stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MAURICE BLANCHOT

Az intellektuel síremléke
- részletek egy vitacikkből -

Nemrégiben Lyotard közreadott néhány inspiráló oldalt "Az intellektuel síremléke" címen. De művészek és írók, akik mindig a sírjuk közelében járnak, nem áltatják magukat azzal a hamis reménnyel, hogy ott valaha is nyugalomra lelhetnek. Síremlék? ...

Azt kérdezem magamtól, hogy vajon a művészek és írók kényszerű kudarcra és nyomorúságra ítéltetve nem azoknak nyújtanak-e segítséget és támaszt, akiket intellektueleknek neveznek, és akiket most feltehetőleg idő előtt készülnek elparentálni...

Manapság az intellektuel keresi az okokat a leköszönésre, és talán az önfeladásra is. Az általános eszme már nem az ő ügye, mint a felvilágosodás idején volt. Ahogy Spengler az első világháborút követően ujjongva hirdette a Nyugat alkonyát, úgy vélik ma egy mindenki számára érvényes és mindenkire kiterjedő ész végét, összeomlását hasonlóképpen új eszmeként meghirdetni - miközben az egész 20. század megpróbálta kifinomult vagy rejtett formákban esztelenséggel felváltani, amely azt igyekezett állítani magáról, hogy nem megdöntése, hanem (mélyen fekvő) alapja az észnek. Hogyan lehet az irracionálisból, és felségterületéből, a tudattalanból kiindulva az erotika erejének és a halálösztönnek az útján megszilárdítani egy ésszerű társadalom reményét, ahol a szublimálás többértelmű lehetőségei továbbra is gyümölcsözőnek bizonyulnak - ez volt az életre szóló feladat a minduntalanul önmagát is veszélyeztető Freud számára. Nietzsche sem szűnt meg Nietzschével vitatkozni, amikor az igazságot demisztifikálta, anélkül, hogy a misztériumot felmagasztalta volna, amikor nemcsak az egyetemest vonta kétségbe, hanem az univerzum legitim gondolatát is, becsmérelve azt, anélkül hogy az örök visszatérés gondolatától el tudott volna szakadni, és ilymódon nem sikerült szakítania az egyensúllyal, Dionüszosz és Apollo egyenrangúságával.

Nem tartozom azok közé, akik jó szívvel mondanak gyászbeszédet az intellektuel síremléke fölött... Mert kik is azok az értelmiségiek? Ki érdemli meg, hogy így nevezzék? Ki érzi magát diszkvalifikálva, ha így hívják? Intellektuel? Ez se nem a költő, se nem az író, ez se nem a filozófus, se nem a történész, ez se nem a festő se nem a szobrász, és nem is a tudós kutató és nem is az egyetemi tanár. Úgy látszik, mintha az ember nem lehetne állandóan intellektuel, ahogy nem lehet az teljességgel sem. Ez csak egy része a személyiségünknek, ami nemcsak hogy egy időre eltérít az élethivatásunktól, hanem egyúttal arra utal, ami a világban történik, hogy megítéljük és értékeljük, ami a szemünk előtt történik. Másként kifejezve: az intellektuel a cselekvéshez általában és a hatalomhoz annál közelebb áll, minél kevésbé avatkozik bele a cselekvésbe, és minél kevésbé fejt ki politikai hatalmat. De nem is közömbös ezek iránt. Távol tartva magát a politika szférájától, mégsem vonja ki magát teljesen belőle, nem vonul nyugalomba, hanem megpróbál kitartani ezen a menedékhelyen, ebben a visszavonultságban, hogy profitáljon az őt távoltartó közelségből, és berendezkedjen ebben (átmenetileg), mint egy felderítő, aki csak azért van itt, hogy figyeljen, felügyeljen, ébren tartsa magát valami aktív figyelemmel, amelyben nem annyira az önmaga, mint inkább a mások iránti aggódás jut kifejezésre.

Az intellektuel - tehát nem volna több, mint egy egyszerű állampolgár? Már ez is elég volna. Egy állampolgár, aki nem elégszik meg azzal, hogy a saját igényei és eszméi szerint adja le a voksát, hanem a szavazás után is érdeklődik az iránt, hogy mi jön ki ebből az egyszeri aktusból, és bár megőrzi a távolságot a szükséges cselekvéstől, gondolkodik e cselekvés értelméről, olyan ember, aki egyszer beszél, máskor hallgat. Az intellektuel tehát nem az intelligencia specialistája: a nemspecializálódás specialistája? Az intelligencia, a szellemnek ez a sajátossága, amely képes azt a benyomást kelteni, hogy többet tud, mint amennyit valójában, nem ez teszi az intellektuelt. Az intellektuel tisztában van a saját korlátaival, nem bánja, hogy a "szellemi állatvilág" része, de nem hiszékeny, kétkedik, jóváhagy, ha kell, de nem tapsol hozzá. Éppen ezért nem az elkötelezettség embere, az angazsáltságé azzal a szerencsétlen kifejezéssel élve, amelyet André Breton oly sokszor és nem alaptalanul elutasított. Ami nem jelenti azt, hogy nem foglal állást, ellenkezőleg, ha egyszer a számára legnagyobb súllyal latba eső gondolkodás mércéje alapján eldöntött valamit minden pro és kontra érvet mérlegelve, akkor konok és kitartó, mert nincs nagyobb elszántság, mint a gondolkodás elszántsága.

Mi hát a helyzet az intellektuellel? Azt mondják, kiment a divatból, mert továbbra is az univerzálissal és az általánossal törődik, ráadásul olyankor, amikor a rendszer egésze, miután látni engedte kétes állapotát és gaztetteit, gyanúba kever mindenkit, aki anélkül, hogy mások helyett és nevében kívánna gondolkodni, kitart ahhoz való joga mellett, hogy ne korlátozódjék csupán önmagára, mert a távoli éppolyan fontos neki, mint a közeli, és a közeli fontosabb, mint önmaga. Persze az intellektuel szó, és a jelentés, amelyben használják, egyáltalán nincs rögzítve. Az etimológiája nem védi meg. Intelligere a legere szóból és az in előtagból való eredetet jelzi, a legere pedig a maga részéről a logos -ra utal, amely mielőtt nyelvet jelentene (beszédet, jelet), a szétszórt egyesítését foglalja magában, amennyiben szétszórt kell hogy maradjon. Szétszórtság és egyesülés - ez volna a szellem lélegzetvétele, a kettős mozgás, amely nem jut egységre, amelynek létrehozására az intelligencia mégiscsak törekszik, hogy megmeneküljön a szakadatlan elmélyülés csalásából. Szeretik idézni Paul Valéry kijelentését: "Az intellektueleknek az a feladatuk, hogy minden dolgot a maga jele, neve, szimbóluma alá vonjon anélkül, hogy beindítaná a reális aktusok ellensúlyát." Ebben az értelemben meg kell maradni jelek és aktusok könnyen megragadható ellentéténél. Az intellektuel tehát egyfajta matematikus volna, aki szimbólumokkal dolgozik, és ezeket a valóságra való minden vonatkoz(tat)ás nélkül egy bizonyos koherenciával kombinálja. Az igazat mondja (azt, ami neki igaznak tűnik), a helyeset mondja, a jog(os)at, sőt a törvényt vagy az ideált (eszményt). De itt azonnal helyesbíteni és pontosítani kell. Nem teoretikus, teória és praxis között áll. Megszólal, felindul, felizgatja magát, ha úgy látja, hogy konkrét esetekben felsőbb instanciák megsértik vagy fenyegetik az igazságosságot.

De honnan ered a hatalom, amelyet magának vindikál arra, hogy viharosan és vehemensen megítéljen olyan dolgokat, amelyekben az átlagpolgárénál alig nagyobb szakértelemmel próbál állást foglalni? Valami közismertségből, amit olyan sikernek köszönhet, amelynek nyilvávalóan semmi köze ahhoz az ügyhöz, amelyben ítélkezni kíván. Egy Nobel-díjas kémikus fennhangon tesz szemrehányást politikusoknak és bíráknak olyan dologban, amelyhez nem ért különösebben. Ez értelmetlennek tűnik, de egyáltalán nem az. Nincs olyan sikeres specialista, akinek sikeréhez ne lett volna szükség az általánosból fakadó érvényrejuttató és megértő képesség mozgósítására. Az intellektuellek tiltakozásai gyakran, túlságosan gyakran közömbösek a tiltakozásukat kiváltó dolgok részletei iránt, tiltakozókként nem tesznek ugyanazokról a türelmes tulajdonságokról tanúbizonyságot, amelyeket a munkájuk megkövetel, sietve futják át az újságokat, amelyek pedig rosszul informáltak vagy elfogultak, és aláírnak olyan hanyagul odavetett szövegeket, amelyek levonnak morális ítéletük értékéből. Mintha a politikára vonatkozó és hozzá illő morál elszakadhatna minden szabálytól, minden módszertől és minden óvintézkedéstől, amely nélkül nincs ismeret, csak vélemény. Annyira biztosak vagyunk a mennyei igazunkban, hogy készek vagyunk búcsút mondani nemcsak a világ ésszerűségének, hanem az ésszerűség világának is.

VÖRÖS ISTVÁN FORDÍTÁSAI


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 30. szám (1998. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret