stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



James Macdonald Jasper
Nosztalgia

A nosztalgia a múlt képzeletbeli megkonstruálása, amit arra lehet használni, hogy szidjuk a jelent, és rendelkezzünk a jövő felett. Valami nincs rendben a jelenlegi életünkben, ezért pillantunk vissza, abban a reményben, hogy olyan korra találunk, amelyben jobb volt az élet. De amit kapunk, merő illúzió: arról, milyen volt a múlt, arról, mi a baj a jelennel, arról, hogyan oldhatnánk meg a jelenbeli problémáinkat. A nosztalgia a történelemről alkotott más képekkel kerül összeütközésbe, például azzal a progresszista vízióval, amely szerint minden egyre jobb lesz, a modernista perspektívával, amely egy nagy szakítást vél látni a múlttal, a ciklikus vallási szemléletmódokkal és az apokaliptikus látomásokkal, amelyek egy hirtelen törést várnak a jövőben, mindenesetre többnyire olyat, ami lehetővé teszi a történelem kezdetén elvesztett paradicsom visszanyerését. Hát igen, a nosztalgia sokszor reakció az ilyen másféle képekre, mégpedig olyan, amely viszont amazokat is erősen befolyásolja. A kulturális modernitás mindenekelőtt a haladás és a nosztalgia bonyolult összjátéka.

Csak ha megtanuljuk megérteni a nosztalgia pszichológiai és szociológiai gyökereit, akkor tudhatjuk talán a jövőnket kiszabadítani a markából. A múltból lehet tanulni, de csak ha leteszünk arról, hogy olyan múltat alakítsunk ki magunknak, amely inkább pszichikai igényeinket szolgálja, semmint hogy megmutatná a mai életünktől való távolságát. Soha azelőtt a történelemben nem érezték az emberek ilyen sürgető szükségét annak, hogy egy megnyugtató múltat alkossanak maguknak, bármilyen torzítások adódjanak is ebből. Védekezés van ebben a szakértők, fogyasztók és bürokraták világával szemben, de a védekezésnek nem mindig realisztikus formája. A múltról kialakított szemlélet valamelyest mindig a jövőről alkotott kép is, és egy jobb jövőre valóban óriási szükségünk volna.

Menekülés a városokból

Széles körben elterjedt érzékenységként a nosztalgia először a városok és nemesi udvarok felemelkedésével jelentkezett: olyan kultúrák felemelkedésével tehát, amelyek a fennmaradásukhoz nem a természettel való közvetlen érintkezésre támaszkodtak, hanem a bonyolultabb (és gyakran zavarba ejtőbb) emberi kapcsolatok kezelésére. Becsapós piacok, idegenekkel kötött üzletek, udvari intrikák fenyegethették az egzisztenciájukat, mert semmi sem volt az, aminek látszott. A felszín és a mély dimenziója ellentmondott egymásnak. Ilyen körülmények között az emberek könnyen képzelhették, hogy a természet veszélyes ugyan, sokszor éppenséggel halálosan veszedelmes, de legalább egyenes a logikája, és a paraszti élet egyszerű az emberi kapcsolataiban. A városi és udvari kultúrákban, amelyeknek megzavarodott résztvevői vágyódva vetítik rá az egyszerűséget más, "primitívebb" körülményekre, nincs semmi komplikálatlan. A reakció a bonyolultságra és kétértelműségre az álom arról, ami természetes, ártatlan és egyszerű.

Már Homérosz is egy udvari ión kultúrának írt, amelynek számára Achillész és Odüsszeusz háborús felfedező útjai egzotikus emlékezések voltak egy dicső múltra - még csak nem is a sajátjukra. Másfelől a rómaiak úgy tisztelték a görög kultúrát, mint utánzásra méltó örökséget. Athén és Róma emelte ki elsőként a nosztalgiának egy olyan aspektusát, amely az antikvitás óta csak még erősebb lett: a természet és a múlt tisztasága közti kapcsolatot. A görögök egy sokkal régebbi mükénei háborút ünnepeltek, mert olyan korban játszódott le, amikor az istenek még beavatkoztak az emberek dolgaiba; és Euripidész a Bakhánsnők tájait kontrasztba állíthatónak látta a városi élettel.

A rómaiak még tovább mentek. Kultuszt csináltak a vadászatból, egy mesterkélt tevékenységből egy magas fokon urbanizált társadalomban, amely megszelídítette helyi állatait. És Vergilius híres eklogáiban megteremtette azt a költői műfajt, amely pastorale néven ismert, amelyben a falusi pásztor ártatlan erényességét állította szembe a város romlott bonyolultságával. Azóta a város képviseli a nyugati képiségben többek között a politika veszélyeit, a gazdagság kísértéseit, a korruptságot és a hatalom intrikáit. A városok, mégpedig az antik városok éppúgy, mint a modernek, láthatólag inspiráló forrásai a falusi és pásztorélet elvágyódó összekapcsolásának az emberi fejlődés egy korábbi szakaszának egyszerű örömeivel.

A nosztalgia jelentkezésének egy következő mérföldköve volt a későközépkori Anglia. Mint Európa egyik olyan régiója, amely legkorábban szabadult meg a vadállatok fenyegetésétől, Anglia volt az első, ahol a nemesek általában szívesebben éltek vidéki birtokaikon, mint a királyi udvarban. A falakkal védett kastély a veszélyes külvilágról alkotott középkori szemlélet megtestesítője, nem csoda, ha a modern nemzeti állam viszonylag békés viszonyai közepette Európa urai eldugott kastélyaikból többnyire az izgalmas udvari életbe menekültek. Az angol arisztokraták azonban, akik kevésbé függtek a király kegyétől, kúriákat építettek földjeik és erdeik közvetlen közelében. Szokásukká vált, hogy ott vendégeket fogadjanak - legalábbis az év egy részében - és elkezdtek a természetnek új formákat adni, hogy gazdagságukat és ízlésüket tanúsítsák. Évszázadokon át alakítgattak ki különböző tavacskákat, kilátókat és megfigyelőhelyeket - és klasszikus templomokat, sőt, festői templom-romokat. Rejtett falakat emeltek, hogy állatokat tarthassanak minden látható kerítés nélkül az adott helyen. És gondoskodtak játékról is a birtokaikon sokféle formában. A vadászat, a badminton vérszomjas változata, a vendégek szórakoztatásának kedvelt formája lett. Gondos koreográfiával és művészi rituáléval csodálatos játszótérré lehetett alakítani a természetet. Blazírt városiak játszották a földművest, olyan divat lett ez, amely időnként még a csatornán is átkelt, tetőpontját abban a bájos falusi udvarban érte el, amelyet Maria Antoinette építtetett magának Versailles környékén, hogy udvarhölgyeivel teheneslányoknak öltözhessenek.

A kereskedelmi és ipari forradalom folyományaként azáltal, hogy valamennyien elvesztettük produktív kapcsolatunkat a természettel, és ezt egy közvetett kapcsolattal helyettesítettük, valamennyien nemesekké váltunk. A veszteség és az elidegenedés érzése állandóvá, megszüntethetetlenné és totálissá vált. Egy nagy vízválasztó egyik oldalán találtuk magunkat, az enyhet adó, gyógyító, eleven természet ott volt a másikon. A hatalmas gyárak, a lárma, a környezet elszennyeződése és az ipari nagyvárosok túlnépesedése - bármilyen izgalmas legyen is a szorgos munkálkodás sokak számára - mégis elkerülhetetlenül azt az érzést váltotta ki, hogy valami nincs rendben a világgal, és ilyenkor mindig fellép a fékezhetetlen késztetés, hogy a múlt felé forduljon az ember segítségért.

Az angol nostalgia szó, akárcsak a francia nostalgie az ipari forradalom gyermeke, és a 18. század utolsó két évtizedében bukkant fel klinikai fogalomként azok depressziójára, egyfajta honvágyára, akik távol kerültek a vidéktől, ahonnan származtak. A nosztalgia kezdettől egyfajta tengeribetegség volt, reakció azokra az életkörülményekre, amelyek között a jelenben élt az ember, olyan érzés, hogy nem a megfelelő helyen vagyunk. A fogalom sokak rossz közérzetét jelezte, akik mezőgazdasági vidékekről vándoroltak a városokba. A szó megőrizte ezt a helyre vonatkozó jelentését, és a 19. század folyamán nyerte el mellé az időbeli dimenziót is.

Visszavágyás az eredethez

A jelen volt a helytelen idő, de a helytelen idő egyben a nem megfelelő hely is volt, és minden elképzelt alternatíva tartalmazott egy másik időt és egy másik helyet is. A múlttal összekapcsolunk bizonyos formájú helyeket is, amelyekről azt hisszük, hogy az emberek rendszerint ilyen helyeken éltek: erdők, parasztudvarok, falvak, kisvárosok. A nosztalgiában elegyedik a tér és az idő.

A nagy romantikus reakció az iparosításra - ami mindmáig világszerte nagy hatással van a kultúrákra - a visszatekintéssel keresett gyógyírt a modern társadalom lényegének érzett nagy fragmentálódásra. Széttöredezett mind az egyén, mind a társadalom, és a részek újbóli összeillesztésének előfeltétele szent összetevőink, a belső és a külső természet visszanyerése. A nemzeti gyökerek, nyelvek és a középkor kultikus tisztelete elterjedt egész Európában, régi népkönyvek gyűjtése, olyan történetek, mint az Ivanhoe , neogót építészet, a preraffaelita festészet, végül az arts and crafts mozgalom az iparművészetben. Ahogy Angliának az elsők között sikerült a természetet megszelídítenie, úgy elsőként sikerült az ipari termelés nevében lepusztítania is. És ennek következtében ez volt az első ország, amely mély nosztalgikus érzéseket fejlesztett ki annak irányában, amit éppen tönkretenni készült.

Az egyház által egyesített középkori Európa a rend, az összefüggés és az értelem jelképe lett. A romantikusok elismerték az anyagi bőséget a nagy átalakulásnak ezen az oldalán, de az volt az érzésük, hogy spirituálisan túl nagy árat kell ezért fizetni. "A mechanikus dolgokban meglevő képességeinkkel - írta Thomas Carlyle - odáig jutottunk, hogy a külvilág irányításában minden más kort felülmúlunk, de mindabban, ami a morális tisztaságot illeti, a lélek és a jellem igazi méltósága tekintetében elmaradunk talán a legtöbb civilizált korszak mögött." A veszteségnek ez a keserű érzése együtt jár a haladással, és még ma is elég általános. A lényegtelen dolgokban jobb lett az élet, a lényegesekben rosszabb.

A középkori kultúrához a romantikus értelmezés nagyfokú természetközelséget képzelt. Különböző formatervezők próbálták felidézni ezt a szellemet vegetatív mintákban, folyékony vonalakban, a múló élet tökéletlenségének érzékeltetésével. A legnagyobb gondossággal tervezték meg a tökéletlenségeket, hogy kontrasztba állítsák a tömegtermékek tökéletes uniformizáltságával. Festők és költők kezdték maguk tervezni bútoraikat, tapétáikat, ékszereiket, festett poharaikat és könyvborítóikat. E törekvések tekintetében William Morris életműve vált emblematikussá: úgy hitték, hogy a premodern élet organikus egész volt, a falusi összetartozástól egészen a tapétáig.

A progresszív indusztrializmus mint magabiztos világnézet győzelme rövidéletű volt Angliában, már a 19. század végén széles körben kezdték felidézni a múlt képeit. Az "igazi Anglia" kert volt, vidéki táj falvakkal, szalmatetős kunyhókkal, élősövénnyel - de mindez sötét sátáni hatalmak fenyegetésében. "Tíz angol hagyományból kilenc - írta később P. C. Snow - a 19. század második feléből származik", amikor az angolok, legalábbis egy speciális, de befolyásos részük - elsősorban művészek, intellektuelek, szocialisták és a dolgozó középréteg - a múltban keresett vigaszt. A nagy történészek Carlyle-tól Toynbee-ig megfogalmazták ellenérzéseiket az új korszak szellemével szemben és a modern társadalomról mint a kegyelem állapotából kiesett társadalomról kialakított képüket, ami elkerülhetetlenül utalt egy kegyesebb múltra. A búr háborúk körüli zavar és felháborodás újabb lökést adott a jobb múlt kereséséhez valahol a hanyatlást megelőző időkben (függetlenül attól, hogy ezt a hanyatlást az iparosításban, a kapitalizmusban, az imperializmusban vagy valami másban látták).

Némelyek, mint William Morris, azt hitték, hogy a régi angol virtus már a múlté, fel kell eleveníteni, míg mások, mint Rudyard Kipling, azt hitték, hogy még megvan az olyan vidéki területeken, mint amelyek egyikére ő is kiköltözött. Ezt a hangsúlykülönbséget, mint várható volt, azzal oldották fel, hogy az elmúlt időket egy meghatározott helyhez kapcsolták, mintha a falusi vidékek valahogy időtlenek, eredendőek és romlatlanok volnának. A városokat, az imperializmust és az ipart mintha kívülről erőltették volna rá Anglia lelkére. A városi lakosság, amely sem a paraszti életről, sem a távolabbi múltról nem tudott semmit, ugyanazon erényeket vetíthette rá mindkettőre, és arra a következtetésre juthatott, hogy a kettő egy és ugyanaz. Az erdők és a mezők mintha a múlt egyszerű erényeinek megtestesítői lettek volna. A város valami olyannak képzelte el a vidéket, ami a város nem volt (egy olyan korban, amikor már alig voltak parasztok, és a vidéki tájat elpusztította az ipar, vagy turistacsalogatónak újra helyreállították: más szóval a város úgy alakíthatta kedvére a vidéket, ahogy ez saját ideáljainak megfelelt.) Az "ország"-nak ( country ) ez a vidékies jelentése felelt meg a "nemzet"-nek, mivel a nemzet lényegét parasztudvaraiban, falvaiban és erdeiben látták, nem a városaiban (bár a "vidék" szembeállítása a "város"-sal a 16. századból ered, amikor Londonnak egyre több olyan lakosa volt, aki nosztalgiával gondolt vissza arra, amit maga mögött hagyni vélt.)

A városokat meg is tették bűnbaknak számos romantikus elképzelésben. Az Egyesült Államokban Sylvester Graham, az absztinencia elszánt védelmezője kidolgozott egy kozmológiát, amelyben az "enerválttá tevő" ipari városok tették tönkre az emberek egészségét azzal, hogy alkohol- és húsfogyasztásra valamint onániára biztattak. A 19. század 30-as éveiben a teljes gabonaszemekhez való ragaszkodásával ő indította el a legkorábbi amerikai reformtáplálkozási mozgalmat, neve mára egy kétszersült révén vált fogalommá. Oroszországban Lev Tolsztoj dolgozta ki a mezőgazdasági munka révén való megváltás tanát. Az ő szemében a muzsik a középosztály szexuális bűntudatától és az előbbre jutás miatti szorongásaitól mentes egyszerűség és egészség megtestesítője volt. Saját birtoka hamar tönkrement, amint a paraszti bölcsességre bízva magát szélnek eresztett minden munkafelügyelőt, de "Mit is kell tennünk?" címen1881-ben kiadott társadalomelemzésében továbbra is az volt az egyszerű megoldás Oroszország problémáira, hogy végezzen mindenki fizikai munkát.

A Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban olyan jelentős elővárosok kialakulását az új közlekedési eszközök technológiája tette lehetővé az elveszett természet utáni nosztalgiára alapozva. A 19. század előtt az Egyesült Államokban nem voltak nagyvárosok - Philadelphiának, amely 1800-ban a legnagyobbnak számított, nem volt több, mint 30 ezer lakosa - és sosem illettek jól bele a hivatalos kultúra nagybirtokos ideológiájába. Amint kezdtek megjelenni, megrémítették a puritán antimodernizmus és a vadnyugat hatalmas térségeinek meghódítása feletti büszkeség közé szorult kultúrát. Amint a vagyonos felső majd később a középrétegek megengedhették maguknak, a városi káosztól védett helyen, azon kívül kezdtek házakat építeni. Csak a mindennapi betevőről gondoskodó atyák merészkedtek be nap mint nap a városi irodákba. A nők és főként a gyerekek az egészséges természet szimbólumai között mozogtak: egy darabka fű, egy kis kert, fákról elnevezett utcácskák, kiskutya. A homogén szomszédságokban senkinek sem kellett összeakadnia igazi idegenekkel, olyan emberekkel, akik másként néztek ki, másként beszéltek, másként viselkedtek volna. Az elővárosokban a vidéki és kisvárosi életről kialakított nosztalgikus elképzelések valóra váltak. Implicite, de olykor explicite is az első nagy nosztalgikus képződmény, az angol vidéki ház mintájára készült a hozzá tartozó birtokkal. Egy-két ír szetter vagy más angol vadászkutya adta hozzá a megfelelő hangulatot. Az elővárosok építése Amerikában csak a II. világháború után érte el a tetőfokát, de kezdődni már száz évvel hamarabb elkezdődött.

A mai Egyesült Államokban a városok még mindig veszedelmes helyek, még azok világképében is, akik ott laknak. Egyre-másra kitör a pánik a városi bűnözés, a városi szegénység miatt (ami valójában nem nagyobb, mint a vidéki), és egyéb vétkek miatt. Sokaktól azok közül, akik a közfelfogás szerint csakis az amerikai városokban lakhatnak - az új bevándorlók, afro-amerikaiak, melegek -, állítólagosan kontrollálhatatlan szenvedélyeik miatt tartanak. Állatiasságuk vagy önállótlanságuk miatt kirekesztik őket mint olyan embereket, akik képtelenek a kemény munkára és az autonóm cselekvésre, az amerikai mainstraim-kultúra áhított erényeire. Akárcsak az első évszázadban, még mindig azt hiszik, hogy élvezet, főként a szexuális, a városokban túl könnyen kapható. Bár az ilyen félelmek az adott országok fővárosai által dominált kultúrákban (és a legtöbb európai országban ez a helyzet) már elcsitultak, a vidéki ártatlanság és a városi veszélyek ellentéte továbbra is megtalálható.

A hit menedéke

A városok és az ipar döntő hatása végigkísérhető az egész 20. századon. A vallási fundamentalizmusok, az amerikai protestánsok egy részén kezdve, akik a 20. század elején a múltba forduló keresztény "reform"-mozgalmak hosszú hagyományához csatlakozva arra áhítoztak, hogy az őskereszténység legelemibb előírásainak megfelelően éljenek, retrográd reakciót képviseltek. Az iszlám fundamentalizmus többnyire nosztalgikus reakció ugyanezekre a fejlődéstendenciákra, amelyekről a "Nyugat" tehet, vagy a "Nyugat"-ot teszik érte felelőssé. Mohamed korát tekintik paradigmatikusnak, és egészen az öltözködésig, szakállviseletig, gesztusokig és étkezési szokásokig menően imitálják. Csak akiben a próféta erényeinek megtestesülését látják, azt tartják alkalmasnak a politikai vezetésre, és magát a politikát is csupán (a vezérek és követőik) személyes erényei folyományainak tekintik. Mint más nosztalgikus mozgalmakban, itt is egy differenciálatlan közösségre kerül a hangsúly, az "ummá"-ra, amelyet a "tawhid", az egység jellemez - ezt a fogalmat eredetileg istenre vonatkoztatják, nosztalgikus formában azonban a társadalomra és az egyénre is. Lehet, hogy minden vallás valamifajta misztikus egységre törekszik, de csak a történelmi vallások találják meg világosan a maguk paradigmáját a történelem egy korábbi időpontjában.

A modern nosztalgia sarkkövét, amire minden más épül, a természet képei alkotják. Úgy tekintjük a természetet, mint ami kívül van az emberi történelmen, ugyanakkor ennek forrása is. A természet a róla kialakított modern elképzelés szerint változatlan; figyelmen kívül hagyjuk, milyen mélyrehatóan átstrukturálta az ipari kapitalizmus a mezőgazdasági termelést, vagy hogy a "primitív" emberek már hogy megszervezték az ún. "vadont", amelyben éltek. Beleolvassuk a pszichológiát és a szociológiát a fizikai dolgokba: ha a természetadta dolgok az emberiség gyermekkorát képviselik, akkor ehhez hozzá kell tartoznia az egyéni szemlélet és a társadalmi élet tisztaságának és egyszerűségének is. A természet végtelen változatban mutatja, milyen volna az emberiség, ha valahol útközben el nem vesztettük volna az irányt. Minden kultúra némileg eltérő történetet talál ki erről az útról, eltérően elképzelt kiindulóponttal, másféle természettel. Az egyetlen dolog, ami bennük közös, a kontraszt azzal, ahol most vagyunk.

Érintetlen vadon?

A természetről alkotott uralkodó felfogásunk meglepően irreális. Vegyük mindjárt az emberi beavatkozástól nem zavart, ökológiai egyensúlyban lévő vadon képzetét. Ilyen nincsen. Még a gyűjtögető hordák is beavatkoznak a környezetükbe, mint akik kipusztították az amerikai nagy emlősöket tíz-tizenöt ezer évvel ezelőtt, vagy akik tüzeket gyújtanak, hogy irányítsák a vadállatok életét, vagy égetéssel biztosítsák a talaj termékenységét. Az ökoszisztémák még az emberek távollétében sem mutatnak stabil egyensúlyt, olyan rendszerek, amelyek mélyrehatóan reagálnak az olyan periodikus változásokra, mint a felmelegedés vagy lehűlés, a helyi növény- vagy állatfajták megoszlása vagy éppen betegségei.

Ennél is nosztalgikusabb a természetről mint valami kertről kialakított képünk, hosszú sétányokkal, a fák a fű és a víz együttese - gyanúsan emlékeztetve egy angol vidéki birtokra. Vizsgálatok tanúsítják, hogy ilyen az a "tájkép", amit a modern társadalmakban a legtetszetősebbnek találnak az emberek, de mi sem lehetne ennél mesterkéltebb. A füves gyep rengeteg munkát, öntözést és műtrágyázást kíván meg. Eredeti változatukban az angol birtokokat fejszével kellett az erdőkből és mezőkből kihasítani, a jobbágyoknak persze - és még a környező erdőket is embereknek kellett rendszeresen alakítani, a termést leszedni - nemigen volt ez érintetlen vadon.

A működő farmokat sokszor asszociálják ezekhez a bukolikus képekhez. A városlakók szép zöld mezőkre gondolnak, nem a disznóól és a trágya szagára. Az emberek, akiket beleképzelnek ebbe a tájba, ráérő nézelődők vagy kemény fából faragott parasztok, nem kisbirtokosok, akiknek jelzálogot kell fizetniük, és felkelni hajnali négykor, megfejni a tehenet. Bonyolult programok kidolgozására van szükség az amerikai "családi" farmok és az európai "parasztgazdaságok" védelmére. Minden más üzleti vállalkozásnál jobban próbáljuk óvni a farmokat a piac csapdáitól, mintha a természetet védenénk a kultúrától.

A környezetvédelmi politikát ehhez hasonló nosztalgikus elképzelések befolyásolják. Az indusztrializált világban nagyobb nyilvános támogatásra talál az autópályák "szépítése" (a fű kaszálása az út mentén és a szemét eltávolítása), mint a láthatatlan légszennyezés szabályozása, nagyobb támogatásra a "vadon" megőrzése - gondoljunk az őserdőkre -, mint a megfelelő technológia elterjesztése. A világnak azokban a régióiban, ahol még kezdeti szakaszában van az iparosítás, sokkal kevesebb a nosztalgia bármiféle érintetlen természet után.

A városok testesítik meg a távolságunkat a természet minden ilyen formájától valamint a kisvárosi közösségi élettől. Hogyan is érezhetnék magukat az emberek tökéletesen otthon, teljes kényelemben a nagyvárosokban? Még akik egész életükben városban éltek, azok is éreznek valami ambivalenciát - és tanyasi házat vesznek menedékül. A városok a nyüzsgés, az ellenőrizhetetlen bürokrácia, a környezetszennyező üzemek, a természet "halálának" megtestesülései. Ez a modern Moloch, amely csak megy, rohan a maga útján, és nem ismer határokat. "Vidék" nincs "város" nélkül, "természet" nincs "civilizáció" nélkül. Ha nem zavarnának minket annyira a városok, akkor nem foglalkoztatna minket annyira, hogy megtaláljuk pásztori alternatívájukat. A múltról kialakított elképzeléseinkben, amelyek a jelen igényeit szolgálják, a természet az eltűnő középpont, ami minden másnak a perspektíváját megadja.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia:

MACFARLANE, Alan

Az angol individualizmus eredete

Századvég, 1993

POLÁNYI Károly

A nagy átalakulás

1993

WEISS János

Mi a romantika?

Jelenkor, 2000

BERLIN, Isaiah

Az emberiség göcsörtös fája

Fejezetek az eszmék történetéből

Európa, 1996

MACINTYRE, Alasdaire

Az erényen túl

Osiris, 1999

BURKE, Edmund

Töprengések a francia forradalomról

Atlantisz, 1990

MANNHEIM Károly

A konzervativizmus

Cserépfalvi, 1994

NISBET, Robert

Konzervativizmus:

álom és valóság

Tanulmány, 1996

BUKLAR, Adrian von

Az angolkert

A klasszicizmus és a romantika kertművészete

Balassi, 1999


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret