stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DUBRAVKA UGREŠIC´

Bolgár-török nagyanyám

Amikor először láttam a nagyanyámat,

majdnem betöltöttem a hetet. Később évente egyszer találkoztunk, a vakáció idején, néhány egymás követő nyáron át. A rá vonatkozó emlékeim mintha egy kicsiny orsóra tekerednének, csupán néhány részletre emlékszem.

Alacsony volt és apró,

keskeny vállú, gömbölyded testén, melyből kidomborodott a hasa, nagy, súlyos mellek terültek szét. Göndör, őszülő fürtök keretezték széles arcát, melyből kidudorodott az erős, ázsiai járomcsont. A szeme zöldes árnyalatú volt, ferde állású, tekintete kissé révedt, mint a súlyos betegeké vagy az aggoké. Mintha a tekintetét a mosolya helyettesítette volna: minden ok nélkül is szélesen, készségesen mosolygott.

Nem szerettem.

Talán ez az oktalan mosoly taszított, ez a mindig készséges szívélyesség, ez a bólogatás, melytől úgy reszkettek őszülő fürtjei, mint a rugó. Úgy tűnt, hogy valamiféle kérés gyanánt hordja az arcán ezt a mosolyt, bocsánatot kér, amiért egyáltalán létezik: mindenkit ki akar vele engesztelni, mintha mindenki kérdőre vonná a létezéséért.

Az én gömbölyű, fekete-tengeri nagyanyám...

Amikor először találkoztunk, olyan erősen szorított magához, hogy belesüppedtem a nagy keblek közti bemélyedésbe. Egy pillanatra úgy éreztem, megfulladok, belélegeztem száraz szagát. Mindig ugyanígy, túl erősen ölelt magához. Közben kövérkés kezével lapogatta a hátam, és én alig vártam, hogy kibújjak az öleléséből.

Akkor, első találkozásunk alkalmával,

elvitt egy törökfürdőbe. Emlékszem öreg, megereszkedett, és akkor hatalmasnak látott fehér testére. Egy vödörből locsolta rám a vizet, és durva kesztyűvel dörzsölte a bőröm. Fájt, de csöndben maradtam, és valami miatt rettenetesen szégyelltem magam. Nem akartam, hogy hozzámérjen (ez a nagymamád, mondta az anyám, no, csókold meg, nyújtsd a kezed, öleld meg...). Kínlódva fojtottam vissza a megmagyarázhatatlan és egész testemet átjáró undort.

Amikor életemben először megpillantottam,

az arca összeolvadt egy hatalmas tepsi száraz, omlós süteménnyel. Első látogatásunkra, amikor tíz év után idegen állampolgárként látja viszont a lányát, és megismerkedik az unokájával, hegynyi süteményt sütött össze. Az emlékezetemben most a sütemény összeolvad bőrének színével és porhanyós szárazságával.

Emlékszem testtartására.

Gyakran üldögélt egy háromlábú széken, kissé széttett lábbal. A két kezét a hasára helyezte, átölelte, mintha a gyereke lenne, és úgy mozgatta a hasán a hüvelykujjait, mint aki köt.

Sprőd fonalból kötött pulóvereket,

legtöbbször mellényt. Valahogy szörnyű sebesen mozgott a keze, és úgy emelkedett le-föl a könyöke, mint a szárny. Akkor, első alkalommal, egy óriási babát kaptam tőle ajándékba. Amikor anyámmal haza indultunk (sem a nagyanyám, sem anyám nem tudták akkor, mikor találkoznak újra, találkoznak-e egyáltalán), futkosva kísért bennünket a vasútállomás felé vezető úton és - kötött! Emelgette a könyökét, mint a szárnyakat, villogtak a kezében a kötőtűk, most az emlékezetemben ügyefogyott, nehézkes madárnak látom, mely sehogy sem tud fölrepülni. A képzeletem ma napsugarakat lop a képbe, melyek villódzva ragyognak fel a kötőtukön, és felszikráztatják ősz fürtjeit, glóriává változtatva a haját. Futkos, köt, jobbra-balra bólogat, mintha beszélgetne valakivel, és szélesen mosolyog...

A vonat indulásának percében, az utolsó pillanatban, amilyen kicsi volt, lábujjhegyre emelkedett, és egy pár kötött papucsot nyomott a kezembe a baba számára. Mintha útközben belekötötte volna ezekbe a kis papucsokba minden félelmét, mindazokat a fontos kérdéseket, melyeket fel akart (de nem tudott, nem érkezett) feltenni a lányának, akit tíz éve nem látott.

Rengeteg ilyen kis ujjatlan, kemény, "derékmelegítő" pruszlikot megkötött életében.

Képes volt egy röpke óra alatt megkötni egy mellényt, mondja anyám. Nagyanyád pulóverei örök életűek, fűzi hozzá, mintha valami kétségbevonhatatlan igazságot mondana ki. Egy most is megvan a szekrényemben. Vigyázz rá, mondja anyám, ez minden, ami a nagymamától ránk maradt. Ez igaz. Ez a kis pruszlik és néhány fénykép létezésének egyetlen anyagi bizonyítéka.

Amikor nem kötött, akkor rakodott.

Emlékszem erős, kövérkés kezére, amellyel a sok vánkost veregette, hogy kihajtsa belőlük az ellenséges port. Tiszta fehér, napsütötte lepedők felhőiben merül fel az emlékezetemben, úgy bánt velük, mintha élnének, megszagolgatta, hajtogatta, vízzel megszentelte, vasalta őket...

Amikor nem rakodott, akkor főzött.

A nagymama rengeteg embert etetett életében, különösen a háború alatt, mondja anyám. Látom, hogy ő sem tud róla többet, hogy elfakult az emléke, és ezért úgy ejti ki ezeket a szavakat, mintha apró pecséteket ütögetne, a hangszínével újra meg újra megköti a porlékony emlékezetet. A nagymama főztjéből csak szavak maradtak, melyeket szívesen vesz elő a nyelvem, de az ízekre már nem emlékszik.

Banica, mekica, djidjipapa

(ez utóbbi egy különös "házi" szó volt arra az ételre, amelyet évek múlva mint közönséges french toast -ot azonosítottam), tucatnyi szlatkó : rózsából, dinnyéből és dióból, fehér és piros cseresznyéből, meggyből, szőlőből, szilvából (mindegyikben egy szem hámozott mogyoróval!), vilmoskörtéből... Nagymama éléskamrájának félhomályában varázslatosan fluoreszkáltak a leheletnyi porréttegel borított befőttesüvegek.

Nagymama művészetének csúcsa

(számomra pedig gyermekszínház) a banicá hoz való rétestészta kinyújtása volt. Erre az alkalomra kihúzták a nagy, kerek asztalt, én meg elképedve néztem, mint alakul át nagymamám ügyes keze alatt a közömbös tésztagolyó hatalmas, selymes ejtőernyővé.

Emlékszem, hogy magával vitt a közeli pékségbe

(ahol kenyérsütő kemence volt!), a sütésre szánt ételekkel megrakott széles bádogtepsit cipelve. A kis kövér asszony úgy vitte a feje fölött a bádogtepsit, mint valami napernyőt. A tepsi ment elöl, úgy tűnt, mintha fölötte lebegne, ő meg utána futkosna, hogy elkapja, míg én a nyomukban vonultam. Aztán - kis, kéttagú hadsereg - egy hosszú farok végébe álltunk. A farokban ugyanilyen tepsiket tartó emberek álltak. Nagymama beszédbe elegyedett velük, és büszkén mutogatott engem, az emberek ingatták a fejüket és mosolyogtak. Füleltem a hangokra, megjegyeztem a gesztusokat (rögtön megtanultam, hogy a NEM IGENT jelent és fordítva), szaglásztam az ismeretlen illatokat (a mozdonyok meg a tenger szagát), kóstoltam az ismeretlen ízeket (bóza, halva)... Mi török mahalában élünk, mondta. Nem tudtam, ez mit jelent.

Otthon a kislányok gyakran bulgár nak csúfoltak

(Bugarica! Bugarica!), ugyanolyan hangsúllyal, ahogy az utcánkban megforduló cigánylányok után kiáltoztak (Ciganica! Ciganica!). A bugaricát meg a ciganicát (a helyes nyelvtani formájú "bugarka" és "ciganka" helyett) nemcsak egyformán hangsúlyozták, hanem egyet is jelentett: valaki mást, aki nem ugyanolyan, mint mi.

Nem egész hétévesen meg fogom ismerni az első bugaricá t, egy velemkorú kislányt. Úgy fogom érezni, mintha egy idegen bolygóról pottyant volna ide. Hajában a hatalmas masnival (a pandelka lesz egyébként az első bolgár szó, melyet megtanulok) inkább egy különös dongóra emlékeztetett, semmint kislányra. Akkor, anélkül, hogy tudnám, keményen eldöntöm, hogy nem vagyok olyan, mint ő, nem vagyok bugarica , és ugyanolyan keményen azt is, hogy én nem vagyok az a kislány a saját utcámból.

Nem egész hétévesen szert teszek első földrajzi fogalmaimra,

anélkül, hogy tudnám, mi az a fogalom, és mi az a földrajz (Látod, az ott lent Törökország, szemben Oroszország, ott fönt meg Románia). Összekeverem a római (Nézd, azok ott római romok) meg a román szavakat (Erről a szikláról vetette le magát a mélybe egy szépséges román királykisasszony, látod?!).
 
 

Nem egész hétévesen szert teszek első benyomásaimra a hamis meg az igazi fogalmairól is

- és arra a meggyőződésre jutok, hogy a hamis sokkalta szebb, mint az igazi. Nagymama ágyán meg fogom pillantani a legszebb látványt, ami eddigi életemben a szemem elé tárult: egy horgolt párnát, melyről piros eperfürtök csüngtek, néhol buja méregzöld levelekkel borítva. Hasra feküdtem nagyanyám ágyán és hosszan hajóztam tekintetemmel ebben a csodálatos fonaltengerben.
 
 

Nem egész hétévesen a fülembe jut a sztálin szó,

és nagy szobrokat is látok, melyeket szintén sztálin nak hívnak. Kapok ajándékba egy képeskönyvet, melyben egy gyönyöru fiú szerepel, aki saját égő szívét hordozza a tenyerén, és megvilágítja vele az utat a sötét erdőben, hogy el ne tévedjenek az emberek. A fiút Dankónak hívták, azt az embert pedig, aki kitalálta őt - Gorkijnak. Makszim.
 
 

Nem egész hétévesen, mint egy vak, megtanulom Kelet-Európa Braille-írását,

anélkül, hogy tudnám, hogy megtanultam, és később tévedhetetlenül azonosítom. Felismerem a keleti meg a nyugati részét, az északi meg a déli részét, tudni fogom, hogy Budapesten vagyok-e, Szófiában, Moszkvában vagy Varsóban, csukott szemmel is tudni fogom ezt, az egyszer megtanult szomorú írásjeleket érintve.
 
 

Nagyanyám fiatalon halt meg.

Megszakadt a szíve, mondja anyám. Más emberek infarktusban halnak meg, de ha a nagymama haláláról van szó, anyám kitartóan ismétli ezt a régies szólást, és észre sem veszi, hogy valami miatt kizárólag a nagymamának tartogatja.

Nem tudom, hogyan halt meg. Apró, gömbölyu asszonynak képzelem, amint háromlábú széken üldögél, s úgy öleli át a hasát, mint egyetlen tulajdonát. Iszonyú magányban halt meg, ebben biztos vagyok. Miként, úgy érzem, egész életében egyedül volt.

Az örök etetéssel, kötéssel, rakodással és mosolygással - mert csak ezt tudta - olvasztgatta fel a fagyot, mely zúzmaraként gyult köré. Az egyik lánya korán meghalt, a másik távolra szakadt. Nagyapám, aki mindig hallgatag volt és komoly, néhány évvel élte csak túl, teljesen elfeledve, mint nagyanya tehetetlen, elhagyott gyermeke. Mint egy uszályt, magával vitte a titkát is, melynek, azt hiszem, egyszeru neve volt: közöny.

A fekete-tengeri Várnában a városi hatóságok egyszer csak felásták a városi temetőt, mert úgy döntöttek, hogy szállodát építenek azon a helyen. Most már a temető sem létezik, mondta anyám.
 
 

Nem szerettem a nagymamát.

Úgy, ahogy a gyerekek nem szeretnek (vagy szeretnek), ok nélkül. Később sem sikerült megszeretnem. És mintha megjegyeztem volna ezt a gyermeki nemszeretést, később, felnőtt fejjel is gyerekes konoksággal hajtogattam.
 
 

Most, míg ezeket a sorokat írom,

érzem saját nagy melleim súlyát, szélesen mosolygok, készségesen és ok nélkül. Néha eltölt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Ilyenkor, mint egy megszállott, elugrom a közeli boltba, lisztet veszek, cukrot, tojást, tejet, diót, csokoládét... Hipnotikus transzban gyúrom a tésztát és közben mosolygok. Amikor kisül a sütemény, rendszerint meghökkenek a mennyiségétől. Aztán autóba ülök, és kosárkákban meg tepsin széthordom a süteményt a barátoknak. Magam sem tudom, mi lelt, de arra gondoltam, hogy biztos megkívántatok valami édességet, mondom mosolyogva. A barátaim már ismerik e szeszélyemet, azt hiszem, csak "süteményes látogatásaim" szabályos ritmusa hozza zavarba őket.

Én viszont sejtem, hogy a nagyanyám szelleme költözik belém egyre szabályosabb időközökben, azé, akit nem szerettem, azé, aki "rengeteg embert etetett" - és rákényszerít, hogy havonta egyszer megismételjem az esetét.

Nincs semmilyen kapcsolatom az égiekkel,

őt azonban valami miatt nagy mellu, göndör fehér hajú angyalnak képzelem. Fönt az égben kihordja az égi vánkosokat, megveregeti őket a kövérkés, erős kezével, kihajtja belőlük az égi port. A konyhában ziláltan nyújtja a felhők tésztáját és süti a gurabijá it, a banicá it, eteti az égi lényeket. És amikor mind jóllaktak, leül a felhőre, mint egy háromlábú székre, kicsit széjjelteszi a térdét, fogja a kötőtut, és fehér, ködfátylas pulóvereket köt mindenkinek. Közben bólogat, mintha beszélgetne valakivel, és szélesen mosolyog. Néha megrázza a fürtjeit. Szeretem elképzelni, hogy ilyenkor zúzmara hull az égből.
 
 

Radics Viktória fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu



 
 
 


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret