A konyhaablak párkányán van egy tálka pénzekkel. Alumínium-darabok. NDK-pénz. Amitől az ember azelőtt, Kelet-Berlinből visszajövet, röviddel za Friedrichstrasse-i határátlépés előtt, még szívesen megszabadult. Nem volt szabad kivinni, és kedvelt kérdése volt a parancsot nem kapott határőrségnek, hogy van-e az embernél még NDK fizetőeszköz. Nálam nem volt, soha.
A konyhai ablakpárkányon ott a tálka a pénzzel. Nemrég még jól tele volt. Hogy is lehetne ezektől az érmektől megszabadulni? Hiszen olyan olcsó volt minden a szocializmusban. Nem jutányos árú, csak olcsó.
Aztán az NDK egyszer csak nem volt többé, és arról a kérdésről, hogy valójában ki idézte elő a bukását, hosszantartó vita indult meg, amelynek még mindig nem látni a végét. Először azt gondolták, hogy a Polgárjogi Mozgalom, a lipcsei hétfői sétálók voltak azok. Aztán gondoltak a kiutazók szerepére, a balatoni nyaralókra és követségi kertfoglalókra. És aztán figyeltek föl az Állambiztonság közrejátszására. Mennyiben irányította vagy éppen kezdeményezte a nagy tüntetést az Alexanderplatzon? Az előkerült Stasi-akták ezt legalább részben igazolni látszottak. Hamarosan kezdtek utánajárni a nagy kérdésnek: Ki mi volt.
Ez kapcsolja össze az NDK-vitát a kelet-európai országokbeli vitákkal. A még létező Csehszlovákiában azt kérdezték, hogy vajon ki hozta forgalomba a hamis híreket egy állítólag meghalt diákról még a bársonyos forradalom napjaiban, és Romániában mindmáig meg vannak arról győződve, hogy a Ceausescut megbuktató bukaresti akciót a Securitate emberei kezdték. A diktátort rábeszélték arra, hogy hívjon össze egy tömeggyulést Bukarestben; és az ünneplő rendezvényt használták föl a felkelés kirobbantására.
Az így beállított események listája minden fáradság nélkül folytatható más kelet-európai országokból vett példákkal. A fordulat utáni évek tömve vannak az eseményekre vonatkozó feltevésekkel. Romániában mindmáig foglalkozik egy parlamenti vizsgálóbizottság a forradalom lefolyásának felderítésével. Ami ebből kijön, azok további feltevések. És ez az egész egykori keleti blokkra vonatkozik. Mindezekben a kósza feltevésekben az a közös, hogy a történelemmel való döntő érintkezési pontokon valami ellenőrizhetetlenre támaszkodnak, spekulatívak maradnak. Máltán Bush és Gorbi elhatározták a világ újrafelosztását stb. Ami eddig Jalta rossz ómenje alá esett, ezentúl Málta kancsukája alatt sínylődjön. A rímhelyzet megengedi. Egy egykori Securitate-tiszt meggazdagodott a témáról írott ponyvaregényeiből.
Talán mégis Thomas Brussig hősének, Uhltzschtnak a farka volt, ami mindezt kiváltotta: "A falomlás története az én fütykösöm története". De melyik kelet-európai képes akár otthon, akár az emigrációban eljutni ehhez a szimpla elképzeléshez? Nem, a banalitásnak erre a rohamára senki sincs felkészülve. Mert ez a banalitás jelentősen megzavarná az általános közfelfogást a maga bonyolultságában. A diktatúra látható terét mindenki elhagyta ugyan, mind az elmenők, mind a maradók, de egy láthatatlan körben élnek.
Az egzotikus kötelesség
Újabban kezdem elhajigálni NDK alumínium-pénzeimet. Egyes darabokkal kezdtem. Vonakodva dobtam el. Egy ötven-pfenningest tartottam a kezemben, és azt gondoltam: tizenegy van belőle, ötöt igazán eldobhatnék. A tálka most már csak félig van. De vannak olyan pillanatok, amikor már sajnálom, hogy a pénzek felét kidobtam. Nem tudom pontosan, miért. Mindenesetre azt gondolom ilyen pillanatokban, hogy egyszer még talán hasznát venném ezeknek a pénzeknek. Hasznát? Az emlékezetnek tárgyakra van szüksége. Az áldozat zöld nyila segít tovább jutni.
Nemrégiben olvastam egy emigráns iráni író portréjában, aki Németországban él, és németül ír, az újságírói kérdést, hogyhogy minden írása Iránnal foglalkozik, ha egyszer tizennyolc éve a Szövetségi Köztársaságban él; hogy egyáltalán lehet-e így még az iráni viszonyokról írni. A válasz az volt, hogy van egy bennünk lévő realitás, és ehhez még hozzájön egy reális realitás. Jó neki. Egy szerephelyzetet testesít meg. ő a jó külföldi, aki teszi egzotikus kötelességét. Valami keveset végül is mindig akarnak tudni az emberek Iránról. És így megőrizheti a fejében a maga Iránját, és tovább szőheti, mint valami hálót.
Amikor 1987-ben elhagytam Romániát, hirtelen Berlinben találtam magam. Egész tudásom Romániára vonatkozott. Így lesz az ember ripsz-ropsz felvilágosítást adó személy. Olyan országban éltem, amelynek nyilvános jelenségformái magyarázatra szorultak. Kétezer méter távolságra voltam az események színhelyétől, az események mégis fogva tartottak. Sokszor nem is azért kérdeztek Romániáról, mintha ez az embereket különösebben érdekelte volna, de hát mi másról beszélhettek volna velem?
Ha valaki szerzőként nyugatra jött, nem író volt, hanem disszidens. Mindegy, hogy mit írt, mindegy, hogyan viselkedett, az maradt. A disszidens tulajdonképpen külföldit jelent. Átengedik neki a teret, amit éppen elhagyott, és ezzel egy eszmei gettóba kényszerítik, amit szívesen elfogad. A diktatúra megteremti az önértelmezés kettős terét, amelyben /rém/hír és jelentése kiegészítik egymást. Ahol nincs nyilvánosság, könnyu játszani. A hatalmasok áldozatai vagyunk. Egy nagy konspiráció szövi a hálót. Hogy kiutazhattam, ezt biztosan egész fönt határozták el. Fönt. Lent. A diktatúra nyelvi szabályai. Az összeesküvés áldozata is része marad az összeesküvésnek.
A disszidens nem hagyja el eszmei terét. Jelentősége a diktatúra terén kívül is változatlan. Ez továbbra is a diktatúrabeli intellektuel fontossága. A hatalmasok komolyan vették, ezt bizonyítja a cenzúra. A kiutazott disszidens ellenzéki a súlytalanság állapotában. Nem talál támpontot, de minden képzelőerejét arra fordítja, hogy elképzelje a gravitáció következményeit. Olyan, mint Robinson a szigeten, amelyet tisztázatlan körülmények között elfoglaltak a bennszülöttek, és arra késztetik Robinsont, hogy fejtse fel a származását.
Halálos köldökzsinór
Még nem voltam két éve Nyugat-Berlinben, és máris levelet kaptam a Heimatfronttól. Egy csoport, amely úgy nevezte magát, hogy Avram Iancu fiai, Baden bei Wien postabélyegzővel a tudomásomra hozta, hogy a barátaim meg én bajba kerülünk, ha nem hagyunk fel Románia-ellenes tevékenységünkkel. Avram Iancu, akinek a neve Németországban senkinek nem mond semmit, román nacionalista vezér volt az 1848-as Erdélyben, és mindmáig kedvelt jelképe a román szélsőségeseknek. Ceausescu titkosszolgálata, a Securitate is szívesen szolgálta ki magát az idevágó buvészdobozból. A nyolcvanas évek végén disszidens körökben köztudott volt, hogy a titkosszolgálat szándékosan épített föl szélsőséges csoportokat az emigrációban, vagy szimulálta ezek létezését, hogy zavart keltsen. Barátaimmal együtt meg voltunk győződve arról, hogy a nekünk címzett levelek egy Securitate-manőver részei voltak. Ezt maradéktalanul még ma sem lehet tisztázni.
Annak idején a berlini állambiztonsághoz fordultunk, és átadtuk az anyagot a médiáknak. Az esetről hírt adtak. Ezután soha többet nem hallottunk Avram Iancu embereiről. De az egész akcióval, előtörténetével és utójátékával ott találtuk magunkat a nagy összeesküvés közepén. Nem áldozatok voltunk, hanem protagonisták. Részt vettünk a játékban. A levél és a nyilvánossághoz fordulás része volt egy kommunikációs kódnak. És ez volt a döntő. Már megint fontosak voltunk. A disszidenseket rendszerint utoléri a múltjuk. Csábít a halálos köldökzsinór. Az állambiztonság átnyújtott nekünk egy listát veszélyeztetett személyek esetében tanácsos viselkedési szabályokkal, például ne üljünk be idegen emberek kocsijába. Ez volt az utolsó, amit az állambiztonságtól hallottunk.
De még hosszú ideig megnéztem az autókat, amikor befordultam az utcánkba. Egészen úgy, mint azelőtt, amikor ott álltunk a függöny mögött, hajnali ötkor, és az ablak alatt egy kocsi parkolt, amelyikben égett a villany, a kormánynál egy férfi ült, és újságot olvasott. Ilyenkor sose történt semmi, sem Temesváron, sem Berlinben. Néhány hete viszont egy régi mappában újra megtaláltam az állambiztonsági viselkedési szabályokat. Nem dobtam ki. Ott vannak az íróasztalomon, a kód csillámló részeként. Az áldozatnak is megvannak a trófeái.
Egyszer, fiatalkoromban - akkoriban germanisztikát tanultam Temesváron - találkoztam egy újságíróbarátommal a Continental-szálló éttermében. Egy Spiegel volt nálam, valaki hozta nekem nyugatról. Valószínuleg elég büszke voltam rá, hogy egy Spiegel -lel a hónom alatt léphetek be a szálloda ajtaján, és a lapot mindenki számára jól láthatóan, címlapjával fölfelé tettem le az asztalra. Már beszélgettünk egy ideje, amikor a barátom minden átmenet nélkül, meg se szakítva a beszélgetést, megfordította a lapot úgy, hogy már nem lehetett felismerni. Konspiratív módon viselkedett. Később nyilvános helyen én is címlapjukkal lefelé tettem le a folyóiratokat és könyveket. Még ma is ezt teszem.
Az örök zóna
1990-ben egy férfi utazik át a felbomló NDK-n. Keresztülutazik az egész köztársaságon, szállodáról szállodára. A recepciónál azt mondja: Schöbl. Frank Schöbl. Mint a slágerénekes, csak e nélkül. Az emberek barátságosak vele. Mind korábbi besúgók, de látni, hogy már nem hisznek a hatalmukban. És abban a pillanatban, amint nem hisznek már a hatalmukban, el is vesztették. A kód nem muködik tovább.
A férfi nyugatról jött. Tíz évvel azelőtt egy nyaktörő akcióval menekült el. Most megint itt van. Interhotelről interhotelre utazik. Olyan helyeket keres föl, amelyeket korábbról ismer. De nem fizet. Eltunik minden alkalommal, anélkül, hogy kiegyenlítené a számlát. Mintha meg akarna nekik fizetni. De kinek?
1989 tavaszán leégett egy barátom lakása a berlini Gropius-Stadtban. Másfél évvel azelőtt jött Romániából, ahol komoly részt vállalt a Ceausescu-rezsim ellenes akciókban. A tuzeset oka soha nem derült ki. A rendőrség megelégedett azzal a feltételezéssel, hogy talán a televízió robbant föl. A rendőrség tiszta aktát akart. Ma is így gondolom. A barátom és a felesége épp csak megmenekült a haláltól.
Röviddel az eset után felhívott egy ismerősöm, egy NDK-disszidens, aki már régóta Nyugat-Berlinben élt, és aki ellen a Stasi évekkel azelőtt egy merényletet próbált elkövetni. Azt mondta, legyetek óvatosak, ne legyenek illúzióitok, világos, hogy ki csinálta, forduljatok a nyilvánossághoz, az a legjobb. Persze, hogy az lett volna a legjobb, ha tényleg ők voltak, de különben is, minden esetre. Úgy gondoltuk, minden esetre. És megint csak eltereltük a realitást. Az ilyen elterelések adták mélyebb, megalapozhatatlan értelmét. Csavartunk valamit a nagy összeesküvés menetén. Valamifajta beavatottak voltunk. És ez a beavatottság igazolássá vált.
Olyan volt, mintha Tarkovszkij zónájában éltünk volna. Senki sem ismeri a határait, és senki se tudja, hogy mi van belül. Úgyszólván olyan helyen vagyunk, ahol vonatok járnak, vonatok, amelyeket nem látunk, és beszélünk. Állunk egy pultnál, elismerő szavakat váltunk egymással, és az asztalon talán megmozdul a pohár. Mi látjuk. Meg tudnánk rá esküdni, hogy láttuk. Az NDK-disszidensnek igaza van, és az, hogy igaza van, végzetes. Néhány hete olvastam a Gauck-hivatalban a Stasi egy besúgói jelentését arról a tuzesetről a barátom lakásában. Azt jelentették, hogy ez a barátom azt terjeszti, hogy a lakását valószínuleg a Securitate emberei gyújtották föl. Ennyi. A Stasi erre vonatkozó kommentárja nem került elő. Rögtön azt gondolom: egyelőre nem. És világossá válik előttem, hogy ennek a kommentárnak a megtalálására várok, bármi legyen is benne. Megerősítésre várok. Van időm. A zónát soha nem hagyja el az ember.
Kiveszem a postámat a levelesládámból. Amíg átmegyek a lépcsőházon, átfutom a feladókat. Az egyik levél ragasztószalaggal van leragasztva. Az ember, aki ragasztószalaggal ragasztotta le a levelet, keletről való. Rögtön ráismerek. Mi is ezt csináltuk azelőtt, ha volt ragasztószalagunk, mert azt hittük, hogy ezzel megakadályozhatjuk, de legalább is megnehezíthetjük a levelek felnyitását a titkosszolgálatnak. Egyes postahivatalok megtagadták az így leragasztott levelek átvételét. Ez természetesen a mi gyanúnk utólagos megerősítése volt.
Emberek, akik diktatúrában éltek, hajlanak arra, hogy tapasztalataikat az életbölcsesség előfeltételének tegyék meg. Gyakorta olyan szilárdan hisznek ebben a premisszában, hogy az olyan embereket, akik nem éltek diktatúrában, tapasztalatlannak tartják. Naivitással vádolják őket. És nem minden alap nélkül. Ez a magatartás nem a disszidenseknél van meg kizárólag. A disszidenst többnyire helytelenül tekintik elhajlónak, valójában ő az érintettek szószólója. Kimondja azt, amit ezek esetleg gondolnak. A legtöbb áttelepült tartózkodik attól, hogy kimondja, amit igazán gondol. Megmaradt a suttogó tudatuk a diktatúrából. Valódi gondolkodása szóról szóra egy elsuttogott vicc formáját ölti, amit azonban a hangos Nyugat meg se hall. A nyugatiak nem értenek semmit, mondják egyszerre szánakozva és panaszkodva.
A megalázott Robinson bosszút áll a felsőbbségen. A vonatok többé nem járnak pontosan Németországban, és a vasút még csak nem is szabadkozik emiatt. Igen, mondom én, ez a kezdet. Egyszer majd kiesés lesz a futésben, és már senki se fog csodálkozni rajta, és aztán majd étlap sem lesz az éttermekben, és az újságok verseket fognak hozni az államelnök születésnapjára. Mi már ismerjük ezt, teszem hozzá. Robinson egyszerre csak az igazság birtokában van. Számára az igazság továbbra is az információk mögött marad. Olyan ez, mint azelőtt.
Nem tudja, mikor jön a hajó, de tudja, hogy az élelmiszer a hajón romlott. Eddig talán tudják őt a nyugatiak követni. De aztán azt mondja, hogy az élelmiszer nem egyszeruen romlott, hanem meg van mérgezve, és amikor a hajó kiköt, semmit sem szabad észrevenniük rajtunk. A legénység majd meghív a hajóra, és megkínál az ételeiből. Rá kell vennünk őket, mondja Robinson, hogy előbb ők egyenek az ételből. Nem fogják megtenni, mondja.
A hajó azonban nem jön, mert az üdülőtelepet a levegőből látják el. Így tehát Robinson története szórakoztató dolog a vendégek számára, akik a bennszülöttek, megvan benne minden, hogy bestseller legyen. Robinson azonban felbujtó marad. Felbujtó, de mire?
Kiszállok a Friedrichstrasse-nál az S-Bahnról. Odafönt, mint azelőtt, ott áll a felfegyverzett határőrség. Egy jelenet ez Margarethe von Trotta Az ígéret címu filmjéből. Lesietek a lépcsőn. Valahol itt, ezekben a nyitott, hideg termekben voltak azelőtt a határátkelők. Benyúlok a dzsekim zsebébe, a kezem tele lesz egy csomó apróval. Könnyu pénzek. Alumínium-darabok.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu