stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ian McEwan
A nyár utolsó napja

Tizenkét éves vagyok, süt a nap, majdnem meztelenül hasalok a kerti fűben, amikor először hallom a nevetését. Meg se mozdulok, behunyom a szemem. Lányos kacagás, fiatal nőé, kurta, ideges, kényszeredett. Fél arcomat a fűbe temetem, amit egy órája nyírtam le, érzem alatta a hűvös föld illatát. Enyhe fuvallat száll a folyó felől, a késő délutáni nap süti a hátamat, az imént hallott nevetés élesen hatol belém, s mindez egy nagy egésszé, egyetlen ízzé olvad bennem. Aztán abbamarad a nevetés, csak a képregényem lapjainak susogását hallom, ahogy a szellő meg-meglegyinti, meg Alice sírását fentről, súlyos nyári levegő üli meg a kertet. Közeledő lépteket hallok, hirtelen felülök, ettől elszédülök, s egy ideig mindent fakó színekben látok. Egy kövér nő vagy lány tart felém a bátyámmal. Olyan kövér, hogy a karja eláll a testétől. A nyaka körül zsírpárnák. Mindketten felém néznek, rólam beszélnek. Amikor már egészen közel vannak, felállok, kezet fogunk, csak néz rám, és közben nyihog, mint valami udvarias ló. Ezt a hangot hallottam az előbb is, pont így nevetett. A keze forró, nedves és rózsaszín, mint egy szivacs, ujjai tövénél gödröcskék. A bátyám bemutatja: Jenny. Ő fogja kivenni a padlásszobát. Borzasztó széles az arca, kerek, mint egy vörös hold, és sokdioptriás szemüveget visel, amitől akkorák a szemei, mint két golflabda. Végre elengedi a kezemet, egy szót sem bírok kicsiholni magamból. Peter bátyám viszont csak mondja és mondja, elmeséli, milyen zöldségeket termesztünk, milyen virágokat, megmutatja, honnan lehet látni a folyót a fák között, aztán visszakíséri a házba. A bátyám pontosan kétszer annyi idős, mint én, és nagydumás.

Szóval Jennyé lesz a padlásszoba. Jártam már ott egy párszor, a régi dobozokban kutatni meg a kis ablakon át nézni a folyót. A dobozokban tulajdonképp nincs semmi különös, csak rongydarabkák meg szabásminták. Egyik-másik talán az anyámé volt. Az egyik sarokban egy halom képkeret hever kép nélkül. Egyszer azért mentem föl, mert kinn esett, lenn meg Peter veszekedett a többiekkel. Meg Josénak is segítettem lakhatóvá tenni a szobát. José Kate pasija volt, de tavaly tavasszal kiköltözött Kate szobájából, és a mellettem levő üres szobába hurcolkodott. A dobozokat meg a kereteket levittük a garázsba, feketére festettük a fapadlót, és szőnyegeket tettünk a földre. Szétszedtük a pótágyat, ami a szobámban volt, és átvittük. Az ágy, egy asztal meg egy szék, egy kis szekrény és a ferde plafon mellett épp csak két embernyi állóhely maradt. Jenny összesen egy kis bőrönddel meg egy szatyorral érkezett, amiket most felviszek a szobájába, mögöttem jön ő is, egyre jobban kifullad, a harmadik lépcsősor felénél aztán megáll pihenni. Peter bátyám is jön, mindhárman bepréselődünk, mintha mindannyian ott készülnénk lakni, és most látnánk először a szobát. Megmutatom, hogy az ablakból látni lehet a folyót. Jenny leül, hatalmas könyökét az asztalra támasztja. Nyirkos, kivörösödött arcát néha megpaskolja egy nagy fehér zsebkendővel, miközben Peter történeteit hallgatja. Mögötte ülök az ágyon, bámulom a széles hátát, meg a szék alól kikandikáló vastag, rózsaszín, alul elvékonyodó, apró cipellőbe szorított lábát. Mindene rózsaszín. Izzadságszaga megtölti a szobát. Olyan, mint a frissen nyírt fű, amit kinn szagoltam, és az jut eszembe, hogy talán nem kéne túl mélyen belélegezni, mert akkor én is kövér leszek. Felállunk, hogy nekiállhasson a kipakolásnak, köszi mindent, mondja, s miközben kilépek, megint felhangzik a nyihogás, az előbb hallott ideges nevetés. Önkéntelenül visszapillantok az ajtóból, rám szegezi felnagyított golflabda-szemét.

- Nem vagy valami beszédes - ezt mondja. Amitől persze az embernek még jobban elmegy a kedve a beszédtől. Így hát csak rámosolygok, és lemegyek a lépcsőn.

Ma este én segítek főzni Kate-nek. Kate magas, vékony, szomorú lány. Jenny szöges ellentéte. Ha lesz egyszer barátnőm, olyan lesz, mint Kate. Habár elég sápatag, még így nyáron is. Meg a haja fura színű. Egyszer hallottam, hogy Sam azt mondja, olyan, mintha barna csomagolópapír lenne a fején. Sam Peter barátja, ő is itt lakik, és nagyon beköltözött volna Kate szobájába, amikor José kiköltözött. De Kate kicsit beképzelt, és nem bírja Samet, mert túl hangos. Ha Sam beköltözne Kate szobájába, folyton felébresztené Alice-t, Kate kislányát. Amikor Kate és José egy szobában van, mindig figyelem, hogy nézik-e egymást, de sohasem nézik. Tavaly áprilisban egyik délután bementem Kate-hez, hogy valamit kölcsönkérjek, és ő meg José ott aludtak az ágyban. José családja Spanyolországból származik, és jó sötét a bőre. Kate háton feküdt, egyik karját kinyújtotta, José azon feküdt, és hozzábújva aludt. Nem volt rajtuk pizsama, és csak derékig voltak betakarózva. Egyik nagyon fekete, másik nagyon fehér volt. Sokáig álltam az ágy lábánál, és néztem őket. Mintha valami titkot fedeztem volna fel. Aztán Kate kinyitotta a szemét, meglátott, és nagyon halkan rám szólt, hogy menjek ki. Szerintem elég furcsa, hogy így feküdtek ott, és most még csak rá se néznek egymásra. Ez velem nem fordulhatna elő, ha én feküdnék így valakinek a karján. Kate nem szeret főzni, mert közben egyfolytában azzal kell törődnie, nehogy Alice kést vegyen a szájába vagy magára rántsa a forró edényt. Sokkal jobban szeret kiöltözni és bulizni menni, meg órákig lógni a telefonon, ezzel egyébként én is így lennék, ha lány volnék. Egyszer későn jött haza, és Peter bátyámnak kellett Alice-t lefektetnie. Kate mindig olyan szomorú, amikor Alice-hez szól, amikor azt mondja neki, hogy ezt csináld, azt csináld, egész halkan mondja, mintha egyáltalán nem is szeretne hozzá szólni. Ugyanígy beszél velem is, mint aki nem is beszél. Amikor a konyhában meglátja a hátamat, bevonszol a lenti fürdőszobába, és hűsítő krémes vattával bepamacsol. Közben látom a tükörben, hát nem sokat fejez ki az arca. A fogai közül valami félig fütyülés-, félig sóhajtásszerű hangot ad ki, és ha azt akarja, hogy a hátam másik felét fordítsam a fény felé, a karomnál fogva odalök vagy odahúz. Halkan, hadarva megkérdi, milyen a fönti lány, és amikor azt válaszolom: - Kövér, és furcsán vihog - egy szót sem szól. Felvágom a zöldségeket Kate-nek, és megterítek. Aztán lemegyek a folyóhoz, hogy megnézzem a csónakomat. Abból a pénzből vettem, amit a szüleim halálakor kaptam. Mire a mólóhoz érek, már lemegy a nap, a folyó fekete, helyenként vörös fénycsíkokkal tarkítva, olyanok, mint a rongycsíkok, amik a padlásszobában voltak. Ma este lassú a folyó, a levegő meleg és mozdulatlan. Nem oldom el a csónakot, a hátam túlságosan leégett, nem tudnék evezni. Inkább csak bemászom, és üldögélek, a folyó csendesen hullámzik le-föl, nézem, ahogy a vörös rongydarabok belesüllyednek a fekete vízbe, és azon rágódom, hogy nem lélegeztem-e be túl mélyen Jenny szagát.

Mire visszaérek, a többiek épp enni kezdenek. Jenny Peter mellett ül, fel se pillant a tányérjából, mikor belépek, sőt még akkor sem, amikor leülök a másik oldalára. Akkora nagy hozzám képest, és mégis úgy hajol a tányérjába, mint aki inkább nem is lenne, hogy megsajnálom, és megpróbálok beszélgetésbe elegyedni vele. De nem jut eszembe semmi. Történetesen a többieknek se, az egész vacsora alatt csak a kést meg a villát mozgatjuk ide-oda a tányér fölött, néha egyikünk motyogva elkér valamit. Általában nem így zajlanak az étkezések, majdnem mindig történik valami. De most itt van Jenny, aki csendesebb, mint mi, több helyet foglal el, és a tányérjára szegezi a szemét. Sam megköszörüli a torkát, az asztalnak a mifelénk eső végére néz, Jennyre pillant. Jennyn kívül mindenki várakozásteljesen felnéz. Sam megint megköszörüli a torkát, és azt kérdi:

- Ezelőtt hol laktál, Jenny? - Mivel eddig csend volt, a kérdés üresen kong, mintha Sam hivatalos kérdőívhez venné fel az adatokat. Végül Jenny továbbra is a tányérjára meredve megszólal:

- Manchesterben - ekkor végre ránéz Samre. - Egy lakásban. - Felnyihog, biztos azért, mert mindenki őt hallgatja és bámulja, aztán visszabújik a tányérjába, miközben Sam valami olyasmit motyog, hogy "aha, értem", és azon töri a fejét, hogy mit mondhatna még. A fönti szobában Alice felsír, Kate lehozza, és az ölébe ülteti. Amikor abbahagyja a sírást, sorban rámutat mindenkire, és azt kiabálja "a a a", és így tovább, körbe-körbe, mi meg közben csak ülünk, eszünk és hallgatunk. Mint aki megszid minket azért, mert képtelenek vagyunk beszédtémát találni. Szokásos szomorú hangján Kate rászól, hogy maradjon csendben. Néha azt gondolom, azért viselkedik így, mert Alice-nek nincs apja. Egyáltalán nem hasonlít Kate-re, haja hirtelenszőke, füle túlméretezett. Egy vagy két évvel ezelőtt, amikor Alice még nagyon pici volt, azt hittem, hogy José az apja. De José haja fekete, és egyébként sem törődik Alice-szel. Mikor mindenki megette az első fogást, én meg Kate-tel leszedem az asztalt, Jenny ajánlkozik, hogy ölbe veszi Alice-t. Alice azóta is kiabál és összevissza mutogat, de amint Jenny ölébe kerül, teljesen lenyugszik. Biztos azért, mert életében nem látott még ekkora ölet. Kate meg én gyümölcsöt és teát hozunk, és miközben hámozzuk a narancsot meg a banánt, esszük a saját fánkról szedett almát, kiöntjük a teát, és körbeadjuk a tejes meg a cukros bögrét, egy csapásra mindenki fecsegni és nevetgélni kezd, ahogy szoktuk, mintha mi sem történt volna. Jenny közben állati jól elszórakoztatja Alice-t, lovagoltatja a térdén, a kezével hirtelen lecsap Alice hasára, mint egy madár, viccesen mozgatja az ujjait, Alice meg csak kiabálja, hogy még, még. Most hallom először így nevetni. Aztán Jenny az asztal másik végére pillant, ahonnan Kate úgy nézi a játékukat, mint a tévét. Felkapja Alice-t, és odaviszi az anyjának, mint akinek egyszerre lelkiismeretfurdalása támadt attól, hogy olyan régóta az ölében tartja, és hogy olyan jól érzik magukat. De Alice csak kiabál: "Még, még, még", akkor is, amikor már az asztal másik végén ül, sőt még öt perc múlva is, amikor az anyja aludni viszi.

A bátyám kérésére másnap kora reggel kávét viszek Jennynek a szobájába. Amikor bemegyek, már fenn van, az asztalnál ül, és bélyegeket ragasztgat. Kisebbnek tűnik, mint előző este. Ablakát szélesre tárta, a szobát megtölti a reggeli levegő illata, valószínűleg már jó ideje fenn van. Az ablakból látom a folyót, ahogy csendesen, napsütötten kanyarog a fák közt. Szeretnék már kimenni, még reggeli előtt meg akarom nézni a csónakomat. Csakhogy Jenny beszélgetni akar. Leültet az ágyára, és azt mondja, meséljek egy kicsit magamról. De nem kérdez semmit, és mivel fogalmam sincs, hogyan kezdjek el valakinek magamról beszélni, csak ülök és nézelődöm, míg a kávéját kortyolgatva megcímzi a borítékokat. De tulajdonképp nem is bánom, jól érzem magam Jenny szobájában. Már fel is tett két képet a falra. Az egyik egy bekeretezett fénykép, állatkertben készült, egy majom van rajta, amint fejjel lefelé mászik az ágon, hasán a kölykével. Onnan tudni, hogy állatkert, hogy az alsó sarokban látszik az állatkerti őr sapkája meg a fél arca. A másik egy magazinból kivágott színes kép, két gyerek kézenfogva fut a tengerparton. A háttérben épp lemegy a nap, ezért minden mélyvörös, még a gyerekek is. Klassz kép. Mikor minden levelet megcímzett, azt kérdezi, hogy hová járok iskolába. Elmondom, hogy a szünidő után új iskolába megyek, a nagy readingi gimibe. Sokat nem tudok róla mesélni, mivel még sosem voltam ott. Észreveszi, hogy már megint kinéztem az ablakon.

- A folyóhoz mész?

- Aha, rá kéne nézni a csónakomra.

- Veled mehetek? Leviszel a folyóhoz? - Az ajtó előtt megvárom, végignézem, ahogy kerek, rózsaszín lábfejét belepréseli apró, lapos sarkú cipőjébe, aztán rövidre nyírt haján végigszánt egy tükrös hátú kefével. Átmegyünk a gyepen a kert végében levő csapóajtóhoz, aztán végig a magas páfrányokkal szegélyezett ösvényen. Félúton megállok, mert citromsármány hangját hallom, Jenny bevallja, hogy egyetlen madár hangját sem ismeri. A legtöbb felnőtt sosem ismeri be, ha nem tud valamit. Kicsit továbbmegyünk, és ott, ahol az ösvény a mólóhoz ér, megállunk egy öreg tölgyfa alatt, hogy meghallgathasson egy feketerigót. Tudom, hogy van fönn egy, ilyenkor mindig ott van, és fütyül. Mire odaérünk, elhallgat, ott kell várnunk csendben, hogy újra megszólaljon. Ahogy ott állunk a félig elkorhadt, öreg fa törzse mellett, hallom, hogy a többi fán énekelnek a madarak, s a folyó csapkodja a móló alját. De a mi madarunk pont pihen. Ez a csendes várakozás valamiért idegesíti Jennyt, erősen szorítja az orrát, nehogy felnyihogjon. Annyira szeretném, hogy meghallja a feketerigót, hogy ráteszem a kezemet a karjára, mire ő elveszi a kezét az orráról, és elmosolyodik. Pár másodperccel később a feketerigó rákezd hosszú, bonyolult énekére. Egész végig arra várt, hogy lenyugodjunk. Kimegyünk a mólóra, megmutatom a móló végén himbálózó csónakomat. Evezőscsónak, kívül zöld, belül piros, mint egy gyümölcs. Egész nyáron minden nap lejöttem evezni, festeni, törölgetni, néha csak nézegetni. Egyszer hét mérföldre feleveztem az árral szemben, aztán szép lassan lecsorogtam. A móló szélén ülünk, nézzük a csónakomat, a folyót és a túlparti fákat. Aztán Jenny arra néz, amerre a folyó folyik, és megszólal:

- Arra van London. - London szörnyű titok, amíg lehet, rejtegetem a folyó elől. Amikor elfolyik a házunk mellett, még nem tud róla. Úgyhogy csak bólintok, de szót sem szólok. Jenny megkér, hogy hadd üljön be a csónakba. Először félek, hogy túl nehéz, de ezt persze nem mondhatom meg neki. Kihajolok a mólóról, és odatartom a kötelet, hogy be tudjon szállni. Sok nyögés és himbálózás kíséri a dolgot. Mivel a csónak nem süllyed mélyebbre, mint máskor, én is beszállok, és most innen nézzük a folyót, innen látszik csak igazán, milyen erős és milyen vénséges vén. Sokáig üldögélünk és beszélgetünk. Elmesélem neki, hogy a szüleim két éve haltak meg autóbalesetben, s hogy a bátyámnak ezután támadt az az ötlete, hogy a házat afféle kommunává kéne alakítani. Először úgy volt, hogy kb. húsz embert fogadnánk be. De szerintem most már meg akar állni nyolcnál. Jenny meg arról mesél, amikor egy nagy manchesteri iskolában tanított, ahol minden gyerek rajta röhögött, mert hogy kövér. Valahogy mégse olyan, mintha rossz lenne neki erről beszélni. Van néhány vicces története ebből az időből. Amikor azt meséli, hogyan zárták be a gyerekek egy könyvszekrénybe, annyira nevetünk, hogy a csónak egyik oldaláról a másikra dől, és apró hullámokat vet a vízen. Jenny nevetése most könnyed és dallamos, nem olyan nyers és nyihogós, mint eddig. Hazafelé felismeri két feketerigó hangját, s amikor átmegyünk a gyepen, rámutat egy harmadikra. Csak bólintok. Az épp szőlőrigó, de túlságosan éhes vagyok ahhoz, hogy elmagyarázzam, mi a különbség.

Három nap múlva hallom, hogy Jenny énekel. A hátsó udvaron próbálok épp összeállítani egy biciklit alkatrészekből, a nyitott konyhaablakon át behallatszik a hangja. Ott főzi az ebédet, és vigyáz Alice-re, míg Kate a barátait látogatja. A szöveget nem tudja, a dal félig vidám, félig szomorú, és úgy énekli Alice-nek, mint egy vén, rekedt néger szolgáló. Új hajnal virradt lala, lalalalla, új hajnal lalala, lalalla, új hajnal, vigyél el messzire. Aznap délután kievezek vele a folyóra, most egy másik dalt énekel, hasonló dallammal, de ezúttal szöveg nélkül. Ja-lala, ja-laaa, ja-ííí. Széttárja a karját, és úgy forgatja óriási, felnagyított szemét, mintha szerenádot adna nekem. Egy héttel később Jenny hangja már állandóan betölti a házat, néha egy-két sornyi szöveggel tarkítva, ha épp emlékszik, de legtöbbször szöveg nélkül. Sok időt tölt a konyhában, általában ott énekel. Valahogy tágasabb a konyha, mióta kezelésbe vette. Levakarja a festéket az északi ablakról, hogy több fény jöjjön be. Senki sem érti, egyáltalán miért volt befestve. Kivisz egy régi asztalt, s ahogy kikerül, mindenki rájön, hogy mindig is útban volt. Egyik délután egy egész falat fehérre fest, hogy a konyha nagyobbnak látsszék, és úgy rendezi az edényeket meg a tányérokat, hogy mindent könnyen meg lehessen találni, és még én is fölérjem őket. Olyan konyhánk lett, ahol bárki szívesen elüldögél, ha épp nincs semmi dolga. Jenny maga süti a kenyerét, meg süteményeket is készít, mi az ilyesmit mindig boltban vesszük. Harmadik napja van itt, amikor tiszta ágyneműt találok az ágyon. Az egész nyáron használt ágyneműmet meg a ruháim nagy részét mosásba viszi. Egyszer egész délután főz, curryt készít, aznap este az utóbbi két év legjobb vacsoráját eszem. Amikor a többiek áradoznak, milyen finom, Jenny idegesen vihog. Látom, hogy a többieket még mindig zavarja ez a nevetés, másfelé néznek, ha felvihog, mintha valami gusztustalanságot követne el, amit nem illik nézni. Engem viszont egyáltalán nem zavar, már észre sem veszem, kivéve, amikor a többiek is ott vannak az asztalnál, és elfordulnak. Délután majdnem mindig együtt megyünk a folyóra, tanítom evezni, és hallgatom a történeteit, milyen volt, amikor tanított, meg amikor egy áruházban dolgozott, és minden nap látta, ahogy az öregek lopják a szalonnát meg a vajat. Más madarakat is mutatok, de csak az elsőt, a feketerigót jegyzi meg. Fönt a szobában előveszi a szülei meg a bátyja képét, és azt mondja:

- Egyedül én vagyok kövér. - Én is megmutatom a szüleim képét. Az egyik egy hónappal a haláluk előtt készült, egy lépcsőn mennek lefelé kézenfogva, és valamin nevetnek, de a képen nem látszik, hogy min. A bátyámon nevettek, aki azért bohóckodott, hogy megnevettesse őket a fényképhez. A fényképezőgépet akkor kaptam, a tizedik születésnapomra, és ez volt az egyik első képem. Jenny sokáig nézi, és valami olyasmit mond, hogy milyen kedves nő lehetett az anyám, és egyszerre úgy látom az anyámat, mintha csak egy nő lenne egy képen, akárki, és most először távolinak érzem, nem úgy, mint aki belőlem néz kifelé, hanem mint aki kívülem van, és valaki nézi, én vagy Jenny vagy akárki, aki a kezébe veszi a képet. Jenny kikapja a kezemből, és beteszi a többi közé a cipősdobozba. A lépcsőn lefelé hosszú történetbe kezd egy barátjáról, aki rendezett egy színdarabot, ami furcsán és észrevehetetlenül ért véget. A barátja megkérte Jennyt, hogy mihelyst véget ér a darab, kezdjen el tapsolni, de Jenny valahogy eltévesztette, és tizenöt perccel a darab vége előtt, egy csendes rész kellős közepén kezdte el tapsoltatni a közönséget, úgyhogy a darab vége lemaradt, de épp azért, mert nem tudták, miről szólt, a nézők még hangosabban tapsoltak. A történet nyilván arra kell, hogy elfeledkezzem az anyámról, és tényleg el is feledkezem.

Kate egyre több időt tölt Readingben a barátaival. Egyik reggel, amikor épp a konyhában üldögélek, bejön állati csinosan, valami bőrcuccban meg hosszú bőrcsizmában. Leül velem szemben, hogy megvárja Jennyt, és elmondja, mit adjon enni aznap Alice-nek, meg hogy mikorra jön vissza. Eszembe jut egy majdnem két évvel ezelőtti reggel, amikor Kate ugyanilyen öltözékben jelent meg a konyhában. Leült az asztalhoz, kigombolta a blúzát, és az ujjával nekiállt gyömöszölni először az egyik mellét, aztán a másikat, kékesfehér tej folyt belőlük az előtte álló üvegbe. Szerintem nem is vette észre, hogy ott ülök.

- Ezt meg minek csinálod? - kérdeztem.

- Janet ezt adja ma Alice-nek. El kell mennem - mondta. Janet fekete lány volt, és akkoriban itt lakott. Furcsa látvány volt, ahogy Kate belefejte a mellét egy üvegbe. Olyan érzésem lett ettől, mintha ruhába bújt állatok lennénk, akik mindenféle furcsaságot csinálnak, mint majmok egy teadélutánon. Csak általában megszokjuk egymást. Talán Kate is arra a reggelre gondol most, ahogy itt ül velem kora reggel a konyhában. Narancssárga rúzzsal van kifestve a szája, a haját hátrafogta, ettől még soványabbnak tűnik, mint máskor. A rúzsa fluoreszkál, mint egy útjelző tábla. Percenként ránéz az órájára, a bőrcucc nyikorog. Úgy néz ki, mint egy szépséges földönkívüli. Jenny végre lejön, ócska, ormótlan, foltokból összevarrt fürdőköpenyben, ásítozik, mert most bújt ki az ágyból, Kate kapkodva, halkan elmagyarázza a napi etetésrendet. Mintha elszomorítaná, hogy erről beszél. Felkapja a retiküljét, és kirohan a konyhából, a válla mögött odaveti, hogy sziasztok. Jenny leül az asztalhoz, és teázgatni kezd, olyan most, mint egy kövér dajka, aki otthon maradt, hogy vigyázzon a gazdag nő kislányára. A papád gazdag, a mamád meg csinos, la la lalalala, hát ne sírjáál. Egyébként a többiek valahogy furcsán viselkednek Jennyvel. Mintha kívülálló lenne, nem olyan, mint ők. Mostanra hozzászoktak a nagy vacsoráihoz meg a süteményeihez. Már meg sem említik. Esténként néha Peter, Kate, José meg Sam körbeüli az asztalt, hasist szívnak Peter saját készítésű vízipipáján, és jól felhangosítják a hifit. Ilyenkor Jenny általában felmegy a szobájába, nem szereti ezeket a bulikat, és észrevettem, hogy a többiek neheztelnek rá emiatt. Meg hát hiába lány, nem szép, mint Kate vagy Sharon, a bátyám barátnője. Nem hord farmert meg indiai blúzt, mint ők, nyilván azért, mert az ő méretében nincs ilyesmi. Virágos ruhákban jár meg snassz cuccokban, mint az anyám vagy a postáskisasszony. Amikor meg valamitől ideges lesz, és elkezd nyihogni, látom, hogy azt gondolják, tisztára elmebeteg, abból látom, ahogy elfordulnak tőle. És még az is mindig téma, hogy milyen kövér. Sam néha Sovány Sanyinak hívja a háta mögött, a többiek ettől mindig röhögni kezdenek. Nem mintha barátságtalanok lennének vele vagy ilyesmi, csak épp valahogy távol tartják magukat tőle. Egyszer kinn a folyón a hasisról kérdez.

- Te mit gondolsz róla? - Én elmondom, hogy a bátyám nem engedi, hogy tizenöt éves korom előtt kipróbáljam. Tudom, hogy marhára ellenzi, de többet nem beszél erről. Ugyanaznap délután lefényképezem, ahogy a konyhaajtónak támaszkodva a karjában tartja Alice-t, és a naptól egy kicsit hunyorog. Ő is lefényképez engem, ahogy elengedett kézzel biciklizem körbe-körbe az udvaron azon a biciklin, amit saját magam raktam össze alkatrészekből.

Nem tudnám pontosan megmondani, mikor lett Jenny Alice mamája. Először csak akkor vigyázott rá, amikor Kate a barátaihoz ment. Később egyre sűrűbbek, végül szinte már mindennaposak lettek a látogatások. Így hát sok időt töltöttünk a folyónál hármasban, Jenny, Alice meg én. A mólónál van egy füves domboldal, ami egy keskeny, kb. két méter széles homokos partra lejt. Jenny a parton ül, és Alice-szel játszik, én meg a csónakommal foglalatoskodom. Amikor először tesszük Alice-t a csónakba, visít, mint egy kismalac. Nem bízik a vízben. Sok idő telik el, mire hajlandó a part szélére állni, és amikor végre odaáll, egy másodpercre sem veszi le a szemét a partot nyaldosó hullámokról, fél, hogy rámásznak. De amint meglátja, hogy Jenny a csónakból integet, és semmi baja, rászánja magát, beszáll, és átevezünk a másik partra. Alice nem bánja, hogy Kate nincs vele, szereti Jennyt, aki állandóan énekelgeti neki azt a néhány dalt, amit tud, meg folyton beszél hozzá, amikor a folyóparti füvön üldögélnek. Alice egy szót sem ért, de szereti Jenny hangját, ahogy egyfolytában mondja és mondja. Néha rámutat Jenny szájára, és követeli: "Még, még." Kate mindig hallgatag és szomorú, amikor vele van, úgyhogy nem sok olyan hangot hall, ami egyenesen neki szól. Egyik este Kate kimarad, és nem is jön haza másnap reggelig. Alice épp Jenny térdén üldögél, és keni szét a reggelijét a konyhaasztalon, amikor Kate jön rohanvást, felkapja, magához szorítja, és azt kérdezgeti, anélkül hogy időt hagyna a válaszra:

- Jól van? Jól van? Jól van? - Aznap délután Alice ismét Jennyvel marad, mert Kate-nek megint el kell mennie valahova. A konyha előtt állok az előszobában, amikor hallom, amint azt ígéri Jennynek, hogy este korán visszajön, pár perccel később pedig látom, hogy megy kifelé az autóbejárón egy kis bőrönddel. Mikor aztán két nap múlva visszajön, már csak bedugja a fejét az ajtón, hogy megnézze, ott van-e még Alice, és már megy is fel a szobájába. Nem mindig jó, hogy Alice állandóan velünk van. Nem tudunk messzire menni a csónakkal. Húsz perc elteltével Alice mindig rosszat sejt, és vissza akar menni a partra. Ha meg sétálni akarunk, Alice-t majdnem végig cipelni kell. Ez azzal jár, hogy nem tudom megmutatni Jennynek a kedvenc helyeimet a víz mentén. A nap végére Alice elég nyűgös lesz, hisztizik, és mindenért sír, mert elfárad. Hamarosan elegem lesz abból, hogy ennyi időt kell Alice-szel tölteni. Kate a nap legnagyobb részét a szobájában tölti. Egyik délután teát viszek neki, és egy széken alva találom. Most, hogy Alice ilyen sokat van velünk, nem beszélgetek annyit Jennyvel, mint eleinte. Nem azért, mert Alice is hallja, hanem mert Alice teljesen lefoglalja. Nem is gondol másra, olyan, mintha nem is akarna mással beszélgetni, csak Alice-szel. Egyik este mindnyájan a lenti szobában üldögélünk vacsora után. Kate az előszobában áll, és hosszasan veszekszik valakivel a telefonban. Aztán abbahagyja, bejön, zajosan leül, és tovább olvas. De látom rajta, hogy dühös, és nem is nagyon bír olvasni. Egy darabig senki sem szól, aztán a fönti szobában Alice sírni kezd, és Jennyt hívja. Jenny és Kate egyszerre néz fel, egymásra pillantanak. Kate feláll, és kimegy. Mindannyian úgy teszünk, mintha tovább olvasnánk, de valójában Kate lépéseit hallgatjuk. Bemegy Alice szobájába, ami pont fölöttünk van, mi meg halljuk, hogy Alice egyre hangosabban és hangosabban sírva követeli Jennyt. Kate elindul visszafelé a lépcsőn, gyorsabban, mint az imént. Amikor belép, Jenny felpillant, és megint egymásra néznek. Ezalatt Alice mindvégig Jennyért visít. Jenny fölkel, és kifurakszik az ajtón Kate mellett. Nem szólnak egymáshoz. Mi többiek, Peter, Sam, José meg én úgy teszünk, mintha tovább olvasnánk, de közben Jenny lépéseit hallgatjuk. Abbamarad a sírás, Jenny még jó sokáig nem jön le. Amikor megjelenik, Kate ott üldögél a széken, és valami magazint olvas. Jenny leül, senki sem néz föl, senki sem szól.

Egyszer csak véget ér a nyár. Egyik reggel Jenny korán bejön a szobámba, lerángatja az ágyneműmet, és összeszedi a ruhákat, amiket a szobában talál. Mindent ki kell mosni, mielőtt iskolába megyek. Aztán kitakaríttatja velem a szobámat, helyre kell tennem az összes régi képregényt, használt tányért és csészét, amelyeket a nyár folyamán az ágy alá söpörtem, fel kell takarítanom a port meg a festékesdobozokat, amelyek a csónak miatt kerültek oda. Talál egy kisasztalt a garázsban, együtt felvisszük a szobámba. Ez lesz az íróasztalom, ezen fogom írni a házi feladatot. Levisz a faluba, meghívlak valamire, mondja, de nem árulja el, mire. Mikor odaérünk, kiderül, hogy hajvágásról van szó. Kezdenék elsunnyogni, de a vállamra teszi a kezét.

- Ne hülyéskedj - mondja. - Nem mehetsz így iskolába, egy napig se tűrnék.

Így hát fegyelmezetten ülök, és hagyom, hogy a borbély levágja az egész nyaramat, közben Jenny mögöttem ül, és azon szórakozik, hogy milyen keserves pofát vágok a tükörben. Aztán meg kér Petertől pénzt, és bebuszozunk a városba iskolai egyenruhát venni. A folyón töltött idők után furcsa, hogy egyszerre csak dirigálni kezd. De tulajdonképp nem is bánom, végül is mért ne csinálnám meg ezeket a dolgokat. Végigjárjuk a vásárlóutcákat, bemegyünk minden cipőboltba és ruhaüzletbe, Jenny vesz nekem piros zakót és sapkát, két pár fekete bőrcipőt, hat pár szürke zoknit, két szürke nadrágot és öt szürke inget, és közben egyfolytában kérdezgeti: "Tetszik? És ez?" - és mivel nekem aztán mindegy, hogy a szürke melyik árnyalatában pompázom, mindig azt választom, amelyik szerinte a legjobb. Egy óra alatt végzünk az egésszel. Aznap este kiüríti a rockgyűjteményes fiókjaimat, hogy helyet csináljon az új ruháknak, aztán még fel is veteti velem az egész egyenruhát. Lent mindenki röhög, különösen amikor a piros sapka is fölkerül. Sam szerint úgy nézek ki, mint egy csillagközi postás. Jenny egymás után három este is rám parancsol, hogy dörzsöljem meg a térdemet körömkefével, hogy a bőr alatti piszkot is eltávolítsam.

Vasárnap, az iskolakezdés előtti napon még utoljára lemegyek Jennyvel és Alice-szel a csónakhoz. Este majd Peterrel és Sammel felcipeljük a csónakomat az ösvényen, aztán át a gyepen, és betesszük télre a garázsba. Építeni akarunk egy új mólót, erősebbet, mint a régi. Idén nyáron ez az utolsó csónakázás. Jenny berakja Alice-t, aztán ő maga is bemászik, míg én eltartom a csónakot a mólótól. Amint az egyik evezővel ellököm a csónakot, Jenny rázendít az egyik dalára. Jéééézus jöjj el már, Jééézus jöjj el már, Jééézus jöjj el már, la lalalala, lala. Alice Jenny térde között álldogál, és nézi, ahogy evezek. Azt hiszi, viccből lihegek és dőlöngélek előre-hátra, nyilván az ő szórakoztatásra csinálom, hogy az arcáig hajolok, aztán vissza. Furcsa ez az utolsó nap a folyón. Mikor Jenny abbahagyja az éneklést, jó sokáig nem szól senki. Csak Alice nevetgél rajtam. Olyan csendes a folyó, hogy a nevetése messzire száll a vízen, aztán a semmibe vész. A nap halványsárgán világít, mintha a nyár végére már kiégett volna, a folyóparti fák közt nem jár a szél, nem halljuk a madarakat sem. Még az evezők is nesztelenül hasítják a vizet. Az árral szemben evezek, a nap a hátam mögött van, de túl bágyadt már, alig érzem, már ahhoz sincs ereje, hogy árnyékot vessen. A távolban előttünk öregember áll egy tölgyfa alatt, horgászik. Amikor közel érünk hozzá, felpillant, benéz a csónakba, mi is visszanézünk rá. Nem változik az arca, miközben minket néz. A miénk sem változik, egyikünk sem köszön. Hosszú fűszálat tart a szájában, mikor elhaladunk mellette, kiveszi, és csendesen a folyóba köp. Jenny a vízbe lógatja a kezét, és úgy nézi a partot, mintha csak képzeletben látná. Ebből arra következtetek, hogy biztos nem is szívesen van most velem a folyón. Csak a régi evezéseink emléke miatt jött, meg azért, mert az idén nyáron most jöhetünk utoljára. Ettől elszomorodom, és nehezebbé válik az evezés. Mikor már vagy félórája haladunk, rám néz, elmosolyodik, és már tudom: csak én képzeltem, hogy nem is szívesen jött a folyóra, mert elkezd a nyárról beszélni, hogy mi mindent csináltunk. Állati jól hangzik az egész, sokkal jobban, mint amilyen volt. Nagyokat sétáltunk, lubickoltunk Alice-szel a folyó szélén, tanítottam evezni meg a madarak hangját felismerni, sokszor a többiek még aludtak, mikor felkeltünk, és reggeli előtt kieveztünk. Ettől én is beindulok, eszembe jut egy csomó minden, például amikor azt hittük, hogy csontmadarat látunk, meg amikor egyszer egész este egy bokor mögött lapultunk, és vártuk, hogy a borz előbújjon a lyukából. Teljesen belelkesedünk, hogy micsoda nyár volt, és mi mindent fogunk csinálni a jövő nyáron, kiabálunk és nevetünk a holt levegőbe. Egyszer csak Jenny így szól:

- Holnap pedig felveszed a piros sapkádat, és mész az iskolába. - Eltúlzott komolysággal, szigorúan mondja, ujját fenyegetően feltartva, s én úgy érzem, mintha ennél viccesebb dolgot még soha életemben nem hallottam volna. Meg egyáltalán ez az ötlet, hogy nyáron miket csináltunk, utána meg egyszer csak piros sapkát öltök, és megyek az iskolába. Nevetni kezdünk, és úgy érezzük, sose fogjuk abbahagyni. Még az evezőt is le kell tennem. A mozdulatlan levegő nem viszi a hangot a vízen, így egyre hangosabb a vihogás és a gurgulázás, velünk marad, megül a csónakban. Valahányszor egymásra pillantunk, újból rázendítünk, egyre hangosabban, a végén már az oldalam is fáj, és nagyon szeretném abbahagyni. Alice elsírja magát, mert nem érti, hogy mi van, de ettől csak még jobban rákezdünk. Jenny kihajol a csónakból, hogy ne lássa az arcomat. De közben egyre szaggatottabban és szárazabban nevet, apró, kemény vakkantásokat ereszt meg, mintha kavicsok peregnének a torkából. Hatalmas, rózsaszín arca és karja remeg, levegő után kapkod, de a kis kavicsokkal a levegő is eltávozik belőle. Hátradől a csónakban. A szája nevetésre áll, de a szeme rémült és száraz. Nevetéstől sajgó hasát fogva térdre esik, és Alice-t is magával rántja. A csónak felborul. Felborul, mert Jenny nekiesik az oldalának, s mert Jenny nagy, a csónak meg kicsi. Annyi időbe telik az egész, mint a fényképezőgép villanása, és egyszer csak a mély, zöld folyómederben találom magam, kézfejem a lágy iszapot érinti, arcomat nád súrolja. A közelben vízbe dobott kavicsokként pattogó nevetést hallok. De amikor a felszínre lököm magam, senki sincs mellettem. Mire feljövök, már besötétedett. Sokáig lehettem lenn. Valami a fejemhez koppan, ekkor rájövök, hogy a felfordult csónakban vagyok. Megint lemerülök, a túloldalon feljövök. Sok időbe telik, mire végre levegőt kapok. A csónakba kapaszkodva körbe-körbe evickélek, és Jennyt meg Alice-t hívom. Arcomat a vízbe merítem, úgy kiabálok. De nem felel senki, nem töri meg a víz felszínét semmi. Én vagyok az egyetlen ember a folyón. A csónak oldalába kapaszkodva várom, hogy felbukkanjanak. Sokáig várok, sodródom a csónakkal, fülemben a nevetés, nézem a folyót, s a víz tükrén a lemenő nap sárga foltjait. Néha óriási remegés rázza a lábam és a hátam, de jobbára nyugodt vagyok, lógok a zöld teknőn, s közben semmire se gondolok, egyáltalán semmire, csak nézem a folyót, várom, hogy megtörjön a víztükör, és szerteszóródjanak a sárga foltok. Elsodródom az öregember horgászhelye mellett is, mintha időtlen időkkel ezelőtt találkoztunk volna. Az öreg már elment, csak egy papírzacskó maradt ott, ahol állt. Hirtelen úgy elfáradok, hogy behunyom a szemem, és úgy érzem, otthon vagyok az ágyamban egy téli estén, az anyám épp bejön a szobába, hogy elköszönjön. Leoltja a villanyt, s én a csónakról a folyóba csúszom. Aztán eszembe jut Jenny és Alice, a nevüket kiabálom, megint a folyót nézem, becsukódik a szemem, az anyám bejön a szobába, elköszön, leoltja a villanyt, és megint belecsusszanok a vízbe. Hosszú idő telik el így, már nem kiáltok Jenny és Alice után, csak kapaszkodom, és sodródom az árral. A folyóparton meglátok egy helyet, amit valaha régen nagyon jól ismertem. Van ott egy kis homokos part meg egy füves domboldal. A sárga foltok már süllyedni kezdenek a vízben, amikor ellököm magam a csónaktól. Elengedem London felé, és lassan visszaúszom a mólóhoz a fekete vízben.

ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret