stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Antoni Libera:
A Modern Jazz Quartet
- regényrészlet -

Az egyik legenda, ami akkoriban lelkesített, a jazz volt, különösen a lengyel változata. A jampecek, akik hősiesen ellenálltak, mert ki nem állhatták a sztálinista vircsaftot; Leopold Tyrmand, a "renegát" és libertinus, amúgy meg borzasztó izgalmas író, aki vakmerően népszerűsíti és terjeszti a szabadságot és függetlenséget megtestesítő jazzmuzsikát; sok-sok nagy sztori az első zenekarok, különösen a vezetőik életéből, közülük jó néhányan villámgyorsan befutottak, kijártak Nyugatra, még a zenéjük Mekkájába, az USA-ba is eljutottak - íme e legenda világa. Micsoda emlékképek kavarogtak a fejemben: füstös diákklubok, pincék, egész éjszaka tartó narkotikus jazz session és az újjáépítés előtt álló romos Varsó kihalt utcái, ahol kora hajnaltájt egyszer csak föltűntek a "földalatti menedékhelyüket" elhagyó, halálosan fáradt, hihetetlenül enervált, búsképű jazzmanek. Volt valami nehezen meghatározható varázserő ebben a lenyűgöző fantazmagóriában, elfogott a vágy, hogy én is átéljek valami hasonlót.

Nem sokat törtem a fejem, elhatároztam, hogy együttest alapítok. Összetrombitáltam a haverokat, akik velem együtt zeneórákra jártak, és játszottak valamilyen hangszeren, rábeszéltem őket, hogy játsszunk jazzt. Összehoztunk egy kvartettet - zongora, trombita, dob, bőgő - és elkezdtünk próbálni. Tanítás után, az üres tornateremben gyakoroltunk. Sajnos mindennek kicsiny köze volt ahhoz, amiről álmodoztunk. Szédítő cigarettafüst-felhő, piaszag és a francia parfüm illata helyett az utolsó tornaóráról maradt ifjonti izzadtságszag facsarta az orrunkat, a bohémvilágnak otthont adó pince hangulata, a szűk, félhomályos hely és a dekadens bútorzat helyett egy förtelmes tornateremben találtuk magunkat, kora délutáni, vakító fényben vagy hullaházi megvilágításban, ha bekapcsoltuk a fénycsöveket, emelte még a hangulatot a bordásfal, a rácsos ablakok, a végtelenbe nyúló, tükörsima padlózat, bár itt-ott mozogtak a deszkák, s egy bőrrel bevont, magára hagyott ló is legelészett rajta, amelyen ugrásokat vagy egyéb mutatványokat lehetett végrehajtani; és végül maga a zene, hisz a játékunk nagyon messze volt a menő zenekarok fineszétől: nem estünk transzba, mint a legendák hősei, nem tört ki rajtunk dionüszoszi őrjöngés, nem improvizáltunk isteni könnyedséggel, vak elragadtatottsággal; legföljebb tűrhetően elsajátítottuk a mesterséget.

Megpróbáltam jó képet vágni a dologhoz. Azzal vigasztaltam magam, hogy minden kezdet nehéz, majd csak eljön a mi időnk. És - így hergeltem magam - elképzeltem, hogy egyszer majd lesz egy koncert vagy valami iskolai buli, ahol őrületbe kergetjük a közönséget, térdre borulnak előttünk, fergeteges szólóm után pedig hatalmas tapsvihar tör ki, elragadtatott kiáltásokat hallok mindenfelől, én meg abba se hagyom a játékot, a nézőtér felé fordulok, biccentek, e gesztussal megköszönöm és el is csitítom az ünneplést, a másodperc tört része alatt is észreveszem, hogy az iskola legnagyobb szépségei képtelenek elfordítani rólam imádattól megtört tekintetüket.

Pár hónap gyakorlás után több, mint kétórás repertoárunk volt, és úgy gondoltuk, hogy már nem halogathatjuk tovább a föllépést. De itt váratlan akadályba ütköztünk. Arról hallani sem akartak, hogy a diákok jazzklubot alapítsanak az iskolában, és az nyitva legyen, mondjuk, szombaton vagy vasárnap. A vezetőség és a tantestület egyöntetű véleménye szerint ez azt jelentené, hogy az oktatási-nevelési intézmény botrányos módon szórakozóhellyé alakul át, aztán pedig - elkerülhetetlenül - kupleráj lesz belőle. Arról pedig, hogy a "Modern Jazz Quartet" - ez volt a neve az együttesünknek - föllépjen az iskolai táncesteken, amelyek amúgy is csak igen ritka alkalmat kínáltak, hiszen csak évente háromszor tartottak ilyet (farsang, szalagavató, érettségi bankett) - a diákság nem akart hallani. Mert ezekben az években már följövőben volt a big-beat , ekkor aratta első sikereit a Beatles és a hasonló zenekarok, a tizenévesek pedig főleg ezt hallgatták, és csak ilyen ritmusra akartak mulatni és táncolni.

Ebben a helyzetben csak egy esélyünk maradt a föllépésre, az is inkább könyöradomány volt: produkálhattuk magunkat a merev, lélektelen, dögunalmas, fentebb stílben nyomott dagályos szónoklatokkal teli iskolai ünnepélyeken. E föltételek elfogadása a nagy példaképekkel kapcsolatos ambícióink és reményeink elárulásával határos kompromisszum volt, már csak azért is, mert még azt is kikötötték, hogy ha élni akarunk az alkalommal, akkor csak "nyugodtan és kulturáltan" szabad játszanunk, nehogy "valami vad ritmusokkal vagy macskazenével" álljunk elő. Szerepünk tehát arra korlátozódott, hogy "zenei betéteket" szolgáltassunk a diákok által - természetesen velünk együtt - mélységesen megvetett iskolai ünnepélyeken.

Részvételünk e rendezvényeken végül is inkább bohózat volt, komédia, nem pedig gyászos bukás. Azt játszottunk, amit akartunk - csak épp abszurd kontextusban. Például a híres-nevezetes Georgiá t, miután a szavalókórus elharsogta Majakovszkij bombasztikus Balra mars át vagy valami bluest egy hisztérikusan elsikoltott vers után, amely rettenetes képet festett az Egyesült Államokban élő munkások sorsáról. Ahogy a költő mondja: "mindennap fejest ugrik néhány munkanélküli a hídról a Hudson folyóba". Szóval ez valami éktelen nagy baromság volt, ezt érezte mindenki, a közönség is meg mi is. Ilyen helyzetben egyáltalán áltathattuk volna-e magunkat azzal, hogy Történelmet csinálunk vagy valami fontos dologban veszünk részt?

Igaz, egyszer előfordult, hogy egy pillanatra föllobbant e hit kicsi lángja, de hát épp ez az - csak egy pillanatra, bizonyos körülményeknek köszönhetően.

Az egyik legunalmasabb rendezvény, amivel akkoriban boldogítottak minket, az iskolai énekkarok és énekegyüttesek minden évben megtartott fesztiválja volt. A szabályzat szerint mindig abban az iskolában rendezték, amely a legutóbb elnyerte az első díjat, a nevezetes "Arany Csalogányt". Az elmúlt évben épp a mi iskolánk együttese, a kubai folklórra specializálódott, körünkben mély megvetéssel sújtott bugyuta "Egzotikus Tercett" hódította el a szánalmas trófeát. Így most, hála gyászos sikerüknek, nyakunkba szakadt a baj: szervezhettük a fesztivált, "társadalmi munkát" végezhettünk tanítás után, és a legvégén, a rémálom legmélyén - háromnapos zenehallgatás, megtetézve a fináléval és a díjnyertesek koncertjével. A megjelenés szigorúan kötelező, hisz ez fejezi ki a házigazdák vendégszeretetét.

A valóság még a legsötétebb előérzeteinknél is szörnyűbb volt. Ezt főként énektanárunknak köszönhettük, ő volt az iskola réme, Eunuchnak csúfolták vékony hangja (hőstenornak tartotta magát) és agglegény státusza miatt. Ez a hirtelen haragú idegbeteg meg volt győződve arról, hogy az ének, na persze a klasszikus ének a legeslegszebb dolog a világon, kész volt a végsőkig kiállni emellett. Gúnyolták, csúfot űztek belőle, ugyanakkor pánikszerűen féltek tőle, mert ha begerjedt, rettenetes őrjöngési rohamok törtek rá, ilyenkor a testi fenyítéstől sem riadt vissza. A legrosszabb mégis az volt, hogy szörnyű fenyegetésekkel ijesztgette tanítványait, s bár ezeket nem tartotta be, maga a hangnem is megzavarta a diákok elméjét. A legtöbbször ezt vetette be: "ha halálom napjáig börtönben rohadok, akkor is, méghozzá most rögtön, ebben a pillanatban, ezzel a bicskával itt ni! - elővette a zsebkését, kinyitotta, megmutatta a pengét - ezzel a békanyúzóval nyiszálom le a fülét valamelyiknek!"

Nos, ezt a - finoman fogalmazva - dühöngő őrültet tették meg a fesztivál szervezéséért és lebonyolításáért felelős komisszárnak. El lehet képzelni, mit jelentett ez a gyakorlatban. Amíg tartott a rendezvény, bizonyos értelemben ő volt a legfontosabb személy az iskolában. Az ő ünnepe volt ez, ugyanakkor pokoli stresszel jártak együtt a győzelem napjai, mert ő felelt az egészért. Ajzottan keringett a folyosókon, mindenbe beleártotta magát, szinte minden mozdulatot ellenőrzött. Tanítás után meg próbával kínozta az énekkart órák hosszat. Torkig volt vele mindenki, alig vártuk, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak.

A fesztivál utolsó napján a diákok többsége a mélységes depresszió és a teljes elborultság tüneteit mutatta. Az őrjöngő Eunuch szüntelen, vészterhes jelenléte, a minden pillanatban megváltoztatott döntések, az újabb meg újabb utasítások, s végül a föllépő énekkarok órák hosszat tartó vonítása - mindez így együtt messze meghaladta a teherbírásunkat. Na de egyszer végre ütött a vég szent órája: elzengtek az ez évi "Csalogány" aranyérmes torkaiból fölharsanó magasztos melódia utolsó hangjai, méltóságteljesen kivonult a teremből a tisztelt zsűri, és végre magára maradt az ifjúság. Magán kívül volt a gyönyörűségtől, hisz nem maradt más hátra, mint kihordani a teremből a székeket és letakarítani a színpadot.

Egy adott pillanatban, amikor le kellett volna csuknom a zongora fedelét, meggondoltam magam, és csak úgy elkezdtem pötyögni, ritmikusan ütögettem négy, moll hangsorban lefelé haladó hangot, amelyek ebben az egyszerű sorrendben számos jazz-standard, köztük Ray Charles nagy slágere, a Hit the Road Jack jellegzetes bevezetését alkotják. E véletlenszerű, szinte akaratlanul végzett cselekedetem elképesztő hatást váltott ki. A terem átrendezésével elfoglalt diáktömeg villámgyorsan elkapta a kipötyögött ritmust - tapsolni kezdtek, dobogtak a lábukkal, és bedobták a legbonyolultabb figurákat -, aztán már lavinaként követték egymást az események. Bandám tagjait, a "Modern Jazz Quartet" ászait rögtön elöntötte a hév, és a hangszerekre vetették magukat. Elsőként a bőgős csatlakozott hozzám, ugyanazt a négy hangot szaggatta ki a húrokból nyolcados ritmusban. A dobos volt a második, ő is megjelent a színpadon, és egy szempillantás alatt lekapta a műszereket óvó huzatot, beült a dobok mögé, hatásos entrée pergődobon és cintányéron, majd feszült figyelemmel, mintha lesben állna, fejét félrebillentve kezdte alánk tenni a zenénkhez illő negyedes ütemeket. És akkor - még a rejtekhelyről, ahol a hangszereket tárolták - megszólalt a trombita: többször is elismételte velünk azt a négy szédületes hangot, a bevezetést, aztán, amikor végre már színpadra lépett a zajos tetszéssel, eszelős üvöltéssel fogadott szólista, fölhangzottak a téma első ütemei.

A közönségen kitört az elmebaj. Vad táncot járt, ugrándozott, görcsösen vonaglott mindenki. Még egy jó barát termett a színpadon: az egyik technikus széket tolt alám (addig állva játszottam), sötét szemüveget rakott rám, hogy hasonlítsak Ray Charles-ra, a szám elé lökte a mikrofont és biztatóan odasúgta:

- Add a vocal t! Ne majrézz!

Hogy utasíthattam volna vissza ezt a félreérthetetlenül megfogalmazott fölkérést? Nem hagyott hidegen, a beindult tömeg mindent elsöprő akarata erősebb volt, mint a torkomat szorongató szégyenérzet. Isten neki - behunytam a szemem, kieresztettem a hangom és belerecsegtem a mikrofonba:

Hit the road Jack

and don' t you come back no more...

Táncolt az egész terem és - mint az együttessel gyönyörűen összeszokott vokál - rögtön kiszúrta ezeket a szavakat, teljes eltökéltségről árulkodó tartalommal megvadítva harsogta utánam:

No more no more no more!
Nem sokan értették, miről szól ez a dal - iskolánkban nem folyt magas színvonalú angoloktatás -, de a megfordított moll hármashangzat, a kvartszextakkord fokain ütemesen emelkedő két szó, a lengyel fül számára oly kedves " no more " zárlat mindenki számára érthető volt. És úgy skandálták, hogy pontosan tudták, mit jelent.

Na ne! Elegünk van ebből! Soha, de soha az életben! Most már nem voníthat nekünk senki, nekünk sem kell ilyet hallgatnunk! Le a kórusfesztivállal, pusztuljanak az énekegyüttesek! Vesszen az "Arany Csalogány" meg az "Egzotikus Tercett"! Húzhat a vérbe az Eunuch, don' t let him come back no more...

No more no more no more!

És amikor a narkotikus mámorban őrjöngő tömeg ki tudja, hányadszor üvöltötte megkönnyebbülten és reménykedve ezeket a szavakat, egyszer csak berontott a terembe az énektanárunk, berobbant, mint az ágyúgolyó, kivörösödött a pofája, azt hittem, rögtön agyvérzést kap, és már visított is cincogó hangján:

- Mi a büdös francot műveltek ti itt?!

És pontosan ebben a pillanatban történt valami olyasmi, ami rendszerint csak a képzelet világában vagy a jó rendezők filmjeiben fordulhat elő - csoda történt, eljött a nagy pillanat, amilyen kevés adódik az ember életében.

Amint azt tudják jól mindazok, akik még emlékeznek Ray Charles nagy számára, a refrén utolsó ütemében (egészen pontosan annak is a második felében), a világtalan néger énekes szinkópa ritmusban, kappanhangon bohóckodva, elcsukló hangon azt kérdi: " What you say? " - ami szó szerint azt jelenti, "Mit mondasz?", valójában pedig azt, hogy "Bocsánat, jól hallottam?" vagy "Miket beszélsz?" (énekesnő partneréhez fordul ezzel a kérdéssel, aki szerepének megfelelően épp most dobja ki a helyiségből). Ez a kérdő hangsúlyú fölkiáltás - nyilván azért, mert dominánssal végződik - zeneileg poénként hat, egyike azoknak a varázslatos pillanatoknak, amelyekre öntudatlanul is vár a hallgatóság, s ha elérkezik végre, kéjes borzongással tölt el mindannyiunkat.

Nos, úgy alakult, hogy az Eunuch vérfagyasztó sikolya pontosan a refrén utolsó előtti ütemének legvégére esett. Nem volt több időm, egy másodperc alatt kellett döntenem. Leütöttem az első két hangot a legutolsó ütemből (ezzel megint visszatértünk a már ismert bevezetéshez) és csúfondárosan fintorogva úgy tettem, mintha nem hallanám tisztán, mit beszél. A hirtelen elnémult teremben ácsorgó Eunuchhoz intézve a kérdést kappanhangon beszóltam neki:

- What you say?!

Hát igen, ez aztán bejött! Nyerítve röhögött a terem, és letaglózott mindenkit a borzongató, megtisztító eufória. De ettől már besokallt az Eunuch. Egy pillanat alatt a zongoránál termett, durván letaszított a székről, lecsapta a zongora fedelét, levegőért kapkodott, és vadul fenyegetőzött:

- Ezt a műsort még megemlegeted, te taknyos! Röhögj csak, röhögj, de ne félj, elhúzom a nótádat! Mindenesetre ének-zenéből máris bukásra állsz. Fogalmam sincs, hogy tudnál javítani év végéig.

Ez volt a "Modern Jazz Quartet" utolsó föllépése. Másnap fegyelmi úton föloszlatták, én meg - jutalmul emlékezetes szólómért - kettest kaptam magatartásból.

Pálfalvi Lajos fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret