NÁPOLY - Barátnéim
egytől egyig esküsznek rá, hogy egyetlen városban
sincsenek úgy kitéve a férfikezek tapogatásának
és bájaik harsány méltatásának,
mint Nápolyban. Az aszfaltbetyár (O' rattuso) figurája
gyakori jelenség Nápoly utcáin, mégsem mondhatnám,
hogy a nápolyiak rossz néven vennék, vagy nyugtalankodnának
miatta - az ilyen "kétes elemek" gyengéje a tömeg, az
utcán vagy a járműveken, ahol villámgyorsan
érvényesíthetik jogaikat. Könnyen következtethetünk
mindebből arra, hogy a tapogatás vagy a hangos erotikus dicsőítés
iránti hajlandóság voltaképpen egy özönvíz
előtti macsó plebejus réteg bumfordi figyelmessége
csupán. De az én szememben ez megint csak rámutat
valamire, ami hiányzik Nápolyból: az intimitás
érzésére. Amikor a női test nyilvános
helyen - szükségszerűen - közszemlére kerül,
egyszersmind bárki által megközelíthetővé
is válik. A nápolyi férfiak, akik egy olyan gátlástalan
kultúrában nevelkedtek, ahol a magántulajdon határai
bizonytalanok és elmosódottak, a lárma és a
feketekávé vérpezsdítő hatása
alatt természetesnek veszik, hogy "felderítő útra
induljanak". Az az illetlen mozdulat egy női hátsó
felé majdnem olyan nekik, mintha egy idegen nadrágzsebébe
nyúlnának, hogy kivegyék a pénztárcáját
(egy tősgyökeres nápolyi számára, épp
mint Saint-Simonnál, "a magántulajdon lopott jószág").
És ahogy figyelmen kívül hagyják a nőknek
azt a jogát, hogy maguk rendelkezhessenek testük fölött,
ugyanígy nem tesznek kísérletet önnön vágyaik
megzabolázására sem. A sikamlós gondolatok
nem rekedhetnek benn (angol módra) a koponya börtönében:
kiszüremlenek a füttyögésen és a simogatáson
át, tett és gesztus lesz belőlük. A nápolyiak
nem tudnak várni, nem tudnak késlekedni: a jelen lázában
élnek, ahol minden szétterjed, kicsordul, visszaverődik.
Szükségideológiák
Anna Maria Ortese A tenger
nem mossa Nápoly partjait című riport-regényében
"a szükségállapot liberalizmusának" nevezi a
második világháború után romokban heverő
Nápoly értelmiségének marxista fellángolásait.
Szerintem téved. Nápoly ugyanis mindig is szükségállapotban
élt és gondolkodott. Tudniillik azok az értelmiségiek,
akik a polgári-liberális értékek felé
hajlanak, Nápolyban kénytelen-kelletlen belesodródnak
a nyomor-és-nemesség dialektikájába, marxisták
vagy fasiszták, forradalmárok vagy klerikális-reakciósok
lesznek. Ismerek néhány polgári-liberális nápolyit,
és biztosíthatok mindenkit, hogy nincs könnyű
életük (itt van mindjárt Ortese maga, akit a nép
haragja űzött el Nápolyból). Nápolyban
nem kap helyet a - szociáldemokrata vagy liberális - aurea
mediocritas, a magánszféra méltóságteljes
és maradi értékei, a bölcs fontolva haladás,
és a fáradhatatlan hazafiság, amelyik képes
arra, hogy visszaküldje a kenőpénzeket. Nápoly
politikailag is "kivételes eset". Nem véletlenül él
még évtizedek múltán is Renato Cacciopoli kultusza
(akiről Mario Martone filmet is forgatott), a híres kommunista
matematikusé, aki az ötvenes években saját kezével
vetett véget az életének. Cacciopoli zseni volt, de
épp az ő példáján mutatkozik meg a bölcsesség
és a harmónia párharca: alkoholista és tudós,
öngyilkos és sztálinista, egy befolyásos és
ugyanakkor kétes hírű család sarja.
Hát Bassolino polgármester?
Az ő politikája talán nem egy megfontolt reformirányzatot
képvisel, amely kívül áll a maximalisták
dühöngéseinek kicsinyes korrupcióján? Csakhogy
nekem úgy tűnik, hogy a jelenlegi polgármester az imázsra
összpontosít, a bella figurára, azáltal, hogy
csiklandozza a nápolyiak hiúságát, a barokk
pompa iránti rajongásukra épít és a
"mit fognak rólunk mondani" jellegű szorongásaikra.
És mindezt nem kritikának szántam, egyáltalán
nem. Nápolyban egy reformer sem lehet túlságosan alapos:
mindig az érezhető irányítja az érthetőt.
Bassolinót azért szeretik, mert az ő magatartását
is a "nekem mindent szabad" elv határozza meg, a mértéktelenség
elve: az, hogy Nápolyból nem akármilyen várost
faragjon, hanem azzá tegye, ami volt: Itália Nagy Fővárosává.
Koldus-gőg
Nápoly nemcsak a "történelmi"
kéregetőket fogadja be, hanem immár újakat is,
"az Unión kívülieket". Ezek nyilvánvalóan
eltúlozzák szerencsétlen származásukat:
azt mondják, hogy Szarajevóból vagy Boszniából
jöttek, ha feketék, akkor Ruandából vagy Szomáliából.
A "történelmiek" viszont gyakran azt hangoztatják, miközben
alamizsnáért esedeznek, hogy ők nem "hivatásos
kéregetők", hogy csak a szükség hozta úgy,
hogy átmenetileg ezt csinálják, és majd' belehalnak
a szégyenbe: mintha csak azért kérnének pénzt,
hogy a kéregetés szégyene megnyugtassa a lelkiismeretüket.
Éppen azzal próbálnak részvétet kelteni,
hogy a részvétkeltés gyalázatát hangsúlyozzák.
Mert egy nápolyi számára nem az a legrosszabb, ha
valaki az utcán végzi, hanem az, hogyha "elveszti önmagát",
vagyis a nemesség nimbuszát. Nem az a legnagyobb szégyen,
ha annyi pénze sincs, hogy megvegyen egy tiramisut, hanem hogy ne
tudja nagylelkűen felajánlani embertársának...
Robin Hood a gazdagok javait vette el, hogy odaadhassa a szegényeknek;
a nápolyiak inkább azt rövidítik meg, aki a legmesszebb
van tőlük, azért, hogy azt mondhassák a legközelebb
állónak: "megajándékozlak".
Panta rei
Amikor egy amerikai értelmiségi
hölggyel beszélgettem, aki jól ismeri Nápolyt,
felötlött bennem a kérdés: vajon mi lehet az oka
annak, hogy éppen ebben a városban a legzűrzavarosabb
a közlekedés, itt a legelterjedtebb a kisstílű
bűnözők hálózata, és a filozófusok
száma is itt a legnagyobb? Miféle összefüggés
lehet Nápoly e három fő vonása között,
ha ilyen kevés közük van egymáshoz? És ez
a hölgy, olyan éleslátással, amilyennel csak
egy külföldi bírhat, azonnal válaszolt: "azért,
mert a nápolyi mind boundless, nem ismer korlátokat". Ez
igaz. A közlekedés óriási tengeri szörnyetegként
szedi áldozatait, mert senki sem tiszteli a szabályok és
a lámpák képezte akadályokat; a szerteágazó
bűnözés annak tulajdonítható, hogy csak
kevesen tartják tiszteletben a hetedik parancsot; a filozófiának
pedig nincs pontos és a beavatottak által követett szabályrendszere,
mivelhogy a filozófusok egyik legfontosabb feladata éppen
a filozófia szabályainak - ha vannak ilyenek - megállapítása.
Nem véletlen, hogy elsősorban a filozófia volt az,
amelyik a nápolyi értelmiségit, Vicótól
De Crescenzóig, megigézte, hiszen ebben van a legtöbb
anarchiára utaló jel a komoly tudományok közül.
Tarkabarka szellemi nyüzsgés ez, amely híján
van a stabil irányjelzőknek - egy igencsak rugalmas és
többféleképpen értelmezhető határokkal
rendelkező érvelésmód.
Nápolyban látszólag
egy mélységes szakadék, egy szkizma van az Értelmiség
és a Nép között. A nemes nyomor és a nyomorúságos
nemesség városában hiánycikk az "átlag"
kultúrája (amely végre egyesíthetné
az anyagot a formával): egy virágoskert, ahol burjánzanak
a lelkes és tehetős - nem szakértő - olvasók,
a könyvért bolonduló úri hölgyek, a koncertek
és könyvesboltok naprakész szerelmesei; az a réteg,
amelyik nélkülözhetetlen közvetítő lenne
az elit és a tömeg Ideái között, amelyik "megédesíthetné"
az illetékes dolgozók fanyar termékeit, hogy a kevésbé
sznob gyomrok is befogadják őket.
Nápolyi panoptikum
Manapság, mondják,
a posztmodern múló divatjával együtt kezd összedőlni
a privacy, mindenki beleüti az orrát mások ügyeibe,
és főleg a hatalmasokéba: az angolszász nyelvterületen
működő lapok hemzsegnek az olyasféle pletykáktól,
hogy Clinton hogyan mutatta meg a péniszét egy lánynak,
hogy a walesi herceg milyen gyakran látogatja meg Camillát,
a szeretőjét, hogy a szenátorok miként molesztálják
a szenátornőket stb. A tolakodó átláthatóság
parancsa révén maguk a nyugati demokráciák
válnak kukkoló tömegorgiákká. Mindez semmi
ahhoz képest, hogy a nápolyiakból mennyire hiányzik
a privacy iránti érzék. A különbség
csak az, hogy a nápolyi sohasem kémkedik, nem les be a kulcslyukon,
mint a voyeur vagy a paparazzo: megvárja, amíg a másik
feltárulkozik. Nápoly nem voyeur-ködő város,
csak exhibicionista. Nem kell kiszagolnia mások magánéletét,
hiszen a magánélet elébe megy a szaglászásnak:
kicsordul a házak küszöbén, betölti a tereket,
ahol soha sincs pontosan meghúzva a határ az utca és
a hálófülke között. Az intimitás a
családokon belül is igen viszonylagos. Szinte nincs is olyan
szülő - és ha van, csak a fiatalabb családokban
- aki kopogna, mielőtt belép fiuk vagy lányuk hálószobájába,
akár éjszaka is. Amikor a "Nápoly aranya" című
De Sica-filmben Totó-nak sikerül kikergetnie a házából
a huligánt, aki évekkel korábban befurakodott oda,
első dolga, hogy ordibálva végigrohan a környéken,
és ezt ordítja a szomszédoknak: "kihajítottam!".
Ugyanebben a filmben a vigasztalhatatlan férj, aki épp most
veszítette el a feleségét, a háza teraszán
önti ki bánatát, azt üvöltve az utcán
levő százaknak, hogy meg akar halni. Egy nápolyinak
nincs szüksége arra, hogy meglesse felebarátját,
vagy elkapjon egy információt: a felebarát önként
felajánlja neki mindezt. És ha a nápolyi családban
mégis úgy tudódik ki valami, hogy utána jártak,
akkor sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a titok mintegy
felkínálta magát a leleplezésre. Egy barátnőmnek
van egy epilepsziás lánya, akit gondosan elszigetelt a külvilágtól,
gyakorlatilag bezárva tartotta a házban - és az ajtaja
mintha gyásszal lett volna bevonva... Mindenkinek tudnia kellett,
hogy valami szégyellnivaló dolgot rejteget!
Ez megmagyarázza,
miért olyan csúf minden lakóépület belseje,
szemben a külsejükkel, ami a legtöbb esetben fényűzően
van megtervezve. Még a művelt emberek is, akik sokfelé
megfordultak, gyakran igen esetlenül berendezett házakban élnek,
ahol az egykor szép bútorok úgy támaszkodnak
a falnak, mintha ormótlan bábuk lennének, és
hiányoznak az apróságok, amelyek egyedivé tesznek
egy lakást. Egyszóval: a nápolyiak nem ismerik a bensőséges
családi élet érzését, híján
vannak az otthon esztétikájának; számukra a
lakóhelyük nem más, mint szükséges tárgyak
együttese, vagy egy szabad tér, ahol el lehet helyezni néhány
felszerelést vagy bútort, amelyeknek hasznát vehetik.
Észak- vagy legalább Közép-Itáliába
kell utazni ahhoz, hogy megízlelhessük az otthon melegségét,
a cosinesst, ahogy az angol mondja. A zenére, színházra
és konyhaművészetre oly fogékony nápolyiak
faragatlan tuskóknak bizonyulnak, ha be kell rendezniük egy
éttermet is akár - gyakran még a legjobb pizzériáknak
is lesújtó a designjuk. Mindez arra a tényre vezethető
vissza, hogy épp úgy, ahogy nem alakult ki Nápolyban
az alkohol és a vállalkozók kultúrája,
nem alakult ki a családi magántulajdon kultúrája
sem. A nápolyiak számára a lakás nem hely,
hanem tér. Pontosabban nem menedék az otthonuk, amely elválasztja
őket a külvilágtól, ahol élhetik a saját
életüket, vagy legalább otthon érezhetik magukat
megszokott tárgyaik között, hanem utcára nyíló
alkalmatosság, ugródeszka a szabadba, vagy éppenséggel
fórum, ahol barátaikat, rokonaikat, üzletfeleiket fogadhatják.
A lakásokban nincsenek kandallók (egyébként
Nápolyban akár meg is fagyhatnak télen, mégsem
törődnek a fűtéssel), amelyek egykor a szó
konkrét és átvitt értelmében az otthon
melegét jelképezték, a "magunk között levés"
örömét. Nagy értékük a szemükben
a balkonoknak, teraszoknak van, ahol a családi élet kiszivárog
az utcára, ahol a titkok kedvükre hadonászhatnak, páváskodhatnak.
Az otthon a nápolyi számára börtön, amelyből
menekülni kell, vagy amelyet meg kell nyitni a "felszabadítók"
előtt, vagyis a sok minden lében kanál néző
előtt, akik nélkül életük nélkülözhetetlen
tartozéka, a színpadias látványosság,
egy fabatkát sem érne.
Eörsi Sarolta fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta