A karfiol könnyen emészthető. De nem erről van
szó. Hanem miről? Egyszer azt írtam, hogy jót
tesz egy városnak, ha az olyan, hogy benne időnként
az ember Kurtág Györgybe botolhat. De az is jót tesz
egy városnak, ha ilyen embereket fogadhat, mint... és rámutattam
a mellettem ülőre, mintha nem is volna szegénynek neve.
A könyvfesztivál programjából látom,
hogy kímélet nélkül ki is használjuk ezt
az alkalmat, s vendégünket egyik föllépésről
lökdössük a másikra - de hát az élet
kemény.
A meghívón azt olvasom, hogy én vagyok itt ma este
a moderátor, mondottam aznap este, mert én voltam a moderátor
aznap este. (Derültség a karzaton.)
1989 előtt a kerekasztalok kedvelt kérdése volt
a keletről jöttekhez - kérdés, melyet vendégünknek
nem mertek volna föltenni -, hogy "szabad ön?" És
a kérdésre egy diktatúra-simpfáriát
vártak tőlünk, amit többnyire rendben és
szívesen szállítottunk is. A fordulat utáni
egyenkérdés immár egy másik: "Mi az ön
jövőképe?" És várakozva várakoztak
egy demokráciát dicsőítő dalra, amelyet
vagy megkaptak, vagy nem... Egyszer bánatomban visszakérdeztem:
"És mi az ön jövőképe?" A kérdezett
kissé zavartan, kissé indignálódva azt mondta:
"De hát... de hát én a moderátor vagyok."
Mire én: "Hát akkor kisszivem, vegye olybá, hogy én
is moderátor vagyok."
És íme, ma estére utolért a történetem,
és vártam, hogy a publikum nevetni kezd, de számomra
érthetetlen módon nem kezdett nevetni.
Ekkor rátértem, mondtam is, hogy rátérek,
a házi feladatra, az est tárgyáról szóló
kicsi traktátusra. Mottóul A Titanic pusztulása egy
versét vettem, kis módosítással.
Azonosítási eljárás
Ez nem Enzensberger. Miközben nemdebár ott ül mellettem.
Csak hogy világos legyen a helyzetkomikum.
Ez csak egy fénykép Enzensbergerről.
Ez csak egy film, melyben föllép egy színész
és azt játssza ő Enzensberger.
Olyan film ez, amelyben Enzensberger Enzensbergert járssza.
Ez az ember Enzensbergerről álmodik.
Ezt az embert Enzensbergernek hívják, de ő nem
Enzensberger.
Ez az ember, aki Dantét majmolja. Puff neki, belebakiztam. Éreztem,
hogy ez lesz, lusta voltam átírva lemásolni a verset,
és közvetlenül a kötetből olvastam föl,
ám őszintén szembenéztem a hibáimmal,
tudják, mondtam, éreztem, hogy ez lesz, de lusta voltam átírva
lemásolni a verset, aztán ez most ide vezetett. Mégegyszer!
Ez az ember, aki Enzensbergert majmolja.
Ez az ember Enzensbergernek adja ki magát.
Ez az ember azt álmodja magáról, ő Enzensberger.
Ez az ember a megszólalásig hasonlít Enzensbergerre.
Ez Enzensberger viaszbábu mása.
Ez egy elcserélt fattyú, egy ikerpárból
egy, afféle hasonmás.
Ez az ember Enzensbergernek tartja magát.
Ezt az embert Enzensberger kivételével mindenki Enzensbergernek
tartja.
Ez az az ember, akit mindenki Enzens- bergernek tart, csak ő
nem hisz benne.
Ezt az embert senki sem tartja Enzensberg- ernek, kivéve őt
magát.
Ez Enzensberger.
A mottó nem csupán egy bemutatás lehetetlenségét
jelzi, hanem valamelyest találó is. Eltalálja azt,
akit nem tudunk eltalálni, mert nem találjuk; akiről
nem tudjuk, ki. Wer ist Enzensberger?, német az eredetiben, ez kedvelt
kérdése volt a hetvenes évek német kritikájának.
A szerző a Titanicban megválaszolja a kérdést,
melyet azonnal legitimál is:
Mert hát egy másik az
mindig egy másik,
aki beszél itt,
és mert az,
akiről szó van,
hallgat.
Én beszélek, nem rólam van szó.
Hogy elhelyezzem a magyar kordináták között:
haja színe, állaga talán a Kosztolányiét
idézi, kora Kertész Imréét, hetven éves
mostanában mindenki, szikársága, esze - Lázár
Ervin szavával: rettenthetetlen agyveleje - és rezignált,
cinizmusra hajló iróniája a Petri Györgyére
- hogy végezzünk a szóval, mivel kezdtük, s ezzel
azonnal lopjuk is be magunkat a szinkrontolmács szívébe
- hajaz.
Nálunk eddig hat kötete jelent meg, az első már
nagyon korán 68-ban, a Vallatás éjfélkor
(a korai Enzensberger balos híre volt itt a hivatalos pecsét,
a konkrét Enzensbergert pedig utószók egyrészt-másrésztjeivel
próbálták szelídíteni - "bizonyára
vitatható a túl személyes poétika, de az bizonyos,
szerzőnk a fedélköz, a szegények pártján
áll": ezt olvasván ki tudna elfojtani egy futó mosolyt?).
Érthető okokból kiemeltem az Irene Dischevel közösen
írt nyulas könyvet, melynek címe érdektelen,
magyar fordítása pedig, önéletrajzi megjegyzés,
kongeniális. Ezt mondtam. Idén pedig A számördög
jelent meg, Barna Imre magyar mondataival. Itt nem tudtam elnyomni a könnyű
irigység hangjait, van egy halom gyerekem, mégse tudok gyerekkönyvet
írni, és matematikusi diplomám is hiába van,
nem rajtam segít a számördög.
Hét könyv, ha nem is folyamatos jelenlét, de nem
kevés. Mégis - ez az ember jobban ismer minket, mint mi őt.
Kis túlzással, olykor jobban ismer minket, mint mi magunkat.
Híres könyve, az Ach Europa tükrébe most megint
érdekes és hasznos volna belepillantanunk. Nem volna kellemes
hallani például az eszezéseket, az észjáratásokat,
amit gondolkodásnak hittünk, látni a rémült
erőfeszítést, hogy ne faljon föl minket a hazugság,
ahogy nem tudjuk már megkülönböztetni - mert nem
lehet - az iróniát a cinizmustól, amelyen mindig átüt
egy furcsa gőg, amely az elnyomottság kiválasztottságérzetéből
fakad. Szép pillanata a könyvnek - annak idején,
rémlik, irritált - , amikor a kérdező lenézi
a válaszoló lenézését. Mindkettő
valódi, lehet-e egy szám nagyobb a másiknál,
a másik nagyobb egy harmadiknál, és a harmadik mégis
nagyobb az elsőnél?, kérdi a számördög.
Kő, papír, olló, mondja azonnal a megoldást
minden kisgyerek.
Enzensberger nem részvéttel néz a világra,
hanem tiszta tekintettel, józanul. ő egy nagy józan.
Ez az érdeklődő, racionális pillantás
az, amivel megadja a világnak a tiszteletet. Talán a figyelem
a legnagyobb képessége, e figyelem intenzitása és
főleg széles merítése.
Bármiről lehet vele beszélgetni, vagyis bármiről
lehet az írásaival beszélgetni, az atomfizikáról
és a keresztrímekről, Christoph Ransmayrról
és Clemens Brentanóról, részletekről
(Einzelheiten), politikáról és bűnözésről
(Politik und Verbrechen - de szerettük volna ezt a szópárt
annakidején leírni!), közhelyekről.
Művelt férfiú, irodalomelméleti faktor,
eszszéi országos viharokat képesek kavarni, fordít.
librettót ír, jelentős szerkesztő, apja s anyja
a legendás Andere Bibliotheknak - mindazonáltal azt hiszem,
elsősorban lírikus. Lírikusnak lenni, az nem foglalkozás,
hanem állapot. Várni kell rá. Nem ismerek más
ilyen magas nívójú várakozást, mint
az övé.
Magyarul nem ismerjük az utolsó húsz év líráját.
(Nem véletlen ez, az irodalmat egyre kevésbé érdekli
az irodalom.) Ezért is jó, hogy ma este verseket fogunk itt
hallani, attól az embertől tehát, akiről nagyon
sokat tudunk, vagyis semmit.
A semmi után jött a minden, a versek. E. az eredetiket olvasta, egy másik E. a magyar fordításokat (Tatár Sándortól). Azután a főszereplők, mellékszereplők és nem-szereplők, E-k és nem-E-k eltűntek a budapesti estében, az est azon setét felében, amelyről egy efféle beszámoló semmit nem tud mondani. Semmit.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta