Gdansk környékén találkozott először szlávokkal. Az utazók éjszaka hagyták el a várost, hogy ne viselje meg őket a hőség, de a postakocsis eltévedt, és tengelyig süllyedt a mocsárba a hintó. Johnston menesztette német inasát a közeli faluba, hogy segítséget hozzon - tajtékzott a dühtől, amikor visszatért, vadul ordítozott, hogy "ezek a kötélre való falusiak egy árva szót sem értenek németül". Végül a kocsis harangszóval csődítette össze az embereket, és előkerült "tizenöt-húsz mocskos, toprongyos lengyel". "Nehéz lenne nyomorúságosabb látványt elképzelni ezeknél az éhenkórászoknál."
Az angol utazó fogattal hajtott át Kelet-Poroszországon, Memelben, vagyis Klaipedában hajóra szállt, és Szentpétervárott kezdte a legnagyobb szláv ország megtekintését. De miután megbámulta a város épületeit és egyéb ékességeit, mindezt a "pompakedvelő barbárság és a karcos bunkóság zagyvalékának" nyilvánította: "míg egyfelől gyönyöru paloták végeláthatatlan sorát csodálhatjuk, a másik oldalon inkább állatra, mint emberre emlékeztető kreatúrák nyüzsögnek körülöttünk".
Egy angol utazó Sclavoniában
Az angol (vagy ír?) megfigyelő, lévén utazgató filozófus, igyekezett kifigyelni, mi határozza meg az egyes nemzetek ilyen vagy olyan karakterét. Legfőbb tényezőnek az éghajlatot tartotta, meg a talajt, pontosabban a táj megformáltságát. Véleménye szerint nem sok jót ígért Oroszországnak az a tény, hogy társadalma kettéhasadt rabszolgákra és egy olyan uralkodó osztályra, amely megvetéssel fordul el a kereskedelemtől és a kétkezi munkától. De mindez nyilván az éghajlatnak és a végeláthatatlan síkvidék egyhangúságának tudható be. Csak a dombok és a völgyek segíthetik elő a fantáziával megáldott emberek megjelenését. Ilyen vidéken tud az ember örvendezni és keseregni, szenvedhet, de boldog is lehet. Síkvidéken meg csak éli az életét, mert élni kell, bambán viseli a sorsát. Az orosz parasztok elképesztik az angol utazót turőképességükkel, türelmükkel és igénytelenségükkel.
Az orosz irodalom sem kerülte el a figyelmét. "Az urak közti érintkezésben a francia nyelv használatos, köztudott, hogy sokan írni sem tudnak az anyanyelvükön. Mindaddig csökevényes lesz az orosz irodalom, amíg nem változtatják meg a nyelvet. Egyéb okoktól függetlenül íróik fölöttébb bőbeszéduek, magából a mondatszerkesztésből adódóan, de még a betuikből is csak úgy süt a barbárság. Ezért még az amúgy is igen csekély számú könyveiket sem fogják olvasni a külföldiek, ha pedig akadnak köztük ihletett emberek, és át akarják adni másoknak eszméiket, kénytelenek lesznek azoknak kevésbé együgyu és csinosabb öltözéket készíteni, hogy el tudják juttatni az emberiséghez. Mindenütt franciául vagy németül beszélnek, így a helybeliek nem férhetnek hozzá a tudáshoz, amit továbbadhatnának vagy csinosíthatnának. De ez csak egy ok a sok közül, amiért oly szegényes az orosz irodalom; ha mindet elő akarnánk sorolni, végig kéne tanulmányoznunk az erkölcsi defektusok vaskos katalógusát."
Amikor az utazó e följegyzéseit írta, Puskin tizennégy éves kamasz, Gogol pedig négyéves gyermek volt. És ők mégis elég választékosnak találták az orosz nyelvet, "barbár ábécéjével" egyetemben.
Hősünk nyugat felé indult Moszkvából, csatamezőkön, üszkös romokon, kiégett ligeteken és omladékokon át, szerencsétlen francia foglyok menetoszlopait hagyva maga mögött. Följegyzései szerint hatalmas változásokat tapasztalt, amikor egy kisváros, Lida közelében átlépte a Litván Nagyhercegség határát: ebben az országrészben, mint mondja, főként zsidók élnek, akik soha nem mertek beköltözni Oroszországba. "Itt telepedtek le a zsidók, megmutatkozván minden bunük rikító pompájában, kimutatván minden jellegzetes tulajdonságukat, amiről a fajtájuk híres."
Ettől kezdve a belaruszi utazás leírása helyett elég fölsorolni a szavakat, melyekkel a szerző a kisvárosokat illeti, ahol a váltott lovakra alkusznak az utazók: mocsok, csúfság, gonoszság, uzsora, babonaság, buz, csalás, aljasság, ravaszság, kapzsiság, még a patriotizmus is kiveszett, hisz Oroszországban a lakosság gyalázta a franciákat, itt viszont közönyösek a zsidók, csak a haszon érdekli őket. De a keresztény nép épületeit sem méltányolja az utazó, még a templomokat sem kíméli. ilyen kifejezéseket használ: otromba, csúf, tessék-lássék, rozzant viskó, koszfészek, trágyadomb és így tovább. A lógó ingben járó, bocskoros, hosszú, lenszőke hajú parasztok ilyen jelzőket kapnak: nyomorult, toprongyos, mocskos, otromba, bamba, szerencsétlen, búskomor, vad, állatias. Mindent, ami az alsóbbrendu embereknek jár. Csak a Minszkben látott - "litván (?) és lengyel (?)" - nemesség előtt adózik elismeréssel. "Az emberi nem legcsinosabbjai közül valók, öltözékük igen kellemes a szemnek. Hosszú, bő ujjú len- és gyapjúköntöst viselnek, selyemövvel a derekukon, borotvált fejükön hesseni csákó. Állítólag II Károly király be akarta vezetni ezt a viseletet Angliában."
Nowogródekhez közeledvén Johnston olyan véleményt mond, amely érdemes arra, hogy megőrizzük muvelődéstörténetünkben. "E járás lakói kinézetüket és viseletüket tekintve nagy hasonlóságot mutatnak Írország alsóbb osztályaival - testalkatuk és bőrszínük megegyezik, durva kabátjuk és magas, szalag helyett zsinórral átkötött kalapjuk is hasonló. De ezek csak külső hasonlóságok, mihelyt kinyitják a szájukat, többé nincs mit összehasonlítanunk. Míg egyiküktől, jellemző módon, tréfás kedélyüket, géniuszukat és szenvedélyeiket sokféleképpen kifejező szavakat hallunk, mások csak hitványságuknak tudnak hangot adni; nyíltszívu, barátságos fogadtatás helyett náluk csak csúszómászó behódolást tapasztalunk; szívből jövő, azonnali bőkezuség helyett huvös, számító ravaszsággal találjuk szemben magunkat; tréfa és fantázia helyett fortély és bárgyúság vár ránk. Évszázadoknak kell átvonulniuk éji sötétbe merült történelmük fölött, fölgyorsult idők, váltakozó kormányok készíthetik elő a talajt ahhoz, hogy végre üssön az órája annak, hogy Sclavonia bárdjait megvilágítsa Sterne szelleme, szentélyeik pedig Burke géniusza fényében tündököljenek.
De ez a nap itt nem köszönt be soha,... e barátságtalan, melankolikus vidéken mindig halott lesz minden, búskomor és mozdulatlan. Miként meleget nem adó sugarakat szór ereje fogytán a téli nap, és lustán, hasztalan nyaldossák a nyári hullámok Zemlja szigetét, azonképpen játszik a szellem napvilága e korcs lények között."
Aztán mégis célhoz ért. Megérkezett Nowogródekbe: "Magaslaton áll a város, a messzeségből is látható. Mint minden litvániai városban, a közbülső nagy térségből nyílnak a koszlott kis utcák. A városközpontban van néhány hitvány téglaépület, meg a vár vagy citadella omladéka. Együgyu, toprongyos és mocskos lakosságát főként zsidók teszik ki; de az asszonyok több gondot fordítanak küllemükre, egyik litván városban sem láttunk szemrevalóbbakat, ami csak utunkba akadt. A kereskedők meg majd' egytől egyig a zsidókból kerülnek ki."
"Három keréken futó, deszkával alátámasztott kocsin érkeztünk Nowogródekbe. Jövetelünk a lakosság örvendezésének kiapadhatatlan forrása volt. Mint mindig, zsidók vettek körül. Két nap múltán jó sorsunk egy németet vetett utunkba, akitől végre vehettünk kereket." A külföldi utazókat leső bámészkodók között a tizenöt éves Adam Mickiewicz is ott lehetett.
"Szállni vágyó lelkemet addig se feledd el ,/ vidd az erdős dombokra, a füvellő, harsány / zöldben álló mezőkre messzi Nyemen partján, / gabonákkal téresen tarkálló vidékig" (Pan Tadeus, Rónay György fordítása) - epekedett Párizsból Mickiewicz, és ha egybevetjük gyermekkori tájait a külföldi utazó nézőpontjából látott Nowogródekkel, aggasztó kételyeink támadhatnak a leírás hitelét illetően. E kérdést könnyu megválaszolnunk, ha gúnyt uzünk azokból a naiv emberekből, akik hisznek abban, hogy létezik valamiféle objektív valóság is túl a szavakhoz fuzött szavakon, a vásznakon látható színfoltokon és vonalakon. Az angol érzelmileg közönyös volt, sőt nyilván előítéletek terhelték, alsóbbrendu fajokba sorolta a zsidókat és a szlávokat, ezért a tájak is ideológiai sémákba rendeződtek a szeme előtt. Ugyanakkor köztudott, hogy még egy nyomorúságos vidék, falu, kisváros is megszépülhet, ha ott éltük le a gyermekkorunkat. Schopenhauer és Simone Weil szerint a muvészet lelke a távolság, a Pan Tadeus ban a költő él a távolság minden kiváltságával. Aki pedig az objektív igazság fogalmához kötődő naiv emberek közé tartozik, elég jó érveket találhat a maga védelmére. Létezik valami olyasmi, mint a táj szelleme, megtalálhatjuk ezt különböző korok festőinél, akik ugyanazt a tájat festették, vagy a költőknél, akik emlékezetükbe vésték különlegességeiket. A városoknak is van szellemük, bár ez nehezen megragadható, hisz például a Párizsról készült leírások mind egymásra épülnek, így nem könnyu elválasztani a látványt az emlékektől, a festészetben és az irodalomban megörökített városképtől. Ile-de-France párás homálya, a napfénytől átvilágított ködfoltok is egyedülállóak a világon, és az impresszionisták csak e táj alapos ismeretében hozhatták létre képeiket, melyekkel minket is megtanítottak arra, hogy megtaláljuk, amit ők vettek észre. Amikor Mickiewicz leírja az akermani sztyeppét, nincs okunk kételkedni igazában. "A végtelen zöldben : virágsziget, / innen kocsim fu-áradatba gördül" (Az akermani síkságon, Képes Gáza fordítása): ez valóban sztyeppe, akkor még zöldellő óceán volt. Persze a valóság mindig több dimenziós. A nowogródeki tájakban volt csúfság az angol utazó, és volt szépség Mickiewicz számára. De talán mégis több volt bennük a szépség.
Költőzseni a porfészekből
Levonhatunk néhány tanulságot Johnston útinaplójából. Nos, nem is olyan régen még Európa igen tekintélyes részéről kevesebbet tudtak az ún. Nyugaton, mint a Fidzsi-szigetekről. Tadeusz Kosciuszko barátja, Thomas Jefferson rövid, dicséretekben cseppet sem fukarkodó életrajzi vázlatot írt az amerikai függetlenségi háború hőséről, melyben azt állítja, hogy Kosciuszko Silliciania Nagyhercegségben született ( Grand Duchy of Silliciania ) - pedig ilyen ország soha az életben nem létezett. Lehet, hogy följegyezte a Lithuania szót, de aztán rosszul olvasta ki. Johnstonhoz hasonlóan mások sem ismerték a térség nyelveit és történelmét. Ez komoly következményekkel járt a politikában is, számos államférfi döntéseit befolyásolta az a tény, hogy szerettek volna megszabadulni a komplikációktól, mert e tájak, országok legfőbb jellemzője a nyomor és az elmaradottság volt - ezért mindig szívesen lemondtak róluk Oroszország javára.
A második tanulság az lehet, hogy veszélyes dolog általánosítani, és lebecsülni a nemzeteket, mert ezek mindig képesek valami meglepetést okozni. Bár ez nekünk is alkalmat kínálhat arra, hogy felülvizsgáljuk a saját elfogultságainkat. Sillicianiát vagy, ahogy ő nevezte, Sclavoniát történelem nélküli országnak látta Johnston, maximum félvad törzsek ködös múltját tudta elképzelni, ezért előbb be kellene lépnie a modern történelembe, csak aztán szólalhatnának meg bárdjaik. De nem tekintünk-e magunk is hasonlóképpen a fiatal országok irodalmára, amelyek csak nem régóta ápolják nyelvüket és óvják nemzeti különállásukat? .. A szóban hagyományozott irodalomból az írott szóba való átlépés mindig ugyanúgy megy végbe: az első föllendülés időszakában egyetlen témával, saját nemzeti vagy törzsi közösségével van elfoglalva, ilyenkor nincs helyük az egyetemesebb problémáknak. Ezért nem várunk - meglehet, tévesen - nagy kinyilatkoztatásokat Jakutföld költőitől. Az afrikai költészet is elég tikkasztó, mert az úgynevezett négritude és a kolonializmus kérdéseire korlátozza magát.
Kicsit másként fest a partikularizmus ott, ahol az írott szó formákban és irodalmi mufajokban gazdag múltat tudhat maga mögött. Írország elvesztette gael nyelvét, kiszorította az angol, így mindkét nyelvi hagyományt, az angolt és a keltát is magáénak mondhatja. William Butler Yeats életmuve többek között ezért is bizonyult kellőképpen univerzálisnak ahhoz, hogy az angol és az amerikai költészetre is hasson, pedig amikor az ír függetlenségi mozgalom bárdjaként szólal meg, nehezen érthető az ír történelemben járatlan olvasó számára. Alighanem Joyce olvasásához is szükségesek ilyen ismeretek, bár ő föllázadt, megtagadta a nemzet szolgálatát ( non serviam ), és a helyi problematikáról az ún. egyetemes emberi dimenzióra került a hangsúly.
Ha a gőgös Johnston értesült volna arról, hogy az általa lenézett Sclavoniából költő-géniusz kerül ki, akivel még beszélgethetett is volna Nowogródekben, igencsak elképedt volna mondván, hogy csoda történt. El kell ismernünk, valóban csodával határos, hogy a legeldugottabb európai provincián olyan költő tunt föl, mint Mickiewicz. Azért lépett színre, hogy a romantika meghonosítása mellett megalapozza a nemzeti identitást, vagyis olyan országból merített ihletet, amelyet megfosztottak függetlenségétől, így elvileg rá is vonatkozhatott volna az az elv, hogy a fiatal irodalmak beszukültek. Csakhogy ő nem ilyen helyi dalnok, nyilván azért nem, mert egy nagy állam és egy jó néhány évszázada legkülönbözőbb célokra használt nyelv örököse. Váratlan jelenség, csoda - ugyanakkor ez a csoda provinciális, és ezért a provincializmusért nem csak maga a költő-vátesz fog komoly árat fizetni.
Miczkiewicz származása
Bármilyen hihetetlenül hangzik, még ma is tapasztalható némi bizonytalanság, ha szóba kerül Mickiewicz származása. E pontatlanság mintha megfelelne annak a ténynek, hogy a Nagyhercegség, a litván-belorusz határvidék etnikai megoszlása nem világos. A Mickiewicz név épp olyan elterjedt arrafelé, mint Lengyelországban a Kowalski. 640 ilyen nevu családot számoltak össze a litvánok. Szeretnék litvánnak látni Mickiewiczet, de Nowogródek, azt hiszem, soha nem tartozott a litván lakta területekhez, bár a Lietuviu Enciklopedija előttem ismeretlen forrásból származó adatai szerint csak a költő dédapja, Krzysztof Rymwid Mickiewicz költözött Nowogródek környékére a litván etnikumú Radunból.
A név etimológiája sem ad teljes biztonságot. Vilna környékén van Mickunai, a litván Mickus pedig, hasonlóan a Mackushoz, keresztnévből képzett vezetéknév - előbbi a Dymitrből, utóbbi a Maciejből keletkezett. Itt előny a beloruszoknál, mert míg a Mackus és az ebből képzett Mackiewicz a lengyel Maciekre vezethető vissza, a Mickus nyilvánvalóan a Mitykából ered, mint ahogy a Kosciuszko a Kosztyából. Ez is csak azt mutatja, milyen szövevényesen fonódott össze a beloruszok, a lengyelek és a litvánok sorsa.
A költő édesanyja Barbara Majewska. Mickiewicz címu hatalmas muvében Juliusz Kleiner professzor fontolóra veszi Ksawery Branicki közlését, ami igen komoly visszhangot keltett a maga idejében. A vezeklés kapui hoz írt előszavában (1879-ben, Párizsban jelent meg a mu héber fordítása) Branicki állítólag Mickiewicz szavait idézi: "apám Mazóviából származik, anyám, Majewska kikeresztelkedett családból való"...
A Kleiner által idézett mondat más források szerint állítólag így hangzik: "Apám mazóviai volt, anyám pedig kikeresztelkedett. Ennek következtében félig lechita (már hallom is a litvánok kétségbeesett jajkiáltását), félig pedig izraelita vagyok, és ezt büszkén viselem." A litvánok maguk mellé próbálták állítani, bagatellizálták a Mickiewiczet éltető belorusz elem, a szülőföld és a folklór jelentőségét. A lengyelek abban voltak érdekeltek, hogy eltöröljék a zsidó nyomokat. A zsidó kutatókat is maguk mellé próbálták állítani. Az Encyclopaedia Judaica szerint a költő édesanyja frankista származású. De a költőt nem sorolják a zsidók közé.
Maga Mickiewicz ezt sehol sem említi közvetlenül (bár az "anyja más faj" /Az ősök, Pákozdy Ferenc fordítása/ kitétel alkalmat adott bizonyos találgatásokra), a neki tulajdonított, ismerősöknek szóló kijelentések pedig vagy igazak, vagy nem...
De minden ilyen jellegu kutatás értelmetlenné válik, ha figyelembe vesszük, hogy Mickiewicznek nem voltak származással kapcsolatos fóbiái vagy komplexusai, és ezt valahogy meg kellene magyarázniuk a családfa-kutatóknak. Egyébként még meglehetősen alacsony társadalmi státusza se nagyon zavarta, s ha elfogadjuk azt a változatot, hogy Maryla azért választotta a grófot, mert Mickiewicz szegény volt, akkor sem mutathatók ki osztály-ellenszenvek a muvein. Ami a zsidókat illeti, közismert, hogy szimpátiával tekintett "bátyánkra, Izraelre", ezt nyíltan ki is fejezte. Mindezt megerősíti az is, hogy feleségül vette a frankista Celina Szymanowskát, így kapcsolatba került a Varsóban élő befolyásos frankistákkal, a Wolowski, azaz Szor családdal. Töprenghetnének egy kicsit a polonisták Mickiewicz A Szuz szavai címu rejtélyes prózaversén. E muvében mély értelmuen azonosítja a Szuzanyát Izraellel. Erre kétféle magyarázat lehetséges. A vers az együttérzés rendkívüli adományát fejezi ki, a költő valóban, nem csak elméletben képes arra, hogy a keresztény vallást a judaizmus és a zsidó nemzet története folytatásának tekintse. Vagy csak olyan szerző írhatott ilyen jellegu muvet, aki tudatában van annak, hogy részben zsidó származású.
Már befejeztem ezt a részt, amikor elolvastam Jadwiga Maurer Anyja más faj címu könyvét, melyben a szerző összegyujti az anya zsidó származása mellett szóló érveket. Maurer említi azt is, hogy nemcsak a frankisták kerültek be a nemesi rendbe, hanem Litvániában minden kikeresztelkedett zsidó nemességet kapott, hipotézise szerint az Uzlowski birtokon dolgozó gazdatiszttel, Majewskivel is ez történt.
A vita majd' kétszáz évvel Mickiewicz születése után sem dőlt el, ez talán csak annyit jelent, hogy Silliciania Nagyhercegségben nem egykönnyen ismeri ki magát az ember. Ehhez nyilván az is kellett, hogy a vidék nagy költője fölötte álljon a nemzetiségi tagolódásnak, és jó példa legyen a szövevényes genealógiák áttekinthetetlen összefonódására.
Felvilágosult klasszicizmus és romantikus nemzeti lázálmok
Ha megkérdezné valaki, mi a legbecsesebb számomra Mickiewicz életmuvében, azt felelném, hogy a Tél a városban , a Balladák és románcok , a Szonettek , a Pan Tadeus , a lausenne-i versek, a Vélemények és észrevételek . Szülőföldjét már a Balladák ban kijelölte: valahol az erdő szélén. Írtam már másutt, hogy hatalmában tartotta ez a vidék, valóban megjelentek előtte a Balladák ban szereplő kísértetek és lidércek, mintha szilárdan hitt volna a létezésükben, vagyis nemcsak romantikus elmeszülemények voltak, mert a játék, a humor mögött archaikus, mágikus-vallási világkép rejlik, és talán ezért tunnek olyan természetesnek ezek a költemények. Az ősök a Balladák kibővítéseként is fölfogható: a színpadra állított belorusz szertartás azt a célt szolgálja, hogy megjelenítsen egy középkori eredetu moralitást szellemekkel, ördögökkel és angyalokkal, ezzel szorosan összefonódik egy nagyon irodalmi szerelmes, nagyon irodalmi, byroni lázadó, Konrad története. A vilnai ősök sokkal rejtélyesebb, mégis, be kell vallanom, mindig is érdekelt, mit gondolt a muben igen fontos szerepet játszó Maryla kisasszony, Puttkamer grófné. Két romantikus leányzó nyugtalanít engem: ő és Ludwika Sniadecka. Mert én nem tartom olyan átszellemült, éteri lényeknek őket. Slowacki imádottjáról, Ludwika Sniadeckáról köztudott, hogy Stendhal hősnőihez hasonlóan maszkoknak tekintette a kor elfogadott szokásait, nem riadt vissza az igazi élet keresésétől és megismerésétől. Ludwika szeretője lett valakinek, kalandor volt, Sztambulban pedig - mint Szádik pasa felesége - politikai cselszövő. Nem tudom, miért, mély hangú, George Sandra emlékeztető nőszemélynek képzelem, égő szivarral a kezében. De, ki tudja, tán Maryla is megmosolyogta Gustawot, amikor jegenyefenyő-ágat hurcoló wertheri öngyilkosként jelent meg a muben. Talán valahogy így kellene nézni a drezdai ősök re is - ferde szemmel, nem romantikusan.
Ez persze nem könnyu, mert ennél szebb költészet lengyel nyelven nem létezik, magával ragad és nem ereszt - hogyan kezdhetné hát ki a józan ész? Az őrangyal gyönyöru versével indul az első jelenet, erre ébred a fogoly, szellemek jönnek jobbról és balról - egy pillanatra sem szabadulhatunk már ettől a költői-színházi sámánbuvölettől, székünkhöz szögez, bevon a játékba. És csak később, ha félretesszük a könyvet, vagy kimegyünk a színházból, csak akkor gondolhatjuk át az eseményeket történelmi távlatból.
Győzött a romantika, és nevetségessé vált az epés racionalista vénember a maga oktondi pápaszemével. Ettől kezdve a romantika kultuszában nevelkedtek a nemzedékek, ez a politikára is vonatkozik. Ehhez az egészhez még a kommunista iskola is hozzátette a maga részét - lásd a cárizmust, a forradalmi mozgalmakat, a dekabristákat és más egyebeket. A történelem pedig ment az ekképp kijelölt útján a filomaták perétől a hadapródok összeesküvéséig, az 1830. évi november éjig és a felkelésig, amit újabb felkelés és Muravjov akasztófái követtek. Valóban így kellett-e történnie, és mennyiben erősíthette ezt a szükségszeruséget személy szerint Mickiewicz - ilyen kérdéseket ritkán tettek föl, mert gyanúba keveredhetett volna az illető, hátha ex post azt ajánlaná, hogy térjünk vissza a klasszicisták politikai megfontoltságához.
Valóban teljesen tévesen értékelték volna a romantikát a felvilágosodás képviselői, az olyan racionalisták, mint Jan Sniadecki? Most újból átgondolok mindent, amit tanultam életemben. Az időben egymást követő mozgalmak és eszmék közül mindig az újabbak a jobbak. A klasszicisták maradiak voltak, őskövületnek tekintették őket. Senki sem vonta kétségbe közülünk az ilyen, a haladásba vetett, majdhogynem hegeli hitet követelő gondolkodásmód rejtett előfeltevéseit. Pedig érdemes lett volna emlékezetünkbe idéznünk, hogy az a "száraz", racionalista tizennyolcadik század mennyei muzsikát, mindmáig utolérhetetlen zeneköltőket adott a világnak; szabadkőmuves páholyai megragadták a beavatottak képzeletét - lásd Mozart Varázsfuvolá ját -, és a legnagyobb lengyelül író költő pontosan a felvilágosodás költőinek köszönhette nyelvi fegyelmét. Hogy nevetségessé tegyék kortársait, akik még mindig a józan ész szellemében kidolgozott poétikát követték, álklasszikusoknak nevezték őket - vagyis hát a klasszicizmus az jó, de nekik ehhez kevés közük van, merthogy bírálni merészelték a váteszt.
Gondoljuk át, mi történik a drezdai ősök ben. Minden égi és földi erő mozgásba lendül, mert tíz-tizenöt egyetemista börtönbe kerül (nem is olyan szörnyube). Ez elég ok arra, hogy az Úristen fejére olvassák a mártír sorsra jutott nemzet panaszát, és azzal vádolják, hogy közönnyel viseli a lengyelek szenvedését és minden rosszat. Olyan zsenge korú lett volna a költő, hogy még nem volt ideje elmélyülni a Bibliában? Hát Jób jajkiáltása? Hát az embert öröktől fogva kísérő nyomorúság, az éhínség, erőszak, kegyetlenség, nyavalyák, halál? Tán nem lehetne perbe fogni az Úristent az egész emberi létállapotért? Miért csak akkor kell lázadni, ha sérelem ér néhány litvániai nemesi családból származó egyetemistát, aki a nemzet nevében lép föl? Hát a jobbágyokat nem érte bántódás, méghozzá nem is csak hónapokban, években mérhető sérelem? Ezek az ifjak valóban nem érett gondolkodásúak, ha metafizikai és apokaliptikus dimenziókba helyezik a saját perüket. A "varsói szalon" irodalmárai valóban kisszeruek, de - ki tudja - talán megfontoltabbak, és mintha jobban otthon éreznék magukat felvilágosodáskori, kozmopolita Európájukban.
A drezdai ősök ben a politika igájába hajtják az ördögöket és angyalokat, magát Istent is, kénytelenek az épp akkor keletkezett romantikus nemzet-eszmét szolgálni. Nem csekélység, hogy a lelki üdv az adott pillanatban, az adott közösségben elfogadott kritériumok szerint helyeselhető politikai döntés függvénye. Rövidebben fogalmazva, aki a cárizmust szolgálja, pokolra jut. Sőt, büntetésképpen villámmal sújtja az Úristen, mint a Doktort. Ami a "Nagy Improvizációt" illeti, a költészet hatalma minden bírálatot elhárít, pedig ez valami olyan végletekig fölfokozott gőg tünete, amit okkal nevezhetnénk ördöginek. De Piotr atya megmenti Konrad lelkét. Nehéz lenne elmagyarázni egy külföldinek, aki szeretne megérteni valamit az ősök ből - ki ez a szereplő. Az orosz irodalomban, különös tekintettel Dosztojevszkij muveire, előfordulnak bizonyos, nem túl hízelgően jellemzett "polyák papok", ők testesítik meg egy személyben a katolicizmust és a lengyel nacionalizmust. Piotr atya is ilyen "polyák pap". Az evangéliumra utal az a jelenet, amikor arcul ütik, a római katonák is hasonlóan gúnyolták Krisztust. Szent ember, ördöguző, hatalmában áll bepillantani a jövőbe. Sajnos " Piotr atya látomása " tartalmazza a drezdai ősök fő gondolatát. Azt mondom, "sajnos", mert ez a messianizmus gondolata, megtámogatva a szerző előszavával, melyben azt olvashatjuk az európai népekről, hogy úgy siratták Lengyelországot, mint Jeruzsálem gyámoltalan (?) asszonyai Krisztust; mindezt később A lengyel nemzet és zarándoklat könyvei címu publicisztikai muvében is megerősítette, onnan pedig már nincs messze a Towianski vezette szekta őrülete. Persze, végül is elválasztjuk "Piotr atya látomását" és A lengyel nemzet és zarándoklat könyvei t a szekta tébolyától - de azért, az igazat megmondva, ez nem könnyu feladat. A Látomás ma már elég szégyenletes olvasmány.
Nemcsak a cár Piotr atyát gúnyoló szolgái és a Krisztust gyalázó római katonák között találhatunk hasonlóságokat. Így használja fel az evangéliumot az egész Látomás , és nem tudunk szabadulni attól a rossz érzéstől, hogy ez nem rendjén való. A Heródesnek nevezett cár lemészároltatja a kisdedeket, vagyis deportáltatja az ifjakat. A mészárlás nem hozta meg a kívánt eredményt, mert egy gyermek megmaradt: "pajzsa a népnek! / És feltámaszt minket - / Anyja más faj; de vére régi hősi vérből, / S neve, melyet visel majd, negyvennéggyel ér föl." (Az ősök, Pákozdy Ferenc fordítása). Bárki legyen is ez a gyermek - van olyan interpretáció, mely szerint maga Mickiewicz lenne - egyetlen népet védelmez és támaszt föl, s Krisztussal lesz egyenrangú. E Messiás rögtön kettős identitású lesz: egyéni ember, ugyanakkor Lengyelország is, akit ítélőszék elé citálnak, mint Jézust. Pilátus (Franciaország) mossa kezeit, az európai uralkodók azt kiáltják, "feszítsd meg", eztán a lengyel nemzetet keresztre feszítik, a (muszka) zsoldos lándzsával döfi át oldalát, "vérét vette ártatlan, szegény Nemzetemnek" .
Na ne. Ez se különb Towianski szektájánál. Aki arra használja az Isten-ember, vagyis a testet öltött Megváltó vallását, hogy bevezesse a kollektív Messiást, az elvesztette minden arányérzékét, és bármi kitelik tőle. A Látomás végén visszatér a nemzetét föltámasztó hős motívuma, vagyis az egyes ember, itt olvasható a jövendölés, ez teljességgel fölfoghatatlan marad, mintha transzban írta volna Mickiewicz, túl az értelem világán.
Kissé provinciális messianizmus
Megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a többezer oldalt, amit az irodalomtörténészek írtak a muről, és saját - meglehet, korlátozott - értelmemmel mérlegelni mindezt. Mickiewicz messianizmusa jellegzetes kompenzációs elképzelés, bővelkednek ilyesmikben a leigázott közösségek, amelyek mitológiákat találnak ki maguknak. Bár mintha túl messzire menne a közérzet javításában az, aki ártatlanul elszenvedett mártíromságával dicsekszik, mert ez azt jelenti, hogy nem nagyon van mivel büszkélkednie. De igen nagy szükség lehetett erre, ha a lengyel egyházi hierarchia nem ítélte el ezt a nyilvánvaló eretnekséget. Még a Vatikán is viszonylag tapintatos volt - bár a lengyelek azzal vádolták, hogy halogató politikát folytat az orosz birodalommal -, hisz nyilvánosan elítélhette volna a "lengyel eretnekséget". Nyilván azért nem tette ezt, mert túlságosan provinciálisnak találta ezeket a lázálmokat ahhoz, hogy figyelmet érdemelnének.
Még ha nem zsidó specialitás lett volna várni a Messiást, és nem virágzott volna a messianizmus a Nemesi Köztársaság tájain! De virágzott. A 18. században sok zsidó eladta javait, és kivándorolt az Oszmán Birodalomba, amikor hírét vette, hogy megjelent Sabbatáj Cévi, a megváltó. Alighogy véget ért a Sabbatáj-mozgalom, ugyanarról a vidékről, dél-keletről, Szalonikiből máris új Messiás érkezik, Jakob Frank. Podóliában született, és most visszatér "Polinba" (Lengyelország héberül), ez lesz az ígéret földje, ő pedig a királya. Isten kiválasztottja, rendkívüli küldetés, a nép és a szülőföld hívó szava (Frank ellenezte a zsidók visszatérését Palesztinába), szektát alapít - túlságosan is összecseng ez az egész Mickiewicz jövendölésével, amelyben ugyanúgy szerepel a kiválasztott férfiú (Mickiewicz? Towianski?) és a választott nép. Összecseng - de hogyan kapcsolódik össze, meg sem próbálom kitalálni, bár elég különös, hogy Mickiewicz, a messianista és leendő szekta-testvér, a Celina Szymanowskával kötött házassággal benősült a frankisták szektájába.
A drezdai ősök et a Függelék címu hosszú leíró költemény zárja. E hihetetlenül konkrét, rendkívüli ereju mu teljes egészében rehabilitálja Mickiewiczet, a klasszicista költőt. A Függelék szentpétervári képei az orosz irodalomra is hatottak, bár az országra kimondott szigorú ítélete miatt nyilván szemrehányást kapott a szerző az orosz patriótáktól. De a költő itt komolyan megmérkőzik Oroszországgal, nem menekül segítségért a romantikus moralitáshoz, ezért egyetemes érték a Függelék , akárcsak Puskin Bronzlovas a, függetlenül a mindkét muben fölismerhető polemikus szándékoktól. Az előbbi támad, az utóbbi védekezik.
Itt el kell ismételnem valamit, amit már többször próbáltam megfogalmazni: a lengyel romantikus költők akkor a legjobbak, amikor még nem vetik el a régebbi versformákat és a klasszicisták mértékletességét. Ilyen a Maria Malczewskitől, Slowacki verse, A gondolatok órája , és Mickiewicz is, bár nem az egész életmuve.
Ha elismerjük, hogy ez a költő messianisztikus hiedelmeiben néhol provinciális, megvásároljuk magunknak azt a jogot, hogy elfogulatlanul értékeljük mások, mindenekelőtt az oroszok messianisztikus kísértéseit. Dosztojevszkij például leplezetlenül ír ilyesmiről publicisztikájában, de még legjobb regényein is foltot ejt. A Karamazov testvérek ben az a jelenet a lengyelekkel messze alulmúlja az egész mu színvonalát. Döbbenetes, micsoda gyulölethez képes lealacsonyodni még ez a nagy író is. Szerencsétlenségünkre a történelem segítségére sietett Mickiewicz messianizmusának, és a Pologne martyre minden egyes nemzedékben megerősítette a régi felosztást: angyalok és ördögök. A cári hatóságok üldözték a diákokat az 1820-as években, de ez még igen enyhe volt ahhoz képest, ami később következett. Így Az ősök a mindenkori lengyel-orosz viszony paradigmája lett, a filomaták peréről szóló példázat azért hatott olyan erősen, mert megfelelt az olvasók és a hallgatóság tapasztalatainak. Volt valami ördögi abban a tényben, hogy ugyanabba a Vilnába, ahol Novoszilcov székelt, ahol a szenátor bált adott, ugyanoda küldték 1863-ban Muravjovot, aki fölakasztotta a felkelés vezetőit, és ezzel kezdetét vette a terror. Az ősök jövendölése területileg is beigazolódott, különösen a 20. században. Mert a történészek szakszeru értekezései ellenére le kell szögeznünk, hogy az orosz forradalmi mozgalom győzelmeit nehéz lenne mással magyarázni, mint a tisztátalan erők muködésével - amint azt már az Ördögök ben kitalálta Dosztojevszkij. Aztán a bolsevikok megmutatták, mire képesek, különösen a régi Nemesi Köztársaság keleti vidékein, és a meggyilkoltak, deportáltak, a gulagon halálra kínozottak puszta számától is égnek állna az ember haja, ha ugyan ezt meg lehetne állapítani. Ez a tudás, még ha csak suttogva terjedt is, végigkíséri a nemzedékeket, ezért okoz mindig olyan nagy megrázkódtatást Az ősök a nézőknek.
Nagylengyelhon mítosza
Ha elcsábít a költői szó, és belemerülünk Mickiewiczbe, nem tudunk szabadulni egy nehezen megnevezhető, feszélyező érzéstől. Gondoljunk bele. Létezett egy nagy állam, amit a két nemzet köztársaságának hívtak, a Lengyel Királyság és Litvánia hozta létre. Ez az állam osztályjellegu volt, a nemesek voltak felül, a parasztok alul, a Királyságban lengyelek, Litvániában nem lengyelek. Az állam bukása után színre lépett egy nagy költő, aki úgy írt, mintha az az állam és az a társadalomszerkezet még létezne - és kétségkívül létezett is azoknak a tudatában, akiknek írt, de ő még hatalmas impulzust adott ennek a létezésnek. De ha az a világ, amely őt adta, és amelynek egyik teremtője ő volt, mégiscsak távolodott a múltba, bár ellenállt, felkelések buktak el, aztán a 20. században egyszer s mindenkorra véget ért, szukebb hazájából, a történelmi Litvániából nem maradt semmi. Ha így történt, akkor talán következik valami a valóság e sajátos átalakulásából, ami a költőt formálta. Rákényszerítette az emberekre azt a meggyőződést, hogy a Lengyelországnak nevezett Nemesi Köztársaság 1772 előtti határai között még mindig létezik, nemléte csak rövid ideig tarthat, ez csak az ördög átmeneti diadalát jelentheti, csak ezért kínozhatja ártatlan áldozatát, Lengyelországot. Kikre kényszerítette ezt a meggyőződését? A hozzá hasonlókra, vagyis a történelmi Litvánia lengyelül beszélő lakosaira, azaz a földbirtokosokra és a kisnemesekre, vagyis a kisebbségre, de a Lengyel Királyság felsőbb osztályaira is, vagyis egy másik kisebbségre is, ugyanakkor az ilyen fennkölt dolgok iránt közömbös lengyel népnek, mihelyt kikeveredik az írástudatlanságból, szintén el kellett fogadnia a történelem e nemesi változatát, sőt, bár ez kissé paradoxul hangzik, magára kellett ismernie Szoplicovó nemesi kultúrájában. Bizonyára az olyan szigorúan tagolt osztálytársadalmakban is, mint az angol, elsajátította a cockney -t beszélő köznép Shakespeare-t, a francia nép pedig még mindig falja az udvari Racine-t. De Mickiewicz esetében nemcsak a nyelvi erőről, hanem egyfajta politikai gondolkodásról és politikai reflexekről, valójában valami olyasmiről van szó, amit vallási-politikai világnézetnek nevezhetnénk.
Nemcsak az 1772 előtti Lengyelország, Litvánia is mindig jelen van Mickiewicznél: a Grazyná ban, a Konrad Wallenrod ban, a Pan Tadeus invokációjában - "Livánia! Szép hazám!" -, a litván őserdőket magasztaló himnuszokban. Miért kellett azonosulni ezzel a Krakkó környéki és nagylengyelhoni parasztok utódainak? Mégis a sajátjuknak tekintették. De mindenekelőtt a litvánok azonosultak vele. Kiemelkedő szerepet játszott a költő a litván nemzeti tudat formálásában, noha annak ébresztői szembefordultak e politikai gondolkodás alaptételével, azaz a lublini unióval. Köztudott, hogy minden nemzetiségi mozgalom a romantika korszakában kezdődött, így a romantika és a nacionalizmus egyazon jelenség két oldala, gyakran szinonimaként használatosak. Itt a nemzet fogalma áll a középpontban, és a litván mozgalmárok létrehozták a litván nemzet fogalmát, melynek legfőbb kritériuma a nyelv. Bajok voltak Mickiewiczcsel, mert az ő nemzet-fogalma egész más volt, mint ami a "néplélek", a nyelv és a közös történelem romantikus egységéből következik. Ha a történelem alanya a szenvedő, a megváltáson munkálkodó lengyel nemzet, akkor hogy lehet ez lengyel, ha költője litvánnak nevezi magát, ráadásul a belorusz folklórból és Litvánia középkori történelméből merít?
Persze a mickiewiczi "nemzetre" rányomja bélyegét az államiság, azaz a Nemesi Köztársaság területi egysége. Ki tudja, nem emlékeztet-e ez arra a közösség-eszmére, amelyet a francia nemzet vallott magáénak a forradalom idején. Mégis, az első litván nemzetiek megtalálták Mickiewicz muveiben a szívüknek oly kedves otthonosságot, pedig eredetiben olvasták, egyébként is, sokan közülük jobban tudtak lengyelül, mint litvánul. Többségük jómódú paraszti vagy kisnemesi családból származott, erről árulkodnak falusi életképeik is. Bár főként Mickiewiczből merítették múltjukat - lásd a régi Litvánia nagy korszakát, és a keresztes lovagokkal folytatott háborúságokat -, s ez a romantikus regékből rekonstruált családfa is nagyban meghatározta a litván nacionalizmus bizonyos sajátosságait.
Egy lengyel pozitivista, Marian Massonius a "romantikus litván szellemiséget" tette felelőssé a "lengyel metafizikáért", azaz a történelem vallásos felfogásáért. Megfertőzte a lengyelek empirikus szellemi alkatát. E tézis csak pickwicki értelemben fogadható el, de lényegében itt Mickiewiczre gondol Massonius. Maguk a litvánok kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy a messianizmust is átvegyék Mickiewicz örökségéből. Azt viszont el kell ismernünk, hogy a Mickiewicz muveit benépesítő szellemek, ördögök és angyalok mintha rokonságban állnának a litván tájakon bolyongó kísértetekkel, mint ahogy Towianski sem Lengyelországból, hanem Litvániából ment Párizsba.
Hová lett a 18. század humora?
Kiálltam amellett, ami Mickiewiczben klasszicista, ezzel kifejeztem azt az óhajomat, hogy bent tartsam abban a században, amelyben született. Köztudott, hogy Voltaire-adaptációkkal kezdte pályáját, de a 18. század nemcsak az enciklopédisták kora volt. A zenén kívül, ami mintha a száz évvel korábbi németalföldi festészet megfelelője lett volna, e század adta Goethét, aki ifjúkorában érdeklődött az alkímia iránt, Swedenborg írásait és Casanova emlékiratait, meg a "misztikus páholyok" szabadkőmuves folklórját, olyan figurákat, mint Martinez Pasqualis és Claude de Saint Martin. Laza erkölcsök (a kor asszonyai idős korukban kissé megmosolyogták romantikus és patetikus unokáikat), hiteles vallási útkeresés, az utazás fölfedezése (ekkor még nem turisztikai céllal, a neveléshez és a beavatáshoz volt szükség rá, lásd Goethe itáliai utazását és hőse, Wilhelm Meister vándoréveit), mágusokat és csodatévőket, Cagliostrót például fejedelmi udvarok is vendégül látták - mindez egymás mellett létezett, és sajátos színezetet adott az évszázadnak. Vilnában, Mickiewicz ifjúkorában még hatott ez a szellemiség, nagyon jó, hogy az ifjú poéta foglalkozott Trembecki költészetével és megírta Tél a városban címu remekmuvét, bár még a romantika viharos nyitányának tekintett Balladák ban is hu maradt a 18. századi humorérzékhez.
Az a Vilna még valószínuleg az ország felosztása előtti nyelvi és kulturális készleteiből élt, ezért olyan fontosak szabadkőmuves páholyai, az "Utcai Hírmondó", Jan és Jedrzej S´niadecki személye. De ez már valamiféle síron túli élet volt, és az Európa térképéről eltüntetett hatalmas állam már Sillicianiává, seholsincs országgá változott. Nemzet állam nélkül - ez a téma már a nemzeti bárdoknak való. Ilyen helyzetben nagy szükség van rájuk, bár magukon viselik a provincializmus bélyegét. Mickiewicz két korszak határán áll, de távoli híve a 20. század végén jobban szeretné, ha nem egzaltáltan reagált volna a rabságra, mert súlyos örökség ez, nem a legjobb útravaló ahhoz, hogy szerény, de biztonságos helyet foglaljunk el a nemzetek közösségében.
Pálfalvi Lajos fordítása
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu