stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AZ OLASZ BLOKKOT A VERA CÉG TÁMOGATTA

KONRÁD GYÖRGY
Folyók, emberek, városok

Claudio Magris legismertebb műve a DUNA, névelő nélkül. Hőséül a szerző egy folyót választott az ő egész völgyével, medencéjével és annak lakóival, íróival különösképpen, nyomaikkal, a könyvben olvashatókkal, mert ezekben a verbális képekben Magris a Dunatáj, Dunatér egyéniségét keresi annyi ott keletkezett műegyéniség metaforikus summájaként.

Igen bátor vállalkozás, először is valaki beül a könyvtárba, és olvas számtalan oldalt alighanem a keresés lázával.

Vadászat zajlik itt, egy kimérát üldöz a szerző, amivel nem azt akarom mondani, hogy olyasmit, ami nincs, hanem olyat, ami bizonyára van, mint a Duna körül élők egyik arca, de senkinek nincsen biztos tudomása róla.

Egy feltevést, egy megérzést, egy humánökológiai evidenciát akarhatott megérinteni és ábrázolni, azt a józan sejtést, hogy az egy folyómelléken élőknek valami közük van egymáshoz, háborúban és békében egyaránt, és hogy akkor is van némi hasonlóság közöttük, ha ők maguk ennek az állításnak cseppet sem örülnek, mert mindenki azt gondolja, inkább rá hasonlítsanak mások, mint hogy ő hasonlítson másokra.

Magrist ez a sokféle személyes és kollektív egyéniség izgatta, amelyeknek bizarr társaságát kényelmesen lefödhetjük a kissé bonyolult földrajzi megjelöléssel - Dél-Kelet-Közép-Európa -, amely névkompozíció önmagában is olyan összetett, hogy már nem sokat mond, mindenesetre Európa, még a vasfüggöny korában, amikor a hidegháború optikájában a Dunatáj Bécstől keletre szürke zóna volt, vagy fekete vagy fehér az üresség értelmében.

Bátor emberek föltételezték, hogy ott is élnek emberek, akiknek a fejébe be lehet bújni legalábbis egy hosszabb felfedezőút erejéig, mert megéri, mert valóban felfedezés, ha nyitott szemmel és lélekkel megyünk oda, ha látni vagyunk képesek a furcsa lényeket.

Márpedig Claudio Magris kitűnően néz és kitűnően olvas, tegyük hozzá kitűnően ír is, egyszóval megvolt a felfedezőúthoz jónéhány előnyös adottság, de hiányzott a személyes tapasztalat, az elhatározás, hogy baráti társaságban útrakeljen a szerző, és ne a rendelkezésre álló politikai kliséket akarja újra felfedezni, hanem valami tartósabb minőséget, ami túléli a rezsimeket.

Ez originális döntés volt, ugyanis a nyolcvanas évek derekán a vasfüggöny eltűnését a nyugat-európaiak nem csekély része különféle meggondolásokból valószínűtlennek és nemkívánatosnak gondolta.

Claudio Magris humanista szemlélő és megértő szenvedélyét érthetően felajzotta az a furcsa birodalom, amelynek az ő Triesztje is része volt, más szóval a népek ügyes-bajos összeszervezése, és a kalandozás ezen a vidéken néhány száz éves időmezőn át keresztül-kasul, a térkép és a képzettársítások sugallatai szerint.

Akinek van, annak adatik. Aki odafigyel, annak a világ titkokat súg meg. Milyen titkokat azon a laposságon kívül, hogy itt is, végig a Duna mentén élnek emberek, kiváló írók is imitt-amott.

Megsúgta talán ennek a vidéknek a differencia specifikáját, hogy tarka szőttes kultúra, nyelv, származás és történelmi hovatartozás tekintetében, ami 1989 előtt érdekesen tagadta a szovjet-birodalmi homlokzat egyöntetűségét.

A nyolcvanas években szerzők egész köre vált fogékonnyá Közép-Európa sokeleműsége iránt, mintegy erkölcsileg is jóváhagyva és némi lázadó tartalommal felruházva ezt a századok óta létező, ha tetszik, posztmodern heterogeneitást, és - szemben a radikális egységesítőkkel, akiknek addig Európa két homogén katonai-politikai tömb szembenállását jelentette - rámutatott a besorolhatatlan művészekre, a páratlan összetételük miatt méltányolandó városokra és regényekre, amelyek szívósabbak, mint a kortársi hatalmak, noha szerzőik törékeny lények voltak, és valóban a művek mindmáig jó egészségnek örvendenek, a hatalomviselőknek pedig még a nevét is elfeledte a nagyközönség.

Az identitások pluralitásának esztétikai és etikai értékességét elismerni olyasféle fordulat volt, mint megérteni, hogy csúf dolog kiirtani egész népeket, állatfajokat, leborotválni városokat, eltüntetni civilizációkat, és hogy az élők megérdemlik az életet a maguk különös minőségében.

Mondhatjuk, hogy egy új és jellegzetesen európai humanizmus jelent meg ezzel a szellemi hullámmal, amely szembeszegül a homogenizációs, egységesítő dualizmusokkal, mert tud gyönyörködni a személyiségben és a sokféleségben, és éppen ezért nagyra tartja a szabad individuumok megállapodásszerű társulását, az európai federációt.

Claudio Magris ennek a spontán körnek egyik irányadó szelleme, az ezredvégi európai humanizmus példaértékű kutatója.

Ha ma visszatérne a Dunához, ahogy az Adriához is vissza-visszatér, több olvasnivalója lenne hozzá, és észlelhetné, hogy a váratlan történelmi alakulás az ő szemléletét igazolta, a sokféleség a Duna-medencében kibontakozóban van, s a társadalmak bemutatkoznak önmaguknak és egymásnak.

A függöny félrehúzva, a korábban alig látható íme látható lett. A csodák lehervadtak, de itt-ott kavicsból drágakő lett.

Claudio Magris ma nem szorulna hivatalos kísérőkre, találkozhatna mindenféle emberrel, új kliséket láthatna és új változatosságot.

A "Duna" fiatalos mű, nagyot markol, menni kell tovább, viszi a csónakot a folyó, van előtte még néhány ország, néhány város, van még néhány okvetlenül megidézendő író, sietni kell, egy éles villanás, egy remek kisesszé, és csurgunk, autózunk-hajózunk tovább.

Regény ez? Kezdődik egy kis forrással, talán egy mosóteknőben, és a folyó egyre nagyobb.

De hol a közép, kik az igazi Duna-mentiek? Lehetne a folyásirány a könyv növésiránya, a tartalomjegyzék megszabója, és akkor született egy regény, amelynek nem egy ember a főhőse, hanem egy folyó, más szóval sok ember összekapcsolva.

Ez nagylelkűség az egyes ember iránt, mert van esélye magára vonni Claudio szeretetteljes érdeklődését, de mire a megvilágított arc kiélvezhetné a ráeső fényt, Claudio már másokat bocsát a tudatába, már egy másik szállodában hajtja álomra a fejét, igazán nem sokat panaszkodva az utazás viszontagságaira.

Magrist az olvasmányai és a tapasztalatai arra a felismerésre vezetik, hogy egy államon vagy akár városon belül mindenféle nép megférhet egymással, hogy ez így volt a múltban, és a nemzetállam, amely a fennhatósága alatt csak egyfélét tűr meg, a Duna nézőpontjából múlékony jelenség.

A nagy folyó konvivialitásra oktat, ha mással nem, azzal, hogy viszi magával a belelőtt embereket, szemléltető ábraként.

Néhány évvel azelőtt, hogy a népeken erőt vett az államhatárokon belüli nemzeti-etnikai egységesítés rögeszméje, ez a könyv emlékeztetett az etnikai változatosság elfogadásában rejlő bölcsességre.

Magris hozzájárult a kilencven utáni fegyveres katasztrófák humanista kritikájához.

Nem nacionalista könyv, annyi biztos. Derűsebb és magabiztosabb annál.

Megengedi magának, hogy szeressen és utáljon, lehet a szerző akármekkora, ő nem szereti, sőt megveti, nem hagyatkozik a saját érzéseinél illetékesebb bíróra.

Nacionalista öndicsérők és etnikai gyűlölködők Magris rokonszenvére ne számítsanak.

Megtanulta a Dunától, hogy a birodalmak múlandók, de a városok és némely szövegek megmaradnak.

Ő, az olasz germanista tudja látni a németnyelvű népek és telepesek civilizatorikus szerepét a Duna-térségben, amely Habsburg óvatossággal tartható volt, de mihelyt a háborús Németország, a Harmadik Birodalom saját katonájaként használta fel őket, ellenük fordította a környezetet.

Ha fordul a kocka, a megszállót kitelepítik, és a nyelvét elfelejtik.

Nagy szerencsétlenség volt mindenkinek ez a fordulat, több száz éves kooperációt és jelenlétet számolt fel, bojkottra és felejtésre ítélte a térség addig összekötő közös nyelvét, veszteség volt a német szórványoknak és a környező nem-németnyelvű többségeknek egyaránt.

A német nyelv megszűnt lingua franca lenni, utána az orosz próbált az lenni, ez sem ment, most már leginkább az angol az, de egymagában nem elég, a térségben a többnyelvű ember a normatív és a munkapiacon igazolódó eszmény. Valamennyi európai nyelv kezd divatba jönni, amivel nem mondtunk sokat, vannak más nyelvek és kontinensek is, és ma már a nagyvilág van műsoron.

A kommunizmus, mint téma Magrist nem különösebben érdekelte, a Duna ezért a posztkommunista korszakban is élő könyv, szenvedélyesebben érdekelték az írók a látomásaikkal és az életrajzukkal, ennek a könyvnek ők az igazi, műveik által tartósan életben maradó hősei.

Szerzőnk minden bizonnyal szeret sétálni, csavarogni, látom a kis baráti társaságot, ahogy végigvizitál mindenféle étkező és borivó helyeket, látom az Európában derűvel körülnéző olasz turistákat, mulattatja őket Európa.

Claudio is hagyja magát a sok furcsa embertől, különc lélektől mulattatni vagy elvarázsolni, miben is lelje élvezetét, ha nem a különösben, ebben a középszférában az általános és az egyes között, amely az esztétikum sajátsága, ahogy ezt Lukács Györgytől megtanulta.

Barátunknak van humora, nem kell sokáig várni a mosolyára, meg aztán a Duna is humorra tanít, viszonylagosítva a biztosnak és örökérvényűnek látszót.

Mindig más és mindig ugyanaz.

Mindenki, aki a folyóparton ül, azt hiszi, hogy tőle mondjuk jobbra van a folyó felső szakasza, és tőle balra az alsó. Mindenki középen van. Még az is, akiről mindenki más azt hitte, hogy a periférián kuksol, az is lám a világ közepén látja magát. Aki nem odavaló, ahova ő, az mind vidéki.

Ha a költők nem is, lövöldöző szabadcsapatok isten háta mögötti zugokat világhíressé tehetnek.

Magrist aránylag kevéssé érdekelte a Duna-vidéken a kommunizmus, tudomásul vette, de az értelmező kedvét, netán a szarkazmusát nem hívta ki, talán visszatartotta a nyugati baloldali szemérem, és inkább olyasmire nézett, ami ezen a képzetkörön kívül van, ami korábban volt, s netán fennmarad és túléli.

Igazi tanár, mert igazi diák, érdekli, ami a határon túl van, és nem azt firtatja elsősorban, hogy neki tetszik-e, hanem inkább azt, hogy önmagában milyen.

Az olasz utast nehéz régi épületekkel elkápráztatni, megértően és jószívűen mosolyog. Igen, ő otthon néhány száz évvel idősebb házak között járkál naponta.

De meg kell még ezt is, még azt is nézni, muszáj továbbmenni, nem egy embernek való munka az egész Duna-tájat bebarangolni és körülolvasni.

Van a témának megkívánásra hívó intellektuális érosza, amelyre Claudio Magris születetten fogékony volt.

Amikor az embert az életrajza összehozza a témájával, a tehetség fölismeri ezt. Csak az eredeti szellem képes felfogni és megmarkolni azt, ami az ölébe esett.

A trieszti professzor megértette, hogy Trieszt a világ közepe. Különös tekintettel a Café San Marcora. Kiegészítésekkel minden irányba. Akkor keletkezik jelentős metafora, ha a művész megérti, hogy az, ami neki van, az ő személyes világa egyszersmind a világ közepe.

A Duna-könyvben a kereső alany nem kétséges, az én a szerző, az akinek a neve a borítón áll, nincs bújócska, Claudio Magris a vadász, kellemes vadásztársaságban.

Lehetetlen, hogy az esszéíró irodalomtanárt, a tudós germanistát, aki a világ és önmaga közé pajzsként, függönyként könyveket, szerkesztett tudást von, a közép-európai metafora szövögetőjét és boncolgatóját, a trieszti lokálpatriótát, az egykori szenátort, számos konferencia élénk, kitűnő németséggel fogalmazó, nagyvonalúan kozmopolita társalgóját, aki a tarkaságban leli a kedvét, a Duna-parti utazót, egy közép-európai irodalmi főváros, Trieszt emblémáját, a határmezsgyén élő, szlávokkal és osztrákokkal bensőségesen szót értő olaszt, a tengerparti városlakót, aki a mediterrán határolt végtelenség élményét úgy élheti meg, ahogy a káprázatnak ezt az állandóságát, én, a tengertelen Duna-parti alig-alig tudom elképzelni, a dolgos szerzőt, akinek a tollából sosem fogy ki a tinta, aki fürdik a szavakban, lehetetlen, hogy Claudio Magrist ne kísértse meg a regényírás vágya.

Már csak azért is, hogy kibújjon önmagából, hogy legalábbis, amíg a könyvet írja, addig valaki más legyen, mint aki szokott lenni, hogy például Enrico legyen és nem Claudio, s hogy az előadásban, interjúban, nyilvános gondolkodásban remek intellektuális arzenállal működő irodalomtudós átváltozhasson egy nagy hallgatóvá, aki remek hajóúton elmegy az argentin pampákra csikósnak, ahol alkalmasint, ha megszomjazik, leszúr egy lovat, hogy a vérét megihassa, mindenféle bőrszínű és testalkatú nőkkel futólag összekeveredik, a húsételt ugyan meg tudja lőni magának, de a vitaminhiánytól skorbutos lesz, hazamegy tízévi távollét és az első világháború után az osztrák-olasz-szlovén határterületre, és hallgat, végighallgatja az életét, elmúlik körülötte fasizmus, világháború, titóizmus, akár az évszakok vagy időjárási kellemetlenségek, és éli az eszmét, amelyet a barátja, a fiatalon öngyilkossággal elhallgató költő, Carlo Michelstaedter elgondolt.

Enrico éhkoppra fogja az ő mohó énjét, ritkán beszélget, gyanakszik mindenféle ígérgetős eszmére, előmenetelről, élettere kiterjesztéséről lemond, se feleség, se gyerek, elöl mezítláb, soványan, kék szemmel, szőkéből őszbe forduló sörénnyel a tengerparti sziklákon, se ide, se oda nem csatlakozik, tévedésből mégis bebörtönzik, csendben túlél mindenféle bajt és veszedelmet, a határok ide-oda rángatóznak a feje fölött, de ő nem menekül sehova, fegyelmezetten, szépen meghal.

Mindezt tömören, gyors vágásokkal, felvillanó arcképekkel, humorral és filozófiával a szerző hat szerzői íven lebonyolítja. Ez az elutasító, szikár hedonizmus fölkelti az olvasó érdeklődését.

Aki a regényt elkezdi, az szeretné megtudni, hogy miféle bölcsességre tett szert ez a nyugati Buddha-követő az ő kalandos utazásai és még kalandosabb helyben maradása során.

Az az ironikus tény, hogy a nem-előrehaladás, a nem-törekvés, a minimál-létezés metaforája egy tetterős és invenciózus homme de lettres költészete, hogy Claudio Magris azt írta meg, ami látszólag nem ő, az irodalom törvénykönyvei szerint teljesen rendben van.

Hiszen csak annyit tett, mint társai a mesterségben: a képzeletével meghosszabbította a vágyait, egyik rejtett énjének szabad kibontakozást engedélyezett.

Ha ezt a történetet meg tudta írni, márpedig meg tudta, akkor az auktorban benne volt a figura.

Az elbeszélés teste karcsú és feszes, fölötte sós szél jár, a hamar betelő sors szele.

Pampa, szikla, szép áthelyeződések a kiindulópontból, egy urbánus író harci álláspontjáról, a kávéházból, a San Marcoról, ahol elkezdődik a Mikrokozmoszok , németül Die Welt en gros und en Détail , ami éppen lehetséges cím, de rosszabb, mint az eredeti, mert a kozmosz Trieszt, amelyen belül kávéház, tengerpart, városi park és templom mikrokozmoszok, de természetesen továbbhaladhatunk a belső kisvilágok megnyílásának útján, mint egy bevásárlóközpontban, vagy mint egy közel-keleti bazárban jobbra-balra étvágygerjesztő figurák, történetek nyílnak, mind kelleti magát, mindhez kedvünk volna társul szegődni, például Joyce-hoz, Svevóhoz, akik a parkban szoborként ott állanak, és ott a trieszti mitológiában.

Trieszt megette a májamat, mondta Joyce, mert Magris szerint májevő folyadékokkal a város ármányosan kínál, amivel talán azt akarja mondani, hogy triesztinek lenni mámorállapot, különösen, ha agyunkban zsibong mindaz, amit Claudio Magris a városáról tud, ez az ember, aki jól ír a pletykáról, szereti a pletykát, és maga is remek pletykamester. Tudós létére neki a kollégák mondhatni szomszédok a kávéházi oroszlánláb-körmű márványasztalnál, rengeteget tud róluk, és szívesen el is mondja. Folyókönyv után városkönyv, most is mindenki felvonul az ő városában, ebben a vizuális-historikus utazásban, mert a szerző most sem nyugszik, megy tovább, szökell, mondhatni alaktól alakig, képtől képig, a hemzsegő agyú kalauz. Ne gondold, hogy van akár egy is, a kávéház vendégei között, akinek akár a nagyapjáról vagy az elhagyott szerelméről Claudio ne tudna valami színes adalékot, olyat, amihez a maga tapintatosan rezignált és mégis életkedvtől, a dolgok szeretetétől pezsgő líráját hozzá ne fűzhetné. Mindenről eszébe jut még ez is, meg az is, ami nagyon érdekes, és idekívánkozik, és ahogy a hajófedélzetről minden, amit a parton látunk, szemléletre méltó, de elúszik, elvonul, végigsöpri a tekintetünket, Claudio Magris szelleme, akár mozgásban, akár egyhelyben van, körülpásztáz, megtapogat, és megy tovább, ülve is utazik, körkörösen, megtapogatja azt a vidéket, ahol német, szláv és olasz szó egy kávéházban elfér, aminek tanúja voltam.

1989 szeptemberében a szomszédos, szlovéniai Vilenicából, egy közép-európai írótalálkozó soknyelvű társaságával, annak az évnek a felajzott hangulatában átrándultunk Triesztbe, hogy aki akar - a zöm legalábbis - részt vehessen a helyi trieszti szlovének ébredő identitásáról szóló rendezvényen egy színházban, a többiek meg csavaroghassanak.

Nem volt kétséges, hogy én ez utóbbiak közé tartozom, amely séta egy délutánnyi képsorából csak egy kávéházi asztalt idézek fel, sokan ültünk körülötte, sokat ittunk már, és egyszercsak velem szemben ült Claudio Magris, akit már ismertem más írótalálkozókról, de ebben a kávéházban, amely, gyanítom éppen a San Marco volt, mert azt hiszem, ő javasolta, szóval itt a velem szemben ülő, kedvesen mosolygó és élénken érdeklődő ember nemcsak egy kolléga volt, hanem házigazda, az egész város az övé volt, mint egy hűbérbirtok, a város azé, aki megírja.

Éreztem, hogy mint egy bő köpeny, terül a vállára Trieszt, körülfogja, ha nem is írta még meg, de neki ez a város kifogyhatatlan téma, csak belenyúl a bő iszákba, és már fickándozik a kezében egy eleven anekdota, amely ki akar ugrani elénk az asztalra, és a poharaink között mint pici bábalak egy pompás kis jelenetet előad, aztán zsupsz, vissza a varázstarisznyába, mert a mester nyúl már egy másik fickándozó figuráért.

Ami akkor csak lehetőségként táncolt Magris körül, hogy többszöri nekilendülés után megcsinálja egy város mitológiáját, körbejárva archetipikus helyszíneken, a kávéháztól a templomig, az íme megvalósult a mikrokozmoszok dús és ízletes fürtjében.

Folyóregény, városregény, a mester erről is, arról is sokat tud, emberekről voltaképpen, akik valahol laknak, tartózkodnak, átmenetileg megszállnak, és akiket a témaválasztás szárnyaló önkénye elénk varázsol a tarisznyából, embereket, akik sosem igazán olyanok, amilyennek látszanak, mert mikor híre jött, hogy egy Ettore Schmitz nevű trieszti zsidó polgár Italo Svevo álnéven regényeket ír, szép tudósításokat az öregedő férfi tudatáról, egy hajdani irodai kollégája elképedve fölkiáltott: "Wie bitte, dieser Dummkopf Schmitz?"

Nos, Claudio Magris aligha okozhatott ilyen meglepetést. Elég ha ránk néz, s még ki sem kell nyitnia a száját, máris meg vagyunk győzve, az okos tekintet szinte tapintható. Olvassunk bele a szövegébe bárhol: villódzó intelligencia, amely szemérmes takarásra is szolgál. Hogy mit takar? Rejtett hőforrásokat, amelyek a mondatoknak erőt és meleget adnak.
 

Bibliográfia:

KONRÁD György

A látogató

Pesti Szalon, 1995

A városalapító

Magvető, 1977

A cinkos

Palatinus, 1998

Kerti mulatság

Magvető, 1994

Kőóra

Pesti Szalon, 1994

Antipolitika

Az autonómia kísértése

Codex, 1989

Az újjászületés

melankóliája

Pátria, 1991

91-93

Pesti Szalon, 1994

Várakozás

Pesti Szalon, 1995

Agenda

Pesti Szalon, 1995

A láthatatlan hang

Palatinus, 1997

Áramló leltár

Pesti Szalon, 1996

Hagyaték

Palatinus, 1998

"Szakma"

Magyar Lettre

Internationale, 9

"Laura körében"

Magyar Lettre

Internationale, 13

"Hazatérés Biharba"

Magyar Lettre

Internationale, 16

"A közszolga"

Magyar Lettre

Internationale, 20

"Határjárás

a melankólia

és az irónia

földjén"

Magyar Lettre

Internationale, 24

"A sokemeletes

tudat"

Magyar Lettre

Internationale, 26

(Surányi Györggyel)

"Pénzvilág és

művészvilág avagy

Michelangelo

meg a széklábak"

Magyar Lettre Internationale, 28

"Emberek nagy házban"

Magyar Lettre

Internationale, 29
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu
 


C3 Alapítvány        LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret