stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Richard Rorty
Feminizmus, ideológia és dekonstrukció - a pragmatikus nézőpont
 

A legtöbb értelmiségi szeretné megtalálni annak módozatait, hogy az erős elleni küzdelemben a gyenge mellé álljon. Remélik, hogy sajátságos képességeiket és kompetenciáikat e küzdelem javára fordíthatják. Reményük kifejezésére az utóbbi évtizedben leginkább az "ideológiakritika" kifejezést használták. Elgondolásuk az, hogy filozófusok, irodalomtudósok, ügyvédek, történészek és mindazok, akik jók a különbségtételekben, az újraleírásokban és rekontextualizációkban, arra tudják használni képességeiket, hogy a jelenlegi társadalmi gyakorlatokat "feltárják" vagy "demisztifikálják".
De a fennálló gyakorlat feltárásának vagy demisztifikálásának leghatékonyabb útja az, hogy a fennállók kritizálása helyett alternatív gyakorlatokra teszünk javaslatot. Akárcsak a tudományos elméletváltás kuhni modelljében, a régi paradigmán belül az anomáliák a politikában is hosszabb ideig halmozódhatnak anélkül, hogy elegendő alapot nyújtanának a kritikára mindaddig, amíg nem állunk elő új lehetőséggel. A régi paradigma "immanens" kritikája viszonylag hatástalan. A gyenge elnyomása "szükségszerű rosszként" való leírásának  (ez a kuhni "elhanyagolható anomália" politikai megfelelője) az a leghatékonyabb kritikája, ha elmagyarázzuk, valójában miért nem szükségszerű, megmutatva, hogy egy sajátos intézményi változás miként szüntetné meg. Alternatív jövő vázolása ez, és olyan politikai cselekvés forgatókönyve, amely a jelenből eljuttathat minket abba a jövőbe.
Marx és Engels A német ideológiá-ban erről beszél, amikor kritizálja Feuerbachot, amiért kategóriává változtatja "a 'kommunista' szót, amely pedig a valóságban egy meghatározott forradalmi párt követőjét jelenti". Bizodalmuk, hogy a német filozófiai hagyományt illető kritikájuk valósággal helyettesítette az illúziót, tudománnyal a fantáziát, erősítést nyert a tényből, hogy forradalmi párttal és programmal rendelkeztek - konkrét javaslatokkal arról, hogy milyen empirikus igazolásokat szolgáltathatnak állításukhoz, hogy bizonyos korabeli rossz dolgok (pl. jövedelemkülönbségek, munkanélküliség) nem szükségszerűek. Az ő helyzetük a miénktől elvileg abban különbözik, hogy senki nem akarja az általuk elgondolt forradalmat; senki nem akarja a termelőeszközöket államosítani vagy a magántulajdont megszüntetni. A kortárs baloldaliaknak ennélfogva nincs a Marxéhoz és Engelséhez hasonló pártjuk és forgatókönyvük, ami megerősíthetné őket abban, hogy elméletük "tudományos" és nem "utópikus" -- a valóság hangja és nem fantázia.
Ilyen pártot és programot a gazdag demokráciák értelmisége napjainkban a feminista mozgalomban talál. De politikailag a feminizmus inkább reformista, mint forradalmi mozgalomnak tűnik. Politikai céljai ugyanis megfelelően konkrétak, és meg lehet őket valósítani; e célok mellett érvelni lehet a becsületesség széles körben elfogadott morális intuícióira hivatkozva. Így a kortárs feminista politika inkább hasonlít a 19. századi rabszolga-felszabadítási mozgalmakhoz, mint a 19. századi kommunizmushoz. Miközben igen nehéz volt a 19. században előrelátni, milyen is lesz a világ magántulajdon nélkül, viszonylag könnyű volt egy rabszolgák nélküli világot előrelátni, és a rabszolgaságot egyszerűen a barbár korszak maradványának tekinteni, amely morálisan visszataszító a széles körben elfogadott intuíciók szerint. Hasonlóan viszonylag könnyű előrelátni egy olyan világot, ahol egyenlő munkáért egyenlően fizetnek, ahol egyenlő a felelősségvállalás, ahol egyenlő számban vannak nők és férfiak hatalmi pozícióban, stb., és könnyű a jelenlegi egyenlőtlenségeket visszataszítónak találni a jogosságra és igazságosságra vonatkozó széles körben elfogadott intuíciók alapján. Csak ha a feminizmus több, mint sajátos reformok ügye, akkor hasonlít a 19. századi kommunizmushoz.
A feministák Marxhoz és Engelshez hasonlóan fenntartásokkal élnek a lépésenkénti reformokkal kapcsolatban, attól félve, hogy az alapvető és szükségtelen rossz nagyrészt érintetlen marad. De Marxtól és Engelstől eltérően, nem tudnak könnyedén forradalmi politikai forgatókönyvet vagy forradalom utáni utópiát felvázolni. Ennek egyik eredménye a sok beszéd a filozófiai forradalmakról, a tudat forradalmairól. Ezek a forradalmak ugyanakkor nem hasonlítanak semmi olyanra, amit Marx és Engels "materiális szintnek" ismerne el. Ezért aztán könnyű elképzelni, hogy Marx és Engels hasonlóképpen gúnyolódna a mai feminista elméleteken, ahogy annak idején Hegellel, Feuerbachhal, Bauerral és a többivel tették. Azt mondanák, hogy a feministák a "feministát" "puszta fogalommá" teszik; de ne is reménykedjenek, hogy ennél többet tehetnek mindaddig, amíg ez a kategória nem jelenti "egy meghatározott forradalmi párt követőjét".
Ezek a megfontolások ahhoz a kérdéshez vezethetnek, vajon az "ideológiakritika" fogalmat a feministák fenn tudnák-e tartani A német ideológiá-ban anélkül, hogy az "anyag" és a "tudat" különbségére hivatkoznának. Az "ideológia" fogalom többértelműségéről nagy és deprimáló szakirodalom áll rendelkezésünkre, melynek legutóbbi példája Terry Eagleton Ideology című művének első fejezete. Eagleton visszautasítja a gyakran hallható véleményt, hogy a fogalom körüli zavarok nagyobbak, mint amennyit az egész megér, és a szóra a következő definíciót adja: "olyan eszmék és hitek, amelyek -- különösen torzítás és leplezés által -- segítenek legitimálni egy uralkodó csoport vagy osztály érdekeit". Alternatívaként azt javasolja, hogy "olyan hamis vagy félrevezető hitek", amelyek "nem egy uralkodó osztály érdekeiből, hanem a társadalom mint egész anyagi struktúrájából" erednek. Az utóbbi fogalmazás A német ideológiában centrális anyagi-nem-anyagi ellentétet testesíti meg. A feministáknak azonban nehéz magukévá tenni ezt az ellentétet, amely -- bármilyen konkrét jelentősége volt is -- a "materiális változás" azon magyarázatából eredt, melynek alapja a termelési mechanizmusok szervezésében bekövetkező változások marxi eszkatologikus történetére való hivatkozás. Ez a történet a nők férfiak általi elnyomása szempontjából irreleváns.(1)
Ha viszont elvetjük az anyag-tudat megkülönböztetést, és az idézett Eagleton-féle első ideológia-definícióra megyünk vissza, konfliktusba kerülünk azokkal az igazságra, tudásra és objektivitásra vonatkozó filozófiai nézetekkel, amelyeket a legtöbb olyan kortárs feminista értelmiségi képvisel, aki reménykedik abban, hogy tehetségét és kompetenciáját be tudja vetni a maszkulista ideológia kritikájában. A "torzítás" ugyanis a megjelenítés olyan közegét feltételezi, amely közénk és a vizsgált tárgy közé hatolva olyan látszatot hoz létre, amely nem felel meg a tárgy valóságának. Ez a reprezentacionalizmus nem hozható összhangba a pragmatikusok felfogásával, hogy az igazság nem a valóság belső természetének való megfelelés, vagy annak dekonstruktivista visszautasításával, amit Derrida "a jelenlét metafizikájának" nevez. Pragmatikusok és dekonstruktivisták egyetértenek abban, hogy minden társadalmi konstrukció, és hogy nem lehet különbséget tenni a "természetes" és a "pusztán" kulturális közt. Egyetértenek, hogy a kérdés az, mely társadalmi konstruktumokat vessük el és melyeket tartsuk meg, és hogy a konstrukciók során nincs értelme arra hivatkozni, "ahogy a dolgok valójában vannak". Mindkét filozófiai iskola egyetérthet Eagletonnal, hogy "ha értékek és hitek nincsenek hatalommal összekapcsolva, akkor az ideológia fogalma tovatűnik". De Eagletontól eltérően ez mindkettőnek elegendő indok, hogy elvessék az "ideológia" fogalmát.
A német ideológiá-ban végig fenntartott megkülönböztetés a marxista tudomány és a puszta filozófiai fantázia között kiváló példája annak az állításnak, hogy írói elérték azt, amit Derrida "a játékon túli teljes jelenlét"-nek nevez. Jó marxistaként Eagletonnak visszhangoznia kell a bevett jobboldali kritikát Derridával szemben, amikor azt mondja, "a tétel, hogy a tárgyak teljesen belsők azokban a diskurzusokban, amelyek konstituálják őket, azt a kényes problémát veti föl, hogy miként tudjuk valaha is eldönteni, vajon az elbeszélés érvényesen konstruálta-e tárgyát", majd azt kérdezi, "ha társadalmi értelmezéseimet az általuk szolgált politikai célok érvényesítik, akkor hogyan érvényesítem azokat a célokat?" Nem beszélhetünk "torzított kommunikációról" vagy "torzító eszmékről" anélkül, hogy hinnénk a diskurzusokhoz képest külső tárgyakban, és olyan tárgyakban, amelyeket a diskurzusok képesek pontosan vagy pontatlanul, tudományosan vagy csupán fantasztikusan ábrázolni.
Valakinek tehát engednie kell. A feminista értelmiségieknek, akik kritizálni akarják a maszkulista ideológiát, és erre a dekonstrukciót akarják használni, vagy (1) új jelentést kell az "ideológia" számára kitalálniuk, vagy (2) el kell választaniuk a dekonstrukciót az anti-reprezentacionalizmustól, annak tagadásától, hogy meg tudjuk válaszolni a kérdést, "érvényesen (nem pedig például 'a feminista célok számára hasznosan') konstruáltam meg a tárgyat" vagy (3) azt kell mondaniuk, hogy rossz az a kérdés, vajon a maszkulista társadalmi gyakorlatokat illető kritika "tudományos-e" vagy "filozófiailag megalapozott-e", akárcsak a kérdés, vajon a maszkulizmus "eltorzította-e" a dolgokat.
A legjobb opció (3). Az (1) egyszerűen nem éri meg a fáradságot, és nem hiszem, hogy (2) egyáltalán kivihető lenne. Én szerencsétlennek találom, hogy a dekonstrukcióval azonosuló emberek megpróbálták helyreállítani a marxista anyag-tudat megkülönböztetést -- mint amikor de Man azt mondta, "szerencsétlen lenne a jelölő anyagiságát annak anyagiságával összetéveszteni, amit jelöl", és aztán úgy definiálta az "ideológiát", mint "a nyelvészeti igazságnak a természetivel, a referenciának a fenomenalizmussal való összekeverését". A vád visszautasítása, hogy az irodalomelmélet vagy a dekonstrukció "elfelejtkezik a társadalmi vagy történeti valóságról", leginkább úgy sikerülhet, hogy hangsúlyozzuk, a "tárgyak diskurzus általi megalkotása" minden szinten történik, és hogy "a (társadalmi és történeti, asztrofizikai vagy bármely) valóság előtti tisztelet" pusztán a múlt azon nyelve, a múlt azon módozatai előtti tisztelet, amelyben leírták, mi is történik "valójában". Ez a tisztelet néha jó dolog, néha nem. Attól függ, hogy mit akarunk.
A feministák meg akarják változtatni a társadalmi világot, ennélfogva nem tisztelhetik túlságosan a társadalmi intézmények régi leírásait. A dekonstrukciónak a feminizmus számára való hasznosságával kapcsolatos legérdekesebb kérdés az, ha egyszer Nietzsche, Dewey, Derrida és mások meggyőztek bennünket, hogy nincs semmiféle "természetes" vagy "tudományos" vagy "objektív" a maszkulista gyakorlatokban vagy leírásokban, és hogy minden tárgy (neutrinók, székek, nők, férfiak, irodalomelmélet, feminizmus) társadalmi konstruktum, akkor vajon van-e bármi további olyan segítség, amelyet a dekonstrukció nyújtani tud nekünk abban, hogy eldöntsük, mely konstruktumokat tartsuk meg, és melyeket helyettesítsük, vagy hogy ez utóbbi számára helyettesítőket találjunk. Kételkedem abban, hogy lenne.
Gyakran mondják, hogy a dekonstrukció olyan "eszközöket" biztosít, amelyek képessé teszik a feministákat, hogy megmutassák, mint Barbara Johnson állítja, hogy "Az entitások (próza és költészet, férfi és nő, irodalom és elmélet, bűn és ártatlanság) közti különbségek bizonyíthatóan az entitásokon belüli, az entitások önmaguktól való különbözőségét létrehozó különbségek elnyomásán alapulnak." Számomra érdektelennek tűnik a kérdés, vajon ezek a különbségek tényleg valódiak-e (az entitás mélyén összedobálva, arra várva, hogy felszínre hozzák a dekonstruáló exkavátorok), vagy csak azután kerülnek az entitásba, miután a feministák olyan társadalmi konstruktummá alakították, ami közelebb van szívük vágyához. A poszt-nietzscheánusok (hasonlóképpen a pragmatikusok és a dekonstruktivisták) antimetafizikus polémiája fontos részének tűnik számomra az érv, hogy e találás-vs.-létrehozás megkülönböztetés kevéssé érdekes. Ennélfogva egyáltalán nem látom, hogy bármiféle politikai értelme lenne azt állítani, mint ahogy Johnson mondja, hogy "A különbség abban a mértékben a munka egy formája, hogy bármely szubjektum ellenőrzésén kívül játszik." Egyszerűen nem számít, vajon Isten rendelkezik, vagy "a termelőerők tömege" dialektikusan kibontakozik, vagy a differencia játszik mindannyiunk ellenőrzésén kívül. Csak az számít, hogy mit tudunk tenni azért, hogy meggyőzzük az embereket, hogy másként cselekedjenek, mint a múltban.
Összegezve, a politika javára válik, ha a filozófia valamennyire felszabadítja képzeletünket, mivel minél élénkebb a jelen képzelete, annál valószínűbb, hogy a jövendő társadalmi gyakorlatok el fognak térni a múlt gyakorlataitól. Nietzsche, Dewey, Derrida és Davidson vizsgálatai az objektivitásról, igazságról és nyelvről bizonyos mértékig hasonlóan szabadítottak föl bennünket, mint Marx és Keynes vizsgálatai a pénzről, Krisztus és Kierkegaard vizsgálatai a szeretetről. De ellentétben azzal, ahogy a marxista tradíció szerencsétlenül el akarta hitetni, a filozófia nem az úttörő politikai munka eszközforrása. Semmi politikailag használható nem történik mindaddig, amíg az emberek nem kezdenek el olyan dolgokat mondani, amit korábban soha nem mondtak -- ezáltal lehetővé téve, hogy meglássunk új gyakorlatokat, ahelyett, hogy a régieket vizsgálnánk. A kuhni tudományfilozófia tanulsága fontos: ugyanúgy nincs egy "kritika" nevű, feltűnően jobb politikához vezető tudományág, mint ahogy nincs feltűnően jobb fizikát produkáló "tudományos módszer" sem. Az ideológiakritika legjobb esetben padlófelmosás, de semmi esetre sem úttörés. A prófécián élősködik, és nem helyettesíti azt. Úgy viszonyul a múlt eseményei (például, mit tett a férfi a nővel) képzelőerővel telített új leírásaihoz, ahogy Locke (aki magát szemételtakarító "segédmunkásnak" tartotta) viszonyult Boyle-hoz és Newtonhoz. A filozófia úttörő-fogalma az értelmiségi munka logocentrikus felfogásának része, amihez nekünk, Derrida rajongóinak, semmi közünk sincs.
Sok feminista részben azért áll ellen a filozófia politikai haszontalanságát állító ilyen pragmatikus felfogásnak, mivel a maszkulizmus annyira mindenütt jelenlévőnek tűnik abban, amit a kortárs társadalomban teszünk és mondunk, hogy a látszatok szerint csak egy tényleg erőteljes értelmiségi váltás tudná azt kimozdítani. Ennélfogva számos feminista úgy véli, hogy csak a filozófusok által felismerhető (valami a logocentrizmus vagy "binarizmus" vagy "technológiai gondolkodás" vonalán elhelyezkedő) nagy intellektuális rossz kihívásának elfogadásával tudják a feladatuk által látszólag megkövetelt radikalitást és hatékonyságot elérni, miközben ezt a rosszat bensőleg maszkulistának értelmezik, és azt állítják, hogy a maszkulizmus ezen áll vagy bukik. Úgy látszik, mintha valamiféle nagy filozófiai szörny elleni kampánnyal való szövetség nélkül a maszkulizmus elleni kampány a jelenlegi gyakorlatokkal való cinkosság valamilyen formájára volna kárhoztatva.
E nézet szerintem rosszul állapítja meg a relatív méreteket. A maszkulizmus sokkal nagyobb és erőszakosabb szörny, mint azok a kis, provinciális szörnyek, amelyekkel a pragmatikusok és a dekonstruktivisták küzdenek. A maszkulizmus ugyanis olyan emberek védelme, akik a történelem kezdete óta fölül vannak, és védekeznek letaszításuk ellen; ez a szörnyfajta nagyon adaptív, és úgy vélem, majdnem ugyan olyan jól képes túlélni az anti-logocentrikus filozófiai környezetet, mint a logocentrikust. Igaz, hogy, mint Derrida élesen megjegyzi, a logocentrikus hagyomány finom módon összekapcsolódik a tisztaság -- a női piszkosságtól való szabadság -- iránti vággyal, amelyet mint mondja "a férfi homoszexualitás lényegi és lényegében fenséges alakzata" szimbolizál. De ez a tisztaságvágy és ez a fenséges alakzat valószínűleg tovább fog élni valamilyen szublimáltabb formában, még ha mi, filozófusok valahogy túl lépünk is a metafizikán (vagy annak Verwendung-ján).
A pragmatizmus -- ha úgy fogjuk föl mint az igazságról, a tudásról, az objektivitásról és a nyelvről alkotott filozófiai nézetek halmazát -- semleges a feminizmus és a maszkulizmus között. Így, ha valaki sajátosan feminista elméleteket akar e témákról, azt a pragmatizmustól nem kaphat. De olyan feministák (mint MacKinnon), akik a filozófiáról úgy gondolkodnak, hogy azt alkalomszerűen használni lehet, mint ahogy időnként kerülni is lehet, ahelyett, hogy hatalmas és nélkülözhetetlen szövetségesnek tekintené, a pragmatizmusban ugyanazokat az antilogocentrikus elméleteket fogja találni, mint Nietzschénél, Foucaultnál és Derridánál. A pragmatikusok doktrína-prezentálási módozatának nagy előnye, hogy világossá teszik, nem olyan mély titkokat fednek fel, melyeket a feministáknak ismerniük kell a siker érdekében. Bevallottan csak alkalmi ad hoc tanácsokat tudnak adni arról, hogy miként válaszoljanak, ha a maszkulista gyakorlat erre kényszeríti őket. A pragmatikusok és a dekonstruktivisták a feminizmusnak csak azon kísérletek kemény visszautasításában tudnak segíteni, melyek gyakorlatukat az olyan esetleges történeti ténynél mélyebb valóságra hivatkozva alapozzák meg, mint hogy a valamivel nagyobb izomzattal rendelkező emberek a valamivel gyengébb izomzattal rendelkezőket nagyon hosszú ideig megfélemlítve tartották.

BOROS JÁNOS FORDÍTÁSA
Jegyzet

1 Mint Catherine MacKinnon mondja, a férfi és a nő kapcsolatának története lapos (ellentétben a szexualitás azon történetével, mint amely "a történészeket hozzásegíti, hogy szexinek érezzék magukat"). "E dombok és völgyek, e dagályok és apályok alatt, ott van ez az alap, ez a folyamat, amely nem sokat változott, nevezetesen a férfi fensőbbség és a nő alárendeltsége." ("Does sexuality have a history?", Michigan Quarterly Review, Winter 1991, p.6.) Ez az alárendeltség úgy halad végig a századokon, mint egy monoton (és általában hallhatatlan) alapbasszus -- a férfi hangja, amely hajszolja a nőt. Semmiféle dramatikus hangszerelés nem látszik lehetségesnek.

Bibliográfia
RORTY, Richard
Esetlegesség, irónia és szolidaritás
Jelenkor, 1994

Heideggerről és másokról
Jelenkor, 1997

BOROS János
Pragmatikus filozófia
Jelenkor, 1998

GRAY, Richard
"Richard Rorty és a posztmodern irónia"
Magyar Lettre Internationale, 22

ORBÁN Jolán
Derrida írás-fordulata
Jelenkor, 1994


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu
 


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret