közölte, vezetőjének, Togliattinak ellenőrző szemei előtt, azt a gondolatot sugallhatja, hogy, bár egy kultúra-konstrukciós terv átfogó koncepciójának keretén belül, de mégiscsak nyitottak itt egy hitelszámlát az irodalmárok számára, hogy arra támaszkodva elindulhassanak az irodalmi autonómia felé. Igen ám, de pár oldallal arrébb Mario Alicata a Calvinóéhoz hasonló világossággal teszi közzé "a progresszív értelmiség egységének vonalát". Kemény egyértelműséggel hangsúlyozza, hogy itt nem művészetről vagy esztétikáról van szó, hanem egy "népi és nemzeti kultúra létrehozásáról", mégpedig azonnal, miközben a polgárság arra törekedett, hogy "extrém kísérletet tegyen az olasz kultúra reakciós irányú újjászervezésére". Tehát nem volt szabad beleveszni a fölösleges fecsegésbe. S hozzá még: "A kultúra sohasem volt egyes egyének értelmiségi produktumainak és aktivitásainak 'spontán' aggregátuma, és ma még kevésbé az". Ez evidens megállapítás ugyan, de azzal járt, hogy még a mondhatnánk privatizált, a fehér papír előtt ülő író és a fehér vászna előtt álló festő gesztusában kifejeződő minimális autonómia-törekvést is lehetetlenné tette. "A kultúra maga is szervezeti forma, sőt, az uralkodó osztály hatalmának legfőbb szervezeti formája".

A kommunista tábor akkori ideológiai szorításának mértékére jellemző allegóriaként értelmezhetjük azt a tényt, hogy ugyanebben a Rinascita -számban

megjelent egy nagylélegzetű Micsurin és Liszenko biológiai elméletét ismertető és dicsőítő írás. A tudomány is hadba vonult.

De nekünk itt inkább az a fontos, hogy kitérjünk a számot lezáró két polémikus hozzászólásra. Az elsőt Luchino Visconti közölte, aki - azután, hogy megbírálták Shakespeare "Ahogy tetszik" című darabjának rendezéséért, és főleg azért, hogy benne Salvador Dali meseszerű díszleteit és jelmezeit használta - türelmetlenül úgy válaszolt, hogy a "neorealizmus" kategóriája (ami pedig egy történelmi-poétikai kategória volt, és a filmművészetben éppen Visconti "Megszállottság" című filmjével vette kezdetét), kezd "egy abszurd címkévé" és főleg korláttá válni, miközben ezzel szemben sokkal inkább fantáziára volna szükség, és ő eltökélten a fantázia megkezdett útján akart tovább haladni, tekintet nélkül minden ellenérvre.

A másik polémikus hozzászólás festők és kritikusok (Consagra, Guttuso, Mafai, Penelope és mások) egy csoportjától származott, és fegyelmezetten tiltakozott a Rinascita előző számában megjelent rövid szerkesztői megjegyzés ellen, amelyben a szerző "horrornak" és "idiotizmusoknak" nevezte a bolognai Allianza della Cultura által szervezett "kortárs művészet első országos kiállításán" bemutatott műveket, és amelyben arra hívták fel az olvasókat, hogy kiáltsák csak nyugodtan, hogy "A király meztelen!" és hogy "A kriksz-kraksz az kriksz-kraksz!". Ez a tiltakozás meglehetősen diplomatikus és fegyelmezett volt: Annak ellenére, hogy a polgárságnak és a fasizmusnak tudta be annak a provinciális elszigetelődésnek bűnét, amiben az olasz művészet találta magát, és annak ellenére, hogy hangsúlyozta annak szükségességét, hogy az olasz művészet kapcsolatba lépjen a másutt létrehozott legfőbb figuratív tapasztalatokkal, végül is lényegi egyetértését fejezte ki a pártkoncepcióval: a művészet a hatalom szolgálatában áll. "Jól tudjuk, írták a tiltakozó művészek - hogy meg kell szabadulnunk azoktól az intellektualisztikus pozícióktól, amelyek egy tartalom nélküli bizalmatlan és magányos művészet jellemzői, egy olyan művészeté, amely elszakadt a világ problémáitól és a mozgásban lévő valóságtól, miközben objektíve az uralkodó osztályt szolgálja... A formalista kortárs művészet elleni harcot (és főleg az ennek a művészetnek előfeltételét képező ideológia, a dekompozíció, a hiány és a bizalmatlanság ideológiája elleni harcot) végig kell küzdeni".

És aztán ... a piac

A hidegháború első éveit követve új és másféle küzdelmek, generációk, elgondolások jelentkeztek az olasz irodalmi és művészeti életben, de a kulturális kontextus paradox módon lényegében változatlan maradt egészen a falomlásig. 1989-ig minden marad a régiben, a helyzetet továbbra is a hidegháború dichotóm terminusaiban érzékelték és gondolták el az olasz világban. Még a magát oly lutheránusnak és eretneknek tartó, tehát oly programszerűen autonóm Pasolininak sem sikerült megváltoztatnia a vonatkozó értelmezési keretet. Pasolini egyszerűen botrányt provokált (például azzal, hogy a rendőröket a nép fiainak, a 68-as diákokat pedig burzsoá csemetéknek nevezte), amiből az következett, hogy végül is előfordulhatott, hogy valaki feltegye azt a kérdést: vajon ez az író jobboldali, baloldali vagy talán éppen pártok felett álló katolikus író. Úgy látom, hogy egyedül a Gruppo 63 (Sanguinettiék neoavantgárd csoportja) volt az, amely a 60-as évek során újra felvetette a művészi és az értelmiségi tevékenység autonómiájának problémáját. Ez az autonómia-probléma szerintem a "politikai" értelme annak a törekvésüknek, hogy a nyelven dolgozzanak minden politikától függetlenül.

Ez vonatkozik a csoport azon szárnyára, amely szétválasztotta a textust a kontextustól, és a textusból egy önjelölő univerzumot csinált, és a másik szárnyára is, ahol az egyetlen munkaterületnek nyilvánított nyelvi tény működött ideológiaként.

Igen ám, de az avantgárd a saját genetikus kódjában hordozza a hatalom problémáját, és így bár előfordulhat, hogy ne érdeklődjön a politika iránt, hogy úgy tekintsen rá, mint a saját több évszázados karjának lehetséges meghosszabbítására (ez volt az, amit egy időben a szürrealisták gondoltak a kommunista pártról) de ez az avantgárd saját anarchikus kimozdító gesztusában mégis valami intervenciót lát, a hatalmi játékban való részvételt. Úgyhogy talán nem lehetetlen a Gruppo 63 földi élettörténetében észrevenni egy hódítás álmát, egy neoavantgardisztkus, természetesen sui generis zárt hatalom megszerzésének álmát. Mindenesetre az biztos, hogy a neoavantgárd nem tudta kikezdeni a hidegháború bénító és torzító dichotómiáját.

A 68-as vihar aztán a maga mindent felfaló nagy tiltakozó hullámaival elnyelt az egész 70-es évekre minden irodalmi és művészi tényt. Úgyhogy a 80-as évekbeli ébredésre gyakorlatilag semmi sem maradt, csupán a piac és a főszereplők némi nosztalgiája. A rendhez való visszatérést két epizód jelölte világosan: Torinóban, a munkásharcok fővárosában egy 40 ezres fehérgalléros tömeg tüntetése zajlott, melynek során nagyobb szerepet és rendet követeltek a társadalomban; Rómában a mindenek fővárosában pedig egy olyan diáktüntetés, amely jobb, a tanárok és az eszközök hatékonyságán alapuló iskolát követelt, a diákok tanulni akartak tehát és nem tiltakozni. Az értelmiségiek pedig jobb esetben napilapok és folyóiratok kommentátoraivá váltak, rosszabb esetben a televízió tuttologusaivá, mindenes szakértőivé.

A kritika zsákutcájának jelei egyébként már a 70-es évek folyamán kezdtek megmutatkozni az irodalmi világon belül. A költészet területén például a 70-es évek közepén megjelent egy jellegzetes című könyv, A költészet közönsége , amelyben az akkori új generáció legjobb kritikusai közül kettő, Alfonso Berardinelli és Franco Cordelli, kertelés nélkül azt állította, hogy a költészet közönsége már csak a költészetet írókra korlátozódik, tehát egy zárt körre, amelyről nem lehet tudni, hogy egy elitet vagy egy gettót produkál-e. És hozzátehetjük, hogy ez még egy optimista véleménynek tekinthető, hiszen ma az az elterjedt vélemény, hogy a költők egyszerűen nem olvassák költőkollégáik műveit. Itt pedig akkor egy irodalmi autizmus szindrómájáról van szó, amelyet kétségkívül érdekes lenne konkrétan tanulmányozni.

És talán ugyanennek a kollektív pszichikai folyamatnak a szimptómái közé sorolható egy másik költőcsoport arrogáns és büszke gesztusa, azé a költőcsoporté, amely pár évvel később publikált egy könyvet A szerelmes szó címen: ez a költői szó saját magába volt szerelmes, nem törődve semmi mással. A könyvvel pedig a Fennkölt és a Tiszta Szépség szomjúságától hajtva akart menekülni az ideológia tudatos tömegeitől majdnem ugyanúgy, mint a piac őrült tömegéből.

De miközben tovább emelkedtek a 80-as évek kulturális "vissza(felé)folyásának" hullámai, 1989-cel végleg lezárult a hidegháború, és az irodalmárok és a művészek Olaszországban ugyanúgy, ahogy a volt szovjet csatlósállamokban "bele lettek vetve" a piacba, most már mindenféle közvetítés vagy fék nélkül, egyenesen abba a nagy mediális bacchanáliába, ahol az értékek nagyon másokká és nagyon távoliakká váltak mindattól, amit a hagyomány irodalminak és művészinek mondott. Ekkorra az olaszoknak már volt saját "beszélt" nyelvük hála a unifikáló és homologizáló televíziónak, (ahogy ezt már Pasolini is minősítette) és effektíve beszéltek is, mindenki beszélt, senki se volt csöndben, és senki se figyelt. Itt már csak a hallgatottságról és nem a hallgatásról volt szó, és a fecsegésről of course , egy szakadatlan lármáról, amelyben az irodalom és a művészet hangja lett természetellenes, idegen, más időkből való, még ha olykor-olykor ők is adásba kerültek, amikor egy-egy divat, vagy még gyakrabban gazdasági ok ezt megkívánta.

Azóta minden indokolatlanná vált. Egy teljesen jelentékteen regény, mint a "Menj, ahova a szíved visz" (Suzanna Camaro), több millió példányban fogyott el, de senki sem tudta megmagyarázni, hogy miért. Egy korszakalkotó irodalmi intenciókkal átszőtt művelt és ízléses regény, Eco "A rózsa neve" is többmillió példányban kelt el, és ugyanúgy senki sem tudta megmondani, hogy miért. A piac megfejthetetlen. Azóta egyes szerzők "fogynak", de anélkül, hogy egy olyan valóságos irodalmi diskurzust hoznának létre, amely jellemezne és kifejezne egy korszakot.

Hacsak nem akarjuk éppen a fragmentáltságban felismerni korunk alapvető jegyét. A széttöredezettségben és a mindig megkívánt és a mindig erősen megkívánandó egyedi exploit- ban, / feltörésben/, de ugyanakkor abban a gazdasági vagyis könyvipari szervezetben is, amely provokálja és olykor ki is találja könyvek performance-át. A 90-es években ténylegesen nagy visszhangot váltott ki az ún. "kannibálokra" irányuló könyvkiadói-könyvipari hadművelet, amelynek néhány kritikus hívéül szegődött. Egy korábbi kísérlet arra, hogy "fiatal írók" egy csoportját bevezesse a közérdeklődés előterébe, az irodalmi kínálat terminusaiban mérve semmi érdemlegeset nem volt képes létrehozni, csak egyes jól író egyéniségeket tudott a piacra juttatni, illetve csak néhány könyvkiadási eredményt tudott elérni, ez a második kísérlet figyelmet és vitát váltott ki.

Úgy tűnt, hogy ezek a félelmetes "kannibálok" a kor kvintesszenciájának adnak hangot, illetve az azt legőszintébben megtestesítő generációnak: a legifjabbak generációjának, azokénak, akikre nem rakódott semmiféle történelmi hulladék, akik valamennyien a posztmodern örök jelenén belül élnek, s akik griffesekből, hordákból és (szombat esti) diszkózásból élnek, egy rugalmas harmadik szférájú virtuális hét kontextusában. Úgy tűnt, hogy ez a "kannibál"-irodalom egy új néptípust definiál, egy talán már poszt-humán és interplanetáris transzgénikus és kvantikus néptípust. Úgy tűnt, de aztán flopp lett az egészből. Illetve, ez a valószínűbb, hogy ez az akció is kimerítette a saját életciklusát: Technikailag jól volt megtervezve, és levezetve, vállalkozási terminusokban nézve, (biztonsággal meghatározta a saját kereskedelmi célkitűzését, megfelelő termelési tempóban és ritmusban járt el, jól érzékelte és feldolgozta még folyamatukban a szociológiai adatokat), mégis, előfeltételeivel együtt kimúlt. És valóban, ezek a vállalkozások a divat vastörvényeinek engedelmeskednek: folyton változtatni, hogy létezzünk. A vevő fáradékony. Az ízlés követeli az újat.

Ez az utolsó tapasztalat - amely, mint általában, nem hagyott maga mögött mást, mint emlékét és néhány jól író egyes személyiséget - úgy tűnik, azt akarja bizonyítani még egyszer, hogy a piac örvényszerűsége már önmagában problematikusnak mutatkozik az irodalmi tartam, a durée szempontjából. Talán érvényes az az elv, hogy politika, művészet és gazdaság tudnak, sőt kénytelenek kooperálni, együttműködni, de úgy, hogy közben mindegyikük tiszteletben tartja a másik autonómiáját. Vagy talán más utat kellene keresni?

TÖTTÖSSY BEATRICE FORDÍTÁSA
Bibliográfia:

SCARPONI, Alberto

"Anti(k) vándor"

Magyar Lettre Internationale, 16

"Versek"

Magyar Lettre Internationale, 21

CALVINO, Italo

Eleink

Európa, 1980

A kettészelt őrgróf

Európa, 1998

Amerikai elődások

Európa, 1998

Palomar

Noran, 1999

HASLINGER, Josef

"Házkutatás az elefántcsonttoronyban"

Magyar Lettre Internationale, 34
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu
 


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret