stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



NÁDAS Péter
Egyetlen kísérleti terepem én magam vagyok
- Eve-Marie Kallen interjúja -

EVE-MARIE KALLEN: Szövegeit figyelve az a benyomásom, hogy a jelen idő valójában nem is fontos a műveiben. Legfeljebb szimbólumként vagy impulzusok forrásaként jelenik meg. Ahhoz, hogy egy tárgy felkeltse az érdeklődését, mintha a múlt részének kéne lennie. Miért tarja ennyire zavarónak a jelent, és mi olyan csábító a múltban?
NÁDAS PÉTER: A múltnak tényleg nagyobb hangsúlya van, de minden a jelenre vonatkozik. Ahhoz, hogy egy  jelen idejű helyzetet, amelyet igen ritkán írok le közvetlenül, mégis meg tudjak ragadni, különböző folyamatoknak tisztán kell előttem állniuk. A jelen érdekel, mindig ehhez térek vissza. Olyan ez, mint a tudományban, van egy hipotézisem, s hogy elvessem vagy bizonyítsam, kísérleteket kell végrehajtanom. Egyetlen kísérleti terepem én magam vagyok, és a múlt idő. Állandó ingamozgást végzek a két pont között. A jelenről nem készítek ugyan leírásokat, de ez az egyetlen vonatkoztatási pont.
EMK: Hogy lehet kísérleti terep a múlt?
NP: Nem állítom, hogy ez az egyetlen lehetőség. Többfajta irodalom létezik. Van irodalom, amelyik folyamatokat lát, történeteket lát, ezek a múltban kezdődtek el és a jelenben fognak a végükre érni, ami megint csak múlttá változik vagy máris átváltozott. Múlt idő nélkül az írás grammatikailag sem nagyon elképzelhető. A 20. században azonban van egy írásmód, amely különösen fontossá vált, olyan regények és elbeszélések, amelyek nem folyamatokkal, hanem problémákkal foglalkoznak. Legyenek maiak vagy múltbeliek, a problémák mutatják meg, hogy miként is áll a dolog a jelenünkkel  vagy miként kéne állnia. Ezek megint csak vonatkoztatási pontok. A problémairodalomnak ez a formája távol áll tőlem, soha nem foglalkozom problémákkal. Szerintem ez a szociológia, a történetírás vagy politika dolga. Engem inkább a cselekvések, az események menete, a folyamatok érdekelnek, de nem maga a történet, hanem főként a struktúrái. Ahogy öregszem, egyre inkább a struktúrák foglalkoztatnak. A folyamat, amely valamikor elkezdődött, máig tart, hatása talán még tovább, halálom után is van még mondandója, s mindez miként, milyen belső struktúrákon keresztül kapcsolódik más folyamatokhoz, melyek maguk is így vagy másként strukturáltak.

Megdermed a pillanat

EMK: Ön mégiscsak elbeszélő, személyek állnak figyelme középpontjában, még ha folyamatokat ábrázol is.
NP: Ha belép egy személy a történetembe, főszereplő vagy mellékszereplő, ez egyremegy, akkor látnom kell, hogy miként keveredett bele a helyzetébe. Ha ezt nem látom, akkor nem tudok vele mit kezdeni. Legalább magam előtt látnom kell, s valamit elmondani mindarról, ami az alkatából, a szocializációjából adódik és tulajdonságként mutatkozik meg. Ha két ember találkozik, akkor engem nem maga  a találkozás érdekel. Ez a problémairodalom vagy az alkalmazott irodalom vagy az olyasfajta irodalom számára érdekes, amely a jelen idő egyeduralmához ragaszkodik. Hogyan jöhetett létre ez a találkozás, milyen nagy társadalmi és pszichikai áramlások tették elkerülhetetlenné a találkozást, milyen véletlenek, nekem ez a fontos, semmi más nem érdekel. Miért ne ismerném el, hogy a múlt idő hatja át az írásaimat. Ez igen nagy nehézségeket okoz. Talán nem is tudok vele igazán megbirkózni, hurcolom a problémát, mint valami koloncot. Ha ugyanis elmesélem, hogyan jutottam el idáig, akkor megdermed a pillanat, a történet leáll, illetve az előadásmódom kínosan körülményeskedővé válik. Amióta ismerem a saját észjárásom természetét, próbálom a pillanatot mozgásba hozni, mozgásban tartani, olyan struktúrákat találni, amelyek megszabadítanak a nehézkességétől. Nehéz ügy.
EMK: Ezek az áramlások érdeklik inkább, vagy a figurák?
NP: Személyek, cselekvések, magatartásformák, ezek mind nagyon konkrét dolgok. Ha megmaradok a szembeszökő, kézzel fogható felületüknél, és nem indulok nyomozásra az okok után, akkor a személy vagy a jelleme esetleges marad, olyan hatást kelt, mintha minden véletlenszerű lenne. Akkor a kép túl naturalista lesz, vagy fordítva: szimbólumokkal teli; ami megint csak hangsúlyok kérdése, hogy ennek a dolognak, ennek a szöveghelynek milyen hangsúlyt adok stilárisan. De engem ez így nem érdekel. Engem az érdekel, hogy két ember milyen érzéseket és szavakat cserél, amikor mondjuk találkoznak, s miként jutottak el ezekhez a látszólag semmit nem jelentő vagy banális szavakhoz, mi üt rajtuk át, engem ez érdekel. Miért így és miért nem másként. Véletlen ez, vagy eleve elrendelés, illetve van-e egyáltalán olyan, hogy eleve elrendelés, s van-e véletlen? Ezek ősrégi filozófiai kérdések. A mindennapi dolgok hálózatának a végére járni, belátni, átlátni, ez a legfőbb foglalatosságom. A mindennapi gesztusoknak, mondatoknak, a  legközönségesebb viselkedési formáknak utánamenni, miből jönnek, hová vezetnek, s függetlenül attól, hogy fő- vagy mellékszereplőkről van-e szó, a lehetséges kérdésekre válaszolni. Lehetőség szerint minél többet tudni e kérdésekről, a múlttal is ezért foglalkozom.
EMK: Nagy ismertségét az "Emlékiratok könyve" című művének köszönheti. Ez a könyv erősen tapad a múlthoz. Jelen idejében is  láthatók a múltba vezető szálak. A múltnak azok a konstruktív, élő nyomai érdekelnék, amelyek hatnak a jelenben?
NP: Természetesen. Ha ugyanis a folyamat érdekel, amelyben megszületik a hétköznapi, s érdekel, hogy e köznapi, közönséges dolgot, a maga szociális és pszichológia összefüggései szerint szükségszerűnek vagy véletlenszerűnek kell-e tartanom, valaminek, ami nem elkerülhető vagy éppen teljesen esetlegesnek, akkor óhatatlanul kulturális kérdésekbe ütközöm, hiába kerülném ki őket. Akkor meg kell kérdeznem, hogy egy bizonyos gesztus vagy cselekvési forma, nem régebbi időkből származik-e, nem korábbi korszakok nevelés által átörökített hagyománya-e, nem tartozik-e a helyi hagyományok, a nemzetnek tulajdonítható tradíciók közé, s így tovább. Így aztán kénytelen vagyok a különböző történelmi korszakokat, nagyobb léptékek szerint is megkülönböztetni egymástól. Vajon ez a gesztus, ez a mondat, az emberi tudatnak nem a mitikus, nem a mágikus, nem az archaikus korszakból származik-e. Vannak ugyanis első látásra felfoghatatlan, besorolhatatlan gesztusok. Fölmerül a kérdés, hogy például, nem azért gyilkoljuk-e egymást, mert az anyánk testében meggyilkoltuk az ikertestvéreinket. Mintegy kiszorítottuk az élők közül, addig mozgolódtunk, míg sikerült megfojtanunk, s akkor a késztetés, hogy a  gondjaink gyilkosságokkal megoldhatók, nem az archaikus vagy a mágikus réteg hagyományából származnak, nem a történeti, hanem az animális, az antropológiai adottságaink közül valók. Ha pedig így van,  akkor itt állunk az animalitás és a humanitás nagy kérdése előtt, s ezt is másként kell megoldanunk. Mindkettő erejét, mindenki érzi önmagában, az egész élet a két erő harcából áll, s biztos nem csak azért van így, mert tegnap valami kivételes történt, hanem a tegnapi időben jelennek meg a még régebbi időrétegek.
EMK: Etikai kategóriák voltaképpen nem játszanak főszerepet az irodalmi műveiben, de látensen jelen vannak. Nem állít erkölcsi követelményeket, valamiként mégis a tudomásunkra hozza, hogy az emberek viselkedése milyen gyakran pusztító. Ha viszont egyszer már megállapította, hogy egy adott cselekvés, mondjuk az archaikus tudatrétegból származik, s ennek  fontos hatása lenne a jelenre, akkor etikai kérdéseknek lehet-e még egyáltalán valamilyen helye az Ön szemében?
NP: Az archaikus tudatréteget csupán példaként említettem, mint valami olyasmit, amivel számolnunk kell. De nem merészelném azt mondani, hogy képes lennék visszanyúlni odáig. Épp ily kevéssé merem azt mondani, hogy bármilyen struktúrában, amit eddig akár vázlatként megcsináltam, sikerült volna akár csak a mágikus rétegekig visszajutnom. Nem. Feltehetően nem is lehetséges, hiszen a mágikus kor előtt talán nyelv sem létezett, mi pedig végső soron mégiscsak a nyelvvel operálunk. Valószínűleg a mitológiai réteg képezi a gátat, s onnan már nem lehet követni a nyomokat visszafelé. Leírni valamit, ami nem ér fel a nyelvig, vagy hatalmasabb a nyelvnél, nem tudok, holott a jelenléte és hatalma észlelhető. Ez megintcsak hihetetlenül nagy kérdés, mert egy óriási ugrás látható a tudat nonverbális, tehát nyelvelőtti korszaka és a verbális korszaka között. S hogy ez valóban nagy ugrás-e vagy inkább a véletlen megcsúszása, esetleg  nem is volt semmiféle ugrás, semmiféle véletlen, hanem az ember a nyelveivel együtt a teremtés eredménye, ezt nem tudom.
EMK: Bizonyára nem óhajt most valamiféle bibliai kategóriákat bevezetni.
NP: Miért ne, szívesen. Legalábbis  nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a jóisten rosszkedvében egy szép napon megteremtette az embert, s bár tudta, mindebből mindenkinek nagy baja származik, mégis azt mondta, így a jó.
EMK: De akkor miért nem ír egyszer valamit erről a jó istenről? Én legalábbis nem tudom magamnak másként elképzelni, csak mint valami viccet.
NP: Én hívő ember vagyok. Magam is nagyon sajnálom, hogy  nem tudom elképzelni a jóistent. Az isteni gondviselést sem tudom elképzelni. Mivel azonban az emberi életben minden mélyen hihetetlen és a minket igazán érdeklő kérdések mindegyike nyitva marad, hajlamos vagyok arra gondolni, hogy a világmindenség fellett vagy az egyes dolgok centrumában mégis lennie kell valamilyen esszenciális szerkezetnek, valamiféle abszolútumnak, ha pedig nincs, akkor épp az ott-nem-levése a lényege, tehát valami, ami a távollétével vagy jelenlétének a hiányával tüntetve nevezi meg önmagát. Ennek az egyetemes hiánynak az érzékelését egyfajta istennek, valamifajta hitnek lehet nevezni.
EMK: Igen, az igazán fontos kérdések, amelyeket feltesz - és persze nemcsak Ön teszi fel -, minél mélyebbre ásunk, annál ijesztőbben és frusztrálóbban maradnak meg a megválaszolhatatlan dolgok körében. Miként hat ez a fantáziájára?
NP: Bizonyára arra gondol, hogy mindez blokkolná a fantáziámat. Csak hogy mindez nem a fantázia kérdése. Fantazmák és képzetek maguktól adódnak, szándékolatlanul jönnek és mennek, függetlenek még attól is, hogy észleljük-e őket vagy sem. Nem lehet szándékosan lemondani róluk, mert szakadatlanul kísérnek. A kérdés inkább az, és ez nagyon nagy és súlyos kérdés, hogy a fantázia hatalmas, tágas, hullámzó vizén találok-e olyan helyet, olyan pontot, ahol horgonyt merek vetni. Van-e ilyen pont egyáltalán, és melyik az. Hogy előnyt adok-e a saját fantáziámnak minden más fantáziával szemben, amikor döntök valami mellett, van-e még merszem. Vagy a saját örökös kérdéseim valóban elvették már minden bátorságomat.  Ennek a helynek, ennek a pontnak a kijelölése hihetetlenül fontos. Fontos, hogy megmaradjon a döntés spontaneitása, és mégis valahogy kézben tudjam a dolgot tartani, hogy átlássam a saját döntésemet, miért éppen ezt az elképzelést választom, miért éppen ezzel dolgozom és nem a másik ezerrel.
EMK: Ezek szerint olykor nehéz megtalálnia a pontot, amelynél aztán lehorgonyoz, s azt mondja: lehorgonyoztam, és ezzel nagyon sok más dolog lehetőségét kizártam.
NP: Természetesen. Olyan ez, mint a modern szerelemben. Ha ezt a férfit vagy azt a nőt szeretem, akkor nem szerethetem az összes többit. A döntésemmel valamit véglegessé teszek. És akkor azt mondja a modern ember: nem, inkább nem, inkább várok még egy napot, inkább nem szeretek még senkit, elnapolom a dolgot. Ettől azonban az életem, a boldogságom tolódik ki a semmibe. Vagy dönt az ember, és aztán kiderül, hogy döntése helytelen, vagy rossznak látszik, de nem lehet a helyzetből többé kikerülni. Ez nagyon hasonló. Modern probléma ez, a húszadik század második felének problémája, ráadásul tipikusan európai probléma. Afrikában vagy Ázsiában nincsenek ilyen problémák. Ez a jólét problémája, túlreflektáltak vagyunk, de ez nem baj.

Politikai taktikát kéne követni

EMK: Mit nevezne meg, ami személyes,  individuális? Létezik-e egyáltalán ilyesmi, vagy az egyén eltérő, kontrollálhatatlan rétegből áll?
NP: A személyes a döntés joga. Annak a kérdésnek, hogy határozott vagyok-e vagy ösztönös, reflektált vagyok-e vagy éppen teljesen reflektálatlan, ebből a szempontból nem érdekes, hiszen egy személyt bizonyos tulajdonságok megléte vagy hiánya jellemez. Ő az, akinek barna haja van, de kék szeme vagy fordítva, és ezt a ruhát viseli, mert reggel így döntött. Vagy látom,  a gesztusaiból valami hihetetlen animalitás sugárzik, ami nem illik a szép ruhájához, s így tovább. Amikor mindezt érzékelem,  akkor a személyes kiemelkedik a maga történelmi-politikai kontextusából, s maga az észlelése lesz az én személyesem. Ezzel én is kiemelkedem. Ha idegen nyelven beszélek, mint például  most, akkor a mérhetetlen mennyiségű döntés és melléfogás sokkal jobban észlelhető, mint a saját nyelvemen. Habár a saját nyelvemen is csak állandó melléfogásokkal és korrekciókkal megy. Ezeknek az egyes gesztusoknak van ugyan a személyesen túlnyúló, az emberi tudat történetének minden lehetséges rétegéből és alaprétegéből származó, társadalmi, történelmi és politikai töltetük, de az összes döntésem mégis megkülönböztet mindezektől, ezt mások nagyon pontosan észlelik. A különbség vagyok én.
EMK: Írásaiban többek között azt is nagyon izgalmasnak találom, hogy egyáltalán nincsenek politikai megnyilatkozásai, legalábbis úgy látom.
NP: Nem, inkább azt hiszem, hogy ezt a kérdést másként látja. Politikán valami mást ért, mint amit nekem a diktatúrában meg kellett értenem. A második világháború befejezése óta a német politikát szintén az angol és francia felvilágosodás hagyományos alapelvei határozzák meg. "No taxation without representation." Ha adót fizetek, akkor a beleszólás joga is megillet, s így tovább. Az ember tehát beleszól, illetőleg megkérdezik, megnyilatkozik. Én azonban olyan politikai kultúrában nőttem fel, amely diktatórikus volt, nem nyilatkozhattam meg. Egyrészt nem kérdeztek, másrészt, ha mondtam volna, akkor lecsuktak volna vagy elbocsátottak  volna az állásomból. Másféle politikai taktikát kellett követnem, ami jórészt abból állt, hogy az ember lehetőségeket talált, amivel kifejezhette önmagát, de a kifejezés tárgyával mégsem lett tettenérhető, bizonyos kérdésekről pedig egyszerűen nem nyilatkozott. Jómagam is kerestem egy ilyen pozíciót, meg is találtam. Ebben a pozícióban nem kellett közvetlenül megnyilatkoznom, de nem is kellett szimbolikusan vagy rejtjelezve beszélnem, nagyon konkrét maradhattam, tárgyszerű - ha irodalomról szólva a kifejezés egyáltalán használható - és a szöveg mégsem veszítette el a politikai jelentést. Az én esetemben az individualizmus volt a politikai  gesztus. A rendszer számára  gyűlöletes és tűrhetetlen, hiszen az individualitáshoz való ragaszkodás civilkurázsit is jelentett. Azon voltam, hogy ne hunyjam be a szemem, szövegeim orientációja ne legyen félreérthető, ami a 68 utáni Németország politikai nyelvén természetesen egészen mást jelent. Onnan nézve úgy látható, mintha ebben az anyagban nem lennének politikai gesztusok, vagy ellenkezőleg, mintha egy széthullott polgári világ értékrendjéhez ragaszkodnék, reakciós, de legalábbis konzervatív lennék. A 68 utáni német nyelvben például föladták a jó és rossz fogalmát,  a mai napig azt mondják helyette: "csúcs", vagy azt mondják helyette, hogy "nem elég meggyőző", de nem mondják azt, hogy "szép" vagy "jó" és a "csúnya" használata egyenesen tiltva van. Nekem viszont a klasszikus filozófiai fogalmaknál kellett maradnom. El kellett döntenem, és azt kellett mondanom, hogy ez a jó dolog, ez szép, ez pedig rossz, ronda és elfogadhatatlan.

Nem veszítettem el az orientációt

EMK: Ami azt jelenti, hogy nyomon volt, s így talán a rosszban is talált valami jót?
NP: Nyomon voltam. Talán más nyomokat találhattam volna, ha mások a körülményeim. Nem tudom, van-e hasonló németül: ha nagymamámnak négy kereke volna, akkor omnibusz lenne. Nem lett volna rossz demokratikus körülmények között élni, biztosan egészen másmilyen lehetett volna az irodalmi pályafutásom. De az elbeszélői pozíció megválasztásával elégedett vagyok. A berlini fal leomlása után mégis súlyos problémát jelentett, hogy a fordulat milyen hatással lehet és kell hogy legyen a munkámra. Nem veszítettem el az orinteációt, de lényeges  pontokon változtatni kellett.
EMK: Milyen pontokról beszél?
NP: A szabadságról beszélek. Ki lehetett hagyni egy csomó kötelező gyakorlatot. Az "Emlékiratok könyve"  eredeti változatában például nem használtam idegen szavakat. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem meg egy intellektuális nyelvvel, hiszen olyan folyamatokról kell beszélnem, amelyek intellektuálisan és érzékileg  megragadhatók. Megpróbáltam a kettőt összekötni, de annak érdekében, hogy közérthető maradjak, a hangsúlyt az érzékiségre helyeztem, lemondtam az intellektuális nyelvről. Ez a lemondás sok szempontból nagyon gyümölcsözőnek bizonyult, de ma már nem tenném meg. Akkoriban ésszerű, pedagogikus elgondolás volt. A nemzetemtől nyelvileg sem akartam elszakadni, hiszen idegen elnyomás alatt állt. Amiről most beszélek, az egyébként a német fordításban  a két nyelv közötti történeti különbségek miatt nem is érzékelhető.
EMK: Engedjen meg egy kérdést a zsidó szellemi hagyományról. Volt ennek valamilyen funkciója, játszott egyáltalán valamilyen szerepet az Ön pályáján?
NP: A zsidósággal és a zsidó gondolkodással akkor kezdtem foglalkozni, amikor a "Családregényt" írtam, amolyan előmunkálatként. Valójában azonban szégyelltem magam, hogy ilyen keveset tudok erről. Családi hagyományként nem sokat kaptam, hiszen három nemzedékre visszamenőleg szabadgondolkodó volt a családom. Szó sincs róla, hogy elutasították volna a zsidó tradíciót, de nem tartották meg. Az általános érvényű polgári szabadsághagyományokhoz tartották magukat, aztán a szüleim hirtelen kommunisták lettek. A zsidóság vagy a saját zsidó születésük nekik sem jelentett sokat, hiszen a kommunista mozgalomban különben is úgy gondolták, hogy az egész problematika csupán szociális kérdés, és mint ilyen, általános  jóléttel megoldható. A jólétet viszont egyenlőséggel kell megteremteni, úgyhogy a szüleim szemében ez olyan dolog lehetett, amit minden további nélkül meg lehet oldani. Nem volt probléma. 1944-ben lett igazán nagy probléma. Nem tudom megérteni, hogy engem miért nemzettek egyáltalán, ez számomra felfoghatatlan rejtély. Három zsidótörvény után, miért akartak még egy gyereket a világra hozni? Nem voltak már nagyon fiatalok sem, anyám harminchárom éves volt, amikor megszülettem, nem lehetett meggondolatlan gesztus. És mégis belelöktek egy ilyen világba. Ez máig komolyan foglalkoztat. Nem értem a saját sorsomat. Miért maradtam életben, miért kellett életben maradnom, mert ezzel a tudattal élni nem jó, inkább nagyon rossz. Amikor rábukkantam az adatra, miszerint egy német  rendőrzászlóalj, talán éppen Hamburgból, nem tudom, azon a napon, amikor megszülettem, egy lengyel faluban lemészárolt többezer embert, akkor ott volt vele a túlélők kérdése: miért maradtam meg én? Vagy miért kellett egyáltalán a világra jönnöm? Ez teljesen értelmetlen egy ilyen napon. Ezt ép ésszel egyáltalán nem lehet felfogni. Akkor viszont biológia, de ha így gondolkodom, akkor mi vagyok én,  fasiszta vagyok? Nem gondolhatom, hogy az életem nem más, mint biológia. Ezekre a kérdésekre egyáltalán nem tudok válaszolni. De magához a zsidó hagyományhoz nem sok közöm van, illetve annyi, amennyi a napnyugati kultúrában mindenkinek, nem sokkal több.
EMK: Számomra a szövegei finom szövetet alkotnak. Vászonra festett képek, amely egyben szövet is, hiszen átüt rajtuk az anyag struktúrája. Tudna nekem arról valamit mondani, hogy egy tárgynak milyen vonzó sajátosságai hatnak Önre különösen stimulálón?
NP: Az ellentétesek. A tisztán intellektuálisak, amihez nem tapadnak képek, és a csupasz képek, tehát a gesztusok, a pillantások, különösen a pillantások, a szagok, az illatok, a bűz, az érzéki és a szellemi ellentétessége tud a leginkább felajzani. Az igen nem izgat, a helyeslés sem, a dicséret nem érdekel, az egyetértéssel nem tudok mit kezdeni, zavarba jövök tőle,  nem mintha nem lenne bennem hiúság, van belőle bőven. Hiúságra szüksége is van az embernek. De a hiúságommal kapcsolatban, egyfajta önfegyelem. A hiúságot szigorúan, de óvatosan meg kell fegyelmezni. Ha reggel öltözik az ember, akkor szüksége van rá, hogy szebb legyen, mint amilyen. De meg kell fegyelmeznie, mert ha mértéken felül akarna szebbnek látszani - ezt Thomas Mann csodálatosan leírja a  "Halál Velencében"-ben -, akkor paródia lesz belőle. Az írással ugyanígy van. Egy mondatnak nem lehet és nem szabad szebbnek lennie, mint ahogy azt a kontextus megengedi, ahogy intellektuálisan és érzékileg megengedi, de csúnyább sem lehet, bár egy bizonyos csúnyaságot meg kell engednie magának, vagy nyersességet vagy éppen vulgaritást, már ha ezek a a kontextusból jönnek. A mérték és a fegyelem tereli az ingereket mederbe, s mivel nekem a struktúra a legfontosabb, a szövet, mely strukturál, a háló, amely hordozza az egészet, elő kell állítanom ezt  a hálót. Eldöntöm egy ponton, miként állok a fantáziámmal, mit fogadok el belőle, hol vetem ki a horgonyt, és aztán maguktól adódnak a legkülönfélébb ingerek, akkor már nincs többé választási jogom. Ha ettől kezdve döntök, az már csak a mérték. A fantáziának, a gondolkodásnak, a képzelőerő egész tevékenységének ezek a folyamatai kiadnak egyfajta struktúrát. A struktúra, az alapszerkezet én magam vagyok. Olykor évtizedek kellenek míg az ember egyáltalán felismeri, ha felismeri. A fantáziámtól vezettetni hagyom magam, hagyom, hogy a tapasztalataim és a fantáziám ingerei kölcsönösen ellenőrizzék egymást, s így jutok el a hálóig, amely magát a fantáziámat is hordozza. Ez a háló jellemvonásokból,  szocializációból,  kulturális gesztusokból van összesodorva, a tudat és a kultúra különböző rétegeiből származik, tehát olyan dolgokból, amelyekről  már beszéltünk, megjelennek benne a mágikus, mitikus, archaikus és a mentális időrétegek - ez utóbbi az újkori - s én csupán a mértéket, az arányokat határozom meg. Nyomon akarok maradni, ez minden, semmi több, kerül, amibe kerül. De ez csak nekem kerül sokba. Ez munka gályarabság, de nagyon érdekes gályamunka.
EMK: És a horgony, amelyet egyszer kivetett, ettől kezdve az parancsol, ez adja meg az alaphangot?
NP: Igen. Olyan munka nincs, amelyet valahol el ne kellene kezdenem. Erre egy csodálatos idegen példát tudok mondani. Mészöly Miklós regénye, a "Film". Látott egy utcai jelenetet. Egy öreg házaspár ment előtte a Csaba utcán fölfelé, és a nő minduntalan azt mondta a férfinak: "Emeld a lábad! Ne csoszogj!" Mészöly ennél a mondatnál vetette ki a horgonyát. Számára olyan pillanat, amelyben majdnem minden átlátható. Aminek nem kell föltétlenül képnek lennie, lehet egy sor más dolog is, egy benyomás, ritkábban álom - ez nagyon költői lenne - egy gondolat, egy képzet töredéke, és nem feltétlenül váratlan, nem feltétlenül a múzsák. Bár ilyen élményem soha nem volt, a magam részéről még a múzsákat sem akarom kizárni. Már csak azért sem, mert mindig olyan szépnek ábrázolják őket.
EMK: Ha már struktúrákra reflektál, akkor horgonyvetés közben bizonyára reflektál a saját szellemi és pszichikai struktúráira is, vagy ez már sok lenne az analízisből?
NP: Nem,  analízisből soha nem elég. Ettől nem félnék, s azt sem mondanám, hogy tartani kéne tőle. Megint egy nagyon fontos, a mai irodalmat érintő kérdés. Az utóbbi két évtizedben félünk a túl reflektív viselkedéstől, mert ezzel az emberi cselekvés veszít az erejéből. Az emberi cselekvés kétségtelenül sokat veszít az erejéből, ha reflektált. Ha viszont nem reflektált, akkor a következő lépésben  animálissá válik, s akkor jön a Balkán, a balkáni háború, vagy akár a nagy európai nemzetek reagálása a balkáni háborúra, mely szintén animális, értetlenségből, taktikából áll, megjelenik benne a klasszikus diplomácia összes ócska egoista szándéka és eszköze. S akkor aztán az animálisnak két fajtája áll egymással szemben. Hogy ezt elkerüljük - persze kérdés, hogy el kell-e kerülni, de én szeretném elkerülni -, nem lehet mást csinálni, mint a gesztusokat és cselekvéseket  analizálni, akár halálra analizálni. Ettől nem félek. Pontosan arról van szó, amit mond, bár elég keményen hangzik, és nem különösebben rokonszenvesen, saját személyemet az analízis tárgyának tekinteni. Nem hiszem, hogy valami más lehetnék munka közben, és nagyon sok órát dolgozom egy nap. Ez a tárgy arra való, hogy eleven, egész, testi közegben érzékeljem, kontrolláljam mások emberi lehetőségeit, etikai, kulturális, nagyon sok tekintetben. Még a saját nememet is alkotó elemeire kell bontanom. Képes legyek átélni egy nőt, bármilyen helyzetben, ez csodálatos, testileg nőnek érezni magam, vagy fordítva, olyan férfinak, aki egyáltalán nem vagyok.
EMK: Kilépni a saját pszichéjéből, át egy másik személyiségbe.
NP: Nem. Ha tárgyként fogom fel magam, ha nem a saját személyemre vonatkoztatom mindazt, ami engem kitüntet, akkor érzek másokat. Ha a saját individualitásomról lemondva lépek át a közös szintérre, a többes szám első személyének a színterére - ami először C. G. Jung munkáiban kap kitűntetett jelentőséget - ha az önmagára utalt énből átlépek egy nem politikai, hanem antropológiai közösbe, akkor a közös tulajdonságok tudatában, minden további nélkül akár nő is vagyok. Persze nem veszélytelen, egy fajta örvény, egy fajta szenvedély, amikor az ember testileg már nem férfinak érzi önmagát, de csodálatos. Ez egy olyan helyszín, ahová nem kell kilépnem vagy belépnem - azt inkább  színészek csinálják, amikor belebújnak egy szerepbe vagy kimásznak belőle -, ez azonban nem szerep, hanem a személyes létezés egyik alapstruktúrája, s csak akkor megjeleníthető, ha tárgyként szemlélem az énemet, aminek viszont a végtelenbe nyúló analízis az ára. Felettébb kétes dolog. Érzéki eredményre törekszem, és intellektuális tevékenységgel jutok el hozzá. Érzékiséggel ellenőrzöm, intellektuális vállalkozásom eredményeit. Ezek az ellentmondások vagy igazolják egymást, vagy kizárják. Nem, rossz úton jársz, vissza kell fordulnod.
EMK: Akkor ez olyan lenne, mint valami erotikus élmény, amelyet az ember nem egyetlen személy által, hanem kettő helyett érez?
NP: Igen, ilyesmi. A tolakvó példát azonban inkább a dolog világos érzékeltetése érdekében mondtam. Az én szakmám napi eseményeivel kapcsolatban erotikus lehetőségek nem nagyon jöhetnének szóba, legfeljebb valamilyen intellektuális Eroszról lehetne beszélni.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret