Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
MICHAEL KRÜGER
Posta
Hogyne; kétségtelen, hogy maradványokkal
van dolgunk:
a kövek már nem énekelnek
és a Nap
nem serkenti munkára a természetet,
és naívság lenne az
éjszakáról
azt mondani, hogy fény- és
színgyilkos.
S amennyire nem gördülnek a szívünkből
szavak,
ugyanannyira nem is faljuk föl egymást.
Viszont a maradványoknak is megvan
a maguk varázsa
és jóféle anyagból
vannak: képek,
írások, tévedések,
adatok, a szag
egy gyors zápor után, régi
levelek
vagy egy fürdés a tóban;
elegendő példa
arra, hogy azért most is van még
valami. Az
összehasonlítgatás leértékeli
őket s ha
ahelyett, hogy azt mondanánk:
igen, ez itt maradék s ez a másik
ugyancsak,
és a kettő együtt valami
újat ad ki,
szétválasztunk mindent. Puszta
megkülönböztetés
helyett szétválasztunk és
kicsinyítünk eltökélten.
Egy másik szinten, kevésbé
reflektáltan,
össze kell ölteni fáradságosan
újra mindent,
verssé, mely ellenzi a szétszakítást.
Avagy egy szándéktalan pillantás
egyberántja,
ami van még: a madarat, mely
magasba röppen a fáról
és csicseregve
a bíborlángú égbolt
utolsó sugárkévéjében
elizzik.
Én magam napok óta egy nyomot
követek,
egy rettentően bonyolultan hurkolódó,
újra meg újra önmagába
visszatérő
nyomot, számtalan csomóval.
Ám amióta tudom ezt, azt
is tudom,
hogy a csomók az igazság,
a teljes igazság, s nem holmi maradék,
amitől bízvást eltekinthetünk.
Elégia III
Ég veled. És jó utat.
Az utcákon rideg szél,
mely holtbiztosan kiűz házadból
a szabadba. Egy pillantás hátra:
már
lángolnak mind a tetők; átkod
vetett lobot.
Talpad alatt a kavics, akár a nedves
kréta.
És a tölgykoronákban
madarak,
testek hollófekete ábécéje;
tollászkodnak, s te biztos lehetsz:
Elbeszélők immár nem
lehetünk,
teremtők és tudók,
csak hiú kutatók,
rajongók, filológusok vagy
fecsegők,
kik szavakat kötöznek. Nem, az
élet
minket már be nem csap, már
csupán a könyvek
ígérgetnek csalókán
tanulságokat.
Napokat kéreg nő be, kidagadnak
a Föld vénái, a fajtörténet
végaktusa ez.
Az utolsó szó a kőé,
mely a
hegységbe álmodja vissza
magát,
a farönké, a szeméttelepeket
borító poré;
vékony szőnyeg, már
jóformán csak rongy,
melyen átnyomakszik a hang s kiált.
Melletted állatok. Szemükben
gyűlik föl a tinta, épp
amely neked kell,
hogy formát adj a pusztulásnak
s megnevezd.
Levelezőlap Budapestről; `95
áprilisa
Amerika lángol, minden
ablakban látni
a tűz kék árnyékát.
Tavasz,
amely megtoldja a telet,
bele az áthatolhatatlan világba.
Április, tetves múzsa,
a te fekete könnyeidtől
való a város macskafejeinek
fakó csillogása.
Petri, arca egy
nyúl foltos arca, még ma
is
meg van jelölve; ötven éve,
mondja, éppen egy háború
ért véget itt. Béla
pedig
hermeneutikus szakállát rágva
azt kérdezi, miben, meddig vagyunk
illetékesek.
Férgesek a budapesti almák,
és édesek áprilisban.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret