Értéktelen szuvenírt
forgatok az ujjaim közt, egyetlen közös fényképünket.
Balról (vajon balról-e?) állhatott a sötét
szemű Nua, mellette Doti a holdarcával, éles tekintetével,
majd Ivana, akinek úgy ömlik szét a mosoly az arcán,
mint a meleg víz, utána, bronzszínekben ragyogva,
Alma, őmellette a megbízható és mindig komoly
Dinka, és végül én, a gyerekarcú, ahogy
mondani szokták, aki tejfehér bőrű, telt keblű
őseim hataloméhes génjeitől örököltem
a testem. Hiányzik Nina és Hana, ők azon az estén
nem voltak velünk...
Üres fényképünk
mellé helyezek egy másikat, amelyet mindig magammal hordok,
s amelyről keveset tudok. A század eleji, megsárgult
fénykép olyan, mint a sötét ablakban világító
lámpás - kegyes, titkos jelzés, mellyel képeket
húzok elő a közömbös fehérségből.
A meghitt rituálék a kis fétisekkel olyan jellegűek,
mint az emlékidéző rítusok, és csak a
tulajdonosuk számára hordoznak jelentést.
Üres fényképünk
néhány évvel ezelőtt készült egy
vacsorán, melyre emlékezni kívánok. Ámbár
az is lehetséges, hogy sohasem vették fel. Lehet, hogy mindent
én gondoltam ki, hogy a közömbös fehér felületre
létező arcokat vetítek, és olyasmit írok
rá, ami sohasem volt.
Mert más sincs a kezemben,
csak egy túlvilágított, selejt fénykép.
Túrós felfújttal
kezdtük
Túrós felfújttal
kezdtük, amit Alma hozott.
- Jesszusooom! Ez aztán
csodálatos... - mondta Doti cuppogva.
- A tésztája
isteni... - mondta Ivana.
- És egyáltalán
nem esett össze... - mondta Dinka.
- Nekem mindig összeesik...
- mondta Nusa.
- Ugyan már, mért
esne össze... - mondta Alma.
- Biztos vagyok benne, hogy
neked sohasem esik össze - mondtam én, és egy ráadás
darab után nyúltam.
Tényleg biztos voltam
benne. Mert Nusa mindig tökéletességre tört. Egyszer
egészen addig elment, hogy rózsaszín vacsorát
rendezett nekünk. Minden rózsás árnyalatokban
játszott, a tányérok, a gyertyák, a szalvéták,
sőt az ételek is. Még ma is emlékszem: piros
kaviár volt az előétel, majd halvány narancssárga
kagyló következett, aztán valami pisztráng meg
lazac közötti zrmanji mutáns rozmaringban és tejben
főve, és desszertnek marcipánrózsák.
A saját kezűleg gyúrt rózsaszín marcipán
virágocskák mellé finom, import rosét adott...
Az az igazság, hogy
egyikünknek ez, másikunknak meg az állt a kezére.
Nusa a könnyű ételeket tudta mesterien elkészíteni,
Dinka meg az ellentétét. Dinkánál mindig amúgy
istenigazából ettünk. Nála akadt kulen és
hasonló, csak vékonyabb szalámik (amelyek nőiesebbek
voltak, azért szerettük), hazai, szlavóniai svargli
meg kolbász, sonka, borsos fehér sajt és pompás
szlavóniai kalács, melyből ki volt spórolva
a liszt, mégpedig, helyesen, a tojás, a dió meg a
mák javára.
Amikor Ivana megjött
Belgrádból, mindig hozott ottani ínyencségeket:
szerb túrót és tejfölt, amit forró kenyérrel
ettünk, melyet ő maga sütött.
Hana is, amikor kis időre
hazalátogatott Szarajevóból, mindig hozott egy doboz
török süteményt. Megmámorosodtunk ezektől
a hazai Turkish delights-októl. Hana dobozában elérkezett
hozzánk a baklava és sokkal komolyabb változata, a
diórózsa, a datolyás urmasica, mely mézből
és citromból készült édes szirupban olvadozott,
a kadaifa, az édes metéltből sütött, mazsolával
töltött törékeny kis fészek.
Almát, aki olasz színekben
játszott, a paszták királynőjévé
kiáltottuk ki, ami pedig engem illett, azt hiszem, hogy a lányok
a salátáimat becsülték a legtöbbre.
Egyedül Nina nem szeretett
főzni. Nemigen érdekelte az élet kulináris oldala.
Keveset evett, és olyan kényes volt, mint egy cica.
Volt egy remekmű is,
abszolút sajátos édesség, amivel Doti rukkolt
elő néha. Doti kosárkáinak neveztük el.
A tésztából előbb kis kosarakat kellett gyúrni
(Doti nem használt formát, csak a két kezét),
megsütni, és egy-két napig levegőn pihentetni.
A kosárkákat aztán csokoládékrémmel
töltötte meg, mindegyik közepébe egy szem bordó
meggy járt. Ez a meggyszem - a sütemény savanykás
szíve, csokoládékrémben úszva, körötte
az omlós tészta - megbolondított bennünket...
A koleszterin elleni harc
kora
A vacsorát túrós
felfújttal kezdtük, aztán egy ideig elszórakoztunk
a mandarinlében sült mandulás csirkével, végül
Doti kosárkáival fejeztük be. A kosárkák
után átmentünk Dinka nappalijába, és elterültünk,
ki hol érte, mint a félholt pontyok.
- Lányok, bevágunk
egyet...? - kérdezte Alma.
Egyikünk se mozdult.
- Elgondolkodhatnánk
azon a tényen, hogy egyre többet eszünk... - sóhajtott
fel félig vádló hangon Ivana.
Igaz, ami igaz, ahogy múlott
az idő, összejöveteleink egyre inkább kulináris
orgiákká váltak. De az is tény, hogy miközben
egyre többet ettünk, egyre többet is fogyókúráztunk.
Habár sokkal jobban izgattak bennünket a különféle
fogyókúrás lehetőségek meg a tárgyról
folytatott elméleti vita, mint maga a gyakorlat. Mindent tudtunk
a zsírcellákról, melyek tartósan befészkelték
magukat a testünkbe, mindent tudtunk a rizses diéta előnyeiről,
a banán-tej diétáról meg a havi fogyókúrákról,
ismertük a húsdiéta és lékúra hátrányait.
Persze nem érintett mindannyiunkat egyformán ez a téma.
Alma, Nina és Nusa egyenesen ignorálták, talán
mert egyáltalán nem is voltak zsírcelláik,
úgy látszik.
- Lányok, azt hiszem,
beköszöntött a koleszterin elleni harc kora... - mondta
Doti.
Lányoknak hívtuk
egymást, habár már egyáltalán nem voltunk
azok. Doti igazat mondott, küszöbön álltak azok az
évek, amikor komoly harcot kell indítani a koleszterin ellen.
Durvábban szólva - középkorúak lettünk.
Ezeket az éveket úgy
éltük meg, mint a mindennapi élet általános
rendetlensége elleni harcot. Mindent megtettük, hogy csökkentsük
a rendetlenséget, az azonban makacsul növekedett. Mintha egyszeriben
megrövidültek volna a napok, vagy mi... Ezeket az éveket
úgy éltük meg, metaforikus értelemben, mint aki
a csónak likait foltozza folyton, miközben a gondolat, hogy
a csónak egy napon majd elsüllyed, nem volt jelen. Ellenkezőleg,
az az optimista gondolat éltetett bennünket, hogy megfelelő
erőfeszítés révén a csónak nemcsak
hogy újnak fog látszani, hanem valóban új is
lesz. Ezeket az éveket úgy éltük meg, mint a
mindennapok rémuralmát: nekünk mindig mennünk kellett
valahova valamit elintézni: elromlott a tévé, a mosógép
nem úgy működik, ahogy kell, tesztisze van a gyereknek,
a férjnek meg isiásza, mindjárt itt a konferencia,
melyen várják a hozzászólásunkat, a
kompjúter megette az elkészült szöveg felét,
gyógyfürdőbe kell szállítani a nagymamát...
A középkorú nő úgy érzi, hogy még
mindig rendben van minden, egy kis ránc itt, egy ott, a lépcsőn
kicsit nehezebben vesszük a levegőt, igen, nagyobb szám
kell már, ha ruhát vásárolunk, de még
mindig nem jutottunk el a szégyenletes extra large size-ig, tehát
minden rendben, minden ellenőrzés alatt áll. Igaz,
előfordul némi szorongás, kellemetlen előérzetek
szurkálnak, mint egy egérke árnya, félelem
oson végig az arcon, de mégis minden rendben, minden ellenőrzés
alatt áll. Persze, itt meg kell ragasztani, ott megvarrni, amott
megfoltozni, emitt megtisztítani, ott megjavítani, itt bedugaszolni,
emitt kicsit kifényesíteni, amott kiegyensúlyozni,
de egyébként, hál 'istennek, többé-kevésbé
minden rendben...
- Tényleg, lányok,
gyertek, vágjunk be egyet, különben elalszok... - mondta
Nusa és elkezdett ásítozni. Azelőtt ilyesmit
nem láttunk. Hogy Nusa egymás után tízszer
ásítson!
Nusa. The Queen of Wands
Nusa 1990-ben, amikor már
minden forrongott, de aligha gondolta valaki, hogy háború
lesz belőle, olyasmit mondott, ami egészen valótlanul
hangzott:
- Szerintem minden családnak
adnia kellene egy embert a haza védelmére - ezt mondta.
1991 őszén az
elsők között kapott behívót a tizennyolc
éves fia.
Akkor jártunk nála
először, amikor megszületett ez a gyerek.
A finom Nusa... ő volt
köztünk a legszebb és a legnőiesebb, egyikünk
sem mérkőzhetett vele. Magas volt, finom csontú, nagyon
vékony, a tartásában volt valami nyugalom, a lépteiben
sajátos könnyedség. Fehér bőre volt és
sötét szeme, az arcát leheletnyi melankólia árnyalta,
mint valami tökéletes make-up. Szája körül
ott rebegett egy mindig kétértelmű mosoly lehetősége.
Mintha nem lenne biztos benne, hogy ő mosolyog-e meg valakit, vagy
egy kicsit megsértődött, mert valaki láthatatlanul
megmosolyogta őt.
Nusának sokáig
kisbaba-szaga és gyerekszappan-illata volt. Csakhamar szült
még egy fiút.
Meglátogattuk akkor
is, amikor új házba költözött. Egy dombon
volt az a ház, a teraszról zöld völgybe lehetett
látni. Az egész lejtő az övé volt. Odalent
megpillantottuk az első, frissen ültetett fácskát.
Meghatott bennünket az a kis fa. Mintha azért állt volna
ott, hogy bátran megvédje Nusát minden rossztól.
Mintha hosszú és harmonikus életet szavatolt volna
neki, és természetesen azt, hogy szerencsésen befejezi
az orosz szimbolizmusról szóló doktori disszertációját.
Aznap nem vetettünk kártyát, nem volt rá szükség.
Nusa a kapcsolatai segítségével
megmentette a fiát a katonaságtól, és beíratta
az egyetemre. A fiú azonban nemsokára önként
visszatért a frontra. Azt mondják, hogy háború-függővé
vált. Sokféle függőség létezik...
Azt mondják, egymás után meghaltak Nusa szülei.
A férje egyre ritkábban volt otthon. A fehér bőrű
Nusa arca megsötétedett.
Azt mondják, hogy
az a zöld lejtő igazi erdővé változott.
Kezdetben Nusa egy tájépítésszel tanácskozva
ültette a fákat. Tőle hallottuk, hogy létezik
ilyen foglalkozás. Mostanában, mondják, Nusa egyedül
szerzi be a csemetéket, és megszállottan ülteti
a fákat. Megtanulta, hogy melyik nő a leggyorsabban, és
csak ilyen gyorsan növőt ültet. Azt mondják, a fák
már elérték a terasz peremét...
Egyébként utánajártam.
A nyírfák nőnek leggyorsabban.
Alma. The Queen of Pentacles
Almának jöttek
ki mindig a legjobb lapok. Talán azért, mert neki játék
volt az élet, melyben győzni kell, mint minden játékban,
és minél tovább megtartani a győztes helyet.
Apját, a partizán
tábornokot utóbb - igaz, már nem élt - készségesen
gyilkosnak kiáltotta ki. Mintha megsejtette volna, hogy csakhamar
a helyes oldal lesz a téves, a téves meg a helyes.
- Gyilkos volt, mi más!
- mondta magabiztosan, és - megvédte magát.
Berlinben rendszeresen vettem
horvát újságot, és egyszer csak felbukkant
a neve. Valami petícióról volt szó, melyben
a lakók követelték az állami lakások megvételének
jogát. Tudtam, hogy a tábornoki lakást a város
szívében nem fogják olyan könnyen odaadni. Mért
is tennék? Alma tudta, hogy a forradalmak sohasem igazságos
eszmékért folynak, hanem házakért, funkciókért,
földért, területekért, kinek mi jut... És
amiként az apját ideológiai megfeleléséért
tágas lakással és tengerparti villával jutalmazták,
a következő pillanatban egy új gyilkos követeli
majd ugyanazt a lakást, egy új megfelelés nevében.
- A férfiakban nincs
könyörület - mondta egyszer.
Tudta, hogy voltaképpen
senkiben sincs könyörület, és felkészült.
Kért, és kapott is két útlevelet. Vett egy
lakást a szomszédos, nyugatabbra fekvő és biztonságosabb,
új európai államocskában. A fiát elküldte
messzire Európába, ahol nem állt fenn a veszély,
hogy mobilizálják. Mindent elintézett, semmit sem
engedett át a véletlennek. Mintha közülünk
egyedül ő tudta volna, hol s kikkel él...
Igaz, hogy megrázták
az események. Sokáig nyugtalanította, amikor közvetlen
szomszédainak lakásába, míg ezek a tengeren
voltak, betört egy hadviselt horvát katona családja.
És a szomszédok az utcán maradtak. Azok meg, akik
beköltöztek, az új forradalmárok, még azt
sem hagyták, hogy magukkal vigyenek valami ruhaneműt, nemhogy
egyebet. Állati vitalizmus, ez az emberi természet lényege,
minden egyéb ráadás. Az a néhány ilyen-olyan
eszme csupán csomagolásként szolgál, hogy ne
érjen el az égig az emberi szar bűze. Ezért,
akinek van egy kis esze, az az ilyen sötét időkben, mint
amilyenek most járják, bőrt vált, kérget
növeszt, és új emberpéldánnyá,
mutánssá válik, akinek a szíve redukált
méretű, a szemfoga viszont igen fejlett.
Igaz, hogy sok minden megrázta,
de esze ágában sem volt az igazság bajnokát
játszani. Egyébként ő tudta a legjobban, milyen
véget érnek a hősök. Néhány évvel
ezelőtt meghívást kapott az apja szülőfalujába,
apukája mellszobrának és a nevét (mi több,
Alma nevét!) viselő általános iskolának
az avató ünnepségére. Kibírta a nyomorult
ceremóniát, mint valami esetlen, unalmas falusi színielőadást.
Megtehette volna, hogy nem megy el. Mára, pedig csak néhány
év telt el, valószínűleg ledöntötték
azt a szobrot, és megváltoztatták az iskola nevét.
Alma sajátos szépség
volt. Rövid haja fényes, mint a bronz, szeme hatalmas őzikeszem,
járomcsontja erős, ajka telt, nagy, szélesen mosolygó
- olyan volt, mint egy androgyn. Mindenkinek tetszett, nőknek, férfiaknak
egyaránt. Mindig tökéletesen nézett ki. A bronzszín
idővel elsötétült és még izgalmasabbá,
gesztenyeszínűvé vált. Mindig két férfi
volt mellette, a férje meg a szeretője. Úgy tartotta,
hogy a menage a trois a legtermészetesebb szexuális és
érzelmi közösség egy nőnek. Korán
ráébredt, hogy a férfiakban nincs könyörület,
és ez megtette a magáét, akárcsak a Jules és
Jim című filmben. A szeretőit körülbelül
hétévenként cseréli, a férj állandó.
Alma minden szeretője agglegény marad.
Nem adja meg magát.
Az elődök, a valós vagy kitalált adriai kalózok
génjei nem hagyják, hogy feladja. Úgy él, mint
egy katona, rendszeresen tornázik, rendszeresen jár kozmetikushoz,
időnként pszichiáterhez is, rendszeresen jár
fogorvoshoz és fodrászhoz, minden télen elmegy síelni,
minden nyáron a tengerre, és minden idényben elugrik
Olaszországba, hogy felújítsa a ruhatárát.
Armani, Moschino, Mila Schön, Ferragamo, Crisci... Az elegáns
Alma csakis a legdrágább selyemharisnyát veszi fel,
és kizárólag valódi ékszert hord.
Alma tudta, hogy csak szívének
szigorú ellenőrzése teszi lehetővé, hogy
kielégítse az exkluzivitás iránti vágyát.
Az irodalommal való foglalkozást is ilyen exkluzivitásnak
tartotta. Egyre briliánsabb irodalomelméleti tanulmányokat
ír. Kevesen veszik észre. Nem lázad fel. Belenyugszik
a ténybe, hogy az akadémiai, tudományos, irodalmi
és kulturális pozíciók java, mind háborúban,
mind békeidőben, a férfiakat illeti meg.
Egy évi japán
tartózkodása alatt kapcsolatba lép a Hokkaido szigetén
működő szlavista intézménnyel. Almának
köszönhetően a nehezen öszszeboronálható
horvátok és japánok találkoznak Alma egyik
irodalomtudományi projektumában.
A képzeletem hozzáteszi
ehhez a projektumhoz a szerelmes japán férfit, dr. Oshimát
is, aki amilyen kicsi, olyan nagy szakértője az ornamentális
orosz prózának. A kalóz génekkel rendelkező
magas, fehér nő összetöri a kis japán porcelán
szívét. Dr. Oshima szenvedélyesen öleli Almát,
ahogy azt csak a japán szakemberek tudják, öleli 1994-ben,
1995-ben, 1996-ban, 1997-ben, 1998-ban, 1999-ben, 2000-ben, 2001-ben, 2002-ben,
s ki tudja, talán még tovább.
Nina. The Page of Pentacles
Nina orosz irodalmat tanított
egy Adria-parti kisvárosban. Fönt, a hegyekben főleg
szerbek éltek, lent a parton főleg horvátok. Néhány
tanítványa 1991-ben felszökik a hegyekbe, az övéihez.
Nagyon is elképzelhető, hogy később a saját
városukat lőtték. És Ninát. Aki szívesebben
hallgat erről.
Valahogy úgy gondolom,
hogy Nina teljesen átköltözött az irodalomba. Belij,
Bulgakov és Platonov szövegeiben hajózik, mint a tengeren,
és nem akar kikötni. Zágrábban, amíg ott
voltam, néhányszor felhívott telefonon.
- Hallod?... - szakította
félbe a beszélgetést.
A telefonkagylóban
jól hallottam a lövöldözést.
- Megint lőnek. Úgy
látszik, ma még nem teljesítették a kvótát
- mondta nyugodt hangon, mintha csak a csapadékról beszélne.
- A diákjaid lőnek
rád - próbáltam viccelni.
Nina halkan, reszelősen
nevetett, mint egy öregasszony.
- Idióták lőnek
rám, nem a diákjaim.
- Miért nem jössz
el?
- Ugyan mért mennék
el? - válaszolta, és ezzel le is zárta ezt a kérdést.
Nina eljöhetett volna
Zágrábba. Zágrábban éltek a szülei,
a barátai. Nem foghatom fel, miért maradt ott a vidéki
városban, és miért osztozott az ottaniak háborús
sorsában. Hónapokig élt áram, víz és
fűtés nélkül. Ahelyett, hogy egyszerűen
eljött volna, a kicsi, karcsú és gumitestű nő,
akinek szürkészöld szeme volt és finom macskafeje,
kis kontya, és mindig feketében járt, mint egy özvegy,
ehelyett Nina szerzett egy macskát.
- Behemót jobban melegít,
mint a központi fűtés - mondta.
Nina ezekben a hónapokban
a fürdőszobából tartotta a kapcsolatot a világgal.
Bevitte a telefont a fürdőszobába, a lakás egyetlen
biztonságos helyére, hálózsákba bújt,
és befeküdt a kádba a Behemót macskájával.
A kád mellé odarakott egy kisasztalt, rá hamutartót,
cigarettát és italt, aztán elkezdett telefonálni,
hívta sorjában Almát, Dotit, Nusát...
Sohasem fogom megtudni, hogy
miért maradt ott egy idegen városban, a diákjai mellett,
akik közül többen katonák lettek, egyesek a mieink,
mások az övéik, akik közül már csak
kevesen tanultak, mert háború volt. Csak találgatni
tudom, mit gondolhatott: hogy ott kell maradni, ahova a sors vetette, ha
már ilyen szerencsétlenül dobta oda... Aztán
meg a macska is ragaszkodott hozzá, a szomszédasszonyának
is szüksége volt a segítségére, meg volt
néhány ember...
Idővel, mint valami
matrica, összenőtt a kádjával, a háborús
mindennapjaival, melyekről eleddig csak a regényekben olvasott,
meg hát a szabadságával is, egyébként.
Senkinek sem kellett számot adnia az italról. Márpedig,
azt mondják, egyre többet ivott. Azt mondják, hogy amikor
már könnyebben lehetett utazni, megjelent Zágrábban
a russzista konferencián. Külföldi vendégek is
érkeztek, és mindenkinek kellemetlen volt. Alma, Nusa, Doti,
Dinka - mind pártolták, nem mondhatni, hogy nem, de belül
valahogy leírták, többé nem volt a csoport tagja,
ezen kívül nehéz volt vele, igen, tagadhatatlanul, meg
aztán a külföldi kollégáknak is nehezükre
esett ilyennek látni...
Néha fel szeretném
hívni. Aztán meggondolom magam. Annál is inkább,
mivel nem tudom a számát. Habár azt hiszem, hogy tőle
megtudhatnék valamit Hanáról is. Nina, amíg
csak lehetett, rendszeresen hívta Hanát Szarajevóban.
Valahogy biztos vagyok benne, hogy ma is vannak hírei róla...
Hana. The Queen of Cups
Amikor Boszniában
kitört a háború, Doti aggódva felhívta
Hanát, megtudta, hogy él, ellenben felkavarta Hana politikai
vaksága, ahogy Doti fogalmazta.
- Hogy vagy? - kérdezte
Doti.
- Lőnek...
- Ki lő?
- Mindenütt lőnek...
- dadogta a rémült Hana.
- Ha még mindig nem
kapcsolt, hogy a szerbek lőnek, akkor valóban nem tudom, minek
hívjam fel... - fejezte be Hanáról szóló
beszámolóját Doti.
És Hana egy időre
el lett feledve. Aztán Szarajevóban elfajult a helyzet, megszakadtak
a telefonvonalak, nem lehetett többé se bemenni, se kijönni.
Aztán egyszer Szarajevóról beszélgettünk,
és valakinek eszébe jutott Hana, és azt mondta, hogy
fiatal korában ugyanez a Hana ifjú aktivista volt, azaz komcsi.
Aztán valaki ezzel nem értett egyet, és azt mondta,
hogy Hana titokban mindig is iszlám fundamentalista volt. Aztán
egy harmadik azt mondta, hogy Hana férje, egy szerb, érdekes
módon a szarajevói területvédelem oldalán
harcol, nem pedig az övéivel, a hegyiekkel...
És Hana ismét
feltámadt, mi több, mintha közelebb került volna
hozzánk, most, amikor... eltávolodott. Mintha Hanával
ragasztgattuk volna össze megrepedt kapcsolatainkat, mintha Hana neve
egy pillanatra résre nyitotta volna a kaput a már nem létező
időbe, amikor még szívbéli közösségben
éltünk. Hogy van Hana? Vannak híreid Hanáról?
Tennünk kellene valamit Hanáért...
Tettünk is, habár
néha úgy tűnt, hogy a Hanáért való
közös aggódás fontosabb, mint ő maga. Hivatalos
pecséttel ellátott leveleket küldtünk, meghívásokat
hazai és nemzetközi tudományos konferenciákra,
külföldi kollégáktól kértünk
segítséget... Egy nap megfordult Zágrábban
Hana nővére, aki a férjével és a gyerekeivel
már Prágába menekült. Sokáig tanácskoztunk
arról, hogyan hozzuk ki Hanát meg a lányát
Szarajevóból...
1993 februárjában
levelet kaptam tőle. Nem válaszoltam neki. Ebben az időben
hagytam el Zágrábot, állandó lakcímemet
öngyilkos keserűséggel cseréltem fel jövendő,
ideiglenes címekre...
Remélem megbocsátasz,
ha nem tudom szavakba foglalni mindazt, amit a valahol kint élő
barátjának meg szeretne írni az ember. Néha
arra gondolok, hogy már beszélni sem tudok, nemhogy írni.
Mégis, hihetetlen, milyen könnyen visszatérít
az életbe akár egyetlenegy baráti gesztus... Mint
mikor a nővérem megírta a veled való zágrábi
találkozást.
Köszönet mindenkinek
a papírokról való gondoskodásért. Mi,
szarajevóiak állandóan keressük a kijáratot
Szarajevóból, mint az egerek, ám ugyanakkor tudjuk,
hogy ha elmegyünk is, semmit sem érünk el vele, túl
azon, hogy megóvjuk a puszta életünket. Amikor a szarajevói
ember mindazok után, amit átvészeltünk, elhagyja
városát, megkönnyebbülés helyett szégyent
érez. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg neked az érzelmek
e kásáját, a túlélésért
folytatott mindennapi animális harc meg a hazafiság egyvelegét.
Igen, hazafiságot mondtam, amelyről azt hittük, hogy
csak a könyvekben létezik... Megpróbálok kimondani
valamit, amiről legjobb lenne hallgatni. Nyilván ki akarom
tapogatni a saját pulzusom, most, amikor lehetőségem
van az elmenetelről gondolkodni. A meghívásaitok némi
reményt keltettek a legális elmenetelre vonatkozólag,
és most nem tudok nem gondolkodni erről. Már csak Ines
miatt sem, aki már tizenegy hónapja nem dugta ki az orrát,
az éléskamrában alszik, mert nincs lakás, mely
ne lenne sérült, melybe nem repülhetne be minden pillanatban
egy gránát... ő az egyetlen kislány az új
szomszédságunkban, öt kisfiúval barátkozik.
Együtt mennek fel a negyedik, harmadik vagy az ötödik emeletre,
napi két órát, és összefagyva érkeznek
meg a vacsorára: egy amerikai csomag - ha van - öt személyre...
Hogyan írjam le neked
annak az életét, aki menekült a saját városában?
Tavaly áprilisban és májusban még a saját
házunkban voltunk, aztán menekülnünk kellett. A
házam most az első frontvonalon áll. Az anyám
még mindig ott van. Két havonta kapok híreket róla...
Hogyan írjam le azt a helyzetet, amikor az ember, minden veszély
ellenére ötven méterre megközelítheti a
házát, de tovább nem mehet, nem tudhatja meg, hogy
vannak az övéi, nem mehet át a hídon, melyen
addig ezerszer átment... Nem tehet mást, csupán figyelmesen
fürkészheti az ablakokat, életjeleket keresve...
Mit mondjak neked? ...Szörnyű
napok vannak mögöttem, a Zágrábi utcai óvóhelyen
töltött napok, a véres szarajevói utcák
hátborzongató látványa, a napok, melyeken sok
barátomat elgyászoltam...Továbbra is félelemben
élünk, és nem tudjuk, mikor fog leállni ez a
haláltánc.
Időközben egészen
más emberré váltunk. Megszoktuk, hogy egyik napról
a másikra éljünk. A legfontosabb élelemhez, fához,
vízhez jutni. Visszatértünk azokba az időkbe,
amikor az árut nem vásárolták, hanem cserélték.
Már nem tudjuk, mi a krumpli meg a hagyma, de tudunk tejporból
túrót csinálni. Rizsből készítjük
a karajt, a híres bosnyák pitét szintén rizsből.
A bosnyák konyhát olyan receptekkel gazdagítottuk,
melyek titka az, hogyan lehet semmiből valamit csinálni. Egyedül
készítünk kályhát, megtanultunk fát
hasogatni és tüzet gyújtani. Kivágtuk az összes
fasort meg a parkokat, és nem sajnáljuk. Áram nincs,
a gyertyakészletek rég kifogytak. Olajmécseseket meg
rögtönzött lámpásokat fabrikálunk,
melyek különböző meghajtásra működnek.
Nem panaszkodhatunk, hogy lassan múlik az időnk. Azelőtt
azzal dicsekedtünk, hogy Szarajevó különböző
kultúrák találkozóhelye, ma elmondhatjuk, hogy
itt a civilizáció teljes hiányának és
legnagyobb vívmányainak határán élnek
az emberek.
Mint látod, ami most
foglalkoztat, annak semmi köze korábbi munkámhoz. Hetente
kétszer megfordulok az egyetemen, ha el tudok jutni odáig.
Minden könyvem a megszállt területen maradt, nem hiszem,
hogy bármit is megtalálok, ha egy nap hazamegyek. A háború
előtt megjelent egy könyvem, de valószínűleg
minden példánya odalett. Egy nap elmerészkedtem a
Bölcsészkarra, ami most az első frontvonalon, Szarajevó
legromosabb részében van, és sikerült kihalásznom
egy példányt a szétrombolt dolgozószobából.
Egyébként elmélet helyett most verseket írok...
Lám, elég hosszú
levelet írtam, habár nem hittem, hogy sikerül. Remélem,
nem fog fárasztani, és nem tűnik túl zavarosnak.
Szeretném, ha te is írnál nekem. Itt sokat jelentenek
a levelek. A város leglehetetlenebb pontjaira is elmegyünk
értük. A postai blokádot áttörték
a bátor emberek, a humanitáriusok, a zsidó közösség
emberei, az adventisták... A külföldi újságírókat
is postásnak használjuk, már aki teheti, természetesen...
Remélem, hogy Zágrábban
találkozunk. Szeretnék elmenni, de csak rövid időre,
és csak ha biztos vagyok benne, hogy hazajöhetek. Van némi
remény, hogy egyszer mindennek vége szakad, de átkozottul
nehéz lesz itt az élet... Már csak ezért is
jól jönne egy kis szünet. Üdvözöld Nusát,
Dotit, Almát és Dinkát. A te Hanád.
1993 őszén,
amikor már külföldön voltam, hallottam, hogy Hanának
sikerült kikerülnie Szarajevóból, és eljutott
Zágrábba. Zágrábban meg úgy esett, hogy
Doti lakása túl kicsi volt, Almához azokban a napokban
épp vendégek érkeztek, Dinkához nem lehetett
menni, Nusa pedig akkor éppen nem volt Zágrábban.
Egyébként Nusának azokban a napokban elég sok
problémája volt, tulajdonképpen mindenkinek sok problémája
volt... Idegeskedtek, elkezdtek telefonálgatni egymásnak,
és mindegyikük kész volt segíteni, az istenért,
hogyne segítenének, és valahogy mind heveskedni kezdtek,
és mind gyorsan belefáradtak a saját heveskedésükbe,
habár, ha már itt tartunk, őket nem kérdezte
meg semmiről senki, mintha ők jók lennének, pedig,
ugye, Dinkának nemrég meghalt az apja és az anyja
is beteg, Nusa fia pedig megint a fronton van... Aztán valami történt
az idővel vagy inkább csak az időérzékkel,
valahogy nem sikerült összejönniük, úgy jött
ki, hogy nem volt egy szabad percük sem, és nem találkoztak,
habár Hana hál' istennek föltalálta magát,
egyébként is ő maga erősködött, hogy
csak rövid ideig marad. Azért rendben lefolyt minden, egy kolléganőjénél
lakott, annál, akit mindanynyian ismertek, de sohasem hívták
meg maguk közé, ki tudja azt most már, miért
mellőzték őt, ezt a kolléganőt...
Értem én ezt
a történetet Hanával... Azokban a hónapokban
szörnyű árulás volt folyamatban, minden és
mindenki elárulása... Könnyű volt, kábító
hatású volt elbújni az egyetemes árulás
mögé, és azzal igazolni a saját kis árulást,
ami egyébként is semmiség. Mert egyesek házakat
döntöttek romba, mások lemészárolták
a lakókat, és voltak akik elhurcolták a bútorokat,
voltak akik a maradék holmit kapták fel, voltak, akik mindezt
érdeklődve végignézték, voltak, akik
undorodva elfordultak, voltak, akik szemet hunytak, és nem voltak
olyanok, akik mindezt látták volna... Nos, hát ez
a dolgok rendje.
Külföldön
sok újságíróval találkoztam, akik Szarajevóba
tartottak, és sok szarajevóival, akik kijutottak a városból
és készültek vissza. Könynyen elküldhettem
volna egy levelet, küldhettem volna neki arckrémet, meleg sálat,
kesztyűt, némi pénzt, de hát nem tettem meg...
És nem tudom, miért nem tettem meg ezt érte, és
miért tettem meg olyanokért, akik kevesebbet jelentettek
nekem.
A könyveim, a fényképeim,
a tárgyaim már nincsenek velem. Könnyű poggyásszal
lépem át a határt, nem tartozom azok közé,
akik pótdíjat fizetnek a repülőtereken. Mégis,
két apróság hozzám tapadt és mindenhova
velem tart. Az egyik egy megsárgult fénykép, melyről
nem tudom, honnan való, a másik Hana levele...
Dinka. The Queen of Swords
Ki tudja, vajon Dinka, aki
kártyát vetett nekünk, látott-e valamit mindebből?
Mindig úgy éreztem, hogy többet tud rólunk, mint
mi róla. És míg könnyen az emlékezetembe
tudom idézni Alma eleven, Nusa nyugodt és Nina macskaarcát,
Dinka kártyáján az alakja helyett először
jelentések tűnnek fel. Komolyság, megbízhatóság,
szerénység...
- Ez azért van, mert
olyan vagyok, mint egy krumpli, és a természetem is olyan!
- tréfálkozott.
A férfiak szerették.
Azt hiszem, hogy legjobban az önálló, saját lakással
rendelkező nő eszméjét szerették benne.
Dinka menedékhely volt, váll, melyen kisírhatták
magukat, tiszta ágy, mely semmire sem kötelez, állhatatosság.
Természetesen nem hasonlított krumplira, hanem olyasvalakire,
aki határozottan elveti az életre szóló kapcsolat
gondolatát.
Azt hiszem, hogy Dinka pánikszerűen
félt a komoly kapcsolatoktól. Az első férje
még nem volt negyven, amikor meghalt, a szeretője pedig, akit
mi nem ismertünk, azt mondják, autószerencsétlenségben
vesztette életét. Dinka sohasem beszélt erről.
Lehet, hogy Dinka bizonyos szárazsága, a külső
fény hiánya, vagy mi, abból az erőfeszítésből
fakadt, hogy ellenőrzés alatt tartsa az érzelmeit.
Sokáig tartott fenn
viszonyt egy finom arcvonású, nős emberrel, aki minden
nap vitt neki egy csokor friss rózsát. Ezért emlékszünk
rá, e rózsák miatt. Sokat jelentett neki Dinka. Nekünk
is sokat jelentett. Valahogy mindig kész volt tanácsot adni,
de ő maga sohasem kért. Legszívesebben nála
jöttünk össze. Gondolom, Nusa és Alma továbbra
is nála találkoznak, semmi okuk sem lehet arra, hogy ne így
legyen.
Dinka tudja, hogy nehéz
idők járják, és igyekszik ellenőrzés
alatt tartani a dolgokat. Az egyetem vigasztaló intézmény,
az irodalom vigasztaló szakma. Nyilván látja, mi történik,
de hallgat. Az egyetemen valaki nap mint nap letépi a szomszéd
szoba ajtajáról a névtáblát, melyen
egy szerb vezetéknév áll. A kolléga bemegy
Dinkához, és zaklatottan hajtogatja ugyanazt a mesét,
gyere, mondja, nézd meg, győződj meg magad, minden nap
leveszi valaki... Erre semmi szükség. Látja, de hallgat.
Ilyen idők járják, gondolja, nehéz idők,
a kolléga túl fogja élni ezt a kis incidenst. Háború
van, száz meg száz horvát katona esik el a szerb gránátoktól.
Aztán felteszi magában a kérdést, hogy mi lenne,
ha valaki az ő névtábláját tépné
le nap mint nap. Aztán igyekszik másra gondolni.
Doti. The King of Swords
Azt hiszem, hogy Doti volt
az egyetlen, aki úgy élte meg az életét, mint
amit a sors, a sors nagy S-sel, éppen neki szőtt. Az igazság,
legalábbis ami a saját életünket illeti, szemmel
láthatólag nem a tényekben van, hanem az önmagunkról
kialakított képben, a meggyőződés erejében.
Ezen a terepen pedig Doti legyőzhetetlen volt.
Doti egy szlavóniai
külvárosi településen született. Kószált
egy történet, miszerint Doti apját közvetlenül
a háború, a második világháború
után a feldühödött helybeliek vasvillával
agyonszúrták. Az apja téves oldalon harcolt, mondják.
Doti teljesen kitörölte az életrajzából
az apját, legalábbis látszatra.
Kislány korában
beleszeretett egy csinos, sötét szemű fiúba. ő
lett és ő maradt az egyetlen szerelme. Azt mondják,
a családtörténeteik szimmetrikusak voltak. A háború
után a fiú apját is elnyelte a sötétség.
Valahol Németországban, azt mondják.
A hetvenes években
Doti feljött Zágrábba a férjével, és
filozófiát meg irodalmat tanult az egyetemen. Doti dacos,
csinos férje hamarosan aláírt valamit, amit akkoriban
nem volt szabad aláírni, vagy hangosan kimondott valamit,
amit nem volt szabad kimondani - és elhagyta az országot.
Doti utána megy, és maga is politikai menekültté
válik. Kint folytatja a tanulmányait, egy gyárban
alacsony bérért palackokat mos, kesernyés-sós
hazafias verseket ír, és titokban élvezi a mesés
megoldást, amit rászabott a Sors. És amíg zágrábi
ismerősei élték a maguk szürke kommunista életét,
ő szenvedélyesen szerette a férjét, s mindenek
fölött a maga szép és szomorú emigráns
sorsát.
Doti szívesen azonosult
a korabeli sötét médiacsillagokkal, anarchistákkal,
terroristákkal, a társadalmi rendszer modern rombolóival.
Legszívesebben afféle Ulrike Meinhofnak látta magát.
Mivel művészi ízlése feltűnően hullámzott,
egyszer csak felcserélte Ulrikét a Bonnie és Clyde-ra,
az akkoriban népszerű filmmesére az amerikai bankrabló
szerelmespárról. Csakhogy Doti filmjében Doti és
az ő Clyde-ja nem bankot raboltak, hanem a Jugoszláv Szocialista
Szövetségi Köztársaságot rombolták,
és végül a jugoszláv rendőrök golyóitól
szétszabdalva, ajkukon a független Horvátország
nevével haltak meg.
Doti képzeletének
megható naivitása mellett van Doti életrajzában
egy valóban megmagyarázhatatlanul naiv pillanat. Doti ugyanis
három évi emigráció után bekapta a csalit,
és a férje kíséretében önként
visszatért Zágrábba, hogy a helybéli irodalmi
zsűritől átvegye a díjat, amit a verseskötetéért
kapott. Át is vette, csakhogy a jugoszláv rendőrök
rögtön elkobozták tőlük az útleveleket,
amint átlépték az országhatárt. És
nagyjából itt kezdődik Doti életregényének
második, gyötrelmes fejezete.
Dotit egy kicsit valóban
körüllengte a politikai mártír aurája, de
ezt az akkoriban vonzó képet elrontotta a vitalitása.
Meg hát maga az élet is, amilyen vidám fickó
tud lenni, fokozatosan devalválta helyzetének tragikumát.
Egyszóval elhelyezkedett az egyetemen, lakást vett, szült
egy egészséges, szép kislányt, még a
férje, Clyde is szerzett tanári állást valami
középiskolában, ami Doti szemében a kommunista
represszió legerősebb bizonyítéka volt. A középiskolai
tanári munkával szerinte degradálták férje
óriási intellektuális képességeit. Igaz,
ami igaz, a férjet időnként lecsukták, rendszerint
olyankor, amikor Tito Zágrábba látogatott, de amint
elment, a rendőrség nem talált más okot arra,
hogy börtönben tartsa a dacos embert. Doti, habár ezt
sohasem ismerné el, kicsit csalódott volt, amiért
a rendőrség alattomosan megfosztotta őket a tragikus
heroizmus jogától. Nekünk szimpatikus volt Doti, egy
kicsit még irigykedtünk is rá. Mert volt ugyan útlevelünk,
de nem volt - Sorsunk.
Külsőre Doti olyan
volt, mintha egy vidéki nagynéni meg Attila, isten ostora
véletlen frigyéből született volna. Ha az ember
ránézett, nem lehetett biztos benne, hogy a következő
pillanatban kötőtűt vesz-e elő, hogy békés
kötögetésbe kezdjen, vagy lóra pattan, hogy meghódítson
egy fél kontinenst. Nem annyira az ázsiai arca okozta ezt
a benyomást, inkább a haja. Mintha a hatvanas évek
óta elfelejtett volna nyiratkozni. Hosszú, fekete haja volt,
mellyel úgy csapkodott, mint egy korbáccsal, és úgy
fújkálta a tincseket, mint valami süldő lány.
Valahogy izgalmas volt
az arca. Az volt az érzésem, hogy benső erőfeszítést
tesz, mintha folyton meg kellene igazítania az arcát, hogy
kiüljön rá a kedvesen bocsánatkérő
kifejezés, és úgy mutasson, mint egy recepciós
lány a hotelben, vagy mi a csuda. Doti mindig ugyanazt az arckifejezést
mellékelte, igen, mellékelte magához, és csak
néha, egy-egy ellenőrizetlen pillanatban szökött
el róla valami nemkívánatos mimika. Ilyenkor ok nélkül
elpirult, mint akit hazugságon kaptak, és gyorsan felöltötte
az előző arcát, mint valami uniformist.
Hogy volt benne bizonyos
vonzerő, arról Opatijában győződhettünk
meg. Láttuk, amint elbűvölten a nyomába eredt
egy kínai vagy koreai üzletemberekből álló
turistacsoport. Később elmondta, hogy ezek a kínaiak
vagy koreaiak egész éjjel a hotelszobája előtt
ólálkodtak.
Dotit életregényének
első, romantikus fejezetében nem ismertük, csak e másodikban,
az akadémikusban és mártírban. Az irodalom
neki eszmék repertoárját jelentette, a nyelvi kombinatorika
meg az irodalmi utópiák érdekelték. Amit nem
olvasott el, azt a spekulatív képességével
pótolta.
Lehet, hogy voltaképpeni
írói természetét vagy a másik, szintúgy
autentikus énjét Doti a levélírási hóbortjában
élte ki. Gyakran írt nekünk levelet vagy írásos
üzeneteket hagyott, habár mindannyiunknak volt telefonja, habár
aznap találkoztunk és kibeszélgettük magunkat,
habár másnap találkozunk, és majd kibeszélgetjük
magunkat. Ezekben a kis levelekben általában bocsánatot
kért, amiért a beszélgetés során mondott
valamit, amit nem úgy gondolt. Zavaros levelek voltak, gyakran nem
is tudtuk, miről beszél, és mire vonatkoznak a levélnyi
lábjegyzetek. Hóbortja szerencsésebb pillanatokat
is eredményezett. Képes volt levélben fordulni a gyárakhoz;
vett valamit, amivel nem volt elégedett, és rögtön
írt egy levelet. A szocialista gyárak nem voltak hozzászokva
a vásárlói levelekhez, és készségesen
elküldték Dotinak az új árucikket. Levelezési
szenvedélyének köszönhetően Doti csökkentette
a villany- a gáz- és a telefonszámláját.
Azt hiszem, hogy az összezavarodott hivatalnokok egyszerűen
megadták magukat, és inkább engedtek. Doti természetesen
a hatalommal is levelezett, útlevelet követelt magának
meg a férjének. Egyedül a hatalmat hagyta hidegen Doti
postai exhibicionizmusa.
Doti életregényének
harmadik fejezete akkor veszi kezdetét, amikor felbukkannak besúgó-történetei.
Doti ugyanis felfedezte, hogy éveken át volt egy házi
besúgója. Mégpedig az első szomszédja,
egy vízvezeték szerelő - nem túl izgalmas mese.
- A piszok besúgója!
- mondta Doti, és a szemében megjelent egy ismeretlen szikra,
mely bejelentette az új fejezetet... Kicsit zavarba jöttünk,
hogy épp akkor, amikor olyan komoly dolgok történnek,
Doti annyira a lelkére veszi ezt a besúgót - volt
besúgót, egyébként -, de ezt elhúzódó
rendőr-traumájának számlájára
írtuk.
Pedig Doti onnan is megtudhatta
besúgójának nevét, hogy az a párt, amely
ezekben a hónapokban megdöntötte a korábbi, kommunista
pártot és hatalomra került, megörökölte
a rendőri dossziékat is, és nagyvonalúan szétosztotta
a tagjai között. Doti férje pedig időközben
a hatalmon lévő párt tagjává, sőt
hívévé, propagandistájává és
funkcionáriusává vált. Doti is tiszta szívből
támogatta ezt a pártot, amely, miként a helyi médiák
napról napra sulykolták, megvalósította a horvát
emberek ezeréves álmát. És Doti álmát.
Csak az volt zavarba ejtő, hogy a megvalósult álom
nem megnyugvást hozott neki, hanem egy eleddig ismeretlen hévvel
töltötte el.
Ó, Doti... Aztán
valami szörnyű sebességgel játszódott le
minden, és ma már nehéz felfedezni az összes
szálat. A besúgó-epizód után Doti a
könyvespolcához nyúl, és a könyvek - mégpedig
Spengler és Kant mögött - két gránátot
meg egy revolvert talál. Ez alkalommal megtudjuk - mert Doti mindent
elmesél nekünk - hogy a nagyvonalú hatalmi párt
nemcsak a besúgók neveit osztotta szét a tagok közt,
hanem fegyvert is osztott. Az atyák szellemei eljöttek a jussukért,
ahogy mondani szokás. Igaz, akkoriban még hajlamosabb voltam
arra, hogy mindezt összefüggésbe hozzam a vissza nem fizetendő
kölcsönnel, amit a hatalmi párt tagjai kaptak. A harmincezer
német márkából, mondta Doti, végre vehetek
egy tisztességes családi kriptát, így mondta...
Igen, Doti megváltozik.
Megelevenedik, beléköltözik az igazságosság
tüze, nem bocsátja meg egykönnyen még a legkisebb
gyanakvást sem... Azt beszélik róla, hogy ezekben
a hónapokban szorgosan rendezi az egyetemi alkalmazottak titkos
dossziéit, s a nevek elé apró plusz és mínusz
jeleket rajzol. Úgy képzelem - mert tudni nem tudhatom -,
hogy a plusz horvátot jelentett, aki lojális, a mínusz
nem-horvátot, aki nem-lojális, a két mínusz
pedig áruló szerbet. Tette mindezt a horvátok ezeréves
álmának védelmében, a független Horvátország
védelmében, annak az eszmének a nevében, melyre
titokban egész életében készült, és
amelyért szenvedett. Valahonnan a válla mögül kikandikál
az apja szelleme, aki ötven évvel ezelőtt a téves
oldalhoz csapódott. Igen, Doti bosszút áll apja kegyetlen
meggyilkolásáért, az apa nélküli gyerekkorért,
amiért csalárd módon elszedték az útlevelét,
az országokért, ahol nem járt, míg mi valamennyien
utaztunk, bosszút áll a férjéért is
meg magáért, s eközben megőrzi a hatalmas, az
igazságos, a nagybetűs sorsba vetett hitét.
Ó, Doti... Elkezd
egyre-másra többes szám első személyben
beszélni. A Jugoszláviával és Titóval
szemben táplált égő gyűlöletét
felcseréli a másolat, Tito tábornoka és utánzója,
az új horvát állam elnöke iránt érzett
szeretettel. Az irgalmas amnézia nem teszi neki lehetővé,
hogy öszszefűzze a dolgokat. Valamivel később mosolyogva,
magasra emelt két ujjal kíséri ki a horvát
katonákat a frontra, és a többieknél hevesebben
gyűlöli a másik, barbár, agresszor, vérengző,
pravoszláv, szerb-bolsevik oldalt. Továbbra is leveleket
ír, a saját nevében, ezúttal számos
külföldi politikusnak és közéleti személyiségeknek,
kihallgatást kér, néhol sikerrel is jár...
Ó, Doti... Azt hiszem,
hogy ez a harmadik fejezet saját életrajzának végső
megvédését jelentette. Rövid zágrábi
látogatásom során a tévé képernyőjén
látom viszont. Örülök, hogy a győzelmünk
makulátlan volt, mondja bele a kamerába, a nagy horvát
győzelmek egyikét kommentálva. Látom, hogy levágatta
a haját, kosztümöt vett fel, s a nyakában igazságtevő
fénnyel villog egy kissé túl súlyos aranykereszt.
Egy pillanatban a rossz felvétel vagy az én képzeletem
hologram-effektushoz vezet, és hirtelen megrökönyödök
Doti aránytalanságától, kettősségétől
vagy mitől... Egy pillanatig nem tudom eldönteni, vajon
Doti transzvesztitára vagy bosszúálló angyalra
emlékeztet-e.
Rövid zágrábi
látogatásom során ismét értesülök
azokról a dolgokról, amelyekről már tudtam:
a százszámra rúgó, erőszakos kilakoltatásokról,
az új hatalom, a polgárainak ezeréves álmát
végre megvalósító hatalom önkényéről
és rendőri-maffiózó terrorjáról,
a tömeges elbocsátásokról, a fosztogatásokról,
a telhetetlenségről, a bűntettekről meg a háborús
bizniszről. Értesülök a gyújtogatásokról,
melyek akár egész falvakra kiterjedtek, az emberek elüldözéséről...
Olyan részletekről is értesülök, melyekről
nem tudtam. Megtudom például, hogy abban az évben
vagy ezer ember követett el öngyilkosságot, többségük
horvát katona volt - azok, akik a makulátlan győzelmet
biztosították -, a maradék pedig nyugdíjas,
akik még éltek volna talán, de nem volt miből...
Értesülök
persze Doti újonnan szerzett tisztségeiről is. Doti
a helyes oldalra állt, mert a téves oldalra nem is állhatott
volna, és egészen természetes módon az (egymástól
elválaszthatatlan) kulturális-politikai élet szóvivőjévé
vált, ennek meg amannak a tagjává, ennek meg amannak
a szerkesztőjévé... A becsületes Doti a magáé
mellett a férje zászlaját is a kezében tartja,
a férj ugyanis egyszer csak megbotlott, és kiejtette a lobogót.
Az új hatalom diplomáciai szolgálatba küldte,
mégpedig abba az országba, ahol ötven évvel ezelőtt
elnyelte az apját a sötétség. Ugyanúgy
beléköltözik az apja szelleme, mint Dotiba. Elkezd inni,
szimatolni, mint egy jól beidomított rendőrkutya, végül,
mondják, mindenkinek elege lett belőle, leváltották,
hazaküldték, megijedtek tőle, hogy egyszer majd nekik
is a nyakukra hág. Igen, Doti megvédte a közös
életrajzukat.
Néha úgy
érzem, hogy Doti valódi természetét azokból
a levelekből lehetne kiolvasni, amelyeket az élete során
összeírt, elnézést kérve ezért
vagy azért, kérve ezt vagy azt... Van a totalitárius
rezsimek múzeumában egy történet egy nyomorult
oroszról, aki a kemény szovjet időkben mindig ugyanazt
a lidércálmot látta: Sztálin behívatja
reggel hétre, de ő csak nyolckor ébred fel. A nap további
részében eszeveszetten spekulál szegény, hogy
hogyan magyarázza meg a késést, de a következő
éjjel megint ugyanazt az álmot látja. Végül
megbolondul a szerencsétlen álmodó. Az az érzésem,
hogy Doti arcán az örökös bocsánatkérés,
a bolondos hóbortja, hogy leveleket küldözgessen minden
irányba, mindenkinek, sőt még az irodalmi munkája
is, úgy érzem, hogy mindez áttételes bocsánatkérés
volt az egy órás késés miatt. Nem fogom megtudni
sose, hogy kitől és mitől félt, miként
ő maga sem fogja megtudni soha.
Megtudom azonban, hogy a
titkos egyetemi lajstromon mínuszt kaptam az új horvát
állam iránti lojalitást illetően, sőt
lehet, hogy két mínuszt. Doti mínuszát. Azt
hiszem, szeretni is ő szeretett engem legjobban.
Rá gondolok Berlinben
egy napon. A barátaim leveleiben kapok híreket róla,
s az egyik levélből kicsúszik egy újságlap
Doti nagy méretű fényképével és
a vele készült interjúval. Doti az új könyvéről
beszél, mond valamit az irodalomról mint sorsról vagy
talán fordítva, majd amoralitással vádolja
a nyugati posztmodernizmust, szigorúan követelve az erkölcsi
elvek visszatérését a hazai életbe és
kultúrába, és gyakran, bevett szokásból,
többes szám első személyben beszél.
Mi megteremtjük az új, morális posztmodernt. Ez a mi
értelmiségünk előnye és felelőssége,
mondja, majd megemlít engem is, mi több, a nevem az interjú
címében is ott van, kövér betűkkel szedve.
Doti amoralitással, ezzel a bizonyos posztmodernista amoralitással
vádol, és kétértelmű kijelentéssel
fejezi be az interjút. A berlini falat lerombolták, de új
fal épült a lelkünkben, mondja. Ismervén őt,
sejtem, hogy a berlini falas üzenet tulajdonképpen nekem van
címezve. Miután a szent többes szám első
személlyel keresztet vetett, Doti ezúttal nyilvánosan
is pellengérre állított engem.
Meglep a fényképe
az újságban. Az arca valahogy kivasalt és higgadt.
Látszik, hogy megvaskosodott, itt van a kiskosztüm is, meg
a kereszt, meg a selyem blúzocska, de végül mintha minden
megtalálta volna rajta a helyét. Az arckifejezés meg
az arc végre fedik egymást, igen, Doti végre megtalálta
magát. Miközben elnéztem ezt az újságfotót,
majdnem irigykedni kezdtem rá. Olyan arcot láttam, melynek
már nincsenek rémálmai. Doti már nem arra az
oroszra hasonlított, aki folyton arról álmodik, hogy
elkésik a Sztálinnal való találkozóról,
Doti most inkább Sztálinra hajaz, aki a maga elkéső
oroszáról álmodik.
Ivana. The Empress
Tíz évvel ezelőtt
Ivana, a belgrádi nő, találkozott egy zágrábi
férfival, beleszeretett, odahagyta munkahelyét, egy irodalmi
intézetet, a félkész doktorátusát, a
szüleit és a barátait - és átköltözött
Zágrábba.
Ivanának nagy szíve
volt. Ivanával a hétköznapi élet, a mozi, a bevásárlás,
a röpke kávézás egy presszóban olyan volt,
mint valami ünnepség. Megvolt benne ez a ritka tehetség.
Falta a könyveket, kiváló irodalmi ízlése
volt, kitűnően sakkozott, könnyen tanult nyelveket - franciát,
olaszt, angolt -, elokvens volt, a számítógépet
egy pillanat alatt elsajátította, mikor rászorult,
még autót vezetni is megtanult néhány nap alatt,
pedig ettől mindig félt egy kicsit...
Egyszer csak rátört
a gyermek utáni vágy. Első alkalommal négy hónapig
feküdt és elvetélt, másodszor kihúzta
az ötödik hónapig, és elvetélt. Terhességei
olyanok voltak, mint valami diákkori leánytábor. Ivana
a nappaliban hevert a kanapén, körötte halomban álltak
a könyvek, Ivana parancsára minden percben ki kellett szaladnom
a konyhába valami harapnivalóért, zsongtunk körülötte,
nevetgéltünk, gyakran ok nélkül, órákig
fecserésztünk erről-arról... Ivana minden terhessége
nekem is hozott egy pár kilót. Ezekben a hónapokban
Ivana körül - a remény, a hormonok vagy mindkettő
miatt - könnyű volt a levegő, bizsergető és
mámorító, mint a pezsgő. Ivana is susmorgott
és szétolvadt, mint a pezsgő a szájban...
Különlegesen szép
kisfiút szül. Fényesnek, mámorítónak
látja az életet még akkor is, amikor leköpködve
találja az autóját a ház előtt, még
akkor is, amikor névtelen üzeneteket talál a postaládájában:
Szerb kurva. Csetnik ribanc.
Ivana zágrábira
cseréli a kocsi belgrádi regisztrációját.
Még akkor is fényesnek látja az életet, amikor
Belgrádban leköpködve találja az autót,
még akkor is, amikor névtelen üzeneteket talál
a postaládában: Horvát kurva. Az anyád usztasa...
1991 szeptemberében,
amikor Zágráb lakosai a lehetséges bombázástól
való féltükben leköltöztek a pincékbe
és az óvóhelyekre, Ivana elhagyja Zágrábot,
és a gyerekkel együtt Belgrádba költözik.
Hamarosan minden kapcsolat megszakadt az egymástól négyszáz
kilométernyire fekvő Belgrád és Zágráb
között. Ivana Szarajevón keresztül telefonál
a férjével. Azokban a napokban az embereknek sikerült
túljárni a rendszer eszén, megtanulták, hogyan
kell tárcsázni a megfelelő számot, és
még hívták egymást. Később aztán
nem lehetett sem Szarajevón keresztül, sem Szarajevóba.
Ivana férje egyre gyakrabban eltűnt néhány napra,
és senkinek sem mondta meg, hova megy. Fél napokon át
utazott a büdös autóbuszokban Magyarországon át
Belgrádba. Ivana a gyerekkel szintén ezekkel a szomorú,
féllegális autóbuszjáratokkal utazott Belgrádból
Zágrábba. Ezekkel az autóbuszokkal, melyekben a sofőrök
határozták meg az árat és menetrendet, szerencsétlen
emberek utaztak a kis vagyonkájukkal, fejvesztetten menekültek,
mint a hangyák, azt sem tudták pontosan, hogy hova. A szerb
meg a horvát határállomásokon kegyetlen arcú
vámtisztek alázták meg az utasokat, a magyar határon
részvéttel ütötték bele az útlevélbe
a pecsétet a magyarok...
Ivana egy idő után
semmitől sem félt. Különös, de egyvalamitől
félt csak: hogy a fia az autóbuszban, más emberek
előtt nehogy pánikba essen, félt, hogy lesz-e ereje
lecsillapítani a félelemtől reszkető kis testet.
A kisfiú azonban, mintha megérezte volna az anyja félelmeit,
békésen pislogott, kikapcsolta a külvilágot,
mint a túl erős fényt, vagy a fülére tapasztotta
a tenyerét, ha túl éles volt a világ zaja.
Ivana nem félt. Ha
megalázták, hát megalázták, jött-ment,
átjárt a határokon, megbékítette az
összeveszett világokat, városokat és embereket,
borogatta mások sérelmeit. Olyan könnyedén vágott
át a gyűlöleten, mint a vízen. Azt beszélték,
hogy a gyerekkel valami nincs rendben. Abban a pillanatban jött világra,
amikor az emberek mindent taroltak maguk előtt - városokat,
embereket, könyvtárakat, az emlékezetet. A kisfiú
mindent megjegyzett, ámbár a maga módján. Mintha
számára a világ csupán egy hosszú, összefüggéstelen
és így értelmetlen katalógus lenne: számoké,
betűké, jeleké és szavaké - meglehet
egyébként, hogy valóban az is volt. Abban a pillanatban
jött világra, amikor az anyanyelvét, amit majd el kell
sajátítania, erőszakosan három felé osztották.
A kisfiú közömbös sebességgel tanulta meg
mindhárom variánst, ámbár a maga módján.
Legtisztábban idegen nyelven ejtette a szavakat - ha ugyan nem volt
neki idegen minden nyelv -, angolul, melyre Ivana játék közben
tanította meg. Akkor, amikor az "identitás" szó mindenütt
úgy hangzott, mint isten szava, melynek nevében az emberek
isteni könynyedséggel gyilkolták egymást, a kisfiú
kitartóan elutasította, hogy megtanulja az én személyes
névmást. Önmagát harmadik személyben élte
meg - ha ugyan megélte -, és csak akkor ejtette ki közönyösen
a saját nevét, ha akarta...
Nem igaz, hogy a gyerekkel
valami nem volt rendben. A világgal nem volt rendben valami, és
ezért a gyerek, amióta csak megszületett, le akart lépni.
Ivana tudja, hogy a földgolyóról nem lehet lelépni,
ezért igyekszik javítgatni, amit lehet, lecsiszolja az éleket,
a saját leheletével melengeti a világot, kidíszíti,
mint egy angyalfészket, megpróbálja rábeszélni
a fiát, hogy szülessen meg ismét. Egy idő óta
ismeretlen nevetéssel nevet, hogy elűzze a gonosz szellemeket,
vagy mi a csuda... Igaz, néha összetörik, olyankor beszalad
a fürdőszobába és megnyit minden csapot. A vízcsobogás
elnyeli a zokogását.
Ivana nem emlékszik
arra, ami rám maradt, hogy emlékezzek rá, egyébként
biztos összekapcsolná a dolgokat. Néha odamegy hozzá
a kisfia, a homlokához szorítja a homlokát, mintha
gyengéden pecsétet nyomna rá, kis puha kezét
az anyja arcára teszi, jobbra balra ingatja a fejét... Ivana
elvarázsolva követi a ritmust. Egymáshoz szorított
homlokkal, hunyt szemmel ringatódznak. Kívülről
olyan ez, mint valami nem e földi tánc. A gyerek hol
torokhangon, szinte madárhangon, hol természetellenesen mély
hangon suttogja lágyan:
- Mma-ma, ma-ma...
Aztán elveszi a két
kezét az anyja arcáról, elveszi a homlokát,
és elvonul a vackába, elszórakozik valami mással.
Ilyenkor Ivana beszalad a fürdőszobába, és megereszt
minden csapot.
Igen, elsötétült
a világ, és mintha ők, a lányok is elsötétedtek
volna. Lassacskán elnyelik őket a szobáik, lehajtják
a fejüket, mint a házi kúszómadarak, halkabbak
lettek, merengőbbek, szomorkásabbak, kevésbé
ellenállóképesek, beisszák az idő füstjét,
mint a szoba függönye, összenőnek a házzal,
a bútorokkal, a családi emlékekkel, éjszakánként
egyre gyakrabban törnek rájuk kellemetlen előérzetek,
elhagyták magukat, a tömegvonzás az évek során
egyre erősebb, ezért igyekeznek a legkisebb ellenállás
irányában siklani, az életnek mennie kell tovább,
a világ szörnyű, de igyekeznek ezt elfelejteni, és
egyre gyakrabban sikerül nekik, igen, halkabbak, elcsendesednek -
új emberek jönnek, akik hangosabbak, valami tizenkilencedik
századi lomtárból bújnak elő, ifjú
komisszárok a huszadik század végén -, néha
felmerül bennük a kérdés, vajon nem egy hátrafelé
tartó időgépben utaznak-e, csak eddig nem vették
észre - egyébként is, ugyan ki mondja meg, hogy mi
a hátra és mi az előre, majd elmúlnak ezek az
idők is, mint ahogy minden elmúlik, és egyszer majd,
egy új időben talán mindenki együtt lesz megint,
és akkor majd felismerik, hogy az az idő a volt idő,
mely van, és soha többé nem jön el, igen, a világok
szétváltak, csak egyvalami igaz: hogy már senki sem
a régi...
Radics Viktória fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta