Valami vicceset a Lánchídról.Na de most komolyan. Úgy rémlik, mintha mindenfélén rajta volna a Lánchíd, pénz, csoki, kötvények, újságcímlapok, bélyeg, film, reklámok satöbbi. A szabadságon vagy a láncon, kérdezi morózusan a taxis egy Garaczi-költeményben másutt ebben a kötetben. Gondolom, van ott egy megfelelő lábjegyzet is.
Lehet-e a Lánchídon röhögni?
Lehet, csak megfázik a torkod.
A Lánchídról az jut eszembe, hogy lecseréltük végre a komcsi címert, ujjonghat a Haza, nem kell tovább néznie, míg átpöfög Budára Pestről. Épp hatmillióba került a csere, nekem speciel pont ennyi hiányzik a boldogsághoz, ez a hatmillió, tetszettek volna nekem adni, mindjárt nem élcelődnék, vagy ha igen, akkor legalább a komcsi címeren.
Nem mintha ez a mostani tetszene, például nagyobb, mint kéne, ez nyilvánvaló. Az arányérzék tökéletes hiánya.
Nyolvankilencben keletkezett egy ilyen vitázás, hogy milyen legyen az új címer, a nemkomcsi, azazhogy melyik régi legyen, pontosabban szólva. A Kossuth-címer versenyzett a - mondjuk így - Árpád-házival. Mintha lett volna ezügyben valami népszavazás. Föltehetően azért vesztett Kossuth, mert valamilyen okból kevésbé látszott nemkomcsinak, mint a koronás. Talán közelebb volt ehhez, ami itt van. Nincs rajta korona.
A magyarok bonyolult emberek.
Fölmerül a kérdés, hogy miért ne lehetett volna csinálni egy új címert, tisztán és előremutatóan nemkomcsit, ahogy azt ma elképzeljük.
Kiírni egy pályázatot, hogy mi is legyen azon.
Két tisztán nemkomcsi dolog, keresztbetéve, nemkomcsi mezőben.
Olyan polgári, meg kedves is, hogy senki ne érezze magát fenyegetve. Csak semmi militarizmus. Jó országimidzset sugározzon. Kis ország vagyunk, de vendégszerető.
Mondjuk azt álmodom, hogy címerállatvagyok.
Két magyar kismacska, és egymással játszom.
És a mező? Nehéz kérdés. A színek szimbolikája. Heraldikus görcsök.
Talán magyarszürke. A visszaszerzett ártatlanság színe.
De vissza a Lánchídhoz.
ősi jellempróbája a magyarnak, hogy autóba ül, és csúcsforgalom van a Roosevelt téren. Két sávból lehet a hídra kanyarodni, de rejtélyes okból csak az egyikből illik. Az illő sávban ez negyedórájába kerül az embernek. Ha azonban az illetlent választja, megúszhatja egy perccel. Megelőzi az egész sort, és bepofátlankodik. Mindig be lehet pofátlankodni. Soha nincs ott rendőr. És mégis. Van olyan ember, aki előbb hajtaná fejét a tilóra. Van, aki mérlegel, a haza sorsát személyes életének aznapi fordulataival öszvevetvén, dönt hol így, hol úgy. És van, aki kivétel nélkül mindig az illetlent választja. Zuhanó jellem vagyok, a sosemből a mindigbe, nemsoká nagy cuppanással elnyel a fertő. Néhány év az egész. Múlnak, fogy az életem, sajnálom az időt az araszolásra. Így leszünk mindannyian a Sátán zsákmányai.
Ha ez sem elég vicces, nézzünk valami mást.
1996. május 23-án 11 óra 52 perckor a Sziget Margithídhoz csatlakozó végéhez érkeztünk teniszpartneremmel, és erős zúgásra lettünk figyelmesek. Jobbra fordítottuk a fejünket, és Joszif Visszarionovics Sztalint pillantottunk meg a levegőégben. Hetes évvel az úgynevezett rendszervált(oz)ás után. Jóska hétméteres volt, elszánt egyenletességgel tartott a Lánchíd irányába egy könyvvel a kezében, és néhány perc múlva, tehát úgy dél körül, elérte az objektumot, és körözni kezdett fölötte.
Mielőtt hazug ember hírébe keverednék, gyorsan ideírom, hogy Sztalin egy katonai helikopterről lógott alá.
Másnap, a Kurírban olvasom, hogy kellék volt, egy Oscar-díjas magyar rendező filmjében.
És az igazsághoz tartozik, hogy légi útján egy püspök követte.
Szintén poliuretánból vagy miből.
Tényleg és komolyan, Magyarország a korlátlan lehetőségek hazája.
Itt valóban minden megtörténhet.
Hülye apukák szerint például az Alagút azért van, hogy ha esik az eső, beletolhassuk a Lánchídat. Vagy ott vannak a nyelvetlen kőoroszlánok a hídfőkön. Megannyi verzió kering, hogy vajon miről nem szabad beszélniük. Tipikus magyar anekdotaziccer.
A Lánchidat egy William Thirney Clark nevu magyar tervezte, az építésvezető pedig Adam keresztnevu névrokona volt. Amúgy Angliában születtek, angol szülők gyermekeként, de ez ne tévesszen meg minket, mert minden szóra egyáltalán érdemes dolgot magyarok csináltak a világon, a Piroschkától a számítógépen át egészen az atombombáig.
Ezt a szöveget is.
Németh Gábor
PS: Fenti szöveget egy osztráknak
szánt antológiába írtam nagy boldogan. (Tehát
a lábjegyzeteket a sógoromnak mondtam, hogy én is
értsem.) Persze, nem lett belőle semmi. Az antológiából
se. (Eddig. Most mégis lesz. a szerk.) Kézcsók a fordítónak.
1 Na, ezt fordítsd le, ha bírod. Ilyenek a magyarok. Kivagyiak és kevélyek, és fordítóik életére törnek.
2 Egyszerre ok- és helyhatározó
3 Hát ez az. Ez itt, ez az izé, amiben élünk, folyton lábjegyzetekre szorul, másképp odaát, maguknál érthetetlen
4 Amit lecseréltek, az föltehetően már a második komcsi címer volt. Nem emlékszem ugyan pontosan, hogy a negyvenkilences elsőt ötvennyolcban kicserélték-e a másodikra. A kicsit kevésbé komcsira. Vagyis ugyanannyira komcsi volt ez a második is, de nem annyira szovjet, mint az előző. Ötvenhat után csináltak a szovjet komcsiból magyar komcsit, hogy a magyarok befoltozzák végre valahogy a lukat, amit még októberben más magyarok vágtak a magyar zászlókra.
5 Ha már itt tartunk, meggyőződéses királypárti volnék. Az mégiscsak szebb, ha az igazságtalanságnak szíve van, lélegzik, és néha meg lehet csodálni, amikor hintóval végighajtat a nagyapjáról elnevezett sugárúton. Legyen inkább királynő. Alapvetően Biberach szeretnék lenni, sánta és púpos udvaronc, aki miatt folyton mindenkik vereset hugyoznak. Egy (ein) kegyenc, megfelelő adag szarkazmussal, amit őfelsége akceptálna, degesz pénzeszacskók formájában.
6 Karinthy-parafrázis (Karinthy: Karinthy Frigyes, magyar író. Igen nagy.)
7 Balog flóra. (Ez akár egy nő neve is lehetne: Balogh Flóra.)
8 Magyar szürke: kihalófélben lévő szarvasmarhafajta. A legszebb állat a világon. Minden viccet félretéve.
9 T.i.: Sztalin. Akit a magyar egyszer megszeret, meg nem úszsza becenév nélkül. Ld. még: "sógorok".
10 1996. május 24.
11 Deutsch, magyarul
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu